Hunok, szabadkőművesek, gonosz lábjegyzetek – a NER és a történészek
Bárány Balázs 2020. augusztus 12. 10:14, utolsó frissítés: 11:53Miről szólnak az elmúlt hónapok vitái, amelyek elismert magyar történészek és hivatásos kultúrharcosok között zajlanak? Összefoglaltuk.
2017-ben, Szakács Árpád elhíresült cikksorozatával kapcsolt magasabb fokozatra az ún. kultúrharc, melynek fő kérdései az irodalomban, a színházban, a filmművészetben, a (könnyű)zenében, a történettudományban és az emlékezetpolitikában meglévő jobb-, illetve baloldali befolyásról szólnak. Ez a vita az új Nemzeti Alaptantervre épülő tankönyvek megjelenése és a Trianon-évforduló óta mostanra leginkább a magyar őstörténet és a szabadkőművesség köré szűkült le, de napjainkra már annyira elszabadult, hogy már a kormányhoz közel álló konzervatív értelmiségiek sem állhatták meg szó nélkül. Az alábbiakban e vitát és ezek előzményeit próbálom meg áttekinteni.
1. Trianon, antiszemitizmus, ötvenhat
A 2010 óta hatalmon lévő Nemzeti Együttműködés Rendszere mindig is kitüntetett figyelmet szentelt az emlékezetpolitikai kérdéseknek. Ennek egyik legnyilvánvalóbb példája a nemzeti összetartozás napjának bevezetése június 4-ére (a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára), aminek többek között a legtöbb településen látható országzászlókat, valamint Bársony Bálint és Gergely Éva Barackfa című dalát is köszönhetjük. Történészek és pedagógusok már ekkor jelezték, hogy az emléknap iskolai keretek közötti megrendezéséhez küldött minisztériumi segédanyag szakmailag problémás: Trianon okairól nemigen esett szó bennük, annál több viszont a sérelmekről.
Az első komolyabb visszhangot kiváltó történészvita 2012 júniusában kezdődött, amikor Gerő András Romsics Ignácot az antiszemitizmus vádjával illette annak alapján, hogy az akkor már több mint tíz éve forgalomban lévő egyetemi tankönyvében megemlítette a Tanácsköztársaság népbiztosainak zsidó származását. A történészszakma nagyrésze mellett egy sereg értelmiségi (ekkor még pártállástól függetlenül) írta alá azt a tiltakozó nyilatkozatot, ami elhatárolódott Gerő vádjaitól. Gerő közben ezt a vádat tovább gondolta, amit röviden úgy foglalhatnánk össze, hogy a magyar történészek „bizonyos köre” összejátszik a kormány emlékezetpolitikájával, ami végső soron a Horthy-korszak bűneit relativizálja. Ezt a gondolatmenetet gyakorlatilag minden kritika és újságírói kétkedés nélkül kifejthette az ATV-ben, hol Kálmán Olgának, hol pedig az Ungváry Krisztiánnal szembeni plágiumvád apropóján Rónai Egonnak. A kormányzati politikáról azóta Gerőnek egyébként egészen más véleménye van, amit legutóbb a XXI. Század Intézet júliusi konferenciáján ki is fejtett. Eszerint a mai Magyarország a klasszikus liberalizmus elveire épül, annak minden értékét tükrözi. E kijelentésnek az kölcsönöz diszkrét bájt, hogy 2017-ben Gerő még a rombolás démonának elszabadulásáról írt a kormány CEU elleni lépései kapcsán.
Trianon mellett a NER emlékezetpolitikájának másik kulcseleme az 1956-os szabadságharc. A 2016-os hatvanadik évfordulón vált nyilvánvalóvá, hogy a kormány szakítani kíván a forradalom szakmai konszenzuson alapuló emlékezetével, ami gyakorlatilag a rendszerváltás óta létezett. Így ötvenhat baloldali vonatkozású elemeiről (pl. a munkástanácsokról, Nagy Imre szerepéről stb.) nem esett szó az állami megemlékezéseken. Helyettük Mindszenty bíboros, valamint az „utca embere” és a „pesti srácok” lettek az évforduló arcai, „főcímdalának” pedig Desmond Child Egy szabad országért című szerzeményét szánták.
Az emlékünnephez szervesen kapcsolódott a Dózsa László – Pruck Pál fiaskó. Ez röviden arról szólt, hogy az 1956-os Emlékbizottság egyik plakátján látható ifjú szabadságharcos arcképe mellé Dózsa László nevét tette. A képről azonban az 1956-os Intézet szakvéleménye alapján kiderült, hogy nem a szabadságharc emlékezetét csodával határos meneküléseivel gazdagító színművész ifjúkori mása, hanem egy Pruck Pál nevű ipari tanuló szerepel. Az Emlékbizottság mindvégig ragaszkodott Dózsa László személyéhez, majd az emlékév elteltével az ez alkalomból készült falfestményről először csak a nevet, majd később az egész képet eltávolították. Az 1956-os Intézet (ami már 2010 óta csak az Országos Széchenyi Könyvtár fiókintézményeként létezett) vezetője, Rainer M. János főigazgatói megrovásban részesült, amiért egyeztetés nélkül nyilvánított véleményt egy közügyről. 2019-ben aztán az Intézetet beolvasztották a Veritas Történetkutató Intézetbe.
Ötvenhat emlékezetéhez kapcsolódik az is, hogy a forradalom oldalára álló kommunista miniszterelnök, Nagy Imre szerepét miként igyekezett a hivatalos narratíva a háttérbe szorítani. 2015 októberében például azért nem hívták meg a Kossuth Rádióba beszélgetni Rainert, mert a szerkesztő nem akarta annak „raineres-nagyimrés narratíváját” hallani. 2018-ban aztán először Szávay István jobbikos képviselő, majd Trombitás Kristóf publicista vette fel a harcot az ún. „Nagy Imre-kultusz” ellen, végül a mártír miniszterelnök Kossuth-téri szobrát alkotója beleegyezésével áthelyezték a Jászai Mari-térre.
Trombitás akkoriban még az M5-ön futó műsorában is megpróbálta Tóth Eszter Zsófia, M. Kiss Sándor és Rácz János történészeket állásfoglalásra kényszeríteni, ám ez nem sikerült. Sőt a legváratlanabb helyről kapta a replikát, amikor a nyíltan konzervatív M. Kiss Sándor így válaszolt neki: „Hogyha a témának nekimegyek, akkor nem baloldaliként és nem jobboldaliként megyek – én ezt nem értem! Nekem van egy szakmám. Történész vagyok, és emberként lehet nekem (és van is!) kötelezettségem ide vagy oda, de ha én egy témát vizsgálok, és a politikai elemző ezt nem feltétlenül muszáj, hogy kövesse, de én nekem nem az a kiindulásom, hogy én most balról vagy jobbról megyek, hanem megpróbálom a legjobb tehetségem szerint megtalálni az igazságot, aztán vagy sikerül, vagy nem.”
2. A nemzetvesztő szabadkőművesek
A jobboldali szubkultúrában Szakács Árpád neve már ismert volt a Magyar Időkben megjelent cikksorozata előtt is, mint a Nagy Magyarország és a Történelemportál magazinokat, valamint a Raffay Ernő könyveit kiadó Kárpátia Stúdió vezetője. 2011-ben még e folyóiratokban bírálta az általa baloldalinak minősített Gerő András vezette Habsburg Intézet beolvasztását a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványba.
Szakács a köztudatban a „Kinek a kulturális diktatúrája?” című tízrészes opusza által vált széles körben ismertté. Ennek foglalata nagyjából annyi, hogy hiába zajlott le 2010-ben kormányváltás és épült ki a NER, a kultúra továbbra is a balliberálisok játszótere maradt, akik ezen keresztül hirdetik aberrált nézeteiket és ássák alá a keresztény-konzervatív értékrendet. A cikksorozat végül könyvváltozatban is megjelent, Bayer Zsolt hasonló témájú írásaival együtt. Szakács gyakorlatilag ezért a cikksorozatért vehette át az első Lovas István-díjat, mely alkalomból elmondott köszönőbeszédében egyenlőségjelet tett a liberalizmus, a nácizmus és a kommunizmus közé. Gyakori vendég a Hír TV műsoraiban, de vállalt már szereplést a Mi Hazánk Mozgalom Fekete István Szabadegyetemén is.
Szakács könyvkiadója júliusban kapott a Nemzeti Kulturális Alaptól 50 millió forintos támogatást Elhallgatott könyvek, témák felfedezésére, amiből harminchat kötet megjelenését kívánják finanszírozni. A kiadó zászlóshajóit Raffay Ernő szabadkőműves-tematikájú könyvei jelentik. Raffay, aki az utóbbi években a fegyveres határrevízió lehetőségét is felvetette már, meggyőződéssel állítja, hogy a 18. századi felvilágosodás eszméinek elterjesztésében élenjáró szabadkőművesek felelősek a trianoni határokért és a háborús vereségért. Szakács legutóbb már odáig ment, hogy napjaink „Soros-szervezeteihez” hasonlította őket – szóval itt már helyben is vagyunk. (Ide kell beszúrnom, hogy a szabadkőművességgel kapcsolatos összeesküvés-elméletek nemcsak itthon, de külföldön is nagy népszerűségnek örvendenek. Kiváló összefoglalót írt erről Tiboru blogja.)
Bár Ablonczy Balázs, Csunderlik Péter és Hatos Pál kutatásai alapján elmondhatjuk, hogy a szabadkőművességnek nem sok befolyása volt a trianoni döntésekre (míg a világháborús vereségnek és a nemzetiségi politikának annál inkább), mégis úgy tűnik, hogy Raffay írásainak szellemisége megtermékenyítően hatott a magyarországi vezető politikusok ez év júniusában elmondott emlékbeszédeire. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes csurgói beszédében azt állította, hogy a szabadkőműves propaganda készítette elő az ország lerombolását, míg Orbán Viktor miniszterelnök sátoraljaújhelyi beszéde szerint „az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták.”
Ide kapcsolódik, hogy Gerő után most Raffay és Szakács is össztűz alá vette a szabadkőműves-összeesküvést cáfoló Romsics Ignácot. Előbbi marxizmussal és defetizmussal vádolta meg őt, utóbbi pedig lekezelő stílusban, napjainkban élő román szabadkőművesek videóit bizonyítékként hivatkozva javasolta a Romsics-tanítványok könyveinek papírgyűjtőbe történő leadását. A professzor diákjai közös nyilatkozatban álltak ki Romsics életművének hitelessége mellett, a Magyar Nemzetben pedig azóta szinte külön rovatot tartanak fenn a szabadkőműves-vitára, ahol már Ungváry Krisztián és Karsai László is összecsapott Szakáccsal, a diskurzust azonban igen nehéz szakmai oldalról kommentálni, mert Szakács válaszai minduntalan az „Ezek a kultúrán keresztül támadnak!”-érvelésre futnak ki. A pályán kívülről azonban könnyű bekiabálni, amit jól mutat, hogy történészek mellett hozzászólt már a témához politológus, költő és térképész-informatikus is.
3. Az őstörténet és a NAT
A jelenkortörténet mellett a történettudományi kultúrharc másik frontját a magyarság régmúltja képezi. Míg előbbi esetében a problémát az jelentheti, hogy rengeteg forrás áll a vitázó felek rendelkezésére, addig itt éppen a források hiánya és a társtudományok bevonása (régészet, nyelvészet, néprajz és újabban a genetika), illetve ezek eredményeinek összehangolása okoz nehézséget.
A magyar nyelv finnugor eredetének kérdése már Mária Terézia korától felbukkant a magyar tudományban, melyhez egy darabig az etnikai rokonságot is kötötték. Azóta azonban már tekintélyes mennyiségű víz folyt le a Dunán, és az álláspontok is változtak: eszerint a nyelvrokonság és az etnikai rokonság nem feltétlenül kell, hogy kéz a kézben járjon, hiszen van rá példa, hogy egy nép nyelvet cserél. Akad szakember, aki magát a „nyelvrokonság” kifejezést is problémásnak véli, mivel maga a szó rögtön a vérségi, származási kapcsolódás asszociációját hívja elő. Azon, hogy két nyelv „rokon”, azt a nyelvészek az alapszókincs és a nyelvtani szerkezet összevetésével, valamint a szabályos hangmegfelelések levezetésével tudják visszafejteni, amihez több tucat nyelv ismerete szükséges. E metódus révén mutatható ki, hogy a magyar és az uráli („finnugor”) nyelvek között vannak egyezések. A gondot az okozza, hogy a régészeti és újabban a genetikai vizsgálatok is inkább egy keleti, „törökös” eredetet feltételeznek.
A tárgyak és a gének azonban nem beszélnek nyelveket, így a kettő összeegyeztetése a mai napig vitákat generál a kutatók között. A régészet talán legismertebb ilyen esete a László Gyula régészprofesszor által képviselt ún. kettős honfoglalás elmélet, amely a Kárpát-medencében található sírok alapján feltételezte, hogy a honfoglalás egy több szakaszból álló eseménysorozat volt. Az elméletet azóta több történész elvetette, napjainkban azonban ismét „felmelegítették” – de erről egy kicsit később. A genetikai viszonyok feltérképezése is hasznos adatbázissal szolgálhat a Kárpát-medence őstörténeti kutatásaihoz, de a szakterületen dolgozók véleménye szerint itt se várjuk, hogy minden kérdésre választ kapunk – inkább a kirakósjáték egy-egy darabjának helyére kerülését kell elképzelni.
Az eredetkérdés vitájába már a kezdetektől fogva beleszóltak olyan laikusok, akik különféle „délibábos nyelvészkedéssel” igyekeztek megfejteni a magyar nép eredetét. E műfaj egyik „klasszikusa” Szendrey Júlia második apósa, Horváth István, aki szerint Jézus is magyar volt, a magyar minden nyelv őse, és aki híres városok etimológiáját igyekezett a magyarból levezetni (pl. Karthágó – Kard-hágó, Stockholm – Istókhalma, Koppenhága – Kappanhágó stb.). A középkori krónikás hagyományon alapuló hun eredet (illetve török eredet, mivel a hunokat többen török ajkú népnek feltételezték) gondolata a 19. században igen elterjedt volt, amint erről Vörösmarty Mihály, Arany János és Jókai Mór művei is tanúskodnak. A második világháború után Badiny Jós Ferenc és Bobula Ida által képviselt sumer-magyar (nyelv)rokonság is egyre népszerűbb lett a jobboldali szubkultúrákban. A „délibábos nyelvészkedés” műfaját ma is számosan művelik, népszerű figurája Kovács-Magyar András, aki a szíriuszi-magyar rokonsággal, a Pilisben található Ősbuda elméletével és a táltoshittel történő gyógyítással vált ismertté.
A magyar nyelv finnugor eredete végül a 20. századra vált tudományosan elfogadottá, emellett állt ki a Horthy-korszak kultuszminisztere, Hóman Bálint is. Ez vezetett a finn-magyar kapcsolatok intenzívebbé válásához, sőt: a második világháború kezdetén a szovjet-finn háborúba Magyarország még önkéntes zászlóaljat is küldött a finnek megsegítésére. A szovjet megszállás után a tudományban teret foglaló marxista szemlélet a történetírásra is rányomta a bélyegét. Érdekes módon a finnugor nyelveredet kérdése érintetlenül maradt, de ez elég volt ahhoz, hogy a laikusok számára gyanús elméletté váljon. Ezért van az, hogy napjainkban is elterjedt a lenéző hangvételű „finnugor-elméletezés”, meg hogy ez a Habsburgok és a kommunisták által ránk erőltetett dogma stb.
A hun-magyar, illetve török-magyar rokonság a kilencvenes évektől kezdve a szélsőjobboldali szubkultúra része lett, melynek egyik legismertebb jegye a (minden valószínűség szerint török eredetű) székely rovásírás használata. A kétezres években a Jobbik Magyarországért Mozgalom által a mainstreambe emelt szubkultúra népünnepévé a Bösztörön, illetve Bugacon 2008 óta évente megrendezésre kerülő Kurultaj vált. A rendezvényre és célközönségére azonban szemet vetett a NER is, amit jelez, hogy 2010-ben Lezsák Sándor már fővédnökként szerepelt, 2018-ban Kövér László, 2019-ben pedig Kásler Miklós tartott itt nyitóbeszédet. A „keleti nyitás” politikájának és a „kipcsak-rokonság” hangoztatásának korában azt hiszem nem kell magyarázni, hogy ez miért szimbolikus jelentőségű. A rendezvény súlyát mutatja, hogy az olyan eseményeket, melyek ötszáz fő feletti látogatóval számolnak, augusztus 15. után nem lehet megtartani, az idei Kurultajt (néhány program eltörlése árán) mégis engedélyezték. (időközben mégis lefújták - szerk.).
Azt már a NER korai éveiből is tudhatjuk, hogy Kásler Miklós számára a magyar történelem, különösképpen az őstörténet, kiemelten fontos téma. Az elismert onkológusprofesszor minden bizonnyal az összehasonlító nyelvészetben és az uráli nyelvekben is jártas lehet, hiszen 2013-tól magyar a köztévén sugárzott Nemzeti Nagyvizit műsorában, majd annak rádióműsor- és könyvverziójában már kifejtette véleményét a finnugor nyelvrokonság kérdéséről (segítek: elveti). E műsorban már felbukkantak a Kurultaj környékén tájékozódó történészek is, akik közül Szabados György nevét kell megemlíteni.
Szabados jelenleg a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívumának vezetője. 2003-ban szerezte doktori fokozatát a középkorkutatásáról híres Szegedi Tudományegyetemen. Témavezetője a 2018-ban elhunyt Makk Ferenc volt, aki a néhai Kristó Gyula mellett a szegedi iskola legismertebb tanárának számított. Aki ismeri könyveiket, az tudhatja, hogy a magyar nyelv finnugor eredetét ők sem cáfolták, viszont a honfoglaló magyarok hun-tudatával és a kettős honfoglalás elméletével nem értettek egyet. Ez utóbbira azonban Szabados igen fogékonynak bizonyult, miközben előadásaiban, nyilatkozataiban minduntalan kitért az archeogenetika és a hagyomány összeegyeztetésére. Nézetei azonban nem nyertek polgárjogot sem az egyetemi oktatásban, sem az akadémiai világban – ezért számít derült égből villámcsapásnak, hogy egyszer csak a nyár elején kiadott új közoktatási tankönyvek szerzőjeként bukkant fel.
Itt jön a képbe az év elején kiadott új Nemzeti Alaptanterv, amiben feltűnő volt, hogy történelemszemlélete eltér majd az eddig megszokottól, például nagyobb hangsúlyt kívántak helyezni az Árpád-kori győztes csatákra. Nem kívánok kitérni arra, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha egy nép történelemtanítása a sikereket a győztes csatákban méri, helyette továbbra is az őstörténetre fókuszálnék. Szabados ugyanis a korai magyar történelemmel kapcsolatos részeket a saját nézetei szerint dolgozta át, melyek szakmai körökben – finoman szólva – sem túl elfogadottak. E fejezetekben a magyar nyelv eredetének kérdésében erőset csúsztatva arról ír, hogy „a finnugor felfogás azonosítja a nép és a nyelv történetét”, holott erről szó sincsen, elég felütni a legújabb akadémiai kézikönyveket.
Szövegéből a kettős fejedelemség intézménye eltűnik, miközben bevezet egy új „ősállamot”, a Magyar Nagyfejedelemséget. A honfoglalást bemutató fejezetben pedig a nyugati és keleti forrásokkal is alátámasztott besenyő támadást meg sem említi, ráadásul magát az eseményt is a 862-es dátummal indítja. Ily módon a Kárpát-medencébe történő beköltözés már nem az ellenség elől menekülő nép történeteként, hanem előre eltervezett folyamatként tárul a tanulók szeme elé, amelynek végpontjává a dicsőséges pozsonyi csata válik. Mindez azért meglepő, mert korábban ő maga nyilatkozta, hogy nekünk nem kellene álmítoszokat gyártani, azért, hogy „ne kelljen Nagymorva Birodalmakba’ meg Dákoromániákba’ gondolkodnunk, meg hasonló ilyen agyi nyalánkságokba’, hanem egészen egyszerűen vegyük birtokba a múltunkat”. A Magyar Nemzetnek adott interjújában Szabados további érdekességeket oszt meg kutatásairól: a Nagyfejedelemség létét például a vérszerződés mondájából vezeti le, Szent István fehérvári koronázását pedig a 15. századi Laskai Osvát prédikációja alapján valószínűsíti…
A tankönyvek megjelenésekor a Történelemtanárok Egylete gyorselemzést adott ki a felmerülő problémákról, a fent említett tudományos kérdések mellett szóba kerültek etikai problémák (az egyik tankönyv szerzője a másiknak lektora és vice versa), a leckék hossza, valamint hogy általános iskolában tanító pedagógus ezeket a könyveket nem véleményezte. Az elemzést politikai alapú és szakmaiatlan támadásnak nevezte Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára. Eközben az új tankönyvek kapcsán interjút jelentetett meg Szabados Györggyel a Történelemoktatók Szakmai Egyesülete (figyelem: nem azonos az előző szervezettel!), ahol tovább hadakozott a finnugor ősnép árnyképe ellen. A szervezet elnöke Nánay Mihály, aki amellett, hogy gimnáziumi tanár és a Rubicon történelmi magazin online érettségi felkészítőjének vezetője, maga is részt vett a tankönyvek átdolgozásában, alelnöke pedig Hahner Péter, aki szintén rendszeresen publikál az említett folyóiratban, ő maga pedig legalább három olyan kötetet jegyez, amelyben történelmi tévhitekkel hadakozik (kíváncsi vagyok, hogy vajon az új tankönyveket olvasta-e?). Honlapjukon állásfoglalásaikkal és magyarázó videókkal igyekeztek népszerűsíteni a tantervi változásokat, melyekben kifejtik, hogy ezek nagy részének örülnek, hiszen végre szakítanak azzal a narratívával, hogy a magyarság mindig lemaradt a nyugattól, míg az őstörténeti újdonságok lehetnek „meghökkentőek”, de ők „érdeklődve olvasták azokat”. (Ugye érzékeljük, hogy itt tankönyvek megtanítandó szövegéről van szó, amelyek a jövőbeni érettségi vizsgák alapját jelenthetik, nem pedig ismeretterjesztő kiadványok vitatható állításairól?) Mintha csak az a szokásos jobboldali szemlélet tükröződne itt vissza, amely szerint az eddigi liberális tantervek és tankönyvek önfeladásra és defetizmusra nevelték a magyar ifjúságot, de mostantól, az előre megtervezett honfoglalással és a győztes Árpád-kori csatákkal minden a helyére kerül és a nemzet lelkén esett csorbát is kiköszörüljük.
4. Intézetek és lábjegyzetek
2010 óta a NER több olyan történetkutatói műhelyt hozott létre, amelynek emlékezetpolitikai szerepet is szánt. Ezek közül a legismertebb a Veritas Történetkutató Intézet, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet, valamint a Magyarságkutató Intézet. Ezen intézetek munkatársai az utóbbi időben a már említett Rubicon folyóirat gyakori szerzőiként bukkannak fel. A fentiekben láthattuk, hogy bizonyos kérdésekben (szabadkőművesség, korai magyar történelem) miként nyertek teret olyan nézőpontok, amelynek tudományos voltát az akadémiai közeg megkérdőjelezi. Érdekesség, hogy e nézőpontok képviselői főként a legfiatalabbhoz, a Magyarságkutató Intézethez kötődnek.
Szakács Árpád gyakran ostorozza is ezt az akadémikus közeget azzal, hogy számukra csak a lábjegyzetek, a hivatkozások és az idézettség számít holott éppen ez a biztosítéka minden tudományos munka ellenőrizhetőségének. Az általa felhozott Sokal-kísérlet pedig éppen azt mutatja, hogy a különböző jól hangzó kifejezések mögé bújtatott tartalmat mindig meg kell vizsgálni, nem pedig ész nélkül publikálni.
A lábjegyzetektől való irtózás a Magyarságkutató Kádár-korszakkal foglalkozó történésze, Borvendég Zsuzsanna esetében is felbukkan. „Meg kell újítani a történetírást!” című esszéjében a következőt írja: „Hogyan alakult ki a már szinte betegesnek mondható vonzódásunk a lábjegyzetekhez? 1945 előtti történetíróinkat még gördülékenyen olvashattuk, nem ugrált a szemünk minduntalan a lap aljára ellenőrizni, hogy vajon eléggé megalapozott-e az állításuk, enélkül is hitelt adtunk gondolataiknak, valamint a plágium gyanúja sem lebegett pallosként fejük felett, hiszen elődeiket és kollégáikat illő módon citálták. 1945 azonban olyan pályára állította hazánkat, amely hatással volt a tudományos életre is.” Borvendég szerint tehát a lábjegyzetek amolyan „olcsó bolsevista trükkök”, az pedig meg sem fordul a fejében, hogy esetleg a korábbi korok történetírói is plagizálhattak – az pedig egy tudóstól igen aggasztó álláspont, ha valakinek feltétel nélkül elhisz valamit…
Persze, ha úgy hozza a szükség, akkor a tudománymetria is olyan, mint a viccbeli Nyuszika: ha van rajta sapka az a baj, ha nincs rajta sapka, akkor meg az. Akadnak esetek, amikor a hivatkozások számára sem csupán ellenségükként tekintenek az „újhullámos történészek”. Jó példa erre, hogy a Kásler Miklós és csapata által az Árpád-ház genetikai hátteréről publikált cikket a világszerte rangos (értsd: sokat idézett, hivatkozott) Nature egyik folyóirata közölte, amely kapcsán fel sem merült a szélhámos akadémikusság, az idézettség mögé rejtőzés vádja. A Magyarságkutató főigazgatója, Horváth-Lugossy Gábor pedig a Demokratának adott interjújában a kormánymédia által gyakran bírált Facebook megtekintéseivel dicsekedett: „A közösségi médiában egy év alatt több mint hétmillió emberhez jutottunk el. Mutattam önnek is, csak az utóbbi héten 552 ezer bejegyzéselérés található oldalainkon. Kiemelném, hogy A magyarság eredete című archeogenetikai videónk eddig több mint egymillió-egyszázezer embert ért el, és 450 ezren tekintették meg. Mindössze két hét alatt. Volt olyan nap, hogy Magyarországon ez a videó volt a legnézettebb a Facebookon.” Szakács pedig legújabb interjújában úgy fogalmaz, hogy a szabadkőművesekről „az elmúlt tíz évben hét könyv jelent meg több ezer lábjegyzettel, levéltári forrásokra hivatkozva, hamarosan pedig újabbak követik”.
Az akadémiai (és egyetemi) történészeket bírálta Illik Péter is. A Magyarságkutató kora újkorral foglalkozó munkatársa a Magyar Nemzetben megjelent 2018-as írásában gyakorlatilag belterjességgel vádolta a „történészcéhet”, ahová csak egy „bizonyos körön belüliek” juthatnak be. Kritikáit tavaly megjelent könyvében, A történészcéh alkonyában tovább folytatta.
Az utóbbi hetekben azonban megtörni látszik a NER kutatóintézetei által alakított egységfront, melynek alapját a már említett szabadkőművesség-vita adta. Ennek kapcsán közölte a Magyar Nemzet a Professzorok a Hazáért Civil Társaság állásfoglalását, melyben kiálltak Raffay és Szakács állításai mellett. Történt azonban, hogy Hermann Róbert, a Veritas Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője saját Facebook-oldalán megkérdőjelezte az állásfoglalás aláíróinak szakmai kompetenciáját (egy történészt talált köztük, az is Borvendég Zsuzsanna volt). A válasz nem is késett: a Magyar Nemzet főszerkesztője gyakorlatilag kiátkozta a konzervatív akolból, báránybőrbe bújt farkasként ábrázolva őt. L. Simon László, a Fidesz országgyűlési képviselője Facebook-oldalán védelmébe vette Hermannt: „Mert ha lehet bírálni Romsics Ignácot (miért ne lehetne, csak normálisan, korrektül tegyék), akkor miért ne lehetne bírálni Romsics bírálóit? S miért kell az ötvenes évek stílusában támadni, szinte megsemmisíteni azt, aki bírálni meri a bírálókat, különösen azok stílusát és gyenge érvrendszerét?”
Hermann mellett több konzervatív beállítottságú történész jelezte, hogy az első világháborús összeomlást és a trianoni döntést nem lehet csak úgy Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és a szabadkőművesek nyakába varrni. Ilyen volt korábban Hatos Pál és Szakály Sándor, előbbi a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézetét, utóbbi a Veritas Történetkutató Intézetet vezeti. Hasonló álláspontot képvisel Salamon Konrád is, aki szintén a Facebookon foglalt állást: „A megbírált történészek fő bűne, hogy az összeesküvések és árulások újabb részletezései helyett az eseményeket és azok valós okait igyekeztek bemutatni. Ez pedig érthető módon felháborította a megszokott mesés magyarázatok kedvelőit. […] Ezért az ilyen történészeket nemzetelleneseknek, libsiknek kell minősíteni, és el kell őket hallgattatni. A jó nemzeti ugyanis elítéli a szabadkőműveseket és az árulóknak minősítetteket, szemben áll nemcsak a forradalommal, de a reformtörekvésekkel is, s a régi, jó világ visszaállítóiért rajong. Az így bekövetkező törvényszerű pusztulást magyarázva pedig újra megtalálja az összeesküvőket és árulókat. Csak van értelme az életnek.”
Szilvay Gergely, a Mandinernél publikáló történész is azt hangsúlyozta, hogy „legyen már alapvetés, hogy a nagy történelmi eseményeknek nem egy oka van”. Írásában azon aggodalmának ad hangot, mely szerint régen baj, ha a jobb- baloldaliság mércéje ma az, hogy ki lát több szabadkőművest a trianoni döntés mögött. Külön érdekesség megtekinteni azt a dühödt kommentfolyamot, amely Szilvay cikke alatt megjelent – talán maga a szerző is meglepődött, hogy a sok konzervatív olvasója valójában mennyire radikális…
A legérdekesebb azonban a Demokrata című kormányközeli hetilap szerzőinek, a Bencsik testvéreknek a véleménykülönbsége. A főszerkesztő Bencsik András inkább Raffay és Szakács oldalán foglal állást, hangsúlyozva, hogy lám-lám: amikor valakik a háttérhatalom tabuját elkezdik feszegetni, rögtön elvtelen támadások érik őket. Ezzel szemben öccse, Bencsik Gábor egy Facebook-bejegyzésben írta le, hogy „A történészek döntő többsége – és én velük értek egyet – viszont azt állítja, hogy [Trianon] rengeteg tényező együttes hatásának következménye, és e tényezők között még ha jelen volt is, elhanyagolható súllyal szerepelt egyes szabadkőműves szerveződések ténykedése. (Ez még akkor is igaz, ha ők maguk komoly tényezőnek képzelték magukat.)”
Hogy a háttérben valóban a tudományos ethosz melletti kiállás, vagy inkább a NER-en belüli erőforrások elosztásáért, az egyes intézetek létjogosultságáért folyó harc áll, azt nem tudhatjuk. Talán majd a jövő történészei felderítik egyszer – ha hagyják nekik. Én viszont nagyon hiányolom, hogy a vitába még nem szállt be a háttérhatalmi összeesküvések Bogár László-díjas szakértője, Drábik János. Akkor kezdődne csak igazán a vita!
(A szerző történész, publicista.)