2022. június 29. szerdaPéter
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Vissza a szocializmusba? Az Economist szerint az Y generációnál ez a trend

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2019. február 26. 16:44, utolsó frissítés: 2019. február 27. 13:02

Ha már az The Economist is arról cikkezik, hogy visszatérőben a szocializmus, talán épp itt ideje.


A The Economist brit gazdasági lap legutóbbi számában közölt egy cikket Millenial Socialism címmel, amely az Y generáció vélt szocializmus- pártolásáról szól. A cikk tartalmaz ugyan érdekes és megmosolyogtató állításokat is, habár távolról sem annyira bornírt, mint bármi, amit a környékünkön szokás írni szocializmusról, kommunizmusról vagy bármiről, ami ezekhez kapcsolódik.

A cikk indító gondolata, hogy a Szovjetunió 1991-es felbomlásával úgy tűnt a Nyugat számára, hogy lejárt az ideológiai verseny: a kapitalizmus győzött és a szocializmus maximum a Kínai Kommunista Párt véget nem érő plénumainak hívószava maradt csupán. Ennek ellenére például kevesen követtek el az elmúlt időszakban akkora népszerűségbéli ugrást, mint a magát demokratikus szocialistának nevező Alexandria Ocasio-Cortez Amerikában, így felvetődik a kérdés, hogy a szocializmus visszatérőben van-e?

Számos jel van arra, hogy igen és ennek megvannak az okai. A legfőbb ok az Economist szerint az, hogy míg a jobboldal visszavonult az eszmék harcától a sovinizmus és negédes-romantikus múltidézésbe, addig a baloldal releváns kritikáját képes adni a jelenlegi Nyugati társadalmakat érintő problémáknak. Folyamatosan tematizálja a környezetrombolást, a társadalmi egyenlőtlenségeket és az elitek helyett a néptömegekre alapuló vezetést részesíti előnyben.

Azonban a baloldal és az „Y generációs szocializmus”, ahogy az Economist nevezi, súlyos problémája, hogy a jelenkort illető pesszimizmusát mélységesen eltúlozza, illetve a politikai elképzelései a bürokráciát, az állami költségvetést és a vállalkozásokat illetően naiv.


Alexandria Ocasio-Cortez, a szocializmus új arca lenne? Fotó: Medium.Alexandria Ocasio-Cortez, a szocializmus új arca lenne? Fotó: Medium.


A 90-es évek egyik legjellegzetesebb politikai mozzanata volt a korábbi baloldali pártok középre való behelyezkedése. Tony Blair és Bill Clinton ekkor beszélt a gazdasági harmadik útról, amely elvileg egy kiegyezés az állam és a piac között a túlzott állami tervezés és a túlzott szabadpiac közötti szakadék felett. Blair 1994-ben, amikor felhagyott azzal a célkitűzéssel, hogy a brit vállalatok állami kézben legyenek, diadalittasan kijelentette: ez az én szocializmusom. Természetesen senki nem hitt neki, szerencsére, legkevésbé a szocialisták hitték el, hogy ennek a szabadpiaci privatizációnak van bármiféle köze a szocializmushoz.

Innen kezd érdekes fordulatot venni a cikk, ugyanis innen kezdi teljes mértékben azonosítani a szocialistákat az Y generációval, ami merőben leegyszerűsítés, de lássuk miről is lenne szó. Először is közli, hogy egy Gallup-felmérés szerint a 18-29 év közöttiek 51%-a pozitívan nyilatkozik a szocializmusról, illetve 2016-ban többen szavaztak az amerikai előválasztásokon Bernie Sanders-re, mint Hillary Clintonra és Donald Trump-ra együtt. Ennek tekintetében sem biztos Sanders bármikori győzelme, ugyanis a Guardian tesz róla, hogy vakvágányra kerüljön a diskurzus. Illetve a legutóbbi választásokon Franciaországban a szavazóképes lakosok egyharmada a „szélsőbaloldalinak” nevezett Jean-Luc Mélenchon-ra szavazott. Ugyanakkor furamód arra is kitérnek, hogy Jeremy Corbyn támogatói sokszor vele egyidősek, akiket elég nehezen lehet Y generációsnak nevezni.

Ezek után sor kerül az Y generációs szocialisták jellemzésére, amelybe becsúszott néhány hiba. Mint áll a cikkben, ezek az emberek a harmadik utas politikát zsákutcának látják, azonban ennek ellenére nem feltétlen nevezhetők radikálisnak, pedig az egyébként Y generációs jelenség. Távolról sem. Az, hogy ezek az Y generációs „szocialisták” nem radikálisak, sokkal inkább abból adódik, hogy a kapitalista centrum országaiban vannak, és a maguk módján kritikájuk célpontjaihoz hasonlóan sokszor maguk is privilegizált helyzetben élnek, és sokkal kevésbé a születési dátumukból. Meg kell nézni az olyan, egyébként fiatalokkal is telis-tele lévő, valóban szocialista lázadó csoportokat, mint Indiában a Naxalitek és egyből tiszta lesz, hogy ez radikalizmushiány sokkal inkább gazdasági régió-jellegzetesség, mintsem életkorbéli.

Ebből következően tér rá az Economist az Y generációs szocialisták alapgondolatainak felsorolására. Ilyeneket látunk, mint az, hogy szerintük a társadalmi egyenlőtlenségek elképesztő méreteket öltöttek, a gazdaság folyamatosan az elitek tőkeérdekei mentén manipulált, a lakosság arra vágyik, hogy a visszaosztás igazságos módon történjen és ebből az állam is kivegye a részét, ne csak a szabadpiaci mechanizmusok, a szűk látókörű és rövidtávú szabadpiaci lobbizás szétrombolja a környezetet és végül az, hogy a társadalmi hierarchiák igazságtalanok és demokratizálni kell őket.

Indiai Naxalit fiatal. Fotó: The Cahokian.Indiai Naxalit fiatal. Fotó: The Cahokian.


A cikk szerint ezek egy része még védhető is, hiszen a lobbizás valóban nagyon sokszor okoz roppant súlyos környezeti károkat és az egyenlőtlenség is fokozódott. Például Amerikában a legfelső 1% jövedelme az elmúlt negyven évben 242 százalékkal emelkedett, hatszor annyival, mint a közép-keresetűeké. Azonban számos hibát is vét a „szocialista oldal.” Például a jövedelemkülönbség emelkedése nem szakadatlan, hiszen például 2005 és 2015 között éppen, hogy csökkent az akkori adómódosítások miatt. Ugyanakkor az egy háztartásra eső átlagjövedelem 2014 és 2017 között 10%-ot emelkedett. A sokat hangoztatott prekáriátus létezésének oka pedig nem a munkahelyek hiánya, tudhatjuk meg, hanem egy újabb gazdasági válság mindenkori piaci kockázata.

Ugyanakkor azt is felróják a „szocialista oldalnak”, hogy egységesen kezeli a közvéleményt, miközben, noha igaz, hogy az emberek túlnyomó többsége (…) úgy érzi számos felmérés szerint, hogy elvesztette az irányítást saját élete felett és lehetőségeiket a legjobb esetben is csökevényesnek látják, megvetik az egyenlőtlenségeket és támogatják a gazdagokra kirótt plusz adókat, a szélsőséges visszaosztás vagy általában a radikalizmus nem széles körben népszerű elképzelések. (Fentebb a Naxalitek példájával próbáltam jelezni, hogy miért enyhén téves a mi „szocialista” fiataljainkat szélsőségesnek bélyegezni, de ez az Economist profiljából származó tévedés.)

Azonban csak most jön a hab a tortán, ugyanis az Economist szerint, ha a „szocialista oldal” világszemlélete pesszimista, akkor a megoldási kísérletei erkölcstelenek és politikailag veszélyesek. Mindig megmosolygom, amikor a kapitalista centrumból, amely a fél világot kizsákmányolja, beszélnek az erkölcsről, de lássuk miről is van szó.

A pénzügy terén például azt mondja a „szocialista oldal”, hogy a gazdagokra kirótt plusz adókból fenntarthatók lesznek a különböző állami költségek, azonban ezzel az volna a probléma, hogy a lakosság elöregedésével egyetemben vonná maga után idővel a középosztály további megadózását. Ez egy utalás az Ocasio-Cortez által benyújtott adózási tervezetre. De azért azt érdemes lenne szem előtt tartani, hogy bár ő magát demokratikus szocialistának tartja, miközben meg liberálisnak is alig megy el, de maga a demokratikus szocializmus is a szocializmus irányvonalai közül az egyik, ráadásul nem is fő csapásirány. Ebből levezetni valamit a szocializmusra mint olyanra, eléggé visszás. Annál is inkább, hogy szocialista szemszögből nézve a gazdagok szerfeletti megadóztatása mosolyra szólító naiv liberalizmus csupán. A demokratikus szocializmus ilyen jellegéről Lenin Baloldaliság – a kommunizmus gyermekbetegsége című rövid könyvecskéje adhat némi útmutatót.

Más „radikális” elemek a „modern pénzelméletről” beszélnek, amely szerint a kormányok szabadon vehetnek fel kölcsönöket, hogy finanszírozzák az újabb és újabb kiadásaikat, miközben alacsonyan tartják a hitelarányokat. Az Economist meglátásában ez rövidtávon működhet, azonban „senki nem gondolhatja komolyan”, hogy ez hosszútávon következmények nélkül gyakorolható anélkül, hogy visszaütne. Azonban a piac iránti bizalmatlansága még a környezetvédelemben is félrevezeti a „szocialista oldalt.” A piac iránti bizalmatlanságuk következtében ugyanis elutasítják a jövedelemsemleges szén-dioxid-adót, pedig az a legjobb privátszektor-stimuláns, így a legjobb eszköz a környezetvédelemben is.

Ezzel szemben a cikk szerint a „szocialista oldal” központi tervezést akar és környezetvédelemre elköltött masszív közpénzeket. Ez azért egy érdekes vád, mert egyrészt szembemegy a cikk egy másik pontjával, amely szerint a „szocialisták” mindenhol a demokratizálást akarják, másrészt pedig azért, mert az olyan országok, mint Kína például, amelyek mindannak ellenére, hogy a súlyos környezetszennyezők - fejlettségük fokából adódóan, amit egyébként a Nyugatnak meg szoktunk bocsátani -, a legnagyobb környezetvédelmi projekteket és zöld technológiákat működtetik ötéves ciklusban működő centrális tervgazdaságban, hihetetlen mértékű közpénzzel. Aminek természetesen meg is van az eredménye, amint arról a NASA be is számolt.

Kína és India egyre kiterjedtebb zöld övezetei. Fotó: NASA.Kína és India egyre kiterjedtebb zöld övezetei. Fotó: NASA.


Azért is érdekes a cikk ezen pontjának kritikája a centralizmussal szemben, mert korábban több helyen azt rótta fel a „szocialistáknak”, hogy minduntalan demokratizálást akarnak, horizontális vezetést és minél több valódi munkást a vállalatok, korporációk vezetői tanácsaiba – ráadásul mindezt úgy, mintha az Y generációs „szocializmusnak” lennének ezek jellemzői, miközben nehéz ennél ortodoxabb marxista követelést találni, ami a munkahelyi demokráciát illeti. Példának okáért, maga a „szovjet” szó munkástanácsot jelent és nem véletlenül ez kellett volna legyen az alapvető szervezeti elv.

Az Economist meglátásában a munkahelyi demokratizálással és horizontalizmussal az a probléma, hogy a hatalom körbejár és nem központosul – de hogy fentebb meg ez volt a probléma… Továbbá pedig az, hogy a lokalizmus a gazdaságban nem biztos, hogy jó, különösen egy globális gazdasági környezetben, hiszen a bürokratikus rendszerek egykönnyen válhatnak speciális érdekcsoportok eszközévé és a lokális tulajdon így nagyon könnyen kooptálható. A kooptálás következtében pedig szektariánussá válhat és kizárhat neki nem tetsző csoportokat. Ilyen volt az egész Nimby mozgalom, amely a „Not in my backyard” („Nem az én hátsó kertemben”) angol mondat rövidítése és azokat jelölték ezzel a gúnynévvel, akik különböző közösségi projekteket gátolnak meg, különösen úgy, hogy ugyanazok ellen más hátsó kertjében nem fognak síkraszállni.

Utolsó pontként azt hozza fel a cikk, hogy a munkások vezetői tanácsokba való bevétele azért nem a legjobb, mert csak nagyon rövidlátóan a saját érdekeikért dolgoznak és a hatalom legtisztább delegációja a szabadpiacon működő egyén. Erre nem igazán van mit mondani, tényleg vakarja a fejét az ember, amikor ilyen kijelentésekkel találkozik. A másik probléma az Economist meglátásában, hogy a munkások túlnyomó többsége erősen globalizáció-ellenes, ami a gazdasági túlzott lokalizálódásához és becsontosodásához vezethet, amennyiben szembeállítjuk a helyi munkást a bevándorló munkással.

Ha már helyi és bevándorló, ismét nem kell Y generációs „szocializmusról” beszélni, a baloldal és a szocializmus értelmesebb része – tehát nem Thürmer Gyula és pártja – nem tesz különbséget munkás és munkás között, függetlenül azok születési helyétől, nyelvétől, bőrszínétől, vallásától vagy bármilyen más jellemzőjétől. Teszi ezt azon marxi szentencia szerint, amely kimondja: „A proletariátusnak nincs hazája”, vagyis kizárólag világproletariátus létezik. A munkás mindenütt munkás.

Az Economist cikke mindenképp érdekes és legalább megpróbál objektívebb lenni a témával kapcsolatban, mintha egy helyi "fűzfapoéta" írt volna a jelenségről. Azonban, valószínűleg többek közt helyhiány okán is, továbbra is léteznek elég erős leegyszerűsítések. Ám ki tudja: ha valóban visszajövőben van a szocializmus, talán egyszer még egy reális jellemzéséig is elérhetünk egy olyan lapban is, mint a The Economist, amelyről Lenin maga anno azt írta, hogy a "burzsoá tőkésérdekek kiszolgálója".

Ha pedig már az ideológiák halálát megjósoló Francis Fukuyama is úgy véli, hogy talán vissza kellene jönnie a szocializmusnak, még akár esély is lehet rá.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS