2021. június 19. szombatGyárfás
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Támadás alatt élni az életet - interjú egy izraeli lakossal a közelmúlt eseményeiről

Csog Brigitta 2021. június 07. 19:47, utolsó frissítés: 2021. június 14. 16:24

Hogyan élik meg a hétköznapi emberek Izraelben azt, hogy naponta bombák csapódnak le körülöttük? Be lehet rendezkedni a háborús hétköznapokra?


A palesztin-izraeli konfliktusról már nem túl sokat hallunk, elcsendesedett a helyzet és már nem a rakéta támadásoktól hangos a sajtó. Az ott élő embereknek viszont ez nem múlik el egyik napról a másikra, és sokan már többször is átélték a mostani eseményeket. Így van ezzel Klein László, héber nevén Ariel is, aki mesélt a történtekről. A budapesti származású férfi nyugdíjas éveit tölti, három gyereke Amerikában és Kanadában élnek. Több nyelvet is beszél és többek között orvosi lézerek fejlesztésével foglalkozott, melynek köszönhetően bejárta a világot, de sok évig szolgált katonaként is Izraelben. Most a harminc fokos melegben erkélyén ücsörögve beszélgetett velem, és bőven volt mesélni valója, arról, hogy mit látott, és mit jelent állandó támadás alatt élni.

Mit kell tudni a legutóbbi konfliktus előzményeiről?

Sajnos minden három, négy évben van egy ilyen háború, ami rendszerint tart egy hétig, esetleg egy hónapig és mindig ugyanúgy végződik, hatalmas károk keletkeznek, de egyik fél sem ér el változást. A legutóbbi konfliktusra koncentrálva azt kell tudni, hogy senki nem számított rá, persze voltak készülődések arab részről is meg a mi részünkről is, de nem volt megtervezve egyik oldalról sem.
Ahhoz, hogy érthető legyen, hogy mi robbantotta ki ezúttal, beszélnem kell kicsit a történelmi hátteréről a térségnek. 1967 óta van együtt egész Jeruzsálem, amikor Jordániától visszafoglaltuk. Ugyanakkor két részről beszélhetünk, a keleti részen nagyobb számban élnek arabok, a nyugati részen pedig nagyobb százalékú a zsidó lakosság. Kelet Jeruzsálemben sok ezer palesztin él, akik az 1948-as felszabadító háború után telepedtek le, ezen a területen vannak elég elhanyagolt részek és sajnos mindmáig elég rosszak az életkörülmények.
A konfliktus szikráját az adta, hogy a nyugati szélsőséges jobboldali pártok közvetve ki akartak lakoltatni a területről kilenc vagy tíz családot, mivel a bíróság úgy döntött, hogy a zsidók tulajdonát képezi néhány ház a szóban forgó területen. Tehát hivatalos papírjaik vannak erről, viszont csak úgy hetven év után nem lehet kilakoltatni családokat az otthonaikból, akiknek nincs is hová menniük. Ami végleg belobbantotta a konfliktust az a tüntetés-sorozat volt az Al-Aksza mecsetben.


Mennyire volt reális információs forrás a sajtó?

Itt nagyon szabad az újságírás, persze nem száz százalékban, de mondjuk kilencven százaléka, annak, amit a sajtóból megtudunk, az igaz. Ez nem egy olyan ország, ahol be van fogva a szájuk az embereknek és nem szabad a véleménynyilvánítás, vagy, ahol csak a kormány mond igazat. Nálunk tényleg demokratikus és mindenki dumálhat.

Kérlek mesélj kicsit arról, hogy milyen óvintézkedéseket tudtok tenni ilyen helyzetben?

Itt minden modern lakásban, az 1985 / 1995 után épült házakban kötelező lennie egy olyan szobának, ami vasbetonból épült, vasajtóval és ablakokkal, ha ott tartózkodsz, amikor a házadat egy nem túl nagy rakéta eltalálja, akkor ép bőrrel megúszod. A régi lakóházakban egy közös bunker volt, de akkor még nem voltak rakéták. Most már nincs tizenöt, húsz másodpercünk, hogy odaérjünk, nagyon gyorsan kell reagálni. Éppen a gyorsaság miatt a kormány kénytelen volt elrendelni új építkezési követelményként ezeknek a biztonsági szobáknak a beépítését minden házba, így ma már enélkül nem is lehet építkezni.

Egy másik intézkedés a telefonos értesítések. Minden lakós, akinek van egy okostelefonja értesítve van, hogy akár tőle száz kilométerre éppen riasztás van. Emellett bármilyen tévéadást megszakítanak, hogy bejelentsék, ha éppen támadás éri valamelyik várost. Szerencsénk, hogy nagyon fejlettek az információs hálózataink, mert számunkra az információ életmentő. Ezenkívül az orvosi és mentőszolgálat is nagyon jól szervezett, számos önkéntes készenlétben áll, hogy ha baj van akkor a lehető leghamarabb tudjon érkezni a segítség.

Itt nem csak fegyveres háború folyik, hanem cyber háború is, hiszen állandóan informatikai támadás alatt élünk. Ennek következtében kialakultak nagyon színvonalas high-tech vállalatok, és mi lettünk ebben a legjobbak, tudunk védekezni ellene. A költségvetés negyven százaléka a hadseregre, a katonai felkészültségre és a biztonságra megy el.

Konkrét hadi esemény, rakéta támadás a ti közeletekben volt?


Nálunk kevésbé, mert én az ország közepén lakom, egy picit a keleti részén, Kefar Savaban ez körülbelül egy százezer lakosú város, ami Tel Avivtól húsz kilométerre található. Azért sem volt a közvetlen közelünkben sok légicsapás, mert öt, tíz kilométeres körzetben rengeteg arab kisváros van. Tehát a fővárosban voltak hozzánk legközelebb rakéta támadások. Mi is láttuk az égen, ahogy jönnek délről Gázából a rakéták, mert a csíkok messziről is láthatóak. A védelmi rendszerünknek, a Vaskupolának köszönhetően az érkező rakéták nyolcvan százalékát le tudtuk lőni még a becsapódás előtt.
Na meg persze annyira fejlett már a megfigyelő rendszer, hogy pontosan tudni lehet az irányt, a sebességet, magasságot, így azt is tudjuk előre sok esetben, hogy melyik rakéta fog a tengerben vagy a sivatagban landolni. Mi személyesen most nem annyira szenvedtünk, habár kétszer mi is be kellett vonuljunk a biztonsági szobába, de négy évvel ezelőtt sokkal többet kellett ott lennünk, nem is tudtuk elhagyni a házunkat.

Az ellentámadás során, amit mi indítunk Gázába, általában a bombázás előtt egyértelmű felszólítást kapnak az emberek, hogy azonnal hagyják el a házukat, mivel ott bújtak meg terroristák és onnan is lőnek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy bemennek az udvarra, akár iskolák vagy óvodák udvarára is, és onnan lövik ki a rakétákat. Az értesítést kaphatják telefonon, vagy szórólapok formájában, esetleg könnyű fegyverrel a tetőre lőnek, az emberek már tudják, hogy ez mit jelent. Ezekben a bombázásokban talán olyan kétszáz halott volt, ami még kevésnek számít a legutóbbihoz képest.

Izrael lakossága körülbelül kilenc és fél millió. Két héten keresztül a fél ország négyszer ötször naponta bevonult a bunkerekbe, délen még sokkal többször is. Ide lőttek vagy négy-, ötezer rakétát. Azért nyilván mi sem vagyunk olyan jó gyerekek, rendesen visszavágott a légierőnk. Most megint jön egy kis csend, egy vagy két évre talán, aztán sajnos megint kezdődik az egész elölről.

És milyen a helyzet az arab és zsidó lakosság között?


A konfliktusok ideje alatt az Izraelben élő 1,8 millió arab körében is voltak lázadások, mert ők is részt akartak venni vallási alapon a háborúban. Vannak olyan városok, lakóházak, ahol mondjuk fele-fele arányban laknak zsidók és arabok, ilyen helyeken voltak zavargások. Normális körülmények között jó barátok, együtt kártyáznak, vagy visznek egymásnak süteményt, együtt kávéznak, de amikor ilyen a helyzet akkor nagyon feszültté válik a hangulat. Mindennek ellenére Izrael békeidőkben talán a világ legbiztonságosabb államai közé tartozik.

Hogy kell elképzelni a harcok alatt az életet, minden leáll arra az időre?


Nagyjából normálisan folyik az élet. Az iskolákat például bezárják, de a legtöbb ember, a helyzettől függően, folytatja a munkáját, mindenki bemegy dolgozni, működik az orvosi ellátás, és a boltok is nyitva vannak. Azokban a városokban, ahol sűrűbbek a támadások ott csak a nagyon fontos munkát végzők, például a kórházi dolgozók járnak be rendesen. De ilyenkor sem maradnak teljesen fizetés nélkül, kapnak egy bizonyos kártérítést. Amikor komolyabb a helyzet, akkor például lezárják a nemzeti repülőteret, mert az fokozattan ki van téve a veszélynek.

Voltak turisták, akik pont itt ragadtak. A koronavírus miatt nem túl sokan, de voltak néhányan, akik sétáltak Tel Avivban vagy a tengerparton és amikor látták, hogy mindenki ledobja magát a földre és az emberek eltakarják a fejüket, ahol nincs hova szaladni, nem értették, hogy mi ez a hülyeség, miért csinálják. Azt hitték, hogy valami népi szokás. Amíg nem magyarázták el, nem is tudták elképzelni. Nekik ez olyan, mint egy kaland. Nagyjából normális tehát az élet. De valójában, ez is rossz, mert mindenki ül a tévé előtt és várja, hogy hova kell szaladni.

Mit gondolsz megoldódhat a helyzet valamikor?

Nem tudom, hogy lesz-e megoldás, bárcsak lenne. Én azt gondoltam, hogy az én gyerekeim már nem fognak katonaságba menni, hogy béke lesz. Hát csalódtam. A fiam öt évig volt haditengerész a lányom is szolgált. És még ha itt lennének az unokáim, akkor nekik is menniük kéne. Hamarosan jön is ide az egyik unokám, aki egyébként itt született, de még két és fél éves korában Amerikába költöztek, azóta nem is járt Izraelben. Fél évvel ezelőtt, mivel ő izraeli állampolgár is és még izraeli útlevele is van, kapott behívót. Mivel nem itt él a követségen felmentették, de ha itt élnének mennie kéne.
Izraelben minden férfi és nő, 17 éves korában kap egy behívót, és a szelektálás után olyan nyolcvan százalékuk bevonul.

Negyvenöt éves korodig minden évben behívnak és legalább egy hónapig részt kell venni a gyakorlatozáson, mert muszáj kondícióban lenni, nem lehet elfelejteni a fegyverhasználatot, mert mi így tartjuk fenn magunkat. Mondhatni állandó készültségben vagyunk. Bizonyos szempontból időpazarlás, mert három év alatt, ameddig a fiataloknak szolgálni kell, fél egyetemet el lehet végezni, de hasznos élettapasztalat, amit csak ott lehet megszerezni. Természetesen vannak kivételek, de itt a legtöbb embernek szolgálni kell.

Nyitókép: Jordan Pix/Getty Images

A szerző másodéves újságírás szakos hallgató, a Transindex gyakornoka.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS