2021. április 11. vasárnapLeó, Szaniszló
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Amíg polgárháború a divat, mindig lesznek gyerekkatonák

B. D. T. B. D. T. 2009. május 29. 11:38, utolsó frissítés: 13:54

Olyan világban nőnek föl, amelyben a kegyetlenség a norma. Az eredmény: az erőszakra való félelmetes tehetség.



A gyerekkatonák toborzása – azaz gyerekek vagy kamaszok erőszakos besorozása és háborúkban történő bevetése – kapcsán leggyakrabban felmerülő, gyakran általánosító és leegyszerűsítő nézeteket veszi górcső alá a Foreign Policy magazinban megjelent cikkében Scott Gates és Simon Reich. A két szakértőnek megjelenés előtt áll a témáról szóló könyve: Child Soldiers in the Age of Fractured States (Gyerekkatonák a felbomlott államok korában).


Amit az emberjogi aktivisták gyakran elhallgatnak:

a jelenség nem csupán emberjogi kérdés, hanem geostratégiai és fejlesztési problémákat vet föl. A gyerekkatonák minden kétséget kizáróan háborús áldozatok: kihasználják őket, elrabolják a családjuktól, megfosztják az oktatástól, harcra és gyilkolásra kényszerítik őket. De nem szabad eltekinteni attól, hogy ellenséges támadók is: egy asszimetrikus háborúban bevethető, leghatékonyabb fegyverek.




Szinte semmibe nem kerül a besorozásuk, olcsó az ellátásuk, gyors parancsteljesítők. Iszonyatosan hamar megtanulják a kegyetlen taktikák alkalmazását. A Sierra Leonéban 1991-2002 közt működő Forradalmi Egységfront (RUF) nevű lázadócsoport például arról volt hírhedt, hogy a civileket megcsonkította és megerőszakolta. E borzalmas háborús bűntetteket az esetek jó részében


bedrogozott, leitatott gyerekek követték el.

A Srí Lanka-i tamilok függetlenségéért harcoló Tamil Tigrisek is főképp gyerekeket vetettek be többévtizedes öngyilkos merénylet-sorozatuk alatt, mert rájöttek, a gyerekek könnyebben megközelíthetik a célpontokat, mint a felnőtt harcosok.

A gerillaháború közegében kiképzett és nevelt kiskorú harcosok olyan világban nőnek föl, amelyben a kegyetlenség a norma. Az eredmény az erőszakra való félelmetes tehetség, amelyet felnőttként is kiaknáznak: a mai tálib vezérek például annak idején gyerekként harcoltak a szovjetek ellen. Az erőszakban töltött gyerekkor amellett, hogy pszichológiai traumát okoz, leszűkíti a felnőtt pályaválasztását, a katonai karrier marad az egyetlen lehetőség. A háború életstílussá válik.

A kilencvenes évek közepén emberjogi csoportok azt hangoztatták – nyilván elsősorban figyelemfelkeltő szándékkal –, hogy 300 ezer gyerekkatona van a világon.


De ki tudhatná pontosan a számukat?

Soha senki nem kísérelte meg ezt a csoportot felmérni – érvel a két szakértő. Még ha ez az adat igaz is volt akkoriban, most már biztosan más a helyzet. Azok a háborúk, ahol jellemzően gyerekkatonákat vetettek be, nagyrészt véget értek (például Angola, Libéria, Nepál esetében), tehát a számuk feltehetően alacsonyabb. Ez persze nem jelenti azt, hogy optimizmusra van okunk, a 300 ezer (vagy akármennyi) a 6,8 milliárdhoz viszonyítva ugyan elenyésző, ám egyes országokban a tizenévesek 15 százaléka gyerekkatona vagy gyerekkatona volt.

Ezért sokkal hasznosabb volna egy globális becslésnél az egyes országokban végzendő felmérés. Így a helyi és nemzetközi döntéshozásban is tisztább képet kaphatnának a politikusok arról, melyek a szükségletek és veszélyek a jelenség kapcsán – érvelnek a szakértők. A gyerekkatonák aránya nagyon sok háborús konfliktusban a résztvevők több mint negyedét teszi ki, az utóbbi két évtizedben legkevesebb kilenc ilyen konfliktusról van szó csak az afrikai kontinensen.

Nem igaz viszont, hogy a legtöbb gyerekkatona afrikai. “Elfelejthetik a népszerű fotókat, amelyeket a gyerekkatona kifejezéshez a leggyakrabban kapcsolnak: kiskamasz afrikai fiú, fenyegető kiállással, egy AK-47-tel a kezében, szeméből süt a gyűlölet. Nagyon sok gyerekkatona nem felfegyverzett harcos. Vannak köztük üzenethordozók, kapusok, kémek, szexrabszolgák” – írják a szerzők, akik pontosabbnak tartják a “haderőkkel kapcsolatban álló gyerekek” kifejezést a gyerekkatona terminus helyett.



Felhívják a figyelmet arra is, hogy az a feltételezés sem állja meg a helyét, miszerint harcolni fiúkat küldenek. Friss tanulmányok


40 százalékra becsülik a lányok arányát

a felfegyverzett csoportokban. Az utóbbi húsz évben mintegy 40 háborúban lányok is harcoltak. A fiúkhoz hasonlóan szexuálisan is kihasználják őket.

Világszerte 19 országban több mint 70 katonai szervezet használt ki gyerekeket 2004-2007 között, tehát a jelenség nem specifikusan afrikai. Mianmar az egyik legtöbb gyerekkatonát – több tízezret! – toborzó ország, de Kolumbia, Nepál, Srí Lanka – legyen szó kormányseregről vagy lázadócsapatról – ugyancsak bevetett kiskorúakat a harcokban.

Gyakorlatilag Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban is létezik a jelenség, hiszen a hadseregbe 17 éves, voltaképpen gyereknek számító kiskorúakat is besoroznak, és küldenek a harcvonalba Afganisztánba vagy Irakba. Ausztráliának, Ausztriának, Kanadának, Luxemburgnak, Hollandiának, Új-Zélandnak hasonló politikája van.

Mi a helyzet azzal a feltevéssel, hogy a globalizáció hívta életre a gyerekkatona-jelenséget? Szokás a hidegháború utáni időszak és a legfejletlenebb országokba áramló fegyverkereskedelem termékeként beszélni a gyerekkatonákról, pedig


a jelenség többezer éves.

Vegyük a spártaiakat – a hétéves gyerekeket már kemény kiképzésnek vetették alá; a 18-19. században a brit haditengerészetben kisfiúkat alkalmaztak hajósinasként és tüzérként; az amerikai polgárháborúban mindkét oldalon rengeteg gyerek harcolt.

Ami változott, az a társadalom felfogása a gyerekekről.

Azóta aggódunk a gyerekkatonákért, amióta jelentések, tanulmányok és hollywoodi filmek prizmáján nézzük a jelenséget.

Az ártatlanság, tanulás, játék időszakaként felfogott gyerekkor fogalma az iparosodott Nyugaton jelent meg, ám ez a felfogás nem terjedt el mindenhol a világon. Sok országban a gyerekek gazdasági erőforrásnak számítanak, farmokon, piacokon, gyárakban dolgoznak.

A legtöbb gyerekkatona egyébként soha nem kap lőfegyvert a kezébe. Sok jelenleg is dúló háborúban inkább a jó öreg bozótvágó kés a kedvelt gyilkolóeszköz.


“A gyerekkatonák nem méltó ellenfelei

a nyugati hadseregeknek.” Ez a megállapítás is csak a hagyományos hadviselés szabályai közt érvényes. Ott vannak a gyerekek által elkövetett öngyilkos merényletek a palesztin területeken, Irakban, Srí Lankán és Csecsenföldön. Egy kiképzett katonának is csak találgatnia lehet, hogy a mellette lévő gyerek éppen öngyilkos merénylő-e vagy sem. Afganisztánban egy 14 éves kamasz volt a felelős az első NATO-katona haláláért – és ő egy volt a becsült nyolcezer kiskorú közül, akik a tálibok szolgálatában állnak.

A nyugati katonák ráadásul összezavarodnak, amikor gyerekekkel találkoznak a csatamezőn. Mit tegyenek: szembeszálljanak, visszavonuljanak, megadják magukat, vagy kíséreljék meg lefegyverezni őket? Az amerikai hadsereg háborús kézikönyve például semmiféle útmutatót nem ad erre vonatkozóan. A brit hadsereg akkor szembesült a problémával, amikor az egyik őrjáratukat a RUF gyerekkatonái elfogták, mert a britek haboztak megtámadni a 15 éven aluli harcosokat. Később a brit sereg pirotechnikai eszközöket és hangos robbanásokat vetett be, hogy pánikot keltsen az alulképzett gyerekkatonák körében, többségük szét is szaladt.

Azzal kapcsolatban is komoly kételyeik vannak a szakértőknek, hogy működnek az aktuális módszerek a probléma megoldására. A nemzetközi közösség jelenleg csupán az elrettentés eszközét alkalmazza a gyerekharcosokkal szemben (azáltal, hogy bünteti a felnőtt ellenséges katonákat), és demobilizálja a kiskorúakat: elveszi fegyverüket és hazaküldi őket. Egyik sem vezet messzire. Az ügyészek azt remélik, az ellenséges katonáknak példát statuálnak egy eljárás folytatásával – ám


a legtöbb harcos azt gondolja, őt soha nem kapják el.

Mások tudják, hogy csupán a vesztes oldalon állók kerülnek nemzetközi bíróság elé, tehát még több gyerekkatonát toboroznak, hogy elkerüljék a vereséget. Megint mások feltételezik, hogy amnesztiát kapnak tűzszünet után. Az ugandai Úr Ellenállás Hadserege (LRA) erre tökéletes példa. Joseph Kony hadúr 1990 óta toboroz gyerekkatonákat büntetlenül, és az ugandai kormány elismerte, minden eszközt be kellene vetnie egy sikeres békemegállapodás érdekében, még az amnesztiát is.

Az úgynevezett DDR programok (disarmament, demobilization, reintegration), amelyek a gyerekkatonák lefegyverzését, harcképtelenné tevését és reintegrációját célozzák, a konfliktus utáni tervezés fontos elemei. A cél visszaküldeni a gyerekeket és tinédzsereket az iskolákba vagy munkát biztosítani számukra. De az eredmények vegyesek.

Több szervezet elköveti azt a hibát, hogy a lányokat kizárja DDR-programjából. Gyakran nem értik a helyi gazdasági viszonyokat, és olyan szakmákra képezik ki a gyerekeket, amelyekre nincs kereslet. Libériában például túl sok egykori harcos kapott asztalosi vagy fodrászi képzést. A programok ráadásul gyakran nem érintik


a generációk közti erőszakos konfliktusok gyökerét,

és ezek az ellentétek a jelenlegi háborúkban továbbélnek. A DDR-programok ugyanakkor túl rövid időtartamúak ahhoz, hogy valódi képzést nyújtsanak, ezt még az amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség szakemberei is elismerték.

Scott Gates és Simon Reich úgy véli, a gyerekkatona-jelenségnek az vethetne véget, ha megszűnnének a tipikusan gyerekek bevetésével járó háborús konfliktusok. Vagyis a kegyetlen, hosszan tartó, évtizedekig is elhúzódó polgárháborúk. A szerzők ezzel az optimizmusra kevés okot adó megállapítással zárják cikküket: “Sajnos, a jelenlegi fegyveres konfliktusok jellemzően ebbe a kategóriába tartoznak. Amíg ezek nem fejeződnek be, az újabb gyerekek toborzásának sem szakad vége soha.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS