2021. július 28. szerdaSzabolcs
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„30 éves roma nő az ENSZ-nél: kemény csata volt”

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2011. október 01. 08:51, utolsó frissítés: 2011. október 03. 13:53

„Az én saját titkom: mindig, minden munkát odaadással végezni.” A felvidéki és roma gyökerekkel rendelkező Izsák Rita a legfiatalabb ENSZ-szakértő és a Tom Lantos Intézet igazgatója.


A magyarországi Izsák Ritát június elején választották meg az ENSZ főtitkár-helyettesi rangú kisebbségügyi független szakértőjének, ugyanakkor 10 évi roma jogvédő aktivista tevékenység után megpályázta és elnyerte a nemrég indult budapesti Tom Lantos Intézet igazgatói tisztségét is.

31 éves, egyedülálló kismama, aki eddig bejárta a világot Afrikától Koszovóig, most Budapest és Genf között ingázik, ahogy a kettős – többes – munkaköre megkívánja. Interjúnk második része következik.

>> Kisebbségi jogsérelmek bejelentését várja a legfiatalabb ENSZ-szakértő [az interjú első része] >>


Az Ön által vezetett Tom Lantos Intézet egyik missziója az emberi és kisebbségi jogok erősítése a közép-kelet-európai és nyugat-balkáni régióban. Milyen kutatásokkal, projektekkel indították tevékenységüket? Lesznek-e romániai projektjeik, partnereik?



Az első projektünk egy konferencia megszervezése volt a Demokratikus Átalakulásért Intézettel (ICDT) közösen, még a Tom Lantos Intézet hivatalos megnyitója előtt. Az ICDT az egyik társszervezetünk, nyári tábort is szerveztünk velük közösen, és ideiglenesen az ő épületükben vagyunk.

Akarunk egy olyan kisebbségi kutatást, amely kisebbségi civil szervezetek hozzájárulását vizsgálná általában a kisebbségvédelemhez, és szeretnénk a jövőben az etnikai vonalak mentén rendeződő pártok hatékonyságát is elemezni a régióban.

A Tom Lantos Intézetnek a köztudatot is kellene formálnia, és ezt nem fogja tudni elérni, ha csak publikál és könyveket ad ki nagy csendben, ezért szeretnék programokat szervezni és népszerűsíteni a médiában, vitaműsorokat rendezni szakértőkkel, ennek érdekében tárgyalok most a médiumokkal, kommunikációs ügynökségekkel.

Ösztöndíjprogramot is indítunk, ami regionális lesz, tehát nemcsak magyarországi, hanem többek közt a romániai fiatalokat is érinti; a fiatalokat célozzák a regionális csereprogramok, áthallgatások, munkatapasztalat szerzése civil szervezeteknél. Ennek érdekében felvesszük a kapcsolatot a régióban található intézetekkel. Jövő évtől pedig transzatlanti szinten is indítunk tanulmányutakat.

A holokauszt, antiszemitizmus és szélsőségesség kutatásával is foglalkozunk. Szeretném, ha a romagyilkosságokat is nyomon követnénk, mintha a közvélemény teljesen elfeledkezett volna az egészről, már senki nem figyeli, mi zajlik, márpedig az egy annyira brutális és tragikus történet, amit nem lehet elfelejteni, és meg kell tudnunk, mi is történt valójában.

A június elment az intézet megnyitójának a szervezésével, a július-augusztus szólt igazából arról, hogy összeraktuk a terveket, felkutattuk a donorok egy részét. Az Egyesült Államokban is népszerűsítem az intézet programjait, támogatókat keresek. Egy új intézettel szemben általában nagy a bizalmatlanság, de az jó, hogy Tom Lantos nevét viseli, hiszen neki az egész világon voltak ismerői, hívei, támogatói. Például a tajvani kormány is adott támogatást az intézetünknek, mondván, hogy Tom Lantos milyen sokat segített nekik. Reméljük, hogy Tom Lantos nevével sok érdeklődőt meg tudunk majd szólítani, és partnerré tenni.



Az intézetet kvázi konszenzusos politikai akarattal, hathatós amerikai támogatással hozták létre. Valóban lehetséges ma Magyarországon, hogy a kormány és az ellenzék (legalábbis egy része) egyetértsen valamiben? Nem tart attól, hogy az intézet végrehajtó bizottságában ülő, különböző politikai pártokhoz tartozó személyek behozzák a pártellentéteket az intézet falai közé? Mi a garancia, hogy a pártfölötti think tank státus hosszú távon fennmaradjon?

Hát igen, az egyetlen párt, amely ellenezte az intézet létrehozását, a Jobbik volt, így ők nyilvánvalóan ebből ki is maradtak. Viszont az intézet végrehajtó bizottságában három amerikai – Max Teleki, Katrina Lantos-Swett, Phil Friedman – és három magyar tag ül, egy fideszes, egy MSZP-s és egy LMP-s. Azt mondhatom az eddigi tapasztalatok alapján, hogy abszolút működik: egy cél érdekében ülnek össze az emberek, mindannyian partnerek, egyikük sem megosztó egyéniség. Aki ismeri Gál Kingát a Fideszből, Ertsey Katalint az LMP-ből vagy Szabó Vilmost az MSZP-ből, az tudja, hogy ők egyébként is rendkívül kooperatívak, és azt hiszem, a cél érdekében teljesen jó az összhang.

Hogy ezt egy példával is illusztráljam, amikor a magyar-kínai találkozó kapcsán volt a tibetieknek egy tüntetése Budapesten, a Fideszen belül is sokan szót emeltek az ellen, ahogy a kormány kezelte a helyzetet. Ezek egyike volt Gál Kinga is. Nem az a lényeg, hogy most melyik pártból lép fel valaki, de az emberi jogok védelme mellett mindannyian elkötelezettek vagyunk. És joggal bízhatunk abban, hogy a tagjaink az emberi jogi hitelesség követelményének mindig megfelelnek.

Nem csak és nem elsősorban a párttagságtól fog függni, hogy ki mit gondol az emberi jogokról, hanem egy lelkiismereti, személyes kérdés is, és azt gondolom, a tagjaink nagyon elkötelezettek, és nagyon szépen tudtunk eddig együtt dolgozni. Semmi okot nem látok arra, hogy aggódjak, hogy a jövőben esetleg ez nem így fog történni.


Mennyire politikai alapúak ezek a kinevezések? Például egy kormányváltás hogyan befolyásolná az intézetet? Mennyire szólnak bele az amerikaiak?

Az intézet vezetői objektív gondolkodású szakemberek. Az amerikaiak meg kiemelkedően figyelnek a függetlenségre, nemcsak magyar részről volt meg a többpárti támogatottság, hanem amerikai részről is, a megnyitóra Hillary Clinton és Condoleezza Rice is eljött. Mondjuk ez Amerikában annyira nem is különleges eset, ott republikánusok és demokraták rendszeresen fellépnek közösen bizonyos ügyekben, és az intézet felállításával kapcsolatban is konszenzus volt.

Azt gondolom, ez a többpártiság itthon is meg fog maradni, nem látom okát, hogy egy kormányváltás bárhogy befolyásolja az intézet működését. Hogy mennyire lesz hosszú távú és stabil az intézet működése, az az én felelősségem is – bár valóban az mindig egy plusz teher lehet, amikor az ember politikusokkal is dolgozik. Nekem szerencsém van, nagyon jó politikusokkal dolgozom együtt.


30 évesen került a Tom Lantos Intézet élére, „ráadásul” nőként és romaként. Szembesült-e a szakmai tudását, rátermettségét megkérdőjelező vádakkal, és ha igen, hogyan hárította el a támadásokat?

Az alapvető felállás az, hogy igen: mindenki szkeptikus. Ezt nem is annyira a Tom Lantos Intézetnél éreztem, hanem inkább az ENSZ-jelölésemnél. Nyilván azért, mert az ENSZ-nél 42 ilyen mandátum van, amit összesen több mint hatvanan töltünk be, és az átlagéletkor kb. 20-szal lehet több, mint az én életkorom. Én vagyok eddig a legfiatalabb megválasztott ENSZ-szakértő. Inkább ott éreztem a bizalmatlanságot.

Itthon talán annyira nem, mert azok, akik döntéshelyzetben voltak, már hallottak rólam. Az EU-s elnökség is segített abban, hogy megismertessem a nevem, egyike voltam azoknak, akiknek az uniós elnökség alatti munkáját Orbán Viktor oklevéllel ismerte el.

De a „30 éves roma nő az ENSZ-nél” kemény csata volt. Több hónapos lobbi, többlépcsős interjú – még a kinevezésem előtti napon is felhívtak egy utolsó telefoninterjúra, tehát ilyen szinten volt bizonytalanság, hogy merjenek-e engem jelölni. Aztán azt is hallottuk, hogy valamelyik tagállam engem esetleg bojkottálni fog, ezért a kinevezésem napjának hajnalán még mentek a telefonok, a bennem bízó szakemberek, ismerőseim, pártfogóim igyekeztek eloszlatni a kételyeket. Az utolsó pillanatig nem tudtuk, hogy sikerül-e, izgalmas volt.

Szerencsére, azt hiszem, erről egészségesen gondolkodom, hiszen nem is várok mást: természetesnek tartom, hogy egy 30 éves nővel szemben mindig fennállnak ilyen dilemmák, feltevések, hogy nem alkalmas, hogy túl fiatal. De engem erősített, hogy ennyi mindenen átestem, a sok interjú után is engem jelöltek, ami további megerősítést jelentett a képességeim, rátermettségem felől. A konzultatív testületben ülő öt ország – Románia, Finnország, Panama, Zambia és India – követe közül négy rögtön engem jelölt. Engem a végén mindig megnyugtat, amikor így kerülök ki győztesen.

Az egészséges önértékeléshez kell az, hogy ne várja el az ember, hogy ennyi évesen ő lesz a legmegfelelőbb, de bízzon magában annyira, hogy ha próbára teszik, akkor be tudja bizonyítani, amit tud. Legyen annyi ereje, hogy ne csüggedjen el. Azt mondtam, tök normális, hogy az emberek bizalmatlanok, egyszerűen annyi a dolgom, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Nem sértődtem meg, nem háborodtam fel, nem vesztettem el a hitem, hanem végignyomtam.

A Tom Lantos Intézetnél is ugyanez volt. Tudtam, sok jelentkező van, magasrangú diplomaták is, de az embernek el kell hinnie, hogy amit eddig letett az asztalra, az elég lesz, és ha van bizalmatlanság, akkor az ember a tapasztalatai és felkészültsége segítségével meg tudja győzni a szkeptikusokat.


Mit tanácsolna egy huszonéves roma fiatalnak, aki mondjuk hasonló területen kezdené a szakmáját, mit tegyen, hogy elismerjék a szakmai képességeit?

Az én saját titkom mindenképpen az volt, hogy mindig, minden munkát maximális odaadással végeztem. Voltam biztonsági őrtől elkezdve minden, szórólapoztam, pincérnősködtem, én mindent csináltam, mert muszáj volt, hogy tandíjat tudjak fizetni. Az vitt előre szerintem, hogy bármit csináltam, azt alázattal tettem.

Amikor a Szigetre akartam kijutni 20 évesen, és nem volt pénzem belépőre, akkor elmentem egy biztonsági céghez, fölvetettem magam biztonsági őrnek, és 24 órás szolgálatban őriztem objektumokat, meg álltam a bejáratnál. És ezt ugyanolyan alázattal és elkötelezettséggel kellett tenni, mint amikor két évvel később egy Európa Tanács-konferencián képviseltem a szervezetemet és az országot.

Kicsit talán az a baj a mai fiatalokkal, hogy rögtön pályakezdőként is kikérnek maguknak nagyon sok mindent. „Nem ezért tanultam, én nem ennyi pénzért akarok dolgozni, nem csinálom meg ezt a munkát, többre vagyok hivatott” – szerintem ez a hozzáállás hibás. Én mindig mindent elvállaltam, amit lehet, és mindig mindent maximálisan csináltam. Sokat segített a karrierem során, hogy az előző főnököm mindig ajánlott a következőnek. Azt hiszem, szerencsém volt, mert az összes főnökömmel nagyon jó viszonyban voltam, mai napig nagyon sok barátom van köztük, követik a sorsom, drukkolnak nekem.

Ha az ember úgy érzi, hogy nem megfelelő neki az a munka, és ennél többre képes, nyilván azt lehet kommunikálni, de ennek megvan a módja. Csak akkor kérjen magasabb rangú munkákat, ha addig is elvégezte az alacsonyabbat is. Ne legyen finnyás, hanem mindig csinálja meg azt, amit rábíznak, alázattal, maximálisan. Amikor felszolgáló voltam, akkor is figyeltem a részletekre, hogy teszem le azt a poharat, azt a tálat, ha a pohár koszos, inkább visszaviszem és én magam gyorsan elmosom. És ez a hozzáállás szerintem magától kifizetődik, ha az ember jól dolgozik.


Mik a hobbijai, és marad-e idő rájuk?

Hát így kismamaként meg két munkahellyel egyáltalán örülök, ha tudok eleget aludni (nevet). A zenehallgatás a hobbim, a zene nagyon fontos számomra. Meg a barátokkal való időtöltés. Szerencsém van, nagyon sok nagyon jó barátom van, ők mindig kiemelt helyen vannak az életemben, persze a család után. Sajnos mostanában kevés időm marad rájuk.


Szűkebb hazájában, Szekszárdon büszkék az emberek Önre? Volt tanárok, osztálytársak? Milyen szellemi-érzelmi kezdőtőkével indult Ön abból a városból?

Nem voltam egy nagy ígéret a városi iskolában. Nem elit szülők gyereke voltam, apukám tévészerelő, szakmunkás, egy felvidéki kitelepített családból származik, anyukám roma óvónő. Tehát nem a tanár- vagy orvosgyerek kategória voltam, mint sokan, és ebből adódtak nehézségek.

Nagyon sokat kellett dolgoznom az elismertségért, és nem is mondták rám soha, hogy nagy ígéret lennék. Átlagos tanulónak számítottam, és biztos meglepetést okozok egy-két volt tanáromnak, ha esetleg mostanában hallanak rólam. Ezt annak tudom be, hogy nem olyan családi háttérrel indultam, amire könnyedén azt mondták volna annak idején, hogy ebből a lányból lesz valaki.

Egyszerű család gyermeke egy tízemeletes panelból – nyilván nem sokan gondolták, hogy én lehetek egyszer az ENSZ 42 független szakértőjéből az egyik (nevet).

De nagyon sok gyerekkori barátom van Szekszárdról, akik úgy érzem, büszkék rám. Azt hiszem, most pár hónapja kezdenek ismét tudni rólam otthon, eddig csöndben végeztem a munkám, a Balkánon, Afrikában meg itt-ott, de nem nagyon ismertek. Pedig elég gyakran járok haza, de azt hiszem, csak az utóbbi időszakban kezdik tudni, hogy én szekszárdi vagyok, az ottani értelmiség most kezdi realizálni, hogy van egy lány a nagyvilágban, aki innen származik, és erre büszke is. Többek között ezért is tervezem, hogy Budapest helyett Szekszárdon fogom megszülni a gyermekem, szeretném, ha mindig ezt a várost kellene beírnia az okmányokba születési helyként, emlékezzen a gyökereinkre, akárhol nő is majd fel egyébként.


Ha ezt elmesélné Szekszárdon hasonló családi körülmények közt élő roma gyerekeknek, talán megfordítaná a sorsát néhányuknak, nem?

Igen, lehet, de az egyik legnagyobb gyengeségem pont az önmenedzselés. 26 évesen az ENSZ-nek voltam tanácsadója, 29 évesen már diplomata voltam Boszniában, nagyon sok mindent csináltam a legnagyobb csendben, úgy, hogy a szüleimen kívül szinte senki nem tudta. Nem reklámoztam magam, valami visszatartott, hogy felépítsem mindezt egyfajta sikersztoriként és dicsekedjem vele. Valószínűleg más az én helyemben már baromi ismert személyiségként szerepelne az újságok címlapjain és példakép lenne, de én ezt tudatosan is kerültem, és nem így építkeztem. Mindig egyfajta szürke eminenciásként dolgoztam inkább a háttérben, ezért szerettem Balog Zoltán mellett kabinetfőnök lenni.

A kabinetfőnökről sem nagyon hallunk a médiában sem, meg nem is igazán tudjuk, kik ők, pedig őszintén, szerintem gyakran ők dolgoznak a legtöbbet egy államtitkár mellett. Az államtitkár a politikai arc, aki megy, beszél, képvisel, tolmácsolja az üzenetet a média és a lakosság, állampolgárok felé, de a kabinetfőnök az, aki összerakja a hátteret, a beszédeket, megszervezi a szakmai felkészítőket. Valahogy mindig azokat a munkákat választottam eddig, amelyek kemény háttérmunkát igényelnek, nem álltam az előtérbe önmagam építeni mint példaképet.

Azt gondolom, személyes beszélgetéseken keresztül azért elég sok embert inspirálhattam, de nem vagyok egy sztár, akiről most beszélni lehet, és ez így is van jól, mert nem olyan típusú vagyok, hogy ezt a szerepet könnyedén viseljem.


Volt főnökétől, Balog Zoltántól tudom, hogy az államtitkárságán rengeteg roma fiatal dolgozik, akik végzik a köztisztviselő napi munkáját, integrálódtak a „többségi” társadalomba, esténként meg hagyományőrző roma bulikba, egy társaságba járnak. Hogyan élheti meg kettős, roma-magyar identitását ma egy huszon-harmincas fiatal Budapesten? Mennyire elfogadott, hogy „ide és oda is” tartozunk? Értik-e ezt az emberek?

Most Makula György jutott eszembe, egy roma származású rendőr srác, az ORFK szóvivője, akit nagyon kedvelek és becsülök. A nyári egyetemünkön nemrég tartott egy előadást, ahol voltak roma diákok is. Pont azt mondta el nekik, hogy ha az ember bizonyít, elég szakmaiságot letesz az asztalra, akkor egy idő után megszűnik a cigány-nem cigány ellentét. Ha az ember egy új helyre kerül, akkor hajlamosak azt mondani rá, hogy így a cigány fiú, meg úgy a cigány fiú – sokszor kétszer annyi munkába kerül, de ha bebizonyítja, hogy ő igenis odavaló, rátermett, és jól teszi a dolgát, akkor egy idő után ez megszűnik. Az ember saját közegében már nem lesz fontos, hogy cigány vagy sem. Aztán ismét előjöhet, ha kilép a saját közegéből, közösségéből.

Egy csomó olyan roma fiatal dolgozik ott, akikre a többiek rámondják, hogy roma – egy romaügyi államtitkárságon azért számít is, hogy egy roma fiatal fogalmazza meg a véleményét, kritikáját, vagy egy nem roma –, de azontúl nem szokott ez számítani. Én azt gondolom, Budapesten abszolút meg lehet élni a többes kötődést.

Inkább apróságokban nyilvánul meg a cigányság-nem cigányság különbség. Ha erre felhívom a figyelmet, ki is szoktak nevetni. Arra gondolok, ha például elmegyünk egy szórakozóhelyre, romáknál abszolút nem bevett, hogy a számlát megosztjuk, kikérjük, és kiszámoljuk a külön fogyasztásokat. Hanem a romák kifizetik egyben, a következő kört egy másik, és így tovább. Én olyankor látom a különbséget, amikor a nem roma barátaim, ha kijön a számla, elkezdik kiszámolgatni, és én ettől rosszul vagyok, megalázónak érzem, hogy ott forintozunk, és gyakran inkább kifizetem mindenkinek (nevet). Persze, vannak barátaim, akik szerint ez inkább személyiségtípus függvénye, de én azt figyeltem meg, általában a romáknál vannak ilyen szokások.

Vagy az szokott még rettenetesen idegesíteni, ha mondjuk munkából érkezem haza, fáradtan, csomagokat cipelve, vagy éppen 40 fok van, és behív a főbérlő vagy a szomszéd vagy bárki, hogy valamit beszéljünk meg. Ha le is ültet, nem ad egy pohár vizet. Egy roma háztartásba nem lehet úgy bemenni, hogy az ember ne kapjon legalább inni, de általában enni is. És ez az én családomban is így volt. De ha belépek egy nem roma családhoz, és egy óráig beszéltetnek, és látják rajtam, hogy izzadok, vagy utazótáskával cipekedem egy hosszú út után, és nem adnak semmit, az nagyon furcsa.


Nem tudom, ez mennyire roma sajátosság, hiszen nálunkfele is az az első, ha valaki betoppan, hogy megkínáljuk valamivel, vagy megkérdezzük, mit kér.

Igen, ezt tudjuk az erdélyiekről, ez is egy sztereotípia (nevet). De szerintem a Magyarországon élő nem roma magyarok már sajnos sokszor nem ilyenek. Én is voltam Erdélyben, és azt tapasztaltam, hogy az erdélyi magyarok nagyon sok mindenben másak, és élnek még ezek a szokások, az egymásra odafigyelés.

Kicsit mindig romantizáljuk is Erdélyt, „a kultúra bölcsőjét”, hogy „ott még rendes emberek élnek”, „ott még igazi magyarok vannak”, mindig ezt gondoljuk Erdélyről. De nekem a saját tapasztalatom is azt mutatja, hogy ezek a dolgok sokkal jobban működnek ott, megmaradtak az emberközeli kapcsolatok. Az is lehet, hogy ez nagyvárosi, budapesti, és nem magyarországi magyar-probléma.


Ózdi turistákkal beszélgettünk Kézdivásárhelyen, és egy darabig minden rendben volt, aztán hirtelen azt kezdték mesélni, hogy a városuknak már több mint fele roma, akik csak lopni tudnak stb. Hogy lehet meggyőzni egyébként teljesen hétköznapi, jóindulatú, jó családapa munkásembereket arról, hogy mégsem úgy van minden, ahogy ők gondolják, hogy lehet kezelni az ilyen helyzeteket, amikor egy sztereotípiakészlettel áll elő valaki?

Sajnos sokszor a romák elleni előítéletek valóban tapasztalatokon alapulnak. Én azt tartom jónak, ha amellett, hogy elfogadom, hogy igen, neki van ilyen rossz tapasztalata, és ezt szűrte le belőle az egész cigányságra nézve, attól még higgye el, hogy a cigányság másról is szól: van egy csomó roma, aki nem ilyen. S ha nincs is az ő látóterében, attól még a cigányság annyira heterogén, mint a magyarság vagy a németség és az összes népcsoport.

Ez azért is nehéz, mert a legtöbb cigány ember, akinek munkahelye van és beköltözött a városba, nem mindig azonosítja magát a romákkal, és fel se tevődik róluk, hogy romák vagy nem romák. Éppen ezért az emberekben megmarad egy romakép, ami a telepi, sokgyerekes, nagyszoknyás, hangos cigányokról szól. Azt kell elhitetni a kétkedőkkel – ami nyilván nagyon nehéz –, hogy lehet, ő csak ezt a romatípust látja, de higgye, hogy nemcsak ez létezik, és nem szabad általánosítani.

Ha a romákról akar képet formálni, ne erről a pár családról mintázza, akiket ismer, akkor is, ha az észrevétele, miszerint lopnak, releváns és hiteles. Mert nem szabad az egész cigányságot miattuk elkapálni. Ezt tartom nehéznek, arról meggyőzni embereket, hogy ne a saját benyomásaik alapján döntsenek több százezer emberről.

Hozhatjuk az osztrák példát is, amikor Bécsben kiírták, hogy „magyarok, ne lopjatok”. Ott is kialakult egy kép a magyarokról, és azt rávetítették minden magyarra. Az általánosítás egy jellemzően emberi tulajdonság, segíthet eligazodni a világban, ha van valamilyen előzetes véleményünk mindenről. De van, amikor nem szabad hagyni uralkodni, mert a saját életterünk és tapasztalataink korlátozottak, és a negatív hozzáállás, ellenségeskedés vagy elszakadás másoktól sosem vitte még előrébb a világot.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS