Terroristák vagy szabadságharcosok?
Simon Mária Tímea 2016. március 18. 11:25, utolsó frissítés: 2016. augusztus 12. 14:07A kurdok több mint harminc millióan vannak, mégsincs saját országuk. Vesztesei az első világháborúnak, a gazdasági érdekek az ő esetükben is felülírták a wilsoni elveket.
Vasárnap délután újabb nagy erejű robbantás rázta meg Ankarát, a buszba rohant autóban pokolgép robbant az egyik legforgalmasabb bevásárlóközpont közvetlen közelében, amelynek következtében 37-en vesztették életüket. Az első híradások szerint a merényletért a PKK vagyis a Kurd Munkáspárt felelős, a szervezet, amely már évtizedek óta napirenden tartja a kurd problémát elsősorban Törökországban. A Kurdisztáni Szabadság Sólymai (TAK) nevű szervezet a csütörtöki közleményében magára vállalta a merényletet, akik szerint a támadás „bosszúálló akció” volt a török biztonsági erők által a főként kurdok lakta Délkelet-Törökországban folytatott fegyveres beavatkozásért. A TAK jelentkezett a februári ankarai merénylet elkövetőjeként is, akkor a célpontok török katonák voltak.
A kurd kérdés az egyik legsokrétűbb probléma a közel-keleti nagy sakkjátszmában
A Közel-Keleten az egyik legsokrétűbb problémát évtizedek óta a kurdok jelentik, akiknek a helyzete a mai napig nem megoldott. A világ egyik legnagyobb állam nélküli nemzetét, a négy ország, vagyis Törökország, Irak, Irán és Szíria határvidékén élő kurdokat 25-30 millióra becsülik.
A kurdokkal az elmúlt hónapokban legtöbbször egymásnak teljesen ellentmondó híradásokban találkozhattunk, a legutolsó hírek egyre inkább vérszomjas terroristaként mutatják be őket, de találkozhattunk a róluk szóló hírekben az Iszlám Állam elleni harc éllovasaiként is, akiket egyszerre támad a dzsihadista szervezet és nyom el Erdogan nacionalista politikája, de akik ugyanolyan jogsértők mint a törökök, ha ők kerülnek erőfölénybe. Erre utal az Amnesty International jelentése is, amely szerint a Kurdisztáni Regionális Kormány katonái felrobbantják és földgyalukkal tüntetik el a házakat olyan iraki falvakban, amelyekben eredendően arabok laktak, és amelyeket egy időre elfoglalt az Iszlám Állam.
A kurdokról alkotott képünk pont ezért lehet zavaros, hiszen ezek az információk egyszerre igazak és ahhoz, hogy megértsük, hogy mi is zajlik a Közel-Kelet eme egyáltalán nem kis szegletében, elég messzire kell visszamenni az időben.
"Kurdisztánban a hegyek közé – ne keresd, mert úgysem találod"
Önálló Kurdisztán sosem volt a történelem folyamán, mindig is ütköző zóna volt, a területén pedig több állam osztozott. A mostani felállás szerint Szíria, Irán, Irak és Törökország határvidékén élnek kurdok, de hogy ezek a határok mennyire tartósak és így maradnak-e, azt senki nem tudja megmondani. Kisebb kurd közösségek élnek még Libanonban, Örményországban és Azerbajdzsánban is, a legtöbben viszont, körülbelül 20 millióan Törökországban vannak.
Hírneves ókori elődök és az asszírok legyőzői
A kurdokat a Közel-Kelet egyik legősibb népének tartják, az őseiknek tartott gutik i.e. 2160 körül törtek be Mezopotámia területére, amikor leigázták az Akkád Birodalmat. Magukat „kurdunak” nevezték, míg országukat Kurduinnak. Egyes történészek az i. e 1500-as években élő hurrikkal hozzák kapcsolatba, akiknek a fővárosa a mai Kobani közelében volt.
A kurdok magukat a médek leszármazottjának tartják, a himnuszukban is utalnak erre a származásra. „mi vagyunk a médek és Küaxarész utódai” éneklik. A Méd Birodalom fővárosa Ekbatana volt, a mai Hamadán, amely iráni-Kurdisztánban helyezkedik el.
A legtöbb szakértő egyetért azzal, hogy a médek a kurdok elődei, akik az i.e. második évezredben népesítették be a térséget, s keveredtek az ott élőkkel. Ez az egybeolvadási folyamat eltartott egészen az iszlamosítás kezdetéig - mondják a történészek, akik abban is megegyeznek, hogy a kurdoknak már az iszlám kezdetén megvoltak a mai nemzeti és nyelvi sajátosságai és a jelenlegi területükön éltek.
A kurdok a középkor folyamán az Oszmán és a Perzsa Birodalom közti hatalmi harcoknak estek az áldozatául, az utolsó elismert kurd állam pedig a 12. században létezett.
Elvetélt önállóság és a be nem tartott autonómiaígéretek
Az első világháború vége a Közel-Keleten is számos változást eredményezett, hiszen megszűnt az Oszmán Birodalom, a területeinek nagy részét a nagyhatalmak mandátumterületekre osztották. Az 1920-as sevres-i békeszerződés, habár nagyon karthágói volt a törökökkel szemben, a kisebbségek autonómiához való jogát elismerte, így a kurd közösségét is. A békeszerződés értelmében az Oszmán Birodalom elvesztette a területeinek háromnegyedét, amelyet azonban a török nemzetgyűlés nem fogadott el, és Mustafa Kemal vezetésével háborút indított az elvett területek visszaszerzéséért és a békeszerződés revíziójáért.
1923-ban a lausanne-i békében a nyugati hatalmak elismerték a Török Köztársaságnak a jogát Anatóliára a kurd és az örmény területekkel együtt, annak ellenére, hogy ezeknek a népeknek korábban már függetlenséget ígértek. Mondhatni a nagyhatalmak beáldozták a kisebbségeket a gazdasági érdekek oltárán, amelyet majd továbbiak követtek. Ezek az első világháborút követő döntések nekünk, erdélyi magyaroknak is ismerősek, hiszen mind a Felvidék esetében, mind a Partium esetében tömb magyar területet csatoltak egy másik országhoz, csupán gazdasági megfontolásokból, és ez történt a kurdokkal is, akiknek a jogainál mindig fontosabbak voltak a területeiken talált kőolajmezők. Az új békeszerződést sokan bírálták, akik szerint ezért a rossz megoldásért a világnak a következő száz évben még súlyos árat kell fizetnie.
Az 1923-as szerződés már egyáltalán nem említette meg a kurdokat, a kisebbségekkel kapcsolatban csak annyit említett meg, hogy Törökországban a nem muzulmán kisebbségek mellett más kisebbség nem létezik, felsorolta például az örményeket és a görögöket, de a kurdokat nem. 1926-ban Moszult és környékét Irakhoz csatolták, kellett a briteknek az itt talált kőolaj, így a kurdok ezáltal még inkább szét szóródtak. Irán és Törökország mellett ezután már Irakban, amely brit és Szíriában, amely francia mandátum terület volt az elsőt világháborút követően, kerültek kisebbségbe.
Hegyi törökök, a nemlétező kurd kisebbség
Törökországban a kurdok helyzete Kemal Atatürk hatalomra kerülésévél szintén mutatott némi hasonlóságot az erdélyi magyarok helyzetével a Ceauşescu Romániájában. Amíg minket magyarul beszélő románoknak tartottak, addig a kurdokat hegyi törököknek nevezték, s ezáltal megpróbáltak mindent megsemmisíteni, ami a kurd történelemhez és szokásokhoz kapcsolódott. Amíg a törökök nemzetfejlődésében óriási érdemei vannak Atatürknek, a „minden törökök atyjának”, akinek a hatalma alatt a szekularizációban és a polgárosodásban is komoly előrelépéseket tett az ország, addig a kisebbségeket nemcsak, hogy szisztematikusan elnyomták, de sok esetben teljesen fel akarták számolni őket.
Ez az eltörökösítés programszerűen ment az ország kisebbségek lakta területein, akik viszont a fenyegetettség hatására egyre inkább radikalizálódtak. Törökországban betiltották a kurd nyelv használatát nemcsak a közigazgatásban, hanem beszélni sem lehetett, bezárták az iskolákat és nem volt szabad kurd neveket adni sem. Az asszimilációs politika ellen a kurdok számos felkelést robbantottak ki, de a közelmúltig nem sikerült semmilyen haladást elérniük.
Iránban nem jött be a szovjet támogatás
A kurdok helyzete Iránban sem volt egyszerűbb. Mivel nemcsak nyelvükben, hanem vallási alapon is különböznek a perzsáktól, hiszen a kurdok szunniták, az irániak pedig síiták, így ebből a szempontból is hátrányos megkülönböztetés érte őket. A második világháború végén a Szovjetunió segítségével az iráni kurdok megpróbáltak önállósodni, azonban a britek és az amerikaiak a dominó-effektustól tartva végül beavatkoztak Iránban, így a szovjetbarát kurd köztársaság is csak egy évig létezett, Irán újból visszavette a hatalmat a terület fölött.
Szaddám Husszein mustárgázzal próbálta megtörni a kurdok ellenállását
Irakban az 1980 és 1988 közötti iraki-iráni háborút szenvedte meg a legjobban a kurd kisebbség. A két ország közötti határviták több éves háborúhoz vezettek, A Szaddám Husszein vezette Irak azonban nemcsak Irán ellen kezdett harcba, a saját kisebbsége, a kurdok ellen is megsemmisítő intézkedések sorát hajtotta végre. Irak vegyi fegyvereket, elsősorban mustárgázt használt nemcsak az iráni katonák, hanem a kurdok ellen is, akik az önállóság reményében az irániak oldalára álltak a háborúban. Szaddám az úgynevezett „Anfali” akciókban a kurd falvak és a városok 70 százalékát pusztította el, sokakat áttelepített. Az akciókban több mint 180 000 kurdot lőttek le, akiket tömegsírokban temettek el.
„Itt nincs kurd kisebbség, csak törökországi menekültek”
Szíriában a hatvanas években kezdődött meg a kurdok teljes asszimilációja, 1962-ben 120 000 kurdtól vonták meg a szíriai állampolgárságot, mert a kormány azt állította, hogy az országban nem léteznek kurdok, és azok, akik a Törökországgal határos területek élnek, valójában a török kurdellenes politika elől menekültek át Szíriába. A szír államvezetés 2011-ig szisztematikusan igyekezett megsemmisíteni a kurd kisebbséget: először a települések kurd neveit változtatták meg, majd a lakosságot kitelepítették, és helyükbe arabokat telepítettek, a kurd nyelv használata is tilos volt, nem léteztek kurd iskolák, és kurd nyelvű tanítás sem. Az országban hivatali pozíciókat csak az arabok tölthettek be, rendőrnek például a kurdok egyáltalán nem jelentkezhettek.
Önálló nagy Kurdisztán – - inkább álom, mint realitás
A négy államba szakadt kurdok egyik legfontosabb célkitűzése sokáig az önálló Kurdisztán létrehozása volt, amely azonban inkább volt az évtizedek alatt egy álomkép, mint valós politikai realitás. A kurdok az első világháborút követően mindig is balszerencsések voltak, a nagyhatalmak eddig mindig beáldozták őket a nagypolitika és az érdekek oltárán.
Ugyanakkor az eltérő fejlődési utak következtében óriási eltérések alakultak ki a négy országban élő kurd közösségeknél, elég ha csak arra gondolunk, hogy az Iszlám Állam ellen a kurd nők is sikeresen vették fel a harcot, hiszen a harcosok 30 százaléka nő. A PKK marxista ideológiájának köszönhetően a török és szíriai kurdok esetében fontos érték a női egyenjogúság. Ezzel szemben az egyes iraki kurd közösségekben még mindig klitoriszmetszés elleni kampányokat kell szervezzenek, hogy azok felhagyjanak ezzel a barbár szokással.
A nemzetségi kötelékek szintén nehezítették az egységes fellépést, hiszen a nagycsaládok egymással szembeni rivalizálása is akadálya volt az önállósodásnak és a politikai egyesülésnek.
De facto függetlenek
1991-ben, az első Öböl-háború idején felkelés tört ki az iraki kurd területeken, a hadsereg azonban fegyveresen lépett fel az ellen. Az akcióban több ezer kurdot öltek meg, végül az amerikaiak nyomására az irakiak visszavonultak egy ún. „zöld vonal” mögé, amely egyfajta legitim határként jelölte az iraki kurd autonóm tartomány határait.
A 2003-as amerikai invázió óta a kurdok Irakban, kihasználva a központi kormányzat gyengeségét, egyre nagyobb önállóságra tettek szert, majd az Iszlám Állam terrorszervezet megjelenését követően azon kevesek közé tartoztak, akik eredményesen szembe tudtak szállni a dzsihadistákkal. Az Irakot szinte teljes egészében lángokba borító Iszlám Államtól való félelmükben az iraki hadsereg katonái fegyvereiket és felszerelésüket hátrahagyva elmenekültek, az iraki kurd harcosok, a pesmergák viszont visszaverték az IS-t, és az ellenőrzésük alá vont területeket is meg tudták növelni.
A kurdok fennhatósága alá tartozó új területek jelentős gáz- és kőolajtartalékokkal rendelkeznek, amelyeknek a megszerzése jól jött az egyre nagyobb önállóságra szert tevő kurdoknak. Irak az amerikai kivonulás, de főképpen az Iszlám Állam megjelenését követően egyre nagyobb válságban van, hiszen amíg Szaddám Husszein az ország központi régiójában lakó szunnitákra támaszkodott hatalma megőrzésében, és ők voltak azok, akik a leginkább érdekeltek voltak az ország egyben tartásában, addig az új kormány azonban teljesen elidegenítette magától a szunnitákat, ezért is tudta ezeken a területeken megvetni a lábát az Iszlám Állam. Sokak szerint a mai Irak nem tartható fenn a jelenlegi formájában, hiszen a kurd-szunnita-síita ellentét teljesen felszabdalta az országot. A nyugati hatalmak a kurdokat az egyik legmegbízhatóbb szövetségesüknek tartják az Iszlám Állammal szemben, Erbil, Irak harmadik legnagyobb városa a terroristák elleni offenzívák műveleti központja is volt egyben.
Szíriában a kurdok számára a polgárháború de facto elhozta a függetlenséget. 2012-ben az Asszad-rezsim stratégiai megfontolásokból kivonult a kurd területekről, amelyek így a Demokratikus Egység Pártja és a Népi Védelmi Egységek irányítása alá került. A kurdok a térségben erőteljesen felléptek az Iszlám Állammal szemben, amely viszont 2014 szeptemberére elérte Kobani városát, amelyet a XXI. század Sztálingrádjaként is emlegetnek, mert az ostrommal megakadt az IS terjeszkedése, és a város épületeinek a 70 százaléka is megsemmisült. A Népi Védelmi Egységek csapatai 2015 júniusáig nemcsak, hogy felszabadították a várost, hanem egy elég széles határszakaszt foglaltak vissza a dzsihadistáktól. A szíriai kurdoknak tavaly sikerült egyesíteni a török határ mellett végig húzódó különálló régiókat is.
Gerrillaháború a függetlenségért
A kurd előrenyomulás azonban nem teljesen volt ínyére a török politikai vezetésnek, hiszen a szíriai és az iraki kurdok önálló politikai és katonai lépései a törökországi kurdokat is még inkább a szeparatizmus irányába tolhatják, akik 1984 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal gerillaháborút vívnak a török hadsereg ellen.
Abdullah Öcalan 1978-ban megalapította a PKK-t, amely a független kurd állam létrejöttéért kezdett el harcolni, Diyarbakir fővárossal. A török vezetés 1987-től egyre keményebb intézkedéseket foganatosított, és rendkívüli állapotot hirdetett ki. A török állam minden kurdot potenciális terroristának tekintett, és egyre inkább növelték a török terroristaellenes egységek számát, amelyek több mint háromezer kurd falut romboltak le, és 370 000 embert tettek földönfutóvá. A „kurd kérdést” viszont már nem lehetett szőnyeg alá söpörni, bármennyire is szerette volna elérni a török vezetés.
A törökök 1999-ben Öcalant, a PKK vezetőjét elfogták, akit a bíróság halálra is ítélt. 2002-ben Törökország az Európai Uniós csatlakozási feltételek megteremtése érdekében eltörölte a halálbüntetést, és elismerte a kurdok kulturális jogait. Így Öcalant sem végezték ki, csak életfogytiglanra változtatták a büntetését.
Engedményeket tettek a törökök
2002-től az elfogadott reformok értelmében a törökök engedélyezik a kurd nyelvű rádió- és televízióadások sugárzását, és a kurd nyelvet is lehet tanítani különórákon az állami iskolákban. Végül 2009-ben azt is bejelentették, hogy leülnek tárgyalni a kurdokkal. Murat Karayilan, a PKK katonai vezetője 2010-ben azt nyilatkozta, hogy PKK leteszi a fegyvert, ha Törökország elfogadja az autonóm régiók spanyolországihoz hasonló modelljét.
Végül a tűzszünetbe maga Abdullah Öcalan is belement, és megkezdődött a „megoldási folyamat.” A béketárgyalásokról és a jogkiterjesztésről való tárgyalások viszont teljesen megakadtak idén nyáron, amikor Törökország a suruci merénylet ürügyén felmondta a fegyverszünetet, és a terrorizmus elleni harc címén bombázni kezdte a kurdokat, hátráltatva ezáltal az Iszlám Állam elleni harcokat is.
Törökországban tavaly júniusban választások voltak, s habár Erdogan pártja, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) meg is nyerte azt, de a mandátumoknak csak a 41 százalékát tudta megszerezni, viszont senki nem akart koalícióra lépni velük. Ezért aztán meg kellett ismételni a választásokat, Erdogan pedig a kurdokkal való békefolyamatot feláldozta a nacionalista szavazatokért cserébe. A kurdbarát Népek Demokratikus Pártja júniusban 13 százalékkal jutott be a parlamentbe, elemzők szerint pont a HDP bejutása ütötte el a kormánytöbbségtől Erdogan pártját.
A török vezetés Erdogannal az élen a szavazatokért cserében támadást intézett a kurdok ellen. Ezek után nem csoda, hogy elmérgesedett a helyzet, és a kurdok az egész országban támadásokat hajtottak végre a rendőrök és a katonák ellen.
A júliusi eseményeket követően Törökország a robbantások korszakába lépett, hiszen azóta több nagy merényletet is végrehajtottak az országban: júliusban Surucban, októberben Ankarában, januárban Isztambulban voltak robbantások, februárban Ankarában, majd Licében, míg vasárnap újra Ankarában történt bombamerénylet.
A PKK szerint az aktivizálódásra azért került sor, mert a törökök az Iszlám Állam kezére játszották nemcsak a szíriai kurdokat, hanem a terrorizmusellenes harc ürügyén a török vezetés végezni akar az Erdogan politikájával egyet nem értőkkel is. Kati Piri, az Európai Parlament törökországi jelentéstevője szerint a török biztonsági erők beavatkozása a PKK fegyveresei ellen emberi jogokat sért, mivel a bombázásokban nagy számban halnak meg civilek.
Sokan a törökök és a PKK közötti konfliktus felújulásában a szíriai háború további eszkalálódását látják, ez viszont csak az Iszlám Állam és a mindenkori szélsőségesek malmára hajtják a vizet, hiszen újabb területek válnak háborús övezetté, ahonnan már megkezdődött a lakosság elmenekülése is.
Itt tartunk most, egyes szakértők már egy újabb háborús frontként tekintenek a PKK-török konfliktusra, amelynek viszont azért is kétséges a kimenetele, mert habár Törökország NATO-tagország, az amerikaiak nem teljesen értenek egyet kurdügyben velük.