Olyan, mintha háromszor élnének át egy nagy traumát
Kulcsár Árpád 2018. április 11. 11:22, utolsó frissítés: 14:03Hogyan teszik túl magukat a menekült fiatalok az út során tapasztalt bántalmazás és az új környezet sokkján? Interjú a gyergyószentmiklósi Nagy Eszterrel, aki egy német integrációs központban önkénteskedett.
Nagy Eszter jelenleg irodalomtanár Csíkszeredában, de nemrég még Ulmban önkénteskedett, ahol menekült fiatalok oktatása volt a feladata. De nemcsak a klasszikus értelemben, hanem föl kellett készíteni őket a mindent eldöntő interjúra, ahol kiderül, maradhatnak-e az országban. Eszter azt mondja, még aki viszonylag biztonságos környezetből indul, az út végére már traumatizáltként érkezik meg. De hogyan lehet segíteni, melyek a rendszer erősségei és problémai? Hogyan válik jó esetben egy bezárkózó fiatal önellátó, integrált állampolgárrá?
Mi volt a feladatod és milyenek voltak a munkakörülmények?
- A szervezet ahol önkénteskedtem körülbelül 250 embert mozgat meg, s a fő célkitűzés a szociális helyzet javítása, a szociális hátrány leküzdése különböző területeken. Foglalkoznak a menekültekkel, a családon belüli erőszak áldozataival, a szociális hátrányban levők helyzetével és az iskolában felmerülő problémákkal. Az időm legnagyobb részében menekült fiatalokkal dolgoztam. Az angol és német nyelv tanítása mellett az integrációs projekten belül különféle szabadidős tevékenységeket szerveztünk. A menekültekkel való foglalkozás mellett egy iskolában is besegítettem, ahol szocializációs problémákkal küzdő általános iskolás gyerekeknek tartottunk délutáni tevékenységet.
Ezek szerint a oktatás csak egy részét tette ki a munkádnak. Miben állt pontosabban egy integrációs projekt?
- Ez a központ a menekült fiataloknak tulajdonképpen egy első stációt jelent. Ide jönnek mielőtt helyet kapnának egy osztályban, egy iskolában. Első lépés ez számukra nemcsak a nyelvtanulásban hanem minden másban is. A hozzánk járó 14-22 év közötti fiatalokat, kilépve az iskolai oktatás nyújtotta keretekből, játékosan próbáltuk tanítani külön időt szánva arra, hogy jobban megismerhessük egymást, hogy közeledni tudjunk egymás felé. Fontos szempont volt az is, hogy ezeken a délelőttökön a fiatalok hasznos, tapasztalati tudást is szerezzenek. Elmentünk a piacra, vettünk együtt buszbérletet, bejelentkeztünk úszó tanfolyamra, könyvtárat, iskolát, kórházat látogattunk.
A délután a tanácsadásé volt. Felkészítést tartottunk arra az interjú sorozatra amelyen mindenkinek végig kell mennie ahhoz, hogy megkapja az országban maradási jogot. Segítettünk emellett a lakáskeresésben, a nyelvkurzusokra való bejelentkezésben és a különböző adminisztratív dolgok elintézésében. A napot játékesttel, filmklubbal vagy valamilyen sporttevékenységgel zártuk.
Honnan jöttek a menekültek, akikkel foglalkoztál?
A legtöbben háborús menekültek voltak Szíriából és Afganisztánból. Voltak azonban olyanok is akiket a szélsőséges vallási alapú üldözés késztetett az elmenekülésre. Itt a szomáliai és iraki keresztényeket említeném. Az etiópiai és eritreai fiatalokat a mélyszegénységből való kitörési vágy hozta, a guineaiakat pedig az ebola pusztítása.
Ez a legfontosabb periódus, hiszen ez az első lépés, egy másik kultúrközeggel való találkozás. Mennyi idejük van a fiataloknak integrálódni, mennyi idejük van az interjú előtt, ahol elbírálják a kérelmet, illetve melyek a legnehezebb feladatok számukra, hogy jól vegyék ezt a lépést?
- A legfontosabb szempont hogy mindkét oldalról kialakuljon a türelem és az empátia. Egyszerre kell éreznie ezt a befogadónak és a befogadottnak. Az első lépés az, hogy megpróbáljanak kilépni a "menekülési" fázisból. Talán ez a legnehezebb, hiszen sokszor egy-két éven keresztül úton vannak, míg Németországba érnek. Ez egyrészt teljes illegalitásban történik, másrészt rendszerint egy magányos dolog, egyedül vannak benne és többnyire csak magukra vannak utalva. Ez a két dolog az, amit a legnehezebben tudnak leküzdeni. Az első legnagyobb kihívás megszokni azt, hogy már nincs szükség az illegalitásra, fel lehet vállalni a nevet, a kort, nem kell elrejtőzni, mert biztonság van.
A másik kihívás hozzászokni a gondolathoz, hogy nincsenek egyedül, hogy emberek vannak körülöttük, és ezek az emberek segíteni próbálnak. Ez az első nagy gát, aminek a meglépése szemmel látható változást hoz. Amikor megérkeznek nehezen szólalnak meg, nagyon zárkózottak, nem akarnak megnyilvánulni, félnek, mélyen traumatizáltak. Lassú lépésekben, fokról fokra lehet csak kialakítani a személyközöttiséget, kiépíteni egy bizonyos fokú bizalmat. Ebben segítenek azok a szituációs játékok és csapattevékenységek amelyekben a játékosok egymásra vannak utalva, s bár tudat alatt, de lépniük kell a másik felé.
A biztonságtudat kialakításában segítenek a lakóközösségek is. A lakóközpont egy biztos, változatlan pont, ahol van rendszeres étkezés és meghatározott órában meghatározott dolgok történnek. A napi rutin a menekülés fázisában nem volt, elveszett, elfelejtették, újra hozzá kell szokni. Csak akkor kezd elmúlni a félelem ha kialakul ez a biztonságtudat, az állandóság érzete.
A tanulás, fejlesztés csak ezután következhet, s így sem lesz akadálymentes, hiszen a traumák feldolgozása hosszú folyamatot igényel, s a negatív emlékek, képek nyomokban, fokozatosan, időszakosan törnek fel, néha néhány hónap, néha évek múltán. Ezek a traumatikus élmények és emlékek kizárják sokszor azt, hogy képesek legyenek új információt befogadni, s így a probléma nem abban áll, hogy valaki nem akar tanulni hanem abban, hogy nem tud.
A német befogadórendszer mennyire van ehhez a traumatizáltsághoz hozzáigazítva?
- A német befogadórendszer megpróbál számolni ezekkel a szakaszokkal. Pontosan ezért van az, hogy mielőtt elkezdenének egy intenzívebb nyelvkurzust, adott számukra 3-4 hónap amit egy a miénkhez hasonló bevezető központban töltenek. Az életterük is ehhez igazodik. Amíg kiskorúak lakóközpontokban élnek, állandó felügyelet alatt vannak, megtanulnak önellátók, önfenntartók lenni, és csak utána mennek külön lakásba.
A központok nyomon követik-e azokat, akik kikerülnek ebből a szervezett légkörből? Mennyire veszik sikeresen az akadályokat?
- Egy személyes példával élnek. A legelső napomon két afgán fiút ismertem meg. Akkor még sugárzott belőlük a félelem, lehajtották a fejüket és nem mertek megszólalni. Ez októberben volt, és bár néhány hónap múlva elhagyták a központot továbbra is kapcsolatban maradtunk. Legjobban ugyanis akkor alakul ki a befogadás-érzet, ha nemcsak szervezett keretek között működik, ha nem azt érzik, hogy azért vagy(ok) ott mert ott dolgozom, mert az a feladatom, hanem mert számodra is fontos szereppel bír az együttlét.
Mielőtt elmentem meglátogattam őket. Látszott a lakásukban, hogy kezd otthonná átalakulni, jól beszéltek már németül, megvolt a nyelvvizsgájuk és az egyik elkezdett dolgozni. Sokkal nyitottabbá váltak, meséltek, s már nem a leszegett fej volt, hanem egy nyílt tekintet. Megdöbbentő és felemelő érzés volt ezt a tekintetet összevetve azzal az arckifejezéssel amit 11 hónappal ezelőtt láttam rajtuk.
Nem lehet kihagyni a kérdést, mert mindeközben, míg te ott dolgoztál, Magyarországon egy olyanfajta rémhírkeltés zajlott, ami arról szólt, hogy a menekültek nagy része képtelen integrálódni, sok a szexuális zaklatás, nemi erőszak az önkéntesekkel szemben is.
- Nem tudok és nem is akarok általános következtetéseket levonni, ahogyan idealizálni sem, csak arról tudok nyilatkozni amit ebből én személyesen, egy kisváros életén belül megtapasztaltam, és ebben semmilyen szintű agresszivitás nem volt. Bíztam bennük, ahogy ők is bíztak bennem, s semmilyen félelemérzetem nem volt bennem sem a központban, sem azon kívül, lehetettem akár egyedül, akár más önkéntesekkel. A nőkkel szembeni agresszió sztereotípiája helyett én udvariasságot, előzékenységet, tiszteletet, és értékelést éreztem.
De nyilván van valamiféle kulturális másság, ebben adódóan akár konfrontációk is keletkezhetnek...
- Persze, konfrontációk mindig vannak. A legnagyobb kulturális különbségeket természetesen a vallási különbségek szülik. Talán ez jelenti a legnagyobb korlátot, s egyben ez a legérzékenyebb pont is. A beszélgetéseink során gyakran próbáltuk összehasonlítani a kereszténységet és az iszlámot. Beszéltünk arról, hogy milyen értékrendszer szerint élnek a különböző vallású emberek, mit ünnepelnek és miért, melyek az egyes ünnepek legfontosabb pontjai és hogy ezek mit szimbolizálnak. Ezen a ponton szintén mindkét oldalról történő befogadást láttuk célravezetőnek. Nem kell megváltoztatnunk egymást, csak meghallgatnunk, megértenünk és hagynunk, hogy mindenki a saját belátása szerint hihessen abban amiben hisz, amit fontosnak tart.
És hogyan éltek ezek a közösségek együtt? Mennyi idő kellett elteljen, amíg elfogadták egymást?
- A lakóközösségek szándékosan úgy vannak kialakítva, hogy egy-egy központon belül különböző nemzetiségű fiatalok keveredjenek. Az elfogadás nem mindig akadálymentes, és jobb, hogy ha a kulturális különbségek adta feszültségek már az elején felszínre törnek és valamilyen formában feldolgozódnak. Az iszlám meghatározott életmód. Így természetes az, hogy a szíriai muszlim fiút, aki hozzászokott ahhoz, hogy a rituálisan kötött napi ötszöri imáját nyugodtan elvégezze kezdetben zavarják azok a törzsi szokások és beidegződések, amelyek a gambiai szobatársa sajátjai. A kérdés nem az, hogy miért él a társa másképp mint ő, hanem az, hogy hogyan engedhetjük egymásnak megélni a maga másságát. Ehhez idő kell.
És úgy hagyják el a központot, hogy ez megoldódik?
- Ez egyénfüggő, inkább azt mondanám, hogy megtanulják kezelni. A cél itt sohasem a meggyőzés, az áttérítés, hanem az elfogadás. Próbálunk nyitni egymás másságára. Különösen kedveltek voltak az interkulturális vacsorák, amikor különböző nemzetiségű csoportok különböző ételeket főztek. Gyakran tartottunk interkulturális játékesteket is. Egyik alkalommal egy afgán és egy szomáliai fiú elkezdett egy nagyon egyszerű játékot, fekete és fehér korongokkal, s közben kiderült, hogy igazából két teljesen más szabályrendszert ismertek. Élmény volt végignézni, ahogy megmagyarázták egymásnak az ismert változatot, és eljátszodták kétszer, kétféle szabályrendszert követve.
A másság elfogadását különböző kulturális projektekkel próbáltuk gyakran tudat alatt közvetíteni. Írtunk egy mesét Viertel land címmel, ami Negyedországot jelent. A mese arról szólt, hogy van egy ország, amelyik négy részre van bontva, és ennek az országnak a negyede sárga, a negyede kék, negyede zöld és a negyede piros. Az egyes országrészekben csak sárga, zöld, kék, piros gyerekek vannak, akik csak sárga, zöld, kék és piros biciklikkel járnak a sárga, zöld, kék és piros óvodákba. De egyszer történik valami és átszíneződik egy kisgyerek és rájönnek az emberek, hogy mennyivel vidámabb lesz minden, ha átadunk egy kicsit egymás színeiből. A egyszerű mesén át próbáltunk átadni valamit ebből a színességből, s először festettünk sárga, kék, zöld és piros rajzokat. Miután elkészültek a rajzok, elmentünk egy német óvodában, ahol eljátszottuk a mesét német gyerekeknek. A mesemondást közös játék követte, együtt építettek várat három-négy-öt éves gyerekek a tizenhét-tizennyolc éves menekült fiatalokkal.
A biztonságérzet, a bizalom, és a nyelvtudás kialakulása után tovább lehet lépni, s eljutni lassacskán arra a pontra, ahol tér nyílik a visszagondolásra, az átértékelésre. Nem zárhatjuk ki azt, ami az eddigi életükben volt, de azt is tudatosítanunk kell, hogy a traumatikus élményeket nehezen lehet szavakba önteni. Arra, ami nem kibeszélhető más médiumot kell találni. Nekünk ez a médium a papír és a festék volt.
Egy kiscsoportos tevékenység keretein belül különböző témákat választottunk, olyan témákat, amelyek hozzájuk szóltak, amelyeket ők maguk javasoltak. A témák között volt például a hit, a jövő, az afrikai zene, az utazás vagy a család. Adott volt a téma és minden eszköz, a feladat kollázskészítés volt, akár egyedül, akár társulva valakivel. A feladat mindenki számára teljesen új volt. Legtöbbjüknek a rajzolás, mint olyan is ismeretlen volt, így teljesen szabad, ösztönalkotások születtek. Érződött az, hogy nincsenek bennük korlátok, hogy nem már megadott konvenciókat követve húzzák meg a vonalat, ragasztják fel az anyagokat. A kollázsokon minden a feje tetejére állhatott, és látszott rajtuk az elégtétel, hogy kiadtak magukból valamit. Ebből és az ehhez hasonló projektekből a végén egy kiállítást rendeztünk, ahol mindenki munkája megtekinthető volt, ahol közösen írt dalokat játszottunk el, ahova mindenki meghívhatta a barátait, rokonait és közösen készített süteményekből kínálhatta meg őket.
De gondolom van olyan, aki, mondjuk, ilyen keretek között sem tudja kezelni ezt a több éven át kialakuló traumát? Mi történik ezekkel az emberekkel?
- Sajnos sok ilyen példa van, talán ez az a dolog, ami miatt egy idő után úgy éreztem, hogy lelkileg nem lehet ezt túl sokáig bírni. Egy idő után rettentően nyomasztóvá válik. Teljesen más az, amikor a médián keresztül szerzel tudomást olyan eseményekről, hogy felborul egy csónak és meghalnak több ezren, vagy lelövik valakinek a családját... És más az, amikor ott vagy egy ilyen teljesen hétköznapi környezetben, például egy teniszpályán, és elkezd az egyik tizenöt éves fiú sírni. Más, amikor veled szemben ül egy ilyen tizennégy éves fiú és ott meséli, hogy ő hogy nézte végig, hogy az egész családját főbe lőtték... Vagy éppen azt, hogy amikor hazaért az iskolából, már nem volt ott semmi, csak a ház helye, mert pont akkor, pont oda esett le egy bomba... Vagy azt, hogy az egész családja ebolában meghalt. És ezek olyan dolgok, amikből nem tudsz kiszállni, olyan dolgok, amik nagyon megviselnek. Ezeket a történeket haza vittem, magammal vittem, és egy idő után azon vettem észre magam, hogy folyamatosan ezen gondolkozom, hogy gondolok ezekre a fiúkra, és hogy ezeket a történeteket nem tudom kizárni és elfelejteni sem tudom.
Egyébként a poszttraumás stressz a legkegyetlenebb. Ez sokszor hónapok múlva tör ki. A menekültek tudatosan el- és kizárják az érzéseket. Pont a sok szenvedés és erőszak az oka annak, hogy tudatosan elfojtanak mindent, megtiltják maguknak, hogy bármit is érezzenek. Ez a folyamat később átfordul, s a semmit nem érzés kiváltja belőlük a vágyat arra, hogy valamit érezzenek, ha mást nem akkor testi fájdalmat. Mert talán a testi fájdalomérzet generálása előhozza mindazt a szenvedést amit a lelkükben elnyomtak. Gyakori jelenség ezért hogy olyan fél év után elkezdik magukat bántalmazni: elnyomott cigik nyoma a karon, vágások, öngyilkossági kísérletek. Öt fiatallal voltam kapcsolatban, aki ezalatt az idő alatt megpróbált öngyilkosságot elkövetni.
Ennek fényében most azon gondolkodom, hogy itt van egy ember, egy kamaszkorú, egy gyerek, tegyük fel, hogy a Közel-Keletről jön, Törökországon át, és akkor még valamelyik ország határán találkozik egy kerítéssel, és rendőri brutalitással, ez még rátesz egy lapáttal... Hogyan és mit rontanak el ezek a kormányok, határőrök, illetve mi hiányzik onnan, hogyan kellene viselkedni egy ilyen helyzetben ezekkel az emberekkel?
- A legfontosabb az lenne, hogy az az erőszak, ami otthon az életük elemi része volt, ne ismétlődjön meg itt is. A traumatizáció és elfojtás folyamatában mindig az utolsó élmények a legmeghatározóbbak. Ha elkezdesz beszélgetni velük, rájössz, hogy a legutolsó traumatikus élményük, ami megmaradt, az pontosan az itt tapasztalt bántalmazás. Elmesélik, hogy hogyan verték meg őket a rendőrök, hogyan bántalmazták és hogy diszkriminálták őket x alkalommal út közben. Olyan ez, mintha egy hármas traumán mennének keresztül: az egyik forrása a hely, ahonnan jöttek, a másik az út-odaérkezés, és a harmadik annak a traumája, hogy itt vannak egy teljesen új kultúrában és környezetben, amivel valamit kezdeni kell.
Függetlenül attól, hogy valaki háborús menekült vagy gazdasági bevándorló, mindenképp traumatizálva érkezik meg, és ez szinte kikerülhetetlen. Az ulmi és Ulm környéki közösség hogyan viselkedett velük? Mennyi látszott ebből, számoltak-e be esetleg konfliktusokról, diszkriminációról?
- Az ulmi egy alapvetően befogadó közösség. Ennek az egyik oka talán az, hogy a város összetételének ötven százaléka - a menekülteket nem számolva -, nem német gyökerű, másod-harmadgenerációs németek. A lakosság felét a török, kurd, szerb, albán, orosz származású családok teszik ki. Valószínűleg azért empatikusabbak, mert ez egy olyan város, ahol egyfajta identitásválság szinte minden második emberben érezhető. Az iskolában, ahol a délutáni tevékenységeket tartottam, volt egy csoportom, amely itt született, itt nevelkedett, németül tanuló gyerekből állt, akik bár magukat német anyanyelvűnek vallották, albán, török, román, kurd és arab szüleik voltak. Kétféle megnyilvánulásmódot is tapasztaltam. Egyrészt pozitívnak mondható, hogy ezeknek a gyerekeknek már kiskoruktól fogva természetes a diverzitás, másrészt ez a másság gyakran konfliktusokat is szül. Sokszor majdnem verekedésbe fajuló konfliktusok voltak pl. olyanok között, akiknek török és kurd szüleik voltak, és ijesztő volt látni, hogy a török- kurd ellentét ugyanúgy egy generációval később is jelen van, akkor is ha ötödikesekről beszélünk.
Sok szó esett arról a médiában, hogy a bevándorlók, akik mondjuk így a hatvanas években érkeztek Törökországból, azok pusztán gazdasági potenciált jelentettek az országnak, és egyáltalán, hiányzott még az egész integrációs szervezet, nem is törekedtek rá különösebben. Ez most, úgy gondolod, meg van már oldva, tehát nagyobb eséllyel fognak integrálódni?
- Fontos befolyásoló tényező az, hogy ki milyen szintről indul. Sokszor foglalkoztam olyan tizennyolc-húszéves fiúkkal, akik nagyon intelligensek, tájékozottak voltak, ismerték az európai történelmet... Olyan is volt, aki már öt-hat nyelvet beszélt, és ők voltak azok, akik a legpesszimistábban voltak a jövőjüket illetően. Sokszor elmondták, hogy: “ tudjuk jól, hogy mi úgysem leszünk soha ugyanúgy kezelve", vagy hogy "nekünk úgyis csak az alja munkák fognak jutni, marad az építőtelep.” Tény, hogy a német állam nem az élmunkákra hívta oda őket…Miután valamennyire elsajátították a német nyelvet, különböző szakképzési lehetőségek közül választhatnak, ami többnyire kőművességet, útépítést, pékséget jelent. És van, aki ezzel így nagyon jól megelégszik, örül annak, hogy van egy akármilyen munkája, amiért megfizetik, és amiből majd fenn tudja tartani magát. Az azonban, akinek nagyobbak az ambíció, sokkal inkább válságként éli ezt meg, kezd kialakulni benne egy kisebbségérzet, egy önbizalomhiány és talán valamilyen fokú harag is.
Egyáltalán milyen esélyük van ezeknek a fiataloknak a társadalmi mobilitásra?
-Aki komolyan veszi a tanulást és jól meghatározott célokat tűz ki maga elé minden kétsége és kételye ellenére is jó esélyekkel indul. Volt két kurd lány, aki gyakran bejött hozzánk délutáni tanácsadásra. 8-10 hónap kemény és intenzív nyelvtanulás mellett C1 szintre jutottak, és ősztől egy átlagos német 11. osztályban kezdték az iskolát. Az, aki bekerül egy német gimnáziumba és érettségizik, ugyanúgy adottak neki az egyetem nyújtotta lehetőségek és támogatások mint bárki másnak.
Ez igaz, csakhogy még mindig nagyon sok az olyan gyerek, aki ezt nem tudja ennyi idő alatt elsajátítani...
- Ez így igaz, és ebben közrejátszik a traumatizáció, meg az, hogy mennyire motiváltak. Talán könnyebb annak, aki biztosan tudja, hogy maradni és integrálódni akar. Néhány beszélgetés után rájössz, hogy a szülőföldhöz való viszonyulást illetően két kategória van. A szíriai fiatalok legnagyobb százaléka abban bízik, hogy egyszer béke lesz és visszamehetnek az országukba. Azok az afrikai fiatalok azonban, akik az éhen halás veszélyétől fenyegetve jönnek egyértelműen sosem térnének vissza. A szíriaiaknak sokkal erősebb az identitástudatuk. Ezért is mondom azt, hogy nekik nehezebb, mint azoknak, akik az afrikai országokból érkeznek.
És a többieknél, amennyiben mérhető, milyen volt az aránya azoknak, akik inkább visszamennének? Mondjuk Irak, Afganisztán, ezek a nagyon kényes zónák?
- Afganisztánba is inkább visszamennének, de Irakba kevésbé. Ez leginkább az Irakban született kurd jezidin vallásúakra vonatkozik, akiket nem fogad el az iszlám. Ők tudják azt, hogy számukra Irak már élhetetlen.
A bent maradási jogért folyó interjúk során ez az egyik fő kérdés, amit feltesznek számukra. Ezeket a beszélgetéseket nem mindig tartom igazságosnak és elbírálhatónak. A helyzet nyomása alatt sokszor nem tudnak logikus érveket adni arra, hogy miért kell itt maradniuk, csak szaggatott, összefolyó részletekben tudnak beszélni a múltjukról, s ezért gyakran nem kapnak jóváhagyást.
Sokan foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehetne változtatni az interjú körülményein, hogyan lehetne jobban belelátni abba, hogy mi a valóságalapja a történeteknek, hogyan lehetne szóra bírni az elnémultakat, hogyan lehetne redukálni a félelmet. Az, hogy egy ország mennyire veszélyes szintén vitatható. A menekülés okait ugyanis nem lehet sematizálni és fontossági sorrendbe állítani. A veszélyeztetettségnek különböző formái vannak, csak egy dolog állandó, a kitoloncolástól való félelem. Ez a félelem az, ami néha hazugságokat szül. Előfordul, hogy papírok nélkül 22-24 évesen valaki tizenhat-tizenhétnek mondja magát, majd megijed, következőkor tizennyolcnak, többször is nevet vált és máris van egy fekete pontja az interjú elbírálása után.
Miből fakad ez a félelem, hogy valaki más életkori adatot és nevet mondjon? Vagy mit javíthat szerinte ez a helyzeten?
- Sokan azért vallják magukat tizennyolc év alattinak, mert úgy gondolják, hogy így nagyobb támogatásban részesülnek. Olyan is van, aki amiatt gyárt egy másik személyt magából mert közben egyik helyről a másikra szökött. Például, ha átmegy egy másik területre, akkor nem mondhatja ugyanazt, mert tudják, hogy eredetileg Olaszországban máshogy volt regisztrálva, visszaküldhetik.
Te személyesen hogyan birkózol meg ezzel? Vagy hogy készültél erre rá? Mert te mégiscsak egy olyan rendszerből érkezel, ami nem erre készít fel, hogy traumatizált gyerekekkel tudj foglalkozni...
- Olyan projektet kerestem, ami gyerekekkel és fiatalokkal való foglalkozás köré épül, nem feltétlenül gondoltam a menekült helyzetre. Amikor megnyertem a projektet és kezdett kikristályosodni az, hogy mit kellene tennem, teljesen biztosan voltam benne, hogy én ezt akarom. Már a kezdetektől más véleményem volt a menekült helyzetről, mint az, amit próbáltak belénk sulykolni. Az azelőtti évben pont Budapesten voltam, talán ott volt leginkább érezhető ez a gyűlölet kampány. Szerettem volna megtapasztalni, személyesen, közelről bele látni, megerősíteni magamban azt, amit már korábban is sejtettem.
A menekültekhez való közeledés óriási felelősség. Elég valószínű ugyanis az, hogy az életükben te vagy az első ember, aki megkérdezi tőlük, azt, hogy hogy érzik magukat. Nekem, önkéntesként az elsődleges szerepem az volt, hogy segítsek ahol tudok, hogy ott legyek velük. Sokat beszélgettünk, sétáltunk, fagyiztunk - a kapcsolat köztem és köztük kötetlen volt és személyes. A kölcsönös bizalom miatt sok olyan dolgot elmeséltek nekem, amit nem tudtak megosztani másokkal. Nagy felelősség az, hogy bár meghallgatod őket, tudod azt, hogy nem leszel mindig ott nekik. A másik kérdés meg az, hogy van-e egyáltalán jogod ilyen dolgokba beleszólni, tudsz-e, szabad-e tanácsot adni olyan helyzetekben, amiket elképzelni is csak nehezen lehet. Nehéz volt eljönni, nehéz volt otthagyni őket, de azóta is állandó kapcsolatban vagyunk és szeretnék visszamenni majd nyáron.
Ilyen pár hónapos útra, vagy csak látogatóba?
- Egyelőre csak látogatóba. A közeljövőben Afrikába szeretnék elmenni önkénteskedni néhány hónapra, ez a következő álmom.
Melyik részére?
- Szomália, Etiópia vagy Eritrea környékére. Hihetetlen az a szeretet, ragaszkodás és életerő, amit ezektől a fiataloktól kaptam. Hihetetlen, hogy megvan mindez bennük annak ellenére, hogy min mentek keresztül. Paradox helyzet ez, egyrészt nagyon nyomasztó, másrészt viszont olyan energiát és örömöt szabadít fel benned, hogy többszörösen is megbizonyosodsz afelől, hogy van értelme ezt csinálni, hogy értékes és szükséges ez a kapcsolat.