2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Egy nyilasok ellen folytatott nyomozás a hatvanas években

Lénárt András 2013. november 23. 11:13, utolsó frissítés: 14:27

1967. április 19-én megszületett az elsőfokú ítélet a zuglói nyilasok perében: három embert halálra, tizenhatot tíz év feletti szabadságvesztésre ítéltek.


A visszaemlékezők és a belügyi jelentések szerint az emberek egy része kevesellte, a másik sokallta a büntetést. Sokan nem értették, hogy kerül a csizma az asztalra, miért húsz év elteltével állítják bíróság elé a nyilasokat, és csak kevesen hitték el a hivatalos magyarázatot: most kapták el őket. A per lényege a nyilvánosság volt, hiszen a hatalom nem minden egykori nyilast akart elszámoltatni, hanem egy kiválasztott – rémtettek sorozatát elkövetett – csoport példáján akart üzenni a magyar társadalom különböző rétegeinek. Emellett a háborús bűnök elévülése körül zajló NSZK-NDK (Nyugat-Kelet) propagandaháború részévé is vált a magyar bűnösök szigorú büntetése.

Habár 1945 és 1950 között a népbíróságok működése idején a nyilasok ellen is tömegesen folytak eljárások, számosan elkerülték a felelősségre vonást. Ha népellenes vagy háborús bűnökkel vádolva el is kapták őket, sokszor nem tudták rájuk bizonyítani tetteiket, és általában viszonylag enyhe büntetések után szabadulhattak. Az államot irányító kommunista párt sem akart elhúzódó és mindenkire kiterjedő vizsgálatokat folytatni, a rendőrséget és a jogszolgáltatást egészen más, aktuális „ellenségekkel” szemben – párton belüli leszámolások, szociáldemokraták, szövetséges baloldali és polgári pártok, egyházak stb. – indított ügyek kötötték le. Mindeközben az egykori nyilasokról is gyűjtöttek anyagokat, ám ők 1950 és 1956 között semmiféleképpen nem álltak az állambiztonság célkeresztjében, „pihenőztették” őket.

Az államvédelem nyilasokkal kapcsolatos álláspontja 1957-ben változott meg. Úgy vélték, az 1956-os „ellenforradalomban” az egykori nyilasok aktív szerepet játszottak, ezért újra kezdetét vette a feldolgozó munka.

1957-ben nem kellett a nulláról kezdeni a munkát. Különböző dokumentumok, kimutatások álltak a nyomozók rendelkezésére, többek között az Andrássy út 60. sz. alatti nyilasközpont („Hűség Háza”) 70 tisztségviselőjéről, egy 100 fős lista (lakcímekkel) a fasiszta (nyilas) pártok vezetőiről és „aktíváiról”, időnként a foglalkozás és a beosztás megjelölésével. Ugyanígy külön feljegyzés szólt az 1939-es Dohány utcai merénylőkről és a nyilas röpcédulázókról, de gyűjtötték a szélsőjobboldali sajtóorgánumok szerkesztőinek és szerzőinek nevét is. Ez utóbbiakat (a Hűség Háza beosztottjaival együtt) a Széchényi Könyvtár zárt osztályának gyűjteményéből rekonstruálták.


Kröszl Vilmos esete az állambiztonsággal

1957. augusztus 13-án Simon Antalné (Budapest, Egressy út 121/a) tollat ragadott, és levelet írt Marosán Györgynek, a budapesti pártbizottság első titkárának. Hogy miért éppen neki, azt nem tudni, valószínűleg a kiemelkedő szónoki képességekkel bíró, népszerű politikusban több bizalma volt, mint a rendőrségben. A „Mindnyájunktól becsületes munkás emberek Gyurkája, tudom, hogy személyesen nem ismersz, de nem is ez a fontos” kezdetű, furcsa hangvételű levelében Simonné hitet tett Marosán és Kádár személye mellett, beszámolt személyes (testi jellegű) problémáiról, majd rátért a lényegre, „az ellenségeink aknamunkáját leleplezésére”. A zavarosan elmesélt ügyben a Paskál utcai nyilas „Kröszli család több tagja felbukkan, köztük Vilmos is. Azzal vádolja őket, hogy az „ellenforradalom” alatt lehallgató készülékük volt, Molotov-koktélt dobtak egy szovjet harckocsira (csak nem talált). Mondanivalója lényege, hogy a családtagok minden elszámoltatás nélkül megúszták, ami Simonnét nagyon bántja: az egyik Kröszl testvér „néha haza is jön és belevigyorog a becsületes emberek arcába”. Végül megemlékezik egy sikeres leleplezésről is: „Van még egy jelentenivalóm, Kröszli János, aki az izsáki szőlő tsz-ben párttitkár, aki a nyilas érába’ sokakat elhurcoltatott, köztük Győri Illés István író fiát is, először mint katonát a tisztté avatása előtt mi lepleztük le a Petőfi Akadémián, és most Izsákba fészkelte be magát. Marosán elvtárs drágánk, ha csak egy lépést is segítettem a takarításban, értesítsél.” Marosán a feljelentő levelet azonnal továbbította a rendőrségre, ahol jónak látták személyesen is kihallgatni a 68 éves asszonyt.

A kihallgatás alkalmával világossá vált, hogy Simonné információnak többsége másodkézből származik, de néhány részletet így is sikerült pontosítani. Idősebb Kröszl János ellen nem volt kifogása, azonban fia, Vilmos kezéhez, akinek pontosan tudta 1944-es lakcímét, vér tapadt.

A még mindig homályos történetek a jelek szerint megértek annyit, hogy a rendőrség kicsit utánanézzen a családnak, de annyit nem, hogy komolyan is vegyék őket. Már ekkor látszott, hogy a feljelentő Simonné állításai nem egészen alap nélküliek. A jelentést tevő főhadnagy további alapos vizsgálatot javasolt „az ellenséges tevékenységek feltárására”, és Marosán Györgyöt is tájékoztatták az eredményekről. A feltárás érdekében Kröszl Vilmost 1957. november 21. és 1958. május 13. között rendőri felügyelet alá helyezték.

Ezután több mint egy évig nem történt semmi, a következő iratok 1959 nyaráról származnak. Ekkor a községi tanácsnak újból jellemeznie kellett Kröszlt. A tömör leírásban a korábbi dolgokat ismételték, ismét több pontatlansággal. A Pest megyei nyomozó osztály mindazonáltal priorálása mellett döntött, és megállapította, hogy a negyvenes évekből származó vizsgálati dossziékban a XIV. kerületi nyilas szervezet vezetője volt, ráadásul három egykori párttársa vallotta egyhangúlag, hogy emberek meggyilkolására adott utasítást. Ennek fényében Kröszlt „mint aktív nyilaspártvezetőt” javasolták nyilvántartásba venni.


1959 nyarán a rendőrök fontos nyomra leltek, ám nem indultak el rajta.

Azért kell ezt hangsúlyoznunk, mert 1965-ben, amikor megkezdték az ügy mélyebb kivizsgálását, és különösen az 1967-es per idején a felső politikai vezetés, valamint a nyilvánosság előtt arra hivatkoztak, hogy az 1957-es lakossági bejelentést követően nem sikerült megtalálniuk Kröszlt, és nyilas múltjáról sem állt rendelkezésükre adat. Egyik állítás sem felelt meg a valóságnak, legfeljebb az információk nem jutottak el kellően magas szintre, vagy ha igen, az ügy jegelését választották. Az irategyüttesből nem derül ki, miért feneklett meg a nyomozás, a következő dokumentum mindenestre a nyilvántartásba vételi javaslat után két évvel, 1961-ben született.

Az 1959–65 közötti hat év az ügy langyosan tartásával telt el. 1957–59 között a rendőrséget elsősorban Kröszl ötvenhatos tevékenysége érdekelte, és ez az érdeklődés csak nagyon lassan, szinte észrevétlenül módosult. Az éves gyakorisággal ismétlődő lakóhelyi környezettanulmányok, munkahelyi jellemzések szolgáltak ugyan némi adalékkal Kröszl életéről, de semmi olyasmit nem tartalmaztak, ami komolyabb rendőrségi beavatkozásra okot adhatott volna. Nem az újonnan nyert és elsöprő erejű információk miatt kapcsoltak rá a kutatásra.




Az utolsó, immár a letartóztatásig tartó ellenőrzési hullám 1965 augusztusában, az NSZK és az NDK – másképpen a kapitalista és a szocialista országok – közötti propagandaháború egyik csúcspontján, az NSZK közigazgatásában dolgozó egykori náci funkcionáriusok lejáratására összeállított „Barna könyv” kiadásának idején kezdődött meg. A nyomozók szeptemberben már nagy elánnal állították össze – az 1945-ös vizsgálati jegyzőkönyvek alapján – a kihallgatható tanúk, egykori tettestársak és túlélő áldozatok listáját. Ekkor kezdték pontosabban látni a vizsgálat dimenzióit: 70–80 kivégzettel, 40 fegyveres pártszolgálatossal számoltak, akik közül hét-nyolc ellen indult eljárás, de


Kröszlhöz hasonlóan sokan megúszták a felelősségre vonást.

Mindennek feltárása sokoldalú és körültekintő munkát igényel – figyelmeztették magukat és feletteseiket a rendőrök. Minden létező tudást meg akartak szerezni a fő cél, a nyilasok rémtetteinek bizonyítása érdekében, így még olyan helyekre is eljutottak, mint a Párttörténeti Intézet vagy az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) zárt osztálya, amelyek elvileg a tudományos kutatás számára létesültek, de az ott őrzött dokumentumokhoz valójában erősen korlátozott hozzáférést biztosítottak.

Az 1965. őszi, több irányban megindított adatgyűjtés meghozta az áttörést, 1966 elején már részletes kimutatásokkal rendelkeztek. Száz pártszolgálatosból nyolcvanötöt azonosítottak be. A száz emberből harminc ellen indítottak háborús bűncselekmény miatt büntetőeljárást: hatot halálra ítéltek, egy öngyilkos lett, öt betegség miatt és az 1956-os forradalomban halt meg. Húsz főt ítéltek szabadságvesztésre vagy közbiztonsági őrizetre, „maradék 1/3-uk [kb. 30 fő] él Magyarországon új lakókörnyezetben, s ezek többsége még operatív nyilvántartásban sem szerepel”.

Ekkor még mindig nem tudták pontosan, kit is akarnak vád alá helyezni, 1966 elején egyelőre az első három gyanúsítottat vették őrizetbe, végül összesen 19 fő ellen indítottak eljárást. A vádpontok sora hosszú volt, válogatott megaláztatások, perverz, nyilvános szexuális aktusok kikényszerítése, nők megerőszakolása, állandó ütlegelés és különféle kínzások, csoportos gyilkosságok a pártházban és a kerület több pontján, valamint a Duna-parton. A nyomozás és a tárgyalás során nem annyira az állatias kegyetlenséggel elkövetett súlyos bűnök megtörténte volt kérdéses, hanem az, hogy az egyes vádlottak részt vettek-e bennük. Az áldozatok száma a kezdeti 70–80 főről egyes jelentésekben 1000–2000 fő közé kúszott fel, a tárgyaláson végül mintegy 400 ember megölését tekintették bizonyítottnak. 1967 nyarán, a másodfokon is megerősítést nyert ítéleteket végrehajtották.

A zuglóiak pere után a politika vezérelte állambiztonság lassan elengedte az egykori nyilasok kezét. 1971-ben, a Budapest XII. kerületi pártszolgálatosok ellen is rendeztek egy nagyobb szabású pert, de ennek méretei jóval elmaradtak a zuglóitól, és halálos ítéletet sem hoztak. Ugyanebben az időben, az V. kerületiek elleni bírósági eljárásról, szintén hosszas előkészítést követően, eleve lemondtak a nyomozók, és 1971–72-ben nemcsak az ő aktáikat zárták le, hanem az egész „vonalat” felszámolták. Azzal érveltek, hogy az egykori nyilasok nagyrészt beilleszkedtek a társadalmi rendszerbe, és tartózkodnak a konkrét ellenséges tevékenységtől. Úgy látták, hogy az egykori nyilasok „kialakult egzisztenciális helyzetüket féltik, gyermekeik jövőjére való tekintettel a rendszerrel szembeni lojalitás erősödött bennük”. Az senkit nem foglalkoztatott, hogy tíz évvel korábban is hasonló passzív magatartás jellemezte az akkor „megtalált” ellenséget.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS