2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Magyarország világpolitikai szerepe a rendszerváltás idején

Ripp Zoltán 2012. november 10. 09:27, utolsó frissítés: 09:27

Törvényszerű volt, hogy Magyarország éllovasból sereghajtóvá váljon: egy idő után a német egyesítésre figyelt mindenki.


„Éllovasból sereghajtók lettünk” – ez sommás ítélet gyakorta hangzik el a magyarországi politikai küzdelmekben. Hangoztatói arra utalnak, hogy megszűnt az a kivételes és nemzetközileg elismert szerep, amelyet Magyarország az 1980-as évek végén a világpolitikában betöltött a kelet-közép-európai térségben lezajlott átalakulás során.


Valójában elkerülhetetlen volt,

hogy Budapest kikerüljön az események centrumából, ahová annak idején Lengyelország mellett került.

A magyar specifikum a '80-as évek végén nem egyszerűen az volt, hogy korábban nem tapasztalt módon összekapcsolódott a globalizálódó világgazdasági helyzet és a gorbacsovi enyhülési offenzíva új hullámával megváltozó világpolitikai helyzet.



Ebben a vonatkozásban Magyarország nem különbözött a hasonlóképpen eladósodott, és függő helyzetbe került Lengyelországtól, s valójában a versenyképességi versenyt elvesztő egész szovjet tábor hasonló helyzet felé sodródott.

Még csak nem is csupán az volt a magyar helyzet sajátossága a lengyel fejleményekhez képest, hogy ott hamarabb, Magyarországon viszont a kis lemaradásnak is köszönhetően egyértelműbben, a kompromisszumokat minimalizálva ment végbe a tárgyalásos rezsimváltás.

Fehér Ferenc és Heller Ágnes nevezte annak idején Magyarországot a hruscsovizmus mintaállamaként, ennek analógiájára a nyolcvanas évek Magyarországa


a gorbacsovizmus mintaállamának nevezhető.

A változtatás indítéka és a rendszer bomlásának mechanizmusa is nagyon hasonló, csakhogy a magyar szocializmus modellváltó kísérlet nem követte a gorbacsovi reformokat, hanem a moszkvai fordulatot érzékelve tartalmilag megelőzte. Mintegy kísérleti laborként mintát is kínált hozzá – a Kreml jóváhagyásával. Egyúttal a gorbacsovi peresztrojka következményeit is megelőlegezte.

A magyar rendszerváltás mutatta meg és vetítette előre a legtisztább formában a térség sorsának alakulását. Mégpedig azáltal, hogy a válságba jutott rendszer bomlása és a felbomlást felgyorsító reformkurzus közös folyamatban egyesült – és vehemens társadalmi lázadást elkerülve alakult békés rendszerváltássá.

Magyarország világpolitikai szerepvállalásának lehetősége egyszerre származott a gazdasági eredetű, de a rendszer legitimációját érintő válság kényszeréből és az új nemzetközi politikai konstelláció felismerésből. Megkönnyítette az új kurzus elindítását a megelőző hosszú reformfolyamat, amely a külpolitikai orientációváltáshoz is kedvező feltételeket teremtett.

A rendszerváltást feltétele volt a kettős függés kialakulása és az eltolódás ezen belül. A nyugati gazdasági függés erősödésének és a keleti politikai alávetettség gyengülésének tendenciája érvényesült. Mi volt a kettős függésben a minőségileg új vonás?


Nyugati hitelek nélkül a rendszer finanszírozhatatlan volt,

a hitelezők azonban egyre keményebb gazdaságpolitikai feltételeket szabtak, miután a magyar fél sorozatosan nem teljesítette a vállalt makrogazdasági mutató kritériumokat. Az MSZMP és a Grósz- kormány elfogadta, hogy a válságkezelés és a modernizáció a washingtoni konszenzus neoliberális doktrínáján alapuljon, vagyis már a modellváltó reformok iránya is egybeesett a nyugati feltételek teljesítésének követelményeivel.

Ezt az erősödő függést a Szovjetunió nem tudta anyagilag ellensúlyozni, hogy a válság leküzdésben kisegítse Magyarországot, és ezt világosan a magyar vezetők tudomására is hozta. Valójában ezért engedte szabadjára a külgazdasági orientációváltást.



galeria_8886.jpg
Pozsgay Imre államminiszter, Németh Miklós miniszterelnök, Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes az Országgyűlésben 1989-ben a március 15-i ünnepi ülésen
galeria_8887.jpg
Antall József és Szabad György (MDF), Orbán Viktor (Fidesz) az Ellenzéki Kerekasztal képviselői a Nemzeti Kerekasztal Tárgyalások ülésén
galeria_8888.JPG
Tüntetés az Országház előtt a Bős-Nagymaros csehszlovák–magyar vízlépcső építése ellen 1988 szeptemberében
galeria_8889.jpg
George Bush, az Egyesült Államok elnöke a Kossuth téren beszédet tart az üdvözlésére összegyűlt tömeg előtt, 1989 július 11.
galeria_8890.jpg
George Bush fogadja a magyar ellenzék több képviselőjét (A képen balról jobbra ülnek: Keresztes Sándor, Preleliczay István, Kónya Imre, Vásárhelyi Miklós, George Bush, Bíró Zoltán; Bush mögött jobbra Magyar Bálint áll, a másik két úr nyilván az amerikai követség munkatársa.)
galeria_8891.jpe
A Ceauşescut és Gorbacsovot ábrázoló kép 1986. június 11-én Budapesten készült


Moszkva számára kérdésessé vált, hogy szilárd gazdasági alapok nélkül, a hatékonysági versenyben elmaradva, a korszakváltás körülményei között megőrizhető-e szuperhatalmi pozíciója. Vezetőinek rá kellett ébredniük, hogy nemcsak az expanzió kísérletével kell felhagyniuk, hanem a status quo megőrzése sem egyszerű.

Gorbacsov maga is a nyugati kapcsolatok lényegi átalakítására törekedett, így megelégedett azzal, hogy figyelmeztette a Nyugat felé forduló lengyeleket és magyarokat a rendszer eróziójának veszélyére és a szövetségi rendszer fenntartásának igényére. A Brezsnyev-doktrína verbális feladása ellenére a tűrés határvonalaként tűnt fel ez a kritérium. A legmerészebb ellenzéki külpolitikai program sem lépett túl


a semlegesség későbbi kivívásán.

A semlegesség követelését a Nyugat a destabilizálódás veszélye miatt nem támogatta. Különösen az nyugatnémet politikusok javasoltak óvatosságot.

Gorbacsov számára a fő szempont az volt, hogy Kelet-Közép-Európában fennmaradjon a stabilitás, hiszen egy konfliktus a szovjet reformoknak is véget vethetett volna. Ezen túl nem igazán látszott, mit akar kezdeni a térséggel.

Gorbacsov eleinte abban bízott, hogy a magyar modellkísérlet stabilizálja, majd versenyképessé tudja tenni a szocialista rendszert. 1986-tól többször közölte, hogy a Brezsnyev-doktrína érvénytelen, de egyúttal igyekezett bizonytalanságban tartani lengyel és magyar szövetségeseit, hogy mérsékelje a rendszerváltással fenyegető reformok ütemét.

Magyarország számára döntő volt az a precedens, amelyet a Szovjetunió Lengyelországgal kapcsolatban teremtett attól kezdve, hogy elindultak a puhatolózó megbeszélések a kibontakozásról a politikai sztrájkokat szervező ellenzékkel. 1989 elején a lengyel átmenetről szóló döntés idején úgy látszott, hogy Moszkva tűrését-támogatását


egy hatalommegosztásos átmenethez vezető,

tárgyalásos rendezéshez lehet megnyerni. A nyugati hatalmak vezetői sem gondolták, hogy a kétpólusú világrend egyszeriben felszámolható. A Nyugat számára nagy kockázattal járt volna egy nyíltan offenzív külpolitika a kelet-európai rezsimek megingatására, amely ellenlépésre sarkallhatta Moszkvát.

Európa vezető politikusai (Thatcher, Kohl, Mitterand és a többiek) különösen óvakodtak attól, hogy a status quo megbontásának szándékát sugallják. Egyenesen óvatosságra intették a magyar vezetőket a reformok radikalizmusát és ütemét illetően.

Sikeresnek mutatkozott Reagan elnök politikája, amely a Szovjetunió kimerítésére számítva, az amerikai gazdasági és technikai fölényének növelésére épült, Gorbacsov külpolitikai és leszerelési offenzívája annak belátása volt, hogy lényegi fordulat nélkül csak fokozódik a hátrányuk a versenyben. Az amerikai befolyás kiterjesztésének


leghatékonyabb eszköze gazdasági jellegű volt,

és elsősorban a nemzetközi pénzügyi szervezetek közvetítették az eladósodott kelet-európai országok megsegítésének feltételeként. A liberalizálás, dereguláció, privatizálás „szentháromságára ” alapuló gazdaságpolitikai stratégia, amely később kapta a washingtoni konszenzus nevet.

Ez volt a globalizációs folyamat adekvát gazdaságpolitikája, és olyan gazdasági rendszerformáló erőnek bizonyult, amely térségünkben közvetve kikényszerítette a politikai konzekvenciákat. A nyugatiak gazdasági feltételekkel adtak hitelt, nem politikaiakkal, amelyek korábban sem vezettek eredményre – ki is derült, hogy ez hatékonyabb rendszerformáló erő.

Mindenütt keletkeztek feszültségek, ahol a piacgazdaság kibontakozása előtt rendszerjellegű politikai-hatalmi akadályok álltak. Kemény reformdiktatúrát (a kínai utat) Kelet-Közép-Európában


nem lehetett választani.

A rendszer bomlásának megállítására a diktatúra eszközeinek alkalmazása a nyugati támogatás megvonásával, fizetésképtelenséggel, gazdasági összeomlással járt volna.

A nyugati segítség makrogazdasági kritériumainak a teljesítése, az ún. „koraszülött jóléti állam” vívmányainak leépítése társadalmi konfliktusokkal fenyegetett, jóllehet az „átlag-magyar” ember számára a Nyugat legfőbb vonzereje éppen a jóléti állam, a szociális piacgazdaság, a fogyasztói társadalom volt.

Demokratizálás, a szabadságjogok bővítése nélkül nehéz lett volna elképzelni, hogy a magyarok elfogadják az egyre nehezülő életfeltételeket. Fölébredt az illúzió, hogy a nyugati nyitás, a piacgazdaság és a demokrácia bevezetése majd megoldja a társadalmi problémákat is.

Az Egyesült Államok George Bush elnöksége kezdetétől bátorította a változásokat a keleti reformországokban, de a kontrollált, Moszkva által is elfogadott, fokozatos változások híve volt. Nem akart egy „új Jalta” révén megalkudni a kelet-közép-európai országok sorsáról, noha a fejlemények azt sugallták, főleg utólag, mintha Moszkva és Washington között lett volna valamifajta megállapodás. (Erre azután bájos összeesküvés-elméletek épültek.)


A nyugati „gorbimánia” fontos szerepet töltött be

Gorbacsov hazai pozíciójának stabilizálásában. Külpolitikai sikerei mellett a keményvonalasoknak kevesebb esélyük volt a hatalom átvételére. Már nem a Szovjetunióval való konfrontálódás gesztusait méltányolták (mint korábban a Ceauşescu-diktatúra esetében) hanem a gorbacsovi vonal támogatása és követése kapott elismerést.

A reformok éllovasai, a lengyelek és a magyarok váltak privilegizálttá. Bush varsói és budapesti útja is ezt példázta. Ugyanakkor azonban azt is világossá tette, hogy a nyugatiaknak eszük ágában sincs új Marshall-tervet kínálni Kelet-Európa átorientálódó országainak.

Az Egyesült Államok és a nyugat-európaiak külpolitikája tehát 1989 nyarán is megmaradt a reformországokban elindult folyamatokat óvatosan előrehajtó, a reformokat támogató és gazdasági nyomásgyakorló szerepkörben – jelezve, hogy a reformországok bejuthatnak az európai közösségbe és a nagy nemzetközi intézményekbe, ha


magukévá teszik a gazdasági és politikai normáit.

A gazdasági és politikai teljesítménykényszer világosan megmutatkozott már Grósz Károly 1988 nyári amerikai útja során. A külgazdasági és hozzá kapcsolódó külpolitikai orientációváltás döntő tényezője volt a magyarországi modellváltás stratégiájának.

A külpolitikai offenzívában a magyarországi reformfolyamat különlegességét kellett igazolni. A külpolitikai nyitás lépései segítették gazdasági kapcsolatok minőségi változását, ez pedig komparatív előnyök megszerzését ígérte.

Hamar kiderült, hogy a reformer arculat nem elegendő: a támogatás eléréséhez a gazdaságpolitikai feltételeket is teljesíteni kell. Ennek belátása a technokrata reformerek pozícióját javította, akik a külpolitikában is határozottabban akartak a Nyugathoz közeledni.

Kedvező helyzet volt, hogy az élenjáró reformország szerepében Magyarország egyszerre lehetett a Szovjetunió szövetségese külpolitikai törekvéseiben, és számíthatott a Nyugat pártfogására. Egyértelműen


az orientációváltás lett a külpolitika vezérlő elve

1989 tavaszától. Főbb tényezői és területei a következők voltak:

– A világgazdasági folyamatokba való betagozódás belső feltételeinek gyorsított létrehozása, a nyugati gazdasági integráció szorgalmazása, a KGST reformjának követelése.

– A világútlevél bevezetése és a „vasfüggöny” lebontása; egyúttal a szovjet csapatkivonások megkezdése, tárgyalások a teljes csapatkivonásról.

– A diplomáciai kapcsolatok rendezése Izraellel, Dél-Koreával és a Vatikánnal.

– Megfigyelői státus és tagfelvételi kérelem az Európa Tanácsba; az 1988-as megállapodás után társulási szerződésre törekvés az Európai Közösség és Magyarország között.

– A konfrontációmentes tárgyalásos átmenet, amely Moszkva és a Nyugat számára is egedül elfogadható megoldás; a lengyel tanulságok levonásával.

– Konfliktusok vállalása a nyugati orientációt és a belső átalakítást élesen ellenző szocialista országokkal a KGST és a Varsó Szerződés vitáiban, valamint egyenként is: Észak-Koreával, Romániával, Csehszlovákiával, végül pedig a konfliktus az NDK-val a menekültek kiengedése miatt.

Ennek a nagyon intenzív átállási, orientációváltási folyamatnak, és egyúttal Magyarország világpolitikai szerepének kétség kívül ez utóbbi volt a csúcspontja, ahogy mondani szokták: az első tégla kiverése a berlini falból. Paradox módon ez a lépés egyúttal elősegítette, hogy


megszűnjön Magyarország kivételes megítélése,

privilegizált helyzete. A Nyugat vezető politikusai Európa központi problémájára, a német kérdésre figyeltek. 1990 után Magyarország „élharcos” szerepére a Nyugatnak már nem volt szüksége, még ha méltányolták is a tetteit.

A prágai bársonyos forradalom és a romániai fordulat után kiderült, hogy Moszkva eltűri a térségben végbemenő változásokat, ezzel a békés magyar átmenet jelentősége halványult. A Varsói Szerződés és a KGST felszámolásában játszott kezdeményező szerep jelentősége már kisebb volt, hiszen ezek az önmagukat túlélt szervezetek bomlása elkerülhetetlen volt a Szovjetunió bukásának küszöbén.

Az éllovas szerepből annyi előny maradt, amennyi a hosszú reformfolyamatból, az átmenet gondosabb előkészítéséből, a gazdaság liberalizálásának előrehaladásából és az új pártok felkészüléséből származott. Mindenesetre az élenjáró szerep, illetve annak tudata és ambíciója fontos tényezője maradt a magyar közéletnek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS