2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

50 éve törölték el Magyarországon a származási kategorizálást az egyetemi felvételiken

Takács Róbert 2013. április 27. 11:29, utolsó frissítés: 2013. április 29. 08:45

A többség jól fogadta, így a pártvezetés jól jött ki az egyetemi felvételik reformjából.


„Mi pedig a volt kizsákmányoló szülők gyermekeiből sem akarunk kiábrándult, kettétört életű huligánokat nevelni, hanem a szocializmusnak becsületes, tisztességes, rendes és teljes jogú építőit” – húzta alá Kádár János az MSZMP VIII. kongresszusát megelőző budapesti pártértekezleten 1962. október 31-én.

A kongresszus az egyetemi felvételik körüli hosszas, több éven át húzódó vita végére tett pontot, hogy rögvest új – 1963 áprilisáig húzódó – vita vegye kezdetét. A kongresszus ugyanis kimondta, hogy a felvételi vizsgák során többé


nem vehető figyelembe a jelentkezők származása,

ám hozzátette: a „tehetséges munkás- és parasztfiatalok továbbtanulását” a rendszer azt követően is elő kívánja segíteni.



Ez volt az 1962 novemberében rendezett kongresszus egyik legtöbbet tárgyalt és vitatott kijelentése, igaz azokban a hetekben a közvéleményt jobban foglalkoztatta, mi is lesz a kubai válság végkimenetele, vagy miért is távozott oly nagy hirtelenséggel Marosán György a legszűkebb pártvezetésből.

Az, hogy a származási kategóriák rendszerét át kell alakítani, netán el is kell törölni, már a második magyarországi desztalinizációs hullám során, 1956 tavaszán felmerült. A negyvenes évek végén kialakított rendszer már ekkor érezhetően szembement más – időközben fontossá vált – célokkal.

Amikor 1949-ben bevezették hogy a középiskolákba és egyetemekre jelentkezők elbírálásánál figyelembe kell venni a diákok családi hátterét, az egy nagyon világos társadalompolitikai célt szolgált. A kiépülő kommunista hatalom többet akart, mint elősegíteni a gyors társadalmi mobilitást:


radikális elitcserét kívánt levezényelni a lehető leggyorsabban.

Ehhez úgy vélte, új, megbízható értelmiséget kell teremtenie. A megbízhatóság legfőbb kritériumai pedig ezekben az években a következők voltak: munkásmozgalmi múlt, párttagság, munkás vagy paraszti származás.

A tömeges, azonnali személycserék – munkáskáderek kiemelése – mellett a fenti célt szolgálta távlatosan az egyetemek számára előírt, magas felvételi arányszám: 1950-ben a felvettek 66, 1951-ben 70 százalékát azok közül kellett kiválasztani, akiknek az apja 1938-ban munkásként vagy parasztként dolgozott.

Jellemző, hogy 1953-ban és 1954-ben ez az előírás 55-58 százalékra enyhült, ám a rákosista visszarendeződés idején újra felemelték 65-67 százalékra.

Ám a felvételi rendszerhez nem csupán egy adminisztratív jellegű, komplex intézkedésekkel azonban nem megtámogatott pozitív diszkrimináció tartozott. Volt egy kirekesztő célzatú előírás is.


Bevezették ugyanis az osztályidegen kategóriáját.

„Ez az X rosszabb, mint Amerikában a néger. Nem lehet úttörővasutas, még szavalóversenyre sem mehet.” – mormolják Bécs felé a vonaton a Szerencsés Dániel című filmben. Az „ikszesek” főszabályként nem tanulhattak tovább – a nemkívánatosnak tekintett volt elitet pedig igen tágan határozták meg.

Nem csupán a Ludasban Reakczy Jóskaként ábrázolt arisztokratákra, három-négy nagy államosítási hullámmal felszámolt gyárosokra, vállalkozókra, kulákként támadott módos parasztokra vagy a politikai példatárból rendre előkerülő excsendőrökre vonatkozott, de a városi középrétegekre is.

Az egy-két segéddel, alkalmazottal dolgozó kisiparosok, kereskedők, ügyvédek, orvosok gyermekei is felkerültek a tiltólistára.

A forradalom idején a felvételik ügye mégsem tartozott a nagy sérelmek körébe. A kezdetben hangadó egyetemi követelések közt ez a kérdés nem is szerepelt. A ki- és elszabaduló nyilvánosságban továbbra is meghatározó baloldali táborban nyilván ellentmondásosan is gondolkodtak a származási kategóriákról: a társadalmi mobilitást mint alapcélt semmiképp sem kérdőjelezték meg.

Így az előírások eltörlésének kérdését inkább csak középiskolás diákszervezetek vetették fel. Ezzel együtt a Nagy Imre kormány oktatási minisztere – november 1-jén – ígéretet tett a felvételi rendszer átalakítására.



A forradalom leverése után végül nem maradt más lehetőség, mint az addigi rendszer meghosszabbítása. Ugyanakkor a kádári vezetés egyik legmegrázóbb tapasztalata az volt, hogy


a származás nem garanciája a feltétlen párthűségnek.

A forradalomban legaktívabbak ugyanis azok a fiatal munkások voltak, akikre a rezsim a legfőbb támaszaiként tekintett, és akik a felvételi rendszernek is fő kedvezményezettjei voltak. „1956 után a származás számomra semmi, mert a munkás és paraszt gyerekek, tehát az úgynevezett kegyeltek jártak a fegyveresek élén, úgy érezve, nekik mindent szabad. A burzsoá gyerekek lapultak, a szüleik nekik azt mondták, te most ne menj sehová. Most tessék az osztályszempontot mechanikusan értelmezni.” – kelt ki Kádár János a PB 1960. december 28-i ülésén.

A felvételik ügyét mégis csak hat-hét év alatt sikerült rendezni. Annyira központi ideológiai problémaként merült fel, akkora volt a párton belüli ellenállás, hogy társadalompolitikai síkon nehéz volt a többségi igényt érvényesíteni.

A kérdés ugyanis elválaszthatatlan volt az osztályharc értelmezésétől: viszont az ötvenes évek végén a pártvezetés már nem az osztályharc éleződését, hanem tompítását, átértelmezését képviselte. 1961 őszén az oktatási törvény vitáján Kádár János ezt a következő formában vetette fel: „Tavaly egy belső tanácskozásunkon beszélgettünk arról, hogy a gyermekőrsöket miről nevezzék el. Egy-két amolyan nagyon osztályharcos ember azt javasolta, hogy Marxról és talán Lassalle-ról meg Engelsről kell az őrsöket elnevezni. A gyerekek valamivel jobban szerették volna, ha nyusziról, mókusról meg virágokról nevezhetnék el őrseiket. Mi a gyerekek mellett álltunk ebben a «harcban», és inkább vállaltuk megint azt, hogy liberalizmussal meg revizionizmussal vádoljanak bennünket”.

Szélesebb értelemben a dilemma úgy jelentkezett, hogy a világos társadalmi ellenségképekkel való hadakozás helyett az osztályharcot igyekeztek gazdasági és ideológiai síkra terelni hazai és nemzetközi téren egyaránt.

Így az 1956 utáni években a pártvezetés évről évre kitért a döntés elől azzal, hogy 50-52 százalékos szintre leszállítva meghagyva a százalékos előírást, ám oldva a kategóriák merevségét. 1959-től már nem az számított,


mit csinált a 18 éves diák apja 20 évvel korábban,

a háború kitörése előtt, hanem az, milyen pályára lépett 1945 után. (Pontosabban hol dolgozott 12 évvel a felvételi időpontja előtt.) Nem vonták vissza ugyanakkor a kedvezményeket és kirekesztést: aki 1938-ban munkás, szegényparaszt vagy „kizsákmányoló” volt, a felvételi lapokon 1959-ben is az maradt.

Azonban az évtized végétől egyre nagyobb teher hárult a „beiskolázási agitációra” – az adott előírások mellett is komoly nehézséget okozott annyi munkás- és parasztszármazású diákot jelentkezésre bírni. Ekkoriban már nem volt elég a végzősök rábeszélése, mozgósítani kellett az üzemek, gépállomások, téeszek fiataljait is, tanuljanak tovább, hogy az 50 százalékos előírást – legalább országos átlagban – tartani lehessen.

Pedig aki a minimális szintet elérte, azt felvették közülük. Ha kellett – és kellett – olyanokat is, akikről tudni lehetett, nem rendelkeznek az adott szakhoz szükséges készségekkel, és soha nem fogják befejezni az egyetemet.

A felvételi bizottságoknak jelentős mozgásteret adott, hogy egy viszonylag alacsonyan meghúzott ponthatár felett szabadon válogathatott a jelöltek között. Egy 20-ból 12 pontot elért munkásszármazású diák így előzhette meg a majdnem hibátlanul vizsgázó – „egyéb” vagy „alkalmazott” kategóriába sorolt – irodai raktáros, postás, fodrász gyermekét is.

Más intézkedések éppenséggel visszájukra fordultak. A középiskola utáni munkáért járó pluszpontokat nem elsősorban az alacsonyabb pontszámmal is felvett munkás- és parasztszármazású diákok zsebelték be, hanem azok, akiket elsőre elutasítottak.

Az 1960-ban bevezetett előfelvételi szintén utóbbiak körében vezette le a feszültséget azzal, hogy már az 1961/62-es tanévre osztott ki helyeket. Ráadásul az esti és levelező oktatásban már 1956 óta nem tartották nyilván a jelöltek származását – ez a csatorna megint csak nem a rendszer által kedvezményezett csoportoknak jelenthetett kompenzációt.


A gazdasági racionalitás is egyértelműen új felvételi rendszerért kiáltott.

Az egyetemeken magas lemorzsolódási arányok figyelmeztettek arra, hogy visszaüt a színvonal háttérbe szorítása. A gazdaságfejlesztési tervek pedig olyan szakemberszükségletet prognosztizáltak a következő évtizedekre, amely illuzórikussá tette a magas származási küszöb megőrzését.

A kategorizálás eltörlésének kimondása tehát az ideológiai-politikai megfontolások miatt halasztódott a VIII. kongresszusra, amely kellő lökést adott egy ilyen elvi kérdés tisztázásához azzal, hogy kimondta a szocializmus alapjainak lerakását. Ez utóbbihoz pedig a mezőgazdaság 1959-1961 közti gyors kényszerszövetkezetesítése adott gyakorlati muníciót.

Az, hogy innentől újabb fél évre volt szükség, hogy a PB határozat, majd a végleges felvételi rendszert rögzítő minisztériumi rendelet megszülessen, azt mutatja, hogy a gyakorlatban nem volt egyszerű a kongresszusi határozatba foglalt kettős cél összehangolása. A pártvezetés egyértelmű – az


„aki nincs ellenünk, az velünk van”

elvének megfelelő – politikai üzenetet akart küldeni: a pártonkívüliek funkcióba kerülésének propagálásához, a szakértelem felértékeléséhez hasonlóan a „társadalmi alku” jegyében. Ugyanakkor mindenképpen el akarta kerülni azt a csapdát, hogy a nyílttá váló felvételi versenyben a munkás és parasztfiatalok látványosan alulmaradjanak.

1963 elején az első tervezeteket azért dobta vissza a minisztériumnak a Politikai Bizottság, mert úgy próbálta megkerülni a dilemmát, hogy egy átfogó oktatási beruházási programot tett le – ösztöndíjprogramtól gimnáziumi szakkörökön át a menzahelyzet javításáig és kollégiumi bővítésig.

Végül aztán a PB április 2-i ülésén egy százalékos előírást mégis visszacsempésztek a felvételi rendszerbe. Eszerint az első évfolyamon országos átlagban a diákok 35 százalékát


fizikai dolgozók gyermekeiből kellett kiválasztani.

Ez a csoport azonban nem ugyanaz volt, mint egy évvel korábban. Egyrészt teljesen „elfeledkeztek” az 1938-as viszonyítási pontról, illetve a 12, majd 10 éves visszatekintéstől.

Az számított, hogy a jelentkező szülei mivel foglalkoztak 1963 tavaszán. Másrészt a korábban – X-esek mellett – leginkább hátrányba kerülő egyéb és alkalmazott kategóriákból számos foglalkozást, indokoltan, átsoroltak ide. A buszvezetők, vasutasok, portások stb. gyermekei immár „egyenértékűvé” váltak az esztergályosok, építőmunkások és tsz-parasztok fiaival, lányaival.

További erős biztosítékot jelentett a felvételi pontszámok „összenyomása”. Az addigi 20 pontos keret megmaradt, de eltörölték a pluszpontokat, és a vizsgaeredmény felét a középiskolából hozott pontokból számították ki. A vizsgák után számos egyetem nehezményezte, hogy ez szűkítette kiválasztási lehetőségeiket, és kérte a hozott és vizsgapontok közti arányok módosítását a következő évre.



A cél azonban pontosan az volt, hogy a vizsgaszituációban feltételezhetően kevésbé jól teljesítő diákokat védjék. Ráadásul azt, hogy ez által sűrűbbé vált a felvételizők mezőnye, a kedvezmények egy átmentett eleme is kihasználta. Három csoportot ugyanis


továbbra is pozitív diszkrimináció segített:

azonos pontszám esetén a fizikai dolgozók, illetve a munkásmozgalmi szerepvállalásukért kitüntetettek gyermekeit, valamint a munka világából érkezetteket kellett előresorolni. „Nem előjogról van szó, hanem előnyben kell részesíteni őket. Az előbbi jog, ez meg elbírálás” – érvelt Kádár János a fenti megoldás mellett.

Ezen felül azonban a felvételi bizottságok szigorúan tartották maguk a pontszám szerinti sorrendhez. Bár a minisztériumi rendelet „négyes követelményt” fogalmazott meg – a tehetség, felkészültség, rátermettség és magatartás (a kongresszusi határozatban még erkölcsi és politikai magatartás!) – elbírálásából lényegében csak a felkészültséget lehetett „pontosítani”.

Azt, hogy a magatartást is beszámítsák, némi vita után a Politikai Bizottság április 2-án elvetette. A világos sorrendiség azonban lehetővé tette, hogy a párt- és állami vezetés eloszlassa a felvételik tisztasága körüli kételyeket.

Az eredményeket nyilvánosan fel lehetett vállalni, nem kellett helyhiányra hivatkozó elutasításokat írni 15-16 pontot elért jelentkezőknek, miközben többeket 13 ponttal is felvettek. Ha voltak is olyan esetek, mint amiről a Művelődésügyi Minisztérium alábbi összefoglalója szólt, azokat – legkésőbb fellebbezés után – orvosolták: „Néhány helyen a pontok nagyságsorrendjétől eltértek (például Szegedi tudományegyetem, Orvostudományi Egyetem). Többen a felvételi bizottságok tagjai közül egyenesen – bár jó szándékkal – feljogosítva érezték magukat arra, hogy a fizikai dolgozó szülők gyermekei javára egy-két pontos különbség ellenére is felvételi előjogot biztosítsanak. E »baloldali« személyek nagyjából ugyanazok, akik a korábbi viták során nem bíztak eléggé az új intézkedések helyességében.”


Összességében a pártvezetés jól jött ki a felvételi reformból.

A társadalom többsége jó néven vette a kategóriák megszüntetését, a felvételik átláthatóbbá tételét. Automatikusan immár nem rekesztődött ki senki. A budapesti pb végrehajtó bizottságában fel is merült az 1963 őszi értékelésen, hogy meglepően nagy arányban jutottak be az egyetemekre az országban meghagyott 15 egyházi iskolában érettségizettek.

A Budapesti Orvostudományi Egyetemre például 35-en, ami az évfolyam 10 százalékát tette ki! A műszakira ötvenen. A budapesti vezetésben többen aggasztónak találták, hogy nem működött a „politikai szűrő”. Természetesen valamiféle politikai szűrő a későbbiekben is megőrződött, ám az nem a társadalmi hovatartozás alapján működött.

Mindeközben a számokkal a társadalmi mobilitás megőrzését is igazolni lehetett: az előírt 35 százalék helyett 43,8 százalékot ért el országosan a fizikai dolgozók gyermekeinek aránya. Az M és P betűket a naplókban az F-ek váltották, de a következő években, ha enyhén is csökkent az arányuk az új évfolyamokon. Ez pedig a későbbiek során is napirenden tartotta a felvételik és társadalmi mobilitás kérdéseit.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS