2021. július 28. szerdaSzabolcs
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Szívmagyarok vagy óvatosak: másfél millió amerikai magyar

Bakk-Dávid Tímea Bakk-Dávid Tímea 2008. szeptember 24. 09:55, utolsó frissítés: 2008. szeptember 23. 12:26

Több mint 600 magyar szervezet működik az Egyesült Államokban, ám a magyarok 5 százaléka vesz részt tevékenységeikben. Beszédből világ – Elemzések, adatok amerikai magyarokról.



Nemrég jelent meg a Magyar Külügyi Intézet kiadásában az amerikai magyarok körében zajló szociológiai, demográfiai kutatás eredményeit tartalmazó kötet. A 2005-2008 között elvégzett kutatás vezetője Czoch Gábor és Papp Z. Attila szociológus volt.

A kutatócsapatból Papp Z. Attila és Pakot Levente az augusztusi szelterszi társadalomtudományi táborban számolt be a következtetésekről és mutatta be a vaskos, több mint ötszáz oldalas, hat nagyobb résztanulmányból álló Beszédből világ – Elemzések, adatok amerikai magyarokról című kötetet.

A kutatás része volt többek között egy demográfiai vizsgálat, valamint az amerikai magyar szervezetek feltérképezése is; emellett több mint ötven interjú készült ezek vezetőivel.


Az Egyesült Államokban körülbelül másfél millió magyar él


– otthon, a családban mintegy 10 százalékuk használja a magyar nyelvet – mondta el Papp Z. Attila. A 2000 évi népszámláláskor majdnem 1,4 millióan vallották magukat magyar vagy „magyar és más” származásúnak; közülük nem egészen 120 ezren használják a magyar nyelvet családi körben.

Az amerikai magyar szervezetek száma is úgymond képlékeny: az Országos Széchenyi Könyvtár és a Magyar Távirati Iroda adatbázisaira alapozva, mindezt saját, telefonos, illetve internetes adatgyűjtéssel kiegészítve 607 lett a számuk, ám ez azóta is bővül, jelenleg 680-nál tart. Hogy ezek mennyire működnek, illetve mekkora a taglétszámuk, nem tudni; elmondható, hogy többé-kevésbé állandó működést főleg az egyházak, a cserkészmozgalom, illetve a sajtóorgánumok tudnak felmutatni.

A demográfiai vizsgálat alapjául részben az American Community Survey adatsorai szolgáltak, amely a tízévente megszervezett amerikai népszámlálások közötti időszakban, évente méri fel a népességet. Ám vannak, akikhez ez a kérdőív nem jut el. Megnehezíti a kutató dolgát az is, hogy


újabban nem kérdeznek rá a válaszadó nemzetiségére, anyanyelvére

– sorolta a buktatókat Pakot Levente, a kötet egyik szerzője. 2000-ben a kérdezőbiztosok rákérdeztek ugyan az amerikaiak származására, etnikai eredetére, de az etnicitás az Egyesült Államok népszámlálásaiban végső soron pszichológiai kategóriává válik, így ez alapján nehéz a statisztikusnak számszerűsíthető adatokat kihoznia.

Pakot a 2000. évi amerikai népszámlálás jellegzetességeiről írt, a kötetben szereplő tanulmányában Stephan Thernstromot idézi, aki szerint a népszámlálásban szereplő etnicitás valójában választási lehetőség, egy tudatállapot, amely függetlenedik a korábban objektívként tételezett „faji” jellemzőktől: „nem számít, hogy Ön nem gondolja, hogy a külsőm kínaira utal. Kínainak érzem magam; ergo kínai vagyok.”

Ami a népszámlálási adatok alapján kiderül: 93 ezer fő született Magyarországon. Ezek 43 százaléka valószínűleg 56-os menekült; háromnegyedük az angoltól eltérő, más nyelvet beszél. A magyar származásúak több mint 92 százaléka azonban az Egyesült Államok területén született, tehát


másod- vagy többgenerációs bevándorló.

Az amerikai, magyar származású népesség enyhén elöregedett, 15 százalékuk 65 év feletti, 35 százalékuk nem családos háztartásban él; a 25 év fölöttiek több mint 90 százaléka középiskolai vagy felsőfokú végzettséggel rendelkezik.

A szervezetek intézményes választ próbálnak adni az asszimiláció kihívására. Vannak ugyan országosnak nevezett szervezetek, amelyek egy megkonstruált, “egységes” amerikai magyarság nevében lépnek fel, ám valójában a különböző amerikai magyar közösségek között nem igazán van átjárás, kapcsolat, kommunikáció.

Valójában nem is lehet az amerikai magyarok esetében bármiféle egységről beszélni, a szervezetek is rivalizálnak egymással. Tényleges taglétszámuk kideríthetetlen – amit az interjúk alapján meg lehet becsülni: a szervezeti életben az amerikai magyarok mintegy 5-10 százaléka vesz részt. Érdekesség: valamely magyar szervezetben való részvételt “magyarkodásnak” nevezik, mindenféle pejoratív felhang nélkül – mesélte Papp Z. Attila.


Ez a “magyarkodás” egy olyanfajta aktivizmust,

a közösség életében való részvételt jelent, ami esetenként komoly pszichikai teher is egyben – például egy gyerek ahelyett, hogy korosztályához hasonlóan tévézne, tánccsoportra, cserkészetre, esetleg hétvégi magyar iskolába jár. A felfokozott szervezeti élet emiatt vissza is riaszt egyeseket – például, ha a gyerekeket kényszerítik a különböző identitásápoló célzatú tevékenységekre, azzal gyakran pont az ellenkező hatást válthatják ki, elidegenítik a közösségtől és a hagyományoktól.

Ami mindenképp – európai vagy magyarországi szemmel nézve – lenyűgöző jelenség volt, az az elkötelezett önszerveződés, ahogyan és ami által ezek a szervezetek működnek. A civil szférát önkéntes alapon, a szülők/tagok költségén tartják fenn. Ám “szilárd alapok, illetve professzionális menedzsment hiányában, és a minduntalan felbukkanó konfliktusok eredményeképpen a szervezetek egy része nem tud kellő hatékonysággal működni, ezért gyakran egy sajátos vidékiség is jellemzi ezeket” – szól az ítélet.


>> Összegzés: a szelterszi tábor munkaanyaga [mtaki.hu] >>

A kutatást több irányba érdemes lenne folytatni. Egyik lehetséges folytatása egyfajta leszűkítés lehetne: kisebb amerikai magyar közösségeket lenne érdemes vizsgálni, és így összehasonlítani más etnikumokkal, akikkel együtt élnek. Az interjúk során a magyar szervezeti élet prominensei egyébként – a “bezzegizmus” értelmében – pozitívan beszéltek több más bevándorlócsoportról, akik e vélemények szerint “összetartóbbak”.

A magyar kivándorlókontingensek közt ezzel szemben konfliktus érzékelhető, például a “frissmagyarokról”, vagyis azokról, akik csak nemrég érkeztek az Államokba, a már ott születettek vagy régebben kivándoroltak azt tartják, hogy


csak a pénz érdekli őket,

és nem akarnak részt venni a magyar szervezeti életben. Ez a különbözőség az ízlésvilágban is megfigyelhető, ahogyan a népi hagyományos kultúra ápolói szembenállnak az “újakkal”, akik a maguk során szintén valamilyen szinten “összetartanak”: New Yorkban például külön diszkójuk működik.

Az amerikai magyar szervezetek Papp Z. Attila tipológiája szerint az etnikailag nyitott-zárt, illetve a helyi-országos dimenziók alapján négy nagy típusba sorolhatók: nemzetőrző; közösségmegtartó; közösségmutató, illetve lobbiszervezetek (lásd az alábbi ábrát). A kötet szerkesztõje szerint néhány napon belül a szervezeti adatbázis elérhetõ lesz a www.omnibus-srl.ro honlapon.



Az amerikai magyarok identitástípusainak képzeletbeli skáláján az egyik végpontban azok találhatóak, akik még beszélik a magyar nyelvet, részt vesznek a magyar rendezvényeken, és fontos számukra magyar identitásuk (pl. népszámláláskor megvallják ezt, illetve számon tartják a felmenőiket).

A másik végpontban azok a harmad-negyedik generációs, már asszimilálódott leszármazottak állnak, akik nem tudnak magyarul, nem vesznek részt a közösségi életben és nem is tulajdonítanak különösebb jelentőséget származásuknak.



A konklúzió az, hogy társadalmilag, nyelvileg sokszínű, homogénnek nem nevezhető csoport az amerikai magyaroké. Az asszimiláció a második világháború után indult be igazán; ekkor lemorzsolódnak az etnikai identitást meghatározó alapok (pl. megszűnnek az etnikai negyedek),


felnő egy kevert identitású generáció,

amelynek tagjai már többgenerációs távolságba kerülnek bevándorló őseiktől. Ahogy Puskás Julianna három évtizedes kivándorlás-történeti kutatásai alapján megfogalmazta: az identitás inflálódik, a közösségi kötelékek felbomlásával ez a kérdés teljes mértékben a személyes szférába kerül át, és létrejön egy ún. egocentrikus identitás.

A szerzők szerint a kutatás egyik hozadéka az lehet, hogy “az amerikai magyar közösségek és anyaországi döntéshozók egyaránt szembesüljenek kihívásaikkal, feltérképezzék lehetőségeiket, és adott esetben meghozzák a szükséges, konkrét döntéseiket is e lokális világok fennmaradása, létezésük meghosszabbítása érdekében.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS