Az irtózatos nagy balhé – mennyire törvényszerű egy globális konfliktus kialakulása?
Csernik Vass Attila 2021. március 29. 10:05, utolsó frissítés: 2021. április 03. 16:05Amikor egymásnak esnek a nagyhatalmak, és megállíthatatlannak tűnik a nemzetközi stabilitás felbomlása, mi a teendőjük a kis államoknak?
A kommunista blokk felbomlásával és a hidegháború megszűnésével egy rövid ideig még lehettek olyan illúzióink, hogy a világ akár egy normálisabb hely is lehet, ám egy magára valamit is adó ember már akkor sem gondolhatta komolyan, hogy a nagyhatalmi rivalizálás egy pillanatig is megszűnik. Sőt, ezzel a kérdéssel foglalkozó elméletek túlnyomó többségében a világhatalmi egyensúlyban bekövetkező változások éppen, hogy instabilitást, feszültségeket, az így kialakult politikai vákuum betöltéséért induló versengést eredményez. És eredményezett is: ma már nem kérdéses, hogy az elmúlt évek, de akár évtizedek világpolitikai történéseit jelentős részben a nagyhatalmak közötti ellentétek fokozatos elmélyülése, a meghatározó államok, az Amerikai Egyesült Államok, Kína és Oroszország közötti kapcsolatok megállíthatatlannak tűnő romlása határozta meg.
A nagyhatalmak közötti bonyolult viszonyrendszer vizsgálatának több évtizedre visszanyúló hatalmas könyvészete van, a strukturális- vagy neorealizmustól a neoliberalizmusig, sokan, sokféleképpen közelítik meg e kérdést. A lényeg, hogy az optimistábbak szerint minden regionális vagy globális hatalmi ambíció dacára az országok között kialakult szerteágazó pénzügyi, gazdasági, kulturális kapcsolatok eleve csökkentik a konfliktus kialakulásának esélyeit, hiszen a nagyhatalmak is érdekeltek egy bizonyos fokú stabilitás, a status quo fenntartásában.
Mások azonban épp ellenkezőleg, úgy látják, hiába minden globalizáció, hiába a szoros gazdasági összefonódás, a nagyhatalmi működés természetébe bele van kódolva a konfliktus: miután a nemzetközi rendszerben nincs az államok felett álló főhatalom, kénytelenek maguk garantálni biztonságukat, ami erejük növelésével, hatalmuk maximalizálásával lehetséges. Persze, titkon mindenki reméli, hogy a szereplők végül mindig találnak egyfajta kompromisszumos megoldást, amellyel elkerülhető a tényleges konfliktus, vagy legalábbis sikerül elodázniuk a háborús helyzetet. Mégis, manapság egyre több politika-szakértő látja úgy, hogy az Egyesült Államok és Kína nehezen kerülheti el a háborút, és ezt azok is vallják, akik az úgymond “csapdaelméletre” esküsznek: szerintük a nagyhatalmak hiába törekszenek a kiegyezésre,a háborús jóslat könnyen önbeteljesítővé válik, azaz úgy is elcsattanhat a pofon, hogy az érintett felek egyike sem akarja igazán ezt.
Háromszög, de nem szerelmi: Egyesült Államok, Oroszország, Kína
Az elmúlt hetek világpolitikai eseményei egyértelműen ez utóbbi elmélet beteljesülését vetítik előre: az amerikai-kínai, vagy amerikai-orosz kapcsolatok (de beszélhetnénk a szintén meglehetősen kusza európai-orosz, vagy európai-kínai kapcsolatokról is) ma inkább tűnnek egy öncélú globális kocsmai verekedésnek, mintsem diplomáciának. Bár a nemzetközi sajtóban mindenféle magyarázattal találkozunk arra, hogy minek is köszönhető például a pár nappal ezelőtt, az alaszkai Anchorage-ben lezajlott kínai-amerikai külügyminiszteri találkozó, vagy a Biden-Putyin szóváltás szokatlanul nyers, minősíthetetlenül durva hangvétele, egyszerűen az látszik, a nyugati világ egyelőre képtelen értelmezni ezt a már-már háborús hangnemet, és főként azzal nem tud mit kezdeni, hogy miért pont most alakult ki egy ilyen értelmetlenül éles helyzet.
Hiába na, e tekintetben a székely “verekedés-kultúra” minden “önbeteljesítést” vizionáló politikai elméletet ver: a fenti idézetnek is az az előremutató világpolitikai konklúziója, hogy bár sem a szomszéd, sem a komacska nem tudja igazán, miért is kapnak össze, ez egyáltalán nem akadálya annak, hogy egyik pillanatról a másikra kitörjön az irtózatos nagy balhé. És ez kétségtelenül nemcsak a székelyeknél, hanem a nagypolitikában is így van.
Érdekes módon a nyugati elemzők nem a kínai vagy az orosz álláspont bemerevedését, sokkal inkább a Biden-adminisztráció határozott fellépését okolják a helyzetért. Pontosabban azt, hogy míg az általában nagyszájú, ám komoly ellenállást tapasztalva gyakorta meghátráló Trump-vezetés után a világ egy jóval kiegyensúlyozottabb, kompromisszum-készebb amerikai vezetésre számított, Biden már elnöki mandátumának első napjaiban “megrozsolt” mindenkit: világossá tette, nem hajlandó engedni sem az oroszoknak, sem a kínaiaknak, de nem kímélte európai partnereit sem.
Sajtóbeszámolók szerint az alaszkai találkozón kemény szócsata bontakozott ki az amerikai és a kínai diplomácia vezetői között: a résztvevők szinte az asztalt csapkodták, amikor az amerikai fél felvetette a mély aggodalmat keltő kínai lépéseket az ujgurok lakta Hszincsiangban, Hongkongban és Tajvan térségében, valamint az Egyesült Államok elleni kínai kibertámadásokat és a szövetséges országok elleni erőszakos kínai gazdaságpolitikát. Az amerikaiak szerint Kína „támadást indított az alapértékek ellen”;. Persze, Jang Csie-cse sem volt rest, negyedórás indulatos beszédet tartott kínai nyelven. Jang ostorozta az Egyesült Államok szerinte nehézségekkel küzdő demokráciáját, az emberi jogok helyzetét, a kisebbségekkel szembeni rossz bánásmódot, de bírálta Washington kül- és gazdaságpolitikáját is. Szerinte az Egyesült Államok katonai erejét és pénzügyi hegemóniáját arra használja, hogy kiterjessze fennhatóságát, és elnyomjon más országokat. Washington nemzetbiztonsági megfontolások örvén akadályozza a kereskedelmi kapcsolatokat, és egyes országokat Kína elleni támadásokra buzdít. „Kína nem fogadja el az alaptalan vádaskodásokat az Egyesült Államok részéről. (...) Kínát nem lehet fojtogatni” – szögezte le Jang, hozzátéve, hogy a közelmúltbeli események soha nem tapasztalt nehézségek időszakába sodorták a kétoldalú amerikai-kínai kapcsolatokat, és sértették mindkét nép érdekeit.
Az esetet akár tekinthetnénk egy rosszul előkészített, kudarcos találkozónak is, ám ami utána következett, az azt mutatja, hogy a felek nagyon is komolyan gondolják mindazt, amit korábban mondtak: egy pár napra rá Joe Biden amerikai elnök Justin Trudeau kanadai miniszterelnökkel tárgyalt, akivel megállapodtak abban, hogy a két ország közös erővel lép fel Kína károsnak ítélt törekvéseivel szemben. Az Anchorage-i találkozó egyik “főszereplője” Antony Blinken amerikai külügyminiszter Brüsszelben, a NATO-tagországok külügyminisztereinek kétnapos tanácskozásán arról beszélt, hogy az Egyesült Államok újjá kívánja építeni partneri kapcsolatait, elsősorban a NATO-szövetségesekkel. Fel akarjuk éleszteni a szövetséget" – mondta a külügyminiszter, aki szerint a NATO-val szembeni globális kihívások között az orosz és a kínai expanziós politika is szerepel.
Jens Stoltenberg NATO-főtitkár ennél egyértelműbben fogalmazott: mint mondta, a szövetség tagjai előtt álló kihívások között Oroszország destabilizáló magatartása, a folytatódó terrorista fenyegetések, kifinomult kibertámadások, Kína megerősödése és a klímaváltozás biztonságot fenyegető hatásai szerepelnek.
Ezzel egyidőben a Biden-adminisztráció Oroszországnak is lekevert egy jókora kalafintát: „aham, igen, annak gondolom″ – válaszolta ezt Joe Biden amerikai elnök az ABC News televíziócsatorna riporterének arra a kérdésre, hogy gyilkosnak gondolja-e Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Mindezt megtoldotta azzal, hogy Putyin megfizeti az árát annak, hogy beavatkozott az amerikai választásokba. Persze emellett jelezték azt is, hogy hajlandóak együttműködni Oroszországgal olyan kérdésekben, mint például a hadászati támadófegyverek csökkentéséről szóló orosz–amerikai Új START-szerződés (START-3) meghosszabbítása, kérdés viszont, hogy az orosz államelnök legyilkosozása mennyiben segíti elő a megállapodást bármely kétoldalú kérdésben. Semennyire, sőt minden bizonnyal lehetetlenné is teszi, ha csak éppen nem ez volt a cél.
Persze, a verekedéshez partner is kell, és Oroszországot, amely már évek óta kvázi-háborús kommunikációt folytat, nem sokat kellett noszogatni, ráadásul ezúttal némileg jogosan gurult dühbe. "Biden mai kijelentése túlmegy a józan ész határán. Így nem viselkedhet egy olyan ország vezetője, amely a demokratikus elvek és az erkölcs hordozójának szerepére pályázik. Így beszélni az államfőnkről senkinek sem megengedett" – nyilatkozta Vjacseszlav Vologyin, az orosz parlament alsóházának elnöke. "Számunkra az a legfontosabb, hogy milyenek lehetnek a súlyos állapotban lévő, Washington által zsákutcába vezetett orosz-amerikai kapcsolatok kiigazításának útjai. Érdekeltek vagyunk abban, hogy nem engedjük meg a visszafordíthatatlan hanyatlásukat, ha az amerikaiak tudatában vannak az ezzel kapcsolatos kockázatoknak" -mondta a szóvivő.
Az incidens miatt egyébként hazahívták konzultációra Anatolij Antonov washingtoni orosz nagykövetet is: a helyzet súlyosságát jelzi, hogy ez a gesztus egyébként igen ritka, Oroszország eddig egyetlen alkalommal sem rendelte haza washingtoni képviselőjét. Hogy a háborús fíling teljes legyen, Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a kínai-amerikai csörte után rögtön Pekingbe látogatott, ahol magas szintű kínai-orosz együttműködést sürgetett az "amerikai hegemóniával" szemben.
Európa a nagyhatalmak között
A kép, persze, nem teljes Európa nélkül, amely az elmúlt hetekben maga is jócskán adott és kapott is sallert, szintén orosz és kínai viszonylatban. Az Európai Unió hétfőn 30 év után először szankciókat foganatosított Kínával szemben az emberi jogok megsértése miatt. A 27 tagállam külügyminisztereinek tanácsa ugyanis büntetőintézkedéseket hozott az ujgur kisebbség elnyomása miatt, az EU ugyanakkor utazási tilalmat vezetett be négy kínai személy és entitás ellen, valamint befagyasztották a vagyonukat. Erre válaszul Peking rögtön ellenintézkedéseket jelentett be: a kínai kormány tíz európai politikus – köztük az Európai Parlament öt tagja – és négy szervezet ellen foganatosított szankciókat. A pekingi külügyminisztérium szerint az intézkedéssel az EU beavatkozik az ország belügyeibe és „súlyosan aláássa” a kétoldalú kapcsolatot.
Ráadásul az európaiak és az oroszok is jócskán összerúgták a port: „nincsenek kapcsolatok Moszkva és az Európai Unió között, Brüsszel egyoldalú lépéseivel megsemmisítette őket” – ezt Szergej Lavrov orosz külügyminiszter mondta Pekingben. Lavrov szerint a kapcsolatokat Európa szakította meg, megsemmisítette az évek során kialakult mechanizmusokat.
Bár Lavrov kijelentése még orosz mércével mérve is szokatlanul erős, a legnagyobb “löfföt” Európa nem tőlük, hanem éppen a saját partnerétől, szövetségesétől, az Egyesült Államoktól kapta: a hét elején Antony Blinken amerikai külügyminiszter ultimátumot adott az Uniónak az Orosz- és Németország között épülő Északi Áramlat 2 (Nord Stream 2) gázvezeték kapcsán, azt hangoztatva, hogy ellentétes az Európai Unió saját érdekeivel, és alááshatja Ukrajna szuverenitását. Az amerikaiak erre még rátromfoltak azzal, szankciókat helyeztek kilátásba mindazon európai cégekkel szemben, amelyek részt vesznek a projekt kivitelezésében, egyben óva intette Németországot a tranzitútvonal használatától is.
Ha van, aki nyer, akkor értelemszerűen lesznek vesztesek is
A korábbi nagy globális konfliktusok, világháborúk tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy az ilyen politikai válságok legnagyobb vesztesei éppen azok, akinek a legkevesebb közük van az ügyhöz: a kisországok. E tekintetben Romániát viszonylag szerencsés helyzetben érte a válság: a jobboldali kormány megalakulásával az ország európai megítélése lényegesen pozitívabb a korábbi időszakhoz képest, és az amerikai kapcsolat sem lehet jobb, mint most.
A hagyományosan ruszofób Románia pedig minden bizonnyal amerikai és európai partnerei nyomására jelenleg éppen olyan törvények elfogadásán dolgozik, amely gyakorlatilag kizárnák a kínai cégeket a nagy romániai infrastrukturális beruházásokból, valamint az 5G-hálózatok romániai kiépítését célzó tenderekből.
Románia tehát alapvetően jól helyezkedett, nem így Magyarország, amelyet láthatóan ezúttal is cseresznyelopáson kaptak: a szoros kínai és orosz kapcsolatai miatt Magyarországot egyre nagyobb ellenszenv és bizalmatlanság övezi Európában, és a kiélezett világpolitikai helyzet fényében igen valószínűnek tűnik, hogy az Unió és az AEÁ nem sokáig fogja tűrni ezt a kétkulacsosságot: Magyarországnak hamarosan választania kell, és nem is akárhogyan, hanem jól kell választania. Vagy nem, de akkor vállalnia kell a következményeket (volt erre már példa, éppen száz évvel ezelőtt).
Az idézett székely nyelvlecke ugyanis e tekintetben is igen tanulságos, valószínűleg őriz valamit a kollektív magyar emlékezetből: magyarán, ilyen helyzetekben jól kell politizálni, ellenkező esetben nagy a matematikai esélye annak, hogy a globális felfordulásban véletlenül úgy eltángálnak, úgy megrozsolnak, úgy megródalnak, hogy azt sem tudjuk, hogy miért kaptunk.