2021. április 14. szerdaTibor
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Mi történik a Belarusz Köztársaságban? Szempontok a helyzet megértéséhez

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. augusztus 19. 10:01, utolsó frissítés: 20:14

Miért maradhatott 26 évig hatalmon egy diktátor? Mi történt az elmúlt hetekben Fehéroroszországban? Miért van remény a változásra, és miért még sincs?


A Belarussziában zajló történések megértéséhez egyet hátra kell lépnünk, hogy lássuk milyen is ez az ország, felvázoljuk az események rövid kronológiáját, és néhány támpontot adunk az értelmezéshez.

Előzmények Európa utolsó diktatúrájához


1991-ben, a Szovjetunió szétesésével válik független állammá, az új alkotmányát viszont csak 1994-ben léptetik érvénybe – ami szerint az államforma elnöki köztársaság lesz –, majd az ezt követő első szabad államfőválasztásokat a baloldali antikorrupciós politikát képviselő Alekszandr Lukasenka nyeri. Akkori népszerűségét azzal magyarázzák, hogy szembemegy a privatizációs politikával, és a baloldali szociális gyakorlatokat erősíti meg, illetve a szovjet államgazdasági vonalat folytatja, amellyel sikeresen átvészeli a lakosság a munkahelyek megszüntetésével és elszegényedéssel járó gazdasági visszaesést, amely a posztszovjet térségre jellemző volt abban a periódusban.

1995-ben egy referendumot tartanak, amelynek egyik eredménye, hogy az elnöki jogköröket még inkább kiszélesítik – egy évre rá tüntetéseket szervez az ellenzék, de végül a tüntetések vezetője az Amerikai Egyesült Államokba kénytelen menekülni. 1996-ban 89 ellenzéki politikai képviselőt meneszt a Lukasenka adminisztráció, mert többen közülük egy petíciót írnak alá, azt állítva, hogy az elnök túllépte a hatáskörét, és alkotmánysértést követett el.

2001-ben újraválasztják, majd 2004-ben referendumot tartanak, hogy Lukasenka továbbra is válaszható maradjon: a következő – 2006-os – választáson ismételten ő kerül ki fölényes győztesként. Az ellenzék választási csalással vádolja és tüntetéssorozatok kezdődnek. A tüntetéseket a hatalom erőszakkal szétveri, és az ellenzéki politikai vezetőket börtönbe juttatja. Ekkor válik szállóigévé, hogy a Belarusz Köztársaság „Európa utolsó diktatúrája”. A további elnökválasztásokra is ez a forgatókönyv válik jellemzővé: a 2010-es és a 2015-ös elnökválasztásról is elmondható, hogy Lukasenka fölényesen győz, az ellenzék tüntet, a hatalom azt szétveri, bebörtönzések történnek.


A 26 éve regnáló Alekszandr Lukasenkát mindvégig számos alkalommal kritizálja számos nyugati ország és nemzetközi szervezet, mivel autokrataként uralkodik az országon: a választások nem átláthatóak, kontrollt gyakorol a közmédia felett, nem tartja tiszteletben az emberi jogokat, stb. – köztük az Amnesty International, és a Human Rights Wach is felhívja erre a figyelmet, – amelynek következményeként az államot több gazdasági szankcióval sújtották az utóbbi évtizedek alatt.

Az említett szankcióknak – amely az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok, illetve a Világbank felől érkeztek – lényegében nem volt hatásuk, mivel a Belarusz Köztársaság gazdaságilag nem tért át a szabadpiaci versenyre alapuló világgazdaságba. Mint említettük az országban nem történtek meg a privatizációk, illetve Lukasenka 1998-ban Orszoszországgal kötött egy gazdasági megegyezést. Így lényegében a belarusz gazdaság centralizált maradt az államapparátus igazgatása alatt, azaz nem olyan kitett a szabadpiaci versenynek mint Közép- és Kelet Európa többi állama, viszont szinte teljes mértékben Oroszországtól függ. És bár Putyinnal az utóbbi időszakban megromlott Lukasenka viszonya, a két ország közötti gazdasági együttműködés továbbra is fennáll.

A képviselők háza Minszkben, jellegzetesen szovjet épület, előtte Lenin, fölötte Fehéroroszország szovjetuniós címere. Fortó: wikicommons. A képviselők háza Minszkben, jellegzetesen szovjet épület, előtte Lenin, fölötte Fehéroroszország szovjetuniós címere. Fortó: wikicommons.

A 2020-as elnökválasztás az előzőekhez hasonlóan kezdődik, viszont a bevett forgatókönyv ezúttal nem működött.. A posztszovjet egyik nemzetközi szakértője, a Carnegie Moscow Center vezetője, Dmitri Trimin írja: „nagy vonalakban hónapokkal ezelőtt lehetett tudni mi fog történni Belarusziában. A választások előtt, Alexander Lukasanka elnök kiiktatja az esélyesebb kihívóit, csupán azokat hagyva, akik nem okoznak problémákat; a választásokon csalás lesz; Lukasenka győzelmének kihirdetése tüntetésekhez fog vezetni; a tüntetéseket nyers erővel leverik; a kívülről érkező kritikákat félre fogja seperni, mint az ország belügyeibe való beavatkozási kísérletet, és hatalmon marad. Más szavakkal: ismét újrajátszák a 2010-es választást. Viszont az elvárásokkal ellentétben, néhány lényeges elem alapjában megváltoztatta a képet.”

A választási fogatókönyv kronológiája:
- augusztus 9-én, vasárnap bejelentik a választások eredményeit, ami szerint 79,9 százalékkal győzött Lukasenka a hivatalos felmérések szerint. Szvetlana Tyihanovszkaja, a kihívója ezt nem fogadja el, az emberek az utcára vonulnak, a rendfenntartó erők nyers erőszakkal lépnek fel a tüntetőkkel szemben, több tucatnyi állampolgárt megvernek, és megközelítőleg háromezret letartóztatnak.

- augusztus 10, hétfő: Szvetlana Tyihanovszkaja bejelenti, hogy nem ismeri el a választási eredményeket, az elnököt lemondásra szólítja fel, és kéri a választás megismétlését. A tüntetések, verések, letartoztatások folytatódnak; helyi sajtóforrások szerint egy tüntetőt megölnek. A világ egy része gratulál az újra megválasztott elnöknek, aki a tüntetésekért a lengyeleket, cseheket és az angolokat tartja a felelősnek. Elsőként a lengyel kormány – amihez több más nyugati állam is csatlakozik majd – aggodalmát fejezi ki a történtekért.

- augusztus 11, kedd: a rendfenntartó erők engedélyt kapnak éles lőszer használatára, és hatósági jelentések szerint Breszk városában használják is. Ugyanakkor az internet egy részét lekapcsolják – főként az okos-telefonok internetes hálózatait. Lengyelország, Lettország, Litvánia és Finnország sürgeti az Európai Uniót, hogy foglaljon állást, helyezzen kilátásba szankciókat Fehéroroszország ellen. A tüntetések – dacára a hatósági erőszaknak – kitartanak, és erősödnek. További verések, letartoztatások következnek, célponttá válnak az újságírók. Szvetlana Tyihanovszkaját a belarusz hatóságok Litvániába viszik/menekítik, ahol videóüzenetet adnak ki, hogy oszoljanak a tüntetések.

- augusztus 12, szerda: Az Európai Unió bejelenti, hogy sürgősségi csúcstalálkozót tart, az Amerikai Egyesült Államok aggodalmát fejezi ki, Fehéroroszország hivatalosan elismeri egy tüntető halálát.

- augusztus 13, csütörtök: a letartoztatások és eltűnt emberek száma eléri a 6700-at; Vlagyimir Putyin, Oroszország elnöke gratulál Lukasenkának az új mandátumhoz.

- augusztus 14, péntek: a Központi Választási Iroda bejelenti a végső, hivatalos eredményeket, azaz iktatják Lukasenka elsöprő győzelmét (80,1%). Az eredmények szerint Szvetlana Tyihanovszkaja 10,12%-os voksot szerzett meg, ám szerinte a szavazatok 60-70%-át kapta. Az Európai Unió szankciókat helyez kilátásba. A tüntetések és a tüntetők elleni hatósági agresszió mérsékeltebben folytatódik, viszont több állami gyár munkása sztrájkba kezd, és ugyancsak az utcára vonul. A letartoztatott tüntetőkből néhány ezret szabadon bocsájtanak.

- augusztus 15, szombat: Lukasenka szerint „külföldi erők” szervezkednek a hatalma ellen, és Putyinnal tárgyal. A tüntetések, sztrájkok és az őket érő retorziók tovább zajlanak, a protestálók a közmédiumoktól követelik, hogy „ne hazudjanak”, és tudósítsanak hitelesen.

- augusztus 16, vasárnap: Lukasenka bejelenti, hogy nem fog újabb választásokat kiírni, de esetleg hajlandónak mutatkozik „azonnali reformokra”. Az országban a legnagyobb tüntetések zajlanak, amin becslések szerint egy millió állampolgár vesz részt, csak Minszkben 220 ezer ember vonul ki az utcára – eddig Fehéroroszország történetében ez a legnagyobb tömegtüntetés – és bejelentik, hogy hétfőtől általános sztrájk lesz. Az elnök szerint a NATO és az EU veszélyezteti a hatalmát (a „külföldi erők mellett”), ismét Putyinnal tárgyal, aki biztosítja, hogy ha szükséges, katonailag is beavatkozik Lukasenka védelmében.

- augusztus 17, hétfő: folytatódnak a tüntetések és a sztrájkok. Az elnök két gyárban is látogatást tesz, ahol arra kéri a munkásokat, hogy folytassák a munkát – az egyik helyszínen a munkások nem hagyják elmondani a beszédét, felszólítják, hogy mondjon le; a másik gyárban már kiválogatják az alkalmazottakat, így az udvaron megtarthatja beszédét Lukasenka, miközben a munkások zöme a gyár előtt a lemondását követeli. „Volt már egy választás, és amíg engem meg nem ölnek, nem lesz másik” – jelenti ki az elnök, viszont nyilatkozata szerint hajlandó lenne megosztani a hatalmát, ha ezt egy referendum megerősíti. Az ellenzék viszont kitart amellett, hogy a választásokat meg kell ismételni – Szvetlana Tyihanovszkaja egy videóüzenetben bejelenti, hogy kész átvenni az ország vezetését annak érdekében, hogy ezt végrehajtsa, illetve felszólítja a rendfenntartó erőket, hogy álljanak át a tüntetők oldalára.

- augusztus 18, kedd: tovább zajlanak tüntetések és sztrájkok, továbbra is követelik a választások megismétlését, Lukasenka lemondását, és a politikai foglyok szabadon bocsájtását. Az EU bejelenti, hogy szerdán tarja a csúcsértekezletét a fehéroroszországi helyzetről, ami kapcsán az Európai Tanács elnöke előzetesen egyeztett Putyinnal.

De miért más a mostani helyzet mint korábban? - tehetjük fel a kérdést. A szakértők több eltérésre mutatnak rá: a kihívó személye és a tüntetések, az ellenzék és a lakosság rossz kezelése, az elnök Oroszországgal való viszonya, illetve a generációváltás.

A Szolidaritás lánca a hatósági erőszak ellen. Fotó: CGTN.A Szolidaritás lánca a hatósági erőszak ellen. Fotó: CGTN.


Nők az erőszak ellen, a normalitás mellett

Szvetlana Tyihanovszkajának, a legerősebb államelnökjelöltnek nincsenek politikai ambíciói – leszámítva, hogy emberjogi aktivista –, nem azért vállalta a kihívást, hogy ténylegesen elnök legyen. Eredetileg a férje vállalta ezt a szerepet, Szergej Tyihanovszkij videóblogger, aktivista, akit viszont május 6-án a rendőrség letartóztatott, és bebörtönzött – és a Központi Választási Iroda nem fogadta el államelnöki jelöltségét. Ekkor döntött úgy Szvetlana Tyihanovszkaja, hogy indul a választáson, amit a Választási Iroda is elfogadott.

Szvetlana Tyihanovszkaja sikeresnek tartott kampánya erőteljes női arcokat mutatott fel, amelyek élesen szembementek Lukasenka kelet-európai, macsó, nőgyűlölő - "a mi alkotmányunk nem nőknek való" - retorikájával – mutatott rá Armand Goșu, a Bukaresti Egyetem politológusa, az ex-szovjet térség szakértője, a Contributorsnak adott interjúban.

Szvetlana Tyihanovszkaja nem egy Napóleon, és nem is Bismarck. Elejétől fogva elmondta, hogy nem politikus, és hogy a sajátos helyzet miatt – a férje bebörtönzése miatt – vállalta a választási kampányban a szerepet. Kénytelen volt elfoglalni ezt a megüresedett helyet, de nem volt felkészülve. Kiemelem: nem arra készült, hogy az ellenzék vezetője legyen, és semmilyen politikai tapasztalata nincs” – hangsúlyozta Armand Goșu.

A szakértő szerint ez az egyik aspektus ami átrajzolta a szokványos belarusz választási képet: ugyanis személyében a társadalom nem egy politikai vezetőt látott meg, hanem Fehéroroszország újjászületésének a lehetőségét – a 37 éves nő, két kisgyerek anyja, egy utat mutatott fel a reális demokrácia irányába.

A választási kampány nemzetközileg hamar ikonikussá vált képén három nő szerepel. Az elnökjelölt, Szvetlana Tyihanovszkaja középen van, jobbról Maria Kolesznyikova áll, zenetanárnő, fuvolista, aki Viktor Babariko (egy másik elnökjelölt) kampányfelelőseként tevékenykedett – a jelöltet viszont fiával együtt bebörtönözték. A harmadik személy Veronika Tsepkalo egy másik lehetséges jelölt felesége látható. Férje, Valerij Tsepkalo, Fehéroroszország egykori washingtoni nagykövete is kénytelen volt elhagyni az országot.

Az ellenzék: Maria Kolesznyikova, Szvetlana Tyihanovszkaja és Veronika Tsepkalo.Az ellenzék: Maria Kolesznyikova, Szvetlana Tyihanovszkaja és Veronika Tsepkalo.


A szakértő szerint a dolgok alakulásában ennek nagyon nagy jelentősége van, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az eredményhirdetés után a hatóságok legkevesebb három tüntetőt megöltek, több százat nagyon megvertek, illetve több, mint ötezer embert bebörtönöztek és bántalmaztak. Magyar nyelvű személyes beszámolót a magyarországi Átlátszó és a Magyar Narancs közölt.

A legerőszakosabban a tüntetőkkel múlt hétfőn és kedden léptek fel a rendfenntartó erők, amire reakcióképpen szerdán a fehérorosz nők – anyák, feleségek, barátnők tömege – fehér ruhába öltöztek és szolidaritási láncot alkotottak a fővárosban, a hatósági brutalitást visszaszorítandó és a választások megismétlését követelve. Így a tüntetéseket leverő erőszakos fellépés nemhogy csökkentette volna a társadalmi ellenállás erejét, hanem felerősítette, és elindította a sztrájkokat, majd bekövetkezett a vasárnapi történelmi békés tüntetés, illetve augusztus 17-től az általános sztrájk.

Oroszországi viszony: miért nem Ukrajna 2?

Sokan felteszik a kérdést, hogy ha a Belarusz Köztársaság és Oroszország annyira jó viszonyt ápol, akkor miért nem avatkozott be Lukasenka kérésére, mint ahogyan Ukrajnában tette 2014-ben? Armand Goșu válasza az, hogy egyrészt a fehérorosz társadalom teljesen más, mint az ukrán – ezért a helyzet közel sem hasonló, másrészt, mert Lukasenka és Putyin viszonya megromlott az utóbbi időszakban.

A szakértő szerint leginkább egy nemzeti újjáéledésként lehet értelmezni a történéseket. Az ukrán helyzettel való összehasonlítás azért sem megalapozott, mert Lukasenka nem olyan politikai figura, mint Viktor Janukovics: Lukasenka egy karizmatikus vezér, akinek még vannak tartalékai, és aki mellett a politikai elit kitart. A fehérorosz társadalom nem megosztott, hanem egy egységes tömböt képvisel, nincs pro-európai és pro-oroszországi polarizáció, mint Ukrajnában. A fehéroroszok egységesen tisztán látják, hogy sem az EU-nak, sem a Nyugatnak általában nincs egy integrációs ajánlata Kelet-Európa számára – amely illúzió 2013-ban még élt. Jelentős eltérés az is, hogy a fehéroroszoknál nincs kiépülve egy oligarcha-rendszer, amely tüntetéssorozatokat tud hosszú távon fenntartani. Hasonlóan nem létezik professzionális politikai ellenzék sem, amely tényleges alternatívát kínálna egy kormányváltás esetén, és karizmatikus politikai vezetője sincs az ellenzéki erőknek. A Belarusz Köztársaságban nincs meg az a többezres politikai és civil aktivista, amely egy új rendszer magját alkothatná – amin például egy évtizedig dolgoztak a civil szervezetek Ukrajnában. A belarusz sajtó is egységes és egyoldalúan kormánypárti volt, így nem alakultak ki a közvéleményt formáló alternatív sajtónyilvánosságok. (A civil ellenzék egy közösségi médiát használ, a Telegramot, és többnyire itteni bejegyzések, blogok próbálják teljesíteni az alternatív tájékoztatást, de ellenzéki sajtóorgánum nincs). Végül a nyugati államok is tanultak a 2014-es esetből, ezért sokkal megfontoltabbak és visszafogottabbak. Egyrészt ezért nem lehet ebből a válságos helyzetből egy hasonló incidens.

Munkássztrájk. Fotó: Szabad Európa RádióMunkássztrájk. Fotó: Szabad Európa Rádió


Az orosz viszonnyal kapcsolatban több szakértő rámutatott, hogy Lukasenka kormánya a putyini Oroszország és Nyugat között hintapolitikát folytatott, és a 2020-as választások kampányában többször tett Putyin-ellenes kijelentéseket, majd a választások előtt bebörtönzött 33 orosz állampolgárt – aminek az orosz-belarusz viszony elhidegülése lett volna a célja, legalábbis az orosz sajtóértesülések szerint.

Amikor a hétvégén szorult helyzetben Lukasenka Putyin segítségét kérte, addig Putyin nem állt szóba vele, míg a bebörtönzött orosz állampolgárokat szabadon nem bocsájtották. A sajtóban megjelent a hír, hogy Putyin gratulált Lukasenkának a választások megnyerése miatt, amit egyesek úgy értelmeznek, hogy Oroszország elismerte a választási eredményeket, azonban mások úgy, hogy ez nem történt meg, csupán egy szimbolikus gesztus volt ez Putyin részéről. A katonai beavatkozásokat is többen egy lehetséges Ukrajnából ismert forgatókönyvre tett utalásként értelmezték, mások viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy Putyin ígérete csak arra vonatkozott, hogy amennyiben Fehéroroszországot külső katonai erők megtámadják, akkor beavatkoznak a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetére hivatkozva , amelynek Fehéroroszország is tagja – ez utóbbi vonatkozásokat Olga Szemasko, a belarusz közmédia sajtósa is megerősítette, aki az Azonnalinak adott interjút.

Generációváltás

Olga Szemasko beszámolója és Armand Goșu véleménye egybecsengően azt állapítja meg, hogy Alekszandr Lukasenka 26 éves rezsimje és politikai elképzelései felett egyszerűen eljárt az idő, közben megtörtént egy generációváltás, amelynek az igényeire ezzel a politikai módszerrel és sztálinista eszközökkel már nem lehet válaszokat adni.

A regnáló elnök autokratikus rendszere miatt nem szokott közvetlenül a nyilvánossággal találkozni, a társadalomról lényegében csak azzal a közvetítéssel szerez tudomást, amit az általa maga köré kiépített apparátus szolgáltat. Így – véli Olga Szemsko – az elnök tényleg abban a hitben ringathatta magát, hogy a lakosság mellette van. Ezt megerősíti az a tény, hogy gyárlátogatásokat kezdeményezett, ahol meglepődött, hogy a munkások kifütyülik és bekiabálják, hogy hazudik, majd azt skandálják, hogy mondjon le. Erről még a Guardian tudósítójának is Ceaușescu utolsó beszéde jutott eszébe. A közrádió munkatársa szerint vannak olyan műsorok, amelyeket a köztévé csak az elnöknek készít, és csak az elnök nézi meg: mást már rég nem érdekel, mert az emberek közvetlenül tapasztalják, hogy semmi köze a valósághoz.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS