2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Szenzációk Keleten és Nyugaton

Takács Róbert 2012. október 13. 12:23, utolsó frissítés: 12:26

"Nyugaton vannak kétfejű borjak, agyafúrt szórakozások, csodás technikai vívmányok, veszettül csinos nők, de a szocializmusban csak kombájnok, esztergapadok, vasúti kocsik, műhelyek és csarnokok vannak."


„Nyugaton vannak kétfejű borjak, agyafúrt szórakozások, csodás technikai vívmányok, veszettül csinos nők, izgalmas gyilkosságok, nemes pofájú macskák, de a szocializmusban csak kombájnok, esztergapadok, vasúti kocsik, műhelyek és csarnokok vannak, a szép nők pedig legfeljebb gépek mellett vagy a földeken láthatók.”

Darvasi István, az Agitációs és Propaganda Osztály sajtóalosztályának vezetője a fenti módon összegezte a magyarországi – de tágabban: a szocialista – sajtóirányítás egyik alapvető dilemmáját 1962-ben. Nevezetesen:

hogyan győzhető meg az olvasó arról, hogy az a szocializmus a felsőbbrendű

társadalmi rendszer, amelyben él, és nem az a kapitalizmus, amelynek „csillogása” még az ideológiailag megszűrt tudósításokon is át meg átszűrődött.


Persze ezzel Darvasi aligha találta fel a spanyolviaszt. A. Mensoj szovjet tudósító már 1923-ban koppenhágai állomáshelyéről jelezte a Zsurnaliszt című lap szerkesztőségének írt cikkében hasonló aggályait. A nyugati sajtó mindenféle szenzációs leleplezést és történetet megír, ezért vonzza az emberek érdeklődését, a lapok iránt nagy a kereslet, míg a szovjet sajtó hangja ehhez képest hihetetlenül visszafogott, az emberek dolgoznak, az ügymenet pedig folyik.

Mindez – jegyezte meg – végtelenül unalmas. Mensoj hivatkozott amerikai kollégájára, az AP hírügynökség moszkvai tudósítójára, aki arra panaszkodott neki, hogy egyszerűen nincs munkája Moszkvában, hiszen sosem történik semmi, nincsenek sztorik. A sajtóirányítás és az újságírók ezirányú gondjainak megértéséhez induljunk ki onnan, mik is voltak az alapvető elvárások az ún. „szocialista újságírással” szemben.




Természetesen elsőként a pártirányítás, cenzúra, az ideológia meghatározó szerepe, egyszólamúság, pártosság kifejezések bukkannak elő. A Szovjetunióban és a szatellit államokban valóban egy rendkívül centralizált irányítási és ellenőrzési rendszer jött létre, amely – szokás szembeszegezni a korábbi cenzúra jellegével – már nemcsak arra figyelt, mi ne jelenjen meg, hanem arra is: mi jelenjen meg.



galeria_8697.jpg
Népszabadság, 1957.07.18
galeria_8698.jpg
Népszabadság, 1957.09.04.
galeria_8699.jpg
Népszabadság, 1957.09.12.
galeria_8700.jpg
Nyugaton a politikában is vannak izgalmas, szaftos botrányok. Népszabadság, 1957.11.22.
galeria_8701.jpg
Népszabadság, 1957.11.22.
galeria_8702.jpg
"A szocializmusban a szép nők a gépek mögött vannak (legfeljebb), esetleg a földeken." Népszabadság, 1959.07.04.


Mindehhez ráadásul nem is feltétlenül volt szükség konkrét előzetes cenzúrát gyakorló szervre, amelynek munkatársai színes ceruzával a kézben gondosan huzigálják a tiltott témákat és kifejezéseket, és kérdőjellel küldik vissza a szerkesztőknek a kétértelmű sorokat. Magyarországon, az NDK-ban és Bulgáriában például sosem állítottak fel ilyen hivatalt, és Romániában is megszüntették az 1970-es évek végén.

Ezekben az országokban a különböző sajtóirányító szervek gyámkodása mellett a főszerkesztők és szerkesztők voltak e szempontból is az ideológiai és politikai kapuőrök. Ahogy Kelen Béla, az Esti Budapest szerkesztőségének vezetője a cenzort kereső moszkvai kollégáját valószínűleg némiképp meghökkentve kijelentette: „Ha ő jobban tudja, hogy mit szabad és mit nem, akkor miért nem ő a főszerkesztő?”

Sem a cenzúra, sem az öncenzúra, sem az ideológiai kívánalmak léte nem igazán szocialista sajátosság, mint ahogy a pártosság is előfordul demokratikus politikai rendszerekben is. Friedrich, Peterson és Schramm – 1956-os alapvető összehasonlító médiaelméleti munkájukban – kifejezetten megkülönböztette az angolszász és az európai modellt. Míg előbbit a szerkesztőségen belüli pluralizmus jellemzi, utóbbi esetében az egyes lapok nagyon is irányzatosak, és a politikai sokszínűség a lapkínálat egészében jelenik meg. A szocialista sajtó azonban egyrészt egy

olyan gazdasági környezetben működött, ahol a nem volt verseny.

A lapok megmaradását és példányszámát – és árát – mindenekelőtt politikai szempontok döntötték el. Bár a keresletet bizonyos fokig figyelembe vették – így emelkedett a Ludas Matyi példányszáma 500.000 fölé az 1960-as, vagy a HVG-é 100.000 fölé az 1980-as években.

A lapok nyereségességének a kiszámítása azonban még az új gazdasági mechanizmus bevezetése után is kemény dió maradt: a dotált papír, a kötött ár és példányszám, a szubvencionált postai terjesztés és az állami vállalatoknál kialkudott hirdetések mellett virágzott a kiadói keresztfinanszírozás. A belső lappiacon nem is igen volt verseny, mert az egyes lapok profilját gondosan úgy alakítgatták, hogy egy-egy lap jusson egy-egy társadalmi rétegnek, korosztálynak, foglalkozási- vagy hobbicsoportnak.

Igaz, a külső verseny – a gazdaságban leánykori nevén világpiac, a tömegkommunikációban inkább hidegháborús propagandaküzdelem vagy „a Nyugat fellazítási politikája” – ezen a téren is okozott némi kavarodást, de inkább csak az információpolitikában. Mindezt leginkább az 1965-ös tájékoztatási határozat tükrözte, amely kifejezetten hangsúlyozta, hogy nem létezik „információs monopólium”, vagyis a magyar lakossághoz Nyugatról is mindenképpen eljutnak a hírek – főleg a Szabad Európa Rádió, a BBC, az Amerika Hangja révén –, így nem szelektálni, hanem „keretezni” kéne. Arra kell koncentrálni, hogy a hírek ne megkésve, továbbá a magyar


vezetés politikai érdekeinek megfelelő tálalásban jelenjenek meg a hazai médiumokban.

A másik – témánk szempontjából alapvető – sajátosság a sajtó szerepe. „A sajtó… nem csak propagandát fejt ki, hanem hírt is közöl” válaszolta Szirmai István az 1965 júniusában – a fenti tájékoztatási határozat Politikai Bizottságbeli vitáján – Biszku Bélának.

Biszku felvetése, miszerint milyen más szerepe lehet a sajtónak túl az agitáción és propagandát, jogos volt. A szocialista sajtó szokásos lenini meghatározásából – „kollektív propagandista, kollektív agitátor és kollektív szervező” – a tájékoztatás mint önérték hiányzott. Egy felmérés szerint a 4-8 oldalas szovjet lapok belpolitikai anyagának kevesebb mint hatodát tették ki előző napi történések.

Szuszlov állítólag egyenesen vádként hozta fel az Izvesztyija éléről eltávolított veje, Alekszej Adzsubej ellen a következőt: „Képzelje el, reggel kinyitom a Pravdát, és nem tudom, hogy mit fogok benne találni.” A szocialista újságíró ugyanis elsősorban nem hírekkel dolgozott, hanem emberekkel, aki – egyfajta népnevelőként, a személyiség mérnökeként – nap mint nap faragta a szocialista embertípust. Ebből a szempontból a röpke hírek jelentősége eltörpült a történelmi folyamatok, a gazdaság és a társadalom szocialista átalakulása mellett.

Térjünk mindezek után vissza Darvasi István 1962-es felvetésére: létezik-e szenzáció egy szocialista országban? Az 1950-es évek végének sajtóhatározatai nem adtak felmentést az egy évtizeddel korábban megbélyegezett „szenzációhajhászásnak”. Az 1959. februári PB határozat is figyelmeztetett rá, hogy a hírértéket nem „a szenzációéhség vagy érdekesség szempontjai, hanem politikai megfontolások döntik el”.

A sajtó irányításában dolgozók hangsúlyozták, nem kell a nyugati újságírókhoz hasonlóan a „sztorit” űzni; a nagy egyedi belpolitikai események – mint egy kormány bukása vagy egy miniszter körüli korrupciós botrány – elmúlt időkre (és a kapitalizmusra) jellemzőek csak. Az Agitációs és Propaganda Osztályon dolgozó Haynal Kornél ezek helyett a hosszú folyamatok „eseményesítését” – izgalmas és olvasmányos bemutatását – javasolta megoldásként. Azaz az újságíró legyen képes meglátni a mindennapi esetekben a nagy társadalmi átalakulás jeleit, és abból bontsa ki annak hátterét, mutassa be, hogy itt valami új, jobb, szocialista fejlődik a kohóknál, a téesz-kukoricásban, a tanács lakásosztályán és a vidéki népfrontklubban.

Mindezzel a sajtóval foglalkozó politikusok az 1920-as évek szovjet újságírásának Hruscsov alatt felelevenített hagyományait igyekeztek propagálni. A szovjet újságíró – az 1950-es évek végén, 1960-as évek elején – a „hruscsovi olvadásban” újra lehetőséget kapott arra, hogy kezdeményezően vegyen részt a nagy átalakító projektben: a párthatározatokkal szankcionált igazságok felmondását meghaladva igyekezzen megtalálni azokat a momentumokat, amelyek segítenek meghatározni, milyen is a szovjet ember, mit is jelent szocialista módon élni. Thomas C. Wolfe egyik példája: az Izvesztyija újságírója egy rendbontásért


3 évre ítélt visszaeső tolvaj esetében is meglátta a pozitívumot,

hiszen az affért a tőle külön élő fia iránti szeretete robbantotta ki, és nem mellesleg börtönévei után igyekezett dolgozni, visszailleszkedni: a szocialista társadalom nevelő hatása tehát érvényesült, de ezt az újságíró, Ter-Minesova szerint a bíróság nem vette kellőképp figyelembe.




A Szovjetunión kívül azonban a húszas éveknek nem voltak hagyományai, így aligha lehetett azokhoz visszanyúlni Budapesten, Bukarestben, Prágában vagy Berlinben. A bulvárújságírásnak viszont voltak. Így például az Est-lapok a 20. század első felének magyarországi újságírásában központi helyet foglaltak el. A magyar újságírók jelentős része 1960 körül is értette, mi a bulvárértelemben vett érdekes, színes – de kevésbé találta a módját, hogy legyen a szocialista átalakulásból, egy új lakótelep építéséből, egy tollfosztóüzem átadásából vagy egy brigád jellemformáló tevékenységéből szenzációs tudósítás.

Nem véletlenül ostorozták a szocialista tábor újságírói szaklapjai a nyugati bulvárt a hatvanas években is. Elítélték a szexualitást, erőszakot és bűnügyi szenzációkat ömlesztő lapokat, a hírességek és királyi család magánéletét kiteregető képes hetilapokat, amelyek politikai funkcióját abban látták, hogy eltereljék az emberek figyelmét a lényeges társadalmi kérdésekről.

Azt viszont még Kurt Albrecht keletnémet újságíró is hangsúlyozta: a szenzációsról a szocializmusban is szenzációsan kell beszámolni. Ám a szenzáció körét már a fentiektől teljesen eltérően húzta meg: az a mindennapi helytállásban keresendő. Meg is rótta a lapokat, amiért az 1963-as év elején a kemény télben rendszeresen beszámoltak a hóval küzdő munkások erőfeszítéseiről, ami szerinte már a szocialista embertípus jellemvonásairól tanúskodott, ám tavasszal az ilyen írások eltűntek, az már nem tűnt fel a kollégáknak, hogy az Ernst Thälmann Nehézgépgyárban nap mint nap 45 fok forróságban küzdenek a tervteljesítésért. Albrecht példaként ajánlotta a berlini állatkert kertmesterét, aki éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy a trópusi élővilágot bemutató épület, az Alfred Brehms Ház határidőre – azaz Walter Ulbricht 70. születésnapjára – elkészüljön, majd az átadás után a végkimerültségtől 30 órán át aludt egyfolytában. Mindesetre


a szórakoztatás a magyar sajtóból és médiából nem lett száműzve,

sőt 1956 után a depolitizálás egyik eszközeként használták fel. Rádiókabaré, jazz- és nyugatias tánczene, nyugati filmek meg Robin Hood-sorozat, és persze érdekességek. Ám a nyugati világból származók valóban el-elhomályosították a hazai kis színeseket. Míg az 1960-as évek első felében itthon nemzetközi bélyegkiállítást rendeztek, Gagarin-klub alakult, nyolc és fél kiló aranyat rejtegetett egy volt takarékpénztári osztályvezető özvegye, vagy Jójárt István tsz-tag párnacihába varrt pénzét megették az egerek, addig például a Nyugatról a Népszava egy walesi sztorival szórakoztatta olvasóit, miszerint egy kisvárosi fűszeres ingyen szolgálta ki az első topless öltözetben betérő kuncsaftját: egy húszéves nőt. Földvári Ferenc a Magyar Sajtó című szakfolyóiratban meg is feddi a szakszervezeti napilapot, hiszen az eredeti hír szerint – amit a Hétfői Hírek egy héttel korábban közölt – a boldog vásárló a helyi patikus hároméves lánya volt.

A nyugati világ „napos oldala”, a Beatles, a színészek élete, a tudományos és technikai eredmények, a menő autók kis színesként eljutottak a hazai olvasóhoz, amivel szemben a legmodernebb baromfitelepek képviselték a szocialista haladás gondolatát. A magyar – és más szocialista országok – irányítása érzékelte a problémát, de válaszokat nemigen tudott rá adni. A szocialista országokkal kapcsolatos tájékoztatásban ugyanis nemcsak a „rossz hírek”, „negatív folyamatok” kapcsán volt megkötve a keze. A jó hírek, érdekességek is csak az adott ország szűrőjén keresztül juthattak el a magyarországi szerkesztőségekbe, míg a nyugati kis és nagy szenzációkról, sztorikról csak a hazai szerkesztőknek kellett dönteniük.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS