2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A lengyel válság tulajdonképpen Közép-Kelet-Európa válsága

Labanino Rafael 2017. november 27. 10:40, utolsó frissítés: 13:11

Lengyelország évek óta gazdasági sikertörténetként van beállítva, mégis válsághelyzetbe jutott.


Varsóban november 11-én 60 ezer ember vonult fel a Lengyel Függetlenség Napján. A felvonulás, mint nemzetközi neonáci erődemonstráció szerepelt a nemzetközi sajtóban. A felvonulás egyértelműen nacionalista volt, a résztvevők túlnyomó többsége azonban nem volt neonáci. Nem is a szélsőséges transzparensek alatt vonuló lengyel és nemzetközi neonácik jelentik az igazi problémát. Sokkal súlyosabb, hogy az EU és a NATO legjelentősebb kelet-európai tagállamában az idegengyűlölet, az újabb és újabb belső ellenségek kijelölése, és a jogállam elleni támadás az utóbbi 3 évben kormánypolitikává váltak.

Lengyelország 1795-ben, az ország Ausztria, Poroszország és Oroszország közötti harmadik, végső felosztása után megszűnt létezni. November 11-e, a Lengyel Függetlenség Napja Lengyelország nemzeti ünnepe, ami az ország 1918-as újjászületésének állít emléket. A varsói felvonulások azonban az utóbbi években egyre inkább a nacionalista jobboldal, és különösen a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) híveinek erődemonstrációivá váltak. Előző héten 60 ezren vonultak fel, köztük sok lengyel, és Európa több országából érkezett neonácival. A szélsőségesek fáklyákkal és gyűlöletkeltő transzparensekkel meneteltek, köztük olyan szlogenekkel, hogy „halál a haza ellenségeire”, fehér Európa”, „tiszta vér”. A tömegben „Sieg Heil!” kiáltásokat is lehetett hallani. Sok transzparens egyértelműen a többségében iszlám országokból, Nyugat Európába érkező menekültek ellen hergelt (hiszen Lengyelországban nincsenek ilyen menekültek). A menetet egy „csupán” hazafias felvonulásnak beállítani próbáló, a teljesen a kormánypárt irányítása alatt álló közszolgálati tévé riporterének az egyik felvonuló arra a kérdésre, hogy miért jött el, azt válaszolta, „azért, hogy a zsidókat kiszorítsa a hatalomból”. Ezzel nem kis zavart okozott a gondosan felépített, „egészséges hazafias felvonulás” történetében.

A köztársasági elnök, Andrzej Duda – aki 2015-ös megválasztásáig a PiS-ben politizált – éles szavakkal ítélte el a szélsőségeseket, kijelentve, hogy Lengyelországban nincs helye „beteg nacionalizmusnak”. De a belügyminiszter gyönyörű látványnak nevezte a felvonulást. A rendőrség sem a szélsőségeseket vette őrizetbe, hanem 50 ellentüntetőt, illetve akkor sem tett semmit, amikor a szélsőségesek 12, a tömegben antifasiszta transzparenseket feltartó nőt támadtak meg (tábláikat összetörték, széttépték, többüket a földön rugdosták).

A PiS 2015-ös hatalomra kerülésekor azonnal rátört a független intézményekre, a független sajtóra, és az ellenzékre. A kormány 2015 novemberében alakult meg, és azonnal beindult a törvénygyár. A PiS hihetetlen tempót diktálva, még az ünnepek alatt is több száz törvényt fogadott el, többek között kormánybefolyás alá helyezve az egész közszolgálati médiát, és nyíltan átpolitizálva a teljes közigazgatást. 2015 decemberében a legnagyobb csatát azonban a Jog és Igazságosság a hagyományosan erős és független alkotmánybíróság ellen viselte, amely a hatalom központosításának egyetlen igazi akadálya maradt (miután a parlamenti többséget ők adták, és az erős jogosítványokkal rendelkező köztársasági elnök is az ő pártjukból került ki). A megüresedett öt alkotmánybírósági helyre még az előző parlamenti többség által szabályosan megválasztott három bírót nem volt hajlandó a köztársasági elnök kinevezni. Aztán mind az öt helyre már a PiS megválasztotta bírókat nevezett ki. Majd az alkotmánybíróság hatáskörét korlátozó törvényeket fogadtak el. A PiS lendülete azóta sem tört meg: az alkotmánybírósággal való háborúskodás miatt EU-s vizsgálat indult az ország ellen a jogállamiság veszélyeztetése miatt. A PiS korlátozza az önkormányzatiságot, támadja a tőle független civilszervezeteket, törvénygyárra züllesztette a parlamentet, ahol minden vita nélkül tol át hihetetlen sebességgel sokszor alapvető jogokat érintő törvényeket, folyamatosan hadat visel a független igazságszolgáltatás ellen, és nem egyszer vette semmibe az ellenzék jogait. A PiS és a közszolgálati média folyamatosan uszít a menekültek ellen, a lengyeleket a kereszténység védőbástyájának beállítva a muzulmán tömegek ellen. Mindeközben a valós hatalom a pártelnök Jaroslaw Kaczynski kezében összpontosul, Beata Szydlo, a miniszterelnök csak a „kirakatember”. A kormányzati hatalom ellenőrizhetősége így jelentősen sérül. De a PiS egyébként sem csinál titkot abból, hogy nem ismer el semmilyen jogállami féket maga felett, mivel az 1997-es Alkotmányt Kaczynski elfogadásától kezdve támadja, valamint pártját és önmagát a nemzeti akarat valós képviselőjének tartja.


A PiS szemében a fő ellenség – bármilyen jelentős baloldali erő híján – paradox módon az előttük kormányzó Polgári Platform (PO), amely egy jobboldali párt (ugyanannak az Európai Néppártnak a tagja például, mint a Fidesz), és amely ugyanúgy az antikommunista Szolidaritás mozgalomból, illetve az 1997-2001 között kormányzó jobboldali kormányt alkotó ernyőszervezetből (Szolidaritás Választási Szövetség) nőtt ki, mint a PiS. A Jog és Igazságosság elnöke, Jaroslaw Kaczynski (2005 és 2007 között miniszterelnök) egyenesen azzal vádolja a 2007 és 2015 közötti miniszterelnököt, Donald Tuskot, aki jelenleg az Európai Tanács elnöke, hogy összejátszott az oroszokkal ikertestvére, Lech Kaczynski köztársasági elnök (és vele együtt szinte a teljes lengyel katonai vezérkar) 2010-es halálában (valójában repülőgépük Oroszország felett zuhant le egy balesetben). Ezt a vádat a teljes lengyel kormánypárti sajtó visszhangozza.

Ebből a rövid összefoglalóból is látszik, hogy Lengyelországban korántsem a – még a kormány legkomolyabb kritikusai szerint is – teljesen elhanyagolható létszámú és befolyású neonácik jelentik a problémát. Lengyelországban az utóbbi három évben egyre aggasztóbb folyamatok zajlanak: a kormány sorra számolja fel a hatalmát ellenőrző független intézményeket, a befolyása alatt álló közszolgálati médiából összeesküvés-elméletek és idegengyűlölet ömlik, a korábban az egyik legbefolyásosabb tagállamnak számító Lengyelország elszigetelődött az EU-ban.

Hogyan jutott idáig a talán a legsikeresebb volt kommunista országnak tekintett Lengyelország? A lehetséges válaszokhoz, érdemes áttekinteni a lengyel társadalmat feszítő gazdasági, szociális és politikai feszültségeket.

Lengyel gazdasági sikersztori?

Lengyelország kommunizmus bukása utáni története a legelterjedtebb olvasat szerint egyértelmű sikertörténet. A második PiS kormány 2015-es megalakulása előtti nemzetközi hangulatot jól jellemzi, hogy a világ legtekintélyesebb gazdasági hetilapja, a londoni székhelyű The Economist 2014 június 26-i számában külön rovatot szentelt az országnak „Lengyelország új aranykora, Második Jagelló-kor” címmel. Pedig Lengyelország rendkívül rossz körülmények között vágott neki a rendszerváltásnak. 1989-re az országot egyszerre sújtotta hiperinfláció és eladósodottság. Lengyelország jóval szegényebb volt, mint Csehszlovákia vagy akár Magyarország. Jellemző, hogy a szomszédos Ukrajna jóval kedvezőbb helyzetben volt. 1990 január elsejével egy átfogó gazdasági stabilizációs csomag lépett életbe, amelyet sok közgazdász a történelem legradikálisabb piacgazdasági átmenetet biztosító programjának tart Az kevéssé közismert, hogy a lengyel sokkterápiát jelentős szociálpolitikai intézkedések is kísérték, és nem minden területen volt olyan gyors és radikális az átalakulás (például a privatizáció lassabb volt, mint Magyarországon vagy Csehországban).

Lengyelország gazdasági növekedése példa nélküli Kelet-Európában, 1992 óta nem volt év, amikor a gazdaság ne nőtt volna (a növekedés üteme persze változott). Még a 2009-es válság sem tudta a növekedést megtörni, ami az egész EU-ban egyedülálló.



Forrás: OECD Data, AMECO adatbázis, OECD Economic Surveys Hungary 1993, OECD Economic Surveys Romania 1998, Tomas Inglot: Welfare States in Central and Eastern Europe, 1919-2004, New York: Cambridge University Press, 2008, Table 4.1, pp 228-229

A lengyelek ráadásul képesek voltak Nyugat Európához gazdasági teljesítményükben valóban közeledni. A világ legfejlettebb országait tömörítő gazdasági klub, a párizsi székhelyű OECD 2012-es országjelentése szerint Lengyelország 2007 és 2012 között átlagosan évi 2 százalékponttal tudott a 2004-es bővítés előtti, 15 EU tagállamhoz felzárkózni. Lengyelország már a 90-es években is Írország után – Koreával holtversenyben – a második leggyorsabban növekedő OECD tagállam volt: a szervezet 2001-es jelentése szerint 1994 és 2000 között átlagosan 5,5 százalékkal nőtt a gazdaság. Lengyelország gazdaságilag jól használta ki az EU-csatlakozás óta eltelt éveket: az Európai Bizottság 2017-es országjelentése szerint míg az egy főre eső lengyel GDP 2007-ben az EU 28 tagállamának vásárlőerő paritáson mérve csupán 53 százaléka volt, 2015-ban már 69 százalékát tette ki.

Ezek az adatok azonban jelentős regionális különbségeket takarnak el. Az Európai Bizottság egy idén márciusi jelentése szerint az EU legszegényebb – azaz az EU-28 egy főre eső, vásárlőerő-paritáson számolt átlagos GDP-jének 50 százalékát el nem érő – 20 régiójából 4 lengyel (míg 4 magyar, 3 román, 5 bolgár, 2 görög, és 1 tengerentúli francia régió). A leggazdagabb és a legszegényebb lengyel régió egy főre jutó GDP-je között közel kétszeres a különbség (igaz, ez kisebb, mint például a több mint háromszoros román arány). Ezek a regionális egyenlőtlenségek ráadásul nem újak, hanem a 1990-es évek óta tartják magukat: egy 2000-ben megjelent lengyel tanulmány kimutatta, hogy 1990 és 1999 között az ország szegényebb észak-keleti régióiba egyetlen olyan privatizáció sem történt, ami tőkebefektetéssel is járt volna, így 1999-re az ország hat legfejlettebb régiójában 30 százalékkal volt magasabb az egy főre eső GDP, mint a legszegényebb ötben.

A munkanélküliségi és foglalkoztatottsági adatok sem voltak soha a kedvező GDP növekedési adatokhoz mérhetők. Sőt, Lengyelország az elmúlt 27 évben tulajdonképpen végig magas munkanélküliséggel küzdött: 1991-től a munkanélküliségi ráta sosem volt 10 százalék alatt, és 2002-ben 20 százalékon tetőzött. Igaz, hogy az évtized második felében járt 7 százalék körül is, de 2013-ra ismét 10 százalék felett volt. A fiatalkori munkanélküliség különösen magas volt, az OECD adatai szerint 2010-ben például 22 százalékos. Az eddigi legkedvezőbb munkanélküliségi ráta a tavalyi 6,2 százalékos volt. Eközben a lengyel munkanélküli juttatások még kelet-európai viszonylatban is nagyon szűkmarkúak, és az álláskeresést segítő és ösztönző aktív munkaerőpiaci politikákat is jellemzően elhanyagolta minden lengyel kormány. A munkanélküli juttatásokra jutó költségvetési források a munkanélküliek arányától függetlenül folyamatosan csökkentek az utóbbi 15 évben, tavaly már csak az összes szociális kiadás 1,3 százalékát tették ki (míg például a hasonló munkanélküliségi adatok mellett Magyarországon 1,87 százalékát, míg Észtországban 2,79 százalékát).

A nyugdíjrendszer hatalmas súllyal nehezedik a költségvetésre. A rendszerváltáskor a szocialista nagyipar összeomlását ugyanis először tömeges korkedvezményes, majd rokkant nyugdíjazással kompenzálták: 1990 és 1996 között az idő előtt nyugdíjba vonulók száma 40 százalékkal nőtt a korábbihoz képest. 2002-re 3,2 millió ember, a teljes aktív korú népesség 14 százaléka volt rokkantnyugdíjas. Sokat mondó adat, hogy 1993-ra a nyugdíjkiadások 47 százalékkal nőttek, és miközben a bérek és a szociális juttatások drasztikusan veszítettek értékükből, a nyugdíjak reálértéke 3 százalékkal nőtt. Az idősebb korosztályok előnyösebb helyzete a lengyel jóléti rendszer állandó jellemzője maradt. Míg kelet-európai viszonylatban Lengyelország a szociális kiadásokra legtöbbet költő országok közé tartozik, a lengyel jóléti rendszer az 55 év alattiak szegénységi kockázatát nem csökkenti nagyobb mértékben, mint például a jóval szűkmarkúbb észt. Ezzel szemben a 65 év felettieknél már majdnem háromszor olyan hatékony.

Az új EU tagállamok többségéhez hasonlóan Lengyelországot is nagy arányú kivándorlás sújtja. Az Európai Bizottság legutóbbi országjelentése szerint 2015-ben a 38 milliós ország 2,4 millió állampolgára élt tartósan más EU tagállamokban (elsősorban Nyugat Európában), és semmi sem utal arra, hogy haza szándékoznának költözni. A Nemzetközi Valutaalap, egy a kelet-európaiak migrációját vizsgáló 2016-os tanulmány szerint a lengyel kivándorlók, csakúgy, mint máshol, a fiatalabb korosztályokból és a jól képzettebbek közül kerülnek ki, vagyis az öregedő társadalom aktív korú és képzett rétegeit csökkentik.

A békés átmenet rejtett költségei

Dorothee Bohle és Greskovits Béla, a firenzei European University Institute, és a budapesti Közép Európai Egyetem professzorai, 2012-ben megjelent, a kelet-európai demokratikus és kapitalista átmenetekről szóló, díjnyertes könyvükben nem véletlenül mutatnak rá arra, hogy az új demokratikus kapitalista rezsimeknek sehol sem sikerült a gazdasági átalakulásra alapozniuk a legitimációjukat. Lengyelországban egyfajta sajátosan kelet-európai, „fél-jóléti” neoliberális rezsim jött rétre, amely jóléti legitimációval, illetve a modernizáció, a Nyugathoz való csatlakozás ígéretével igazolja magát. Hiába vannak azonban meg benne a nyugati szociális piacgazdaságok intézményei formálisan, ha azok valójában üresek, így képtelenek a gazdasági, szociális és politikai érdekek hatékony egyeztetésére, illetve a válságokhoz alkalmazkodás pozitív kimenetelű, és nem egy zéró összegű játszmaként való kezelésére. Ha a jóléti, modernizációs politikai projekt nem működik, akkor a nacionalista mozgósítás marad, mint politikailag sikeres legitimációs és társadalmi kohéziós projekt (már azok számára, akik nem az ellenségként kijelölt csoportokba tartoznak).

A kommunizmus megbuktatásában kulcsszerepet játszó független szakszervezeti mozgalom, a Szolidaritás (Solidarnosc) került az 1989-es félszabad választásokon hatalomra. Az ellenzéki jelöltek ugyanis minden a politikai versenynek megnyitott körzetet megnyertek, ezzel a kommunista párt legitimációja megszűnt, és a kommunista parlamenti képviselők támogatták, hogy a Szolidaritás alakíthasson kormányt. A sokkterápiát éppen azért tudták ők véghez vinni, mert a radikális gazdasági liberalizáció ellen fellépni képes egyetlen tömegmozgalom vezetői voltak kormányon, ahogy azt David Ost, amerikai politológus, a lengyel politikai és gazdasági átmenet egyik vezető szakértője 2005-ben megjelent könyvében részletesen elemzi. A tömeges nyugdíjazásokat is fel lehet úgy fogni, mint a társadalmi ellenállás megtörésének eszközét: az ipari munkásságot különböző munkaerőpiaci helyzetű, jogosultságú, és érdekű csoportokra osztották fel – vagyis újonnan nyugdíjazottak, munkanélküliek, állásban maradók. A megosztott munkásság így nem volt képes erős és egységes fellépésre. Ezzel legalábbis időlegesen pacifikálták őket (érdemes olvasni Pieter Vanhuysse, belga politológus erről megjelent munkáit).

Lengyelországban a Jog és Igazságosság képviselte agresszív, küldetéses katolikus, nacionalizmus már ekkor, a rendszerváltás elején megjelent. Az 1991 október választások után a neoliberális sokkterápia ellen kampányoló Jan Olszewski lett a miniszterelnök, és vele a Szolidaritás katolikus jobboldala jutott kormányra. Olszewskinek azonban nem volt biztos többsége a rengeteg pártból álló és megosztott törvényhozásban, és reformellenes terveit az országot finanszírozó külföldi szervezetek, különösen a Nemzetközi Valutaalap élesen bírálták. Olszewski ezért inkább antikommunista programját pörgette fel, nemcsak volt kommunistákat, hanem a Szolidaritás mérsékeltebb politikusait is támadva. Olszewski végül hamar, mindössze öt hónap után megbukott, de az általa képviselt politika nem tűnt el. Olszewski 2006 és 2010 között Lech Kaczynski, köztársasági elnök tanácsadója volt, és a PiS vezetői a mai napig nagy becsben tartják.

A katolikus, nacionalista jobboldal egymagában, tehát nem a mérsékelt jobboldallal való szövetségben, csak a baloldal megsemmisítő vereségét hozó 2005-ös választásokon tudott ismét hatalomra kerülni. A Jog és Igazságosság első kormánya két szélsőjobboldali párttal való ingatag koalíció volt. Hiába töltötték be mind a miniszterelnöki, mind a köztársasági elnöki tisztséget a Kaczynski ikrek, a kormány 2007-ben megbukott. De ebben az időszakban kicsiben minden megvolt abból, amit a PiS 2015 novembere óta immár egy biztos, fegyelmezett, egypárti kormánytöbbség és egy velük szövetséges köztársasági elnökkel az oldalán próbál megvalósítani. Fontos, hogy a PiS komoly jóléti intézkedéseket is bevezetett. Legfontosabb intézkedésük egy igen költséges, de rendkívül népszerű családi pótlék program, ami a második, és minden további gyermek után havi 500 zloty (azaz kb. 118 euró) juttatást biztosít a családoknak. A PiS tehát, bár vezető politikusai közül sokan 1989 óta jelentős szerepet játszottak a lengyel politikában, a lengyel demokratikus és kapitalista átmenet átfogó bírálatát képes sok választó szemében hitelesen képviselni. A legtöbb friss kutatás szerint a párt támogatottsága a pártot választó szavazók között rekordmagas, 40 százalék körüli, míg a Polgári Platformé csupán 18-20 százalékos.

A lengyel válság túlmutat önmagában. A Lengyelországban meglévő gazdasági és társadalmi feszültségek, és az ezek meghaladásának ígéretével fellépő tekintélyelvű és populista törekvések egész Közép-Kelet-Európában jelen vannak. Az 1989-ben elindult demokratikus és kapitalista átmenet az egész folyamatot összeomlással fenyegető ellentmondásaira többen már a kezdetekkor felhívták a figyelmet. Sokáig úgy tűnt, hogy az EU-hoz csatlakozó közép-kelet-európai országok végül minden különbségük ellenére, szemben a szovjet utódállamok többségével, mind meg tudtak felelni ezeknek a kihívásoknak. 27 évvel a kommunista rendszerek összeomlása után azonban az átmenetek és az európai integráció ellentmondásai, ha diktatúrák kialakulásával nem is, de a szabad és nyitott társadalmakat ellehetetlenítő, formálisan demokratikus, de valójában tekintélyelvű rendszerek kialakulásával fenyegetnek. Lengyelország az egyik legfontosabb európai ország, befolyása azon is jól látszik, hogy 2014-ben Donald Tusk személyében egy lengyel politikus lett az Európai Tanács elnöke. Az, hogy a lengyelek képesek lesznek-e demokratikus választ találni a jelenlegi politikai és társadalmi válságra, nem csak Közép-Kelet-Európa, hanem az egész EU számára az egyik legfontosabb kérdés ma.

(címoldali fotó: Foreign Policy)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS