2021. július 28. szerdaSzabolcs
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Kisebbségi jogsérelmek bejelentését várja a legfiatalabb ENSZ-szakértő

kérdezett: Bakk-Dávid Tímea 2011. szeptember 28. 14:26, utolsó frissítés: 17:22

„Európában könnyű kisebbségvédőnek lenni; rengeteg problémánk van, de szabadon beszélhetünk” – interjú Izsák Ritával, aki 193 állam nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségeiért felel.


A magyarországi Izsák Ritát június elején választották meg az ENSZ főtitkár-helyettesi rangú kisebbségügyi független szakértőjének, augusztus 1-jén kezdte a munkát.

Három évig tart a mandátuma, az ENSZ Kisebbségi Fórumát is elnökölni fogja; 193 tagállam nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségéért felel. 10 évi roma jogvédő aktivista tevékenység után elnyerte a Tom Lantos Intézet igazgatói tisztségét is.

31 évesen ő a legfiatalabb ENSZ-szakértő; korábban bejárta a világot Afrikától Koszovóig, most Budapest és Genf között ingázik, ahogy a kettős – többes – munkaköre megkívánja.


Hogyan teltek az első hetei az ENSZ-nél, mi konkrétan a feladata?



Izsák Rita: – A munkám elég nagy része nem látható, hiszen olyan közleményeket adhatok ki, amelyek nem publikusak. Ezek tulajdonképpen kormányokhoz intézett felhívások, angolul urgent appeal vagy allegation letter a nevük. Előbbit akkor alkalmazzuk, amikor valamilyen sürgős beavatkozást várunk, a második akkor használatos, amikor hallottunk egy ügyről, és tisztázást kérünk az illető országtól.

Eddig egy publikus közleményt adtam ki a lakhatásért felelős ENSZ-biztossal közösen augusztus elején. Angliában ki akarnak lakoltatni egy ír cigány utazó közösséget. Arra kértük a brit kormányt, vizsgálja fölül ezt a döntését.

A kollégám főleg emberijog-sértésekre hivatkozott, én kevésbé: átrágtam ennek a többéves ügynek a hátterét, átlapoztam a régi bírósági jegyzőkönyveket, és arra a következtetésre jutottam, hogy a brit kormány azért elég sok mindent megtett, hogy jogilag rendben legyen az ügy. Én azt sérelmeztem inkább, hogy 18 millió fontba kerülne ez a kilakoltatás, a telep ledózerolása, a lakások lebontása, de ebből nem fordítanak a kilakoltatottak szállására. Ez nem elfogadható egy EU-tagállam részéről. Ráadásul mi úgy hallottuk, hogy 8 millió font csak a rendőrségi kiszállás költsége.

Bonyolult amúgy az ügy, mert a telep lakóinak fele illegális lakó, a többiek legálisan tartózkodnak ott, tehát nehéz itt igazságot tenni. De az is hozzátartozik a történethez, hogy Angliában bizonyítottan nincs elegendő hely az utazók befogadására, így nem lehet elvárni tőlük, hogy legálisan éljenek, ha ennek nincsenek meg a feltételei. Engem az bánt, hogy 300 embert lakoltatnának ki, amelyből 110 gyerek, és nem lesz ahová menniük, egyik napról a másikra földönfutóvá válnak. Azt kértem a brit kormánytól, próbálja meg addig legalább a kilakoltatást felfüggeszteni, amíg nem találnak valami más megoldást az ott lakóknak, hiszen nagyon sérülékeny helyzetbe sodorják őket.

Egyébként nem vagyok közleménypárti abban az értelemben, hogy úgy gondolom, az nem igazán segít, ha írunk a kormányoknak és felháborodunk. Arra kértem a kollégákat is, vizsgáljuk meg, konstruktívan hogyan tudnánk segíteni például ebben az ügyben a brit kormánynak.


Sajtóból és különböző szervezetektől értesülnek a kisebbségek elleni jogsértésekről, vagy akár magánszemélyek is fordulhatnak Önökhöz?

Természetesen! Mondjuk ez a Dale farm-ügy régi, roma aktivistaként sok éve követem az alakulását. Ez egy hatalmas telep Essexben, és egy nagyon ismert eset.

De nagyon fontos tudni, hogy bárki fordulhat hozzánk. Sajtóból is értesülünk az esetekről, de inkább akkor tudunk segíteni, ha maguk a sértettek fordulnak hozzánk. Weboldalunk címe: https://www.ohchr.org/EN/Issues/Minorities/IExpert/Pages/RitaIzsak.aspx, és a minorityissues@ohchr.org e-mail címre várjuk a panaszokat.


Független szakértőként, ugyanakkor magyar-roma identitású magyar állampolgárként került ebbe a tisztségbe. Várható-e, hogy kiemelten tematizálja a határon túli magyar és az európai, magyarországi roma kisebbségek problémáit?

Nagyon jó, hogy ezt megkérdezi, mert az első közleményem kiadása után több bírálatot kaptam különböző internetes oldalakon, hogy „már megint a cigányokat védem”, és miért nem például a székelyeket vagy a határon túli magyarokat. Nyilván, ezek névtelen kommentek voltak, amivel érdemben nem tudunk foglalkozni. De nagyon sok múlik az embereken, hiszen ha nem fordulnak hozzám, én nem tudok eljárni. Olyan ügyekben fogok megnyilvánulni tudni, amiről konkrét adataim, információim vannak.

Újságcikkekre annyira nem szeretek hagyatkozni, és tényleg azt várom az emberektől – és ez mindenkire vonatkozik szerte a világban –, hogy akinek ilyen panasza van, az forduljon hozzánk, és akkor ki fogjuk tudni vizsgálni.

Nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy pártosodom bármilyen irányba az alapján, hogy milyen ügyekben kommunikálok. Remélem, az elkövetkező hónapokban egyre többen fognak tudni rólunk, és bizalommal fordulnak hozzánk. A civil szervezeteket is bátorítjuk, mert bár a magánszemélyek panaszai is fontosak, de a szervezetek több ember nevében keresnek meg, és ha vannak olyan alapítványok, amelyek összesítik, dokumentálják ezeket a sérelmeket, nagyon sokat segít nekünk, hogy érveket tudjunk felépíteni. Ezért arra kérem a határon túli magyar médiában dolgozókat is, hogy népszerűsítsék ezt a lehetőséget a kisebbségi szervezetek között. Várom, hogy megkeressenek konkrét ügyekben, adatokkal.


Évente hány megkeresés érkezik?

Egyelőre nem tudok pontos statisztikát, de már kértem a kollégákat, hogy állítsanak össze egyet. Van több munkatársam, akik az e-maileket nézik, összesítik, aztán megkérdeznek, melyik ügyben induljunk el, közösen felállítjuk a prioritásokat a beavatkozás sürgősségének szempontjából. Meglepő számomra, hogy a panaszok többsége eddig Ázsiából érkezett, és vallási kisebbségek problémáira hívták fel a figyelmemet.



Emberileg egyáltalán lehetséges-e megismerni, feltárni 193 tagállam – teszem azt több ezer – kisebbségi csoportjának problémáit?

Hát igen, az ENSZ szerint a világ lakosságának 20 százaléka él kisebbségként, tehát több mint egymilliárd emberért kellene felelnem. Ennek nyilván nagyon meghatározó fizikai akadályai vannak. De én azt hiszem, hogy a mai világban, amikor e-mailben lehet kommunikálni, nagyon sokat lehet tenni, elég sok panaszt fel lehet dolgozni. Ami időt vesz igénybe, az az ügyek kivizsgálása és az érvek felépítése egy kormány felé történő kommunikációban.

Ha valóban súlyos sérelmekről hallunk, akkor mindig a kormányoktól kérünk magyarázatot. Amúgy az ENSZ kisebbségügyi főbiztosának megkeresésére a kormányok átlag 55 százalékban azonnal válaszoltak. Ha nem kapunk választ, vagy az nem kielégítő, vagy az derül ki belőle, hogy tényleg baj van, akkor lehet további lépést tenni.

Ami nagyon limitált, az az utazás, mert az költségvetés függvénye. Minimum három látogatást biztosít az ENSZ minden évben, ezek kéthetes országlátogatások. Sokba kerülnek, meg kell szervezni, biztonsági intézkedések szükségesek, oda kell utazni. Ez a nehezebb része, de minden állammal könnyű e-mailben kommunikálni, már csak azért is, hiszen minden tagországnak ott ül a nagykövete Genfben. Rajtuk keresztül történik a kommunikáció, ők küldik tovább a saját országukba.

Én a nehézséget nem is a fizikai kapacitásunkban látom, vagy abban, hogy nem tudunk reagálni a kisebbségek panaszaira, hanem a láthatóságunkban. Nemrég találkoztam egy koszovói kollégával, aki egy ottani kisebbségi szervezet elnöke, és egyszerűen nem hallott rólunk, az ENSZ kisebbségügyi független biztosa cím nem mondott neki semmit. Furcsa nekem, hogy még a régióban sem sokan tudják, hogy vagyok. Azt látom kihívásnak, hogy tudassuk az emberekkel: létezünk, és jöjjenek hozzánk bizalommal.

Facebook-oldalt szeretnék létrehozni a főbiztosi mandátumnak, ahol videókat, cikkeket tudok megosztani, és az emberek direkt kommunikálni tudnak velem. Az ENSZ-weboldal erre nem alkalmas, nem ennyire interaktív. Saját weboldal létrehozásán is gondolkodom, mert most kicsit korlátozottabb a mozgásterem – kismama vagyok –, és tudjanak az emberek megtalálni akkor is, ha Magyarországon vagyok.

A legnagyobb kihívás nem is az európai régió, hanem Afrika és Ázsia, ahol valóban nagy gondok vannak. Nem hiába van annyi panasz az európai kormányok ellen, hiszen itt tud annyira erős lenni a civil szféra, hogy tudnak rólunk, írnak nekünk, tudják, hogy kell összeszedni az adatokat, statisztikákat, táblázatokat, nagyon ügyesek. Én éltem Afrikában, és több kisebbségügyi képzésen résztvettem, ahol a világ minden részéből, Ázsiából, Afrikából is voltak résztvevők, így sok barátom van mindenhol. De az a baj, hogy ők főleg magánemberek, és nem igazán szerveződnek össze a civilek ezekben az országokban. Így innen kevesebb panasz jön, ezekre a térségekre jobban oda kell figyelnünk.


Visszás helyzet, hogy pont onnan, ahol a legtöbb jogsértés történhet a kisebbségek ellen, kevés panasz érkezik, mert az emberek feltehetően félnek...

Így van, egyszer a kisebbségi munkacsoport ülésén Genfben volt egy etióp kollégám, aki felszólalással készült a kormány elnyomása miatt, és egy nappal azelőtt figyelmeztetést kapott, hogy ne mondja el, mert bajban lesz. És lekerült a napirendről. Azt hiszem, Európában könnyű kisebbségvédőnek lenni, mert ugyan rengeteg problémánk van, de szabadon beszélhetünk. Viszont rengeteg másik országban ezeket az embereket egyszerűen „eltüntetik” vagy legyilkolják.

Van egy emberijog-védők helyzetét figyelő mandátum is az ENSZ-en belül, egy ugandai hölgy a szakértő, és néztem a statisztikáit: hihetetlen mennyiségű közleményt ad ki, mert halomra torolják meg a jogvédők tevékenységét vagy börtönzik be őket szerte a világban. Az újságírók meg az aktivisták tucatjával tűnnek el Oroszországtól Szíriáig.

Azt mégsem mondanám, hogy ott több a probléma, mert azt nem tudom. Csak azt látom a saját ENSZ-es tapasztalatomból, hogy én el tudtam menni 2006-ban az ENSZ kisebbségügyi munkacsoportjába, fel tudtam szólalni a magyar kormány romapolitikájának hiányosságai ellen. Ott ült a magyar kormány képviselője is, kedvesen elmondta, hogy valóban, sok minden nem történt meg, dolgoznak rajta, aztán kezet fogtunk, és elmentünk beszélgetni. Ez Európa. Míg az etióp kolléga olyan fenyegetéseket kapott, hogy meg sem mert szólalni. Emberi jogokat védeni ilyen országokban valóban életveszéllyel járó feladat.


Korábban Balog Zoltán társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár kabinetfőnöke volt. Ön szerint milyen eséllyel megvalósítható az, amit a jelenlegi magyar kormány felzárkóztatás terén elképzelt? A közmunkaprogramot például élesen bírálták...

Az indokok érthetők, a megfelelő eszközök kiválasztása már lényegesen nehezebb. Nyilván az teljesen egyértelmű, hogy a közmunkaprogram egy teljesen átmeneti, ideiglenes dolog kellene legyen, ami bevezeti az embereket a munkaerőpiacra, és utána el tudnak helyezkedni a fehérgazdaságban. Tehát jó gondolat az, hogy a közmunka nem egy végső menedék, ne ebből kelljen megélnie az embereknek. Azt látom problémának viszont, hogy nincs munka. Nem az történik majd, hogy közmunka után elmennek az emberek dolgozni, mert nem lesz hol dolgozni. S ha nincs állás, akkor megint jön a fekete- meg szürkegazdaság.

Van egy csomó olyan leszakadó térség, ahol a közmunkán kívül nem lesz más lehetőség, és az emberek éhen halnának az érte kapott pénzből. Most is azt hallom, hogy az emberek inkább csinálják a maguk kis feketemunkáját, mert egyszerűen jobban megéri, és ez nem biztos, hogy jó tendencia lesz a jövőre nézve.


Ön képviselte a magyar kormányt tavaly azon az amerikai tanácskozáson, amely azt járta körbe, hogy a Harlem Children's Zone (HCZ) program átültethető-e Magyarországon a romák helyzetének javítására. Hogy áll az a projekt? Mit gondol a hasonló nyugati jó gyakorlatok kelet-közép-európai alkalmazhatóságáról?

Ez egy érdekes program, amit én személy szerint több okból is kritizáltam. A HCZ mint amerikai, New York-i, harlemi program az ott felnőtt feketék kezdeményezése volt. Találkoztam a vezetőkkel, akik egyébként fantasztikus emberek; kiképezték magukat, és úgy döntöttek, visszamennek, és próbálnak a közösségeiken segíteni. Ám a magyarországi HCZ-átvétel kezdeményezése egyáltalán nem az itteni roma közösségektől jött, nem egy csapat vidéki roma fiatal jött az ötlettel, hogy nézzük meg, mi van Harlemben, és mit tanulhatunk az ottani feketéktől. Pedig lenne amit.

A HCZ Amerikában nagyon sikeres, de látnunk kell, hogy a feketék számára egy szegregált, párhuzamos intézményrendszereket felállító program. Aki egy kicsit is ismeri Amerikát, az tudja, hogy ott egyáltalán nincs szociális ellátórendszer, mint nálunk. A szocializmus valóban nagyon sok kárt okozott a térségben, de egyvalami biztos, hogy van szociális ellátó rendszerünk: az oktatás ingyenes, az egészségügyi ellátás – ha van társadalombiztosításunk – ingyenes.

Ezek olyan vívmányok, amelyek Amerikában a mai napig ismeretlenek. Ott minden alapszolgáltatás pénzbe kerül, és éppen ezért a HCZ arról szólt, hogy ezeknek a fekete családoknak felépíti ezt az ellátórendszert. Lett egy fekete ovi, egy fekete iskola, egy fekete egyetem, egy fekete tanácsadó testület, fekete konditerem – ott minden szegregáltan van. Ez volt tehát a másik, szakmai jellegű problémám.

Amúgy ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne átvenni a HCZ programból elemeket, alapelveket. Például a feltételekhez kötött pénzjuttatás elve: akkor kap egy család pénzt, ha iszonyú kemény feltételeknek felel meg. Például megnézik azt is, esténként mesélnek-e a gyereknek. És bizonyítani úgy kell, hogy a gyerek lerajzolja, amit hallott, és azt másnap be kell vinni. Vagy megnézik, a szülők időben visszavitték-e a könyvtári könyveket, van-e valamilyen tartozásuk. Ha minden rendben van, akkor adnak nekik pénzt.

Ez a gyakorlat a mi térségünk kultúrájától teljesen távol áll: nehogy már valaki beleugasson a privát életünkbe, és az alapján döntse el, érdemesek vagyunk-e valamire vagy sem. Ez Amerikában működik, és itt is meg lehetne próbálni, hogy bizonyos szolgáltatásokat attól tegyenek függővé, hogy a családok hogyan teljesítenek, és a gyerekeikre hogyan figyelnek.

Ha valamit tanulnunk kell a HCZ program kezdeményezőitől, az az elvek és a módszertan, illetve az, hogy itt is több ember kéne, aki a sajátjain akar segíteni. Nagyon jó, ha egy csapat budapesti akadémikus akar a cigányokon segíteni, de attól még ez nem fog itt meggyökeresedni. Vagy ha lemegy egy csapat budapesti vidékre, Szabolcsba, és azt mondja a romáknak, itt van egy program, ami jó lesz nektek – ez egyszerűen nem fog működni. A HCZ-nek 40 évig tartott, amíg ide eljutott, ezek nagyon hosszú folyamatok, és csak úgy lehet bármit, ha a helyi közösség kezdeményezi, magáénak érzi.


Ön szerint mekkora az esélye annak, hogy a közeljövőben Magyarországon, vagy mondhatnám akár Romániát is, előáll egy fiatal roma csoport, aki kezdeményez valami hasonlót?

Harlem az New York, ami a lehetőségek mindenkori őshazája. Tehát nyilván könnyebb ott kitörni, mint egy magyarországi vagy erdélyi zsákfaluból, ahol nincs munka, és mondjuk egy egyetemre elszármazó diák nem tud miért visszamenni. Nálunk a leszakadt rétegek nagyon sokszor ilyen pici falvakban élnek, ahol nincs munka, és nincs mit csinálni.

Egyrészt nagyon jó lenne, hogy minél több fiatal térjen oda vissza, ahonnan indult, másrészt viszont teljesen érthető folyamat, hogy sokuk nem akar, mert egyszerűen nem kap munkát.

Ez egy ilyen kettős dolog: kritizálom a cigányságot, amiért nem tér vissza oda, ahonnan indult, és nem segít a sajátjain, amellett meg önkritikát is gyakorlok, hiszen én sem ezt tettem. Én szekszárdi vagyok, és én sem bírom magam otthon elképzelni, nem tudnék ott mit dolgozni, ami a szakmámnak meg a tapasztalataimnak megfelel. Nagyon szeretek hétvégékre hazatérni, de nem találnék olyan megfelelő munkát ott, hogy azért megérje odaköltözni. Tehát megértem azokat a fiatalokat, akik nem akarnak ilyesmit vállalni.

Amúgy van 1-2 pozitív példa, egy testvérpár például, akik közül az egyik már doktorál filozófiából, visszatértek Szendrőládra, és a cigánytelepen elindítottak egy tanodát, ahol korrepetálják a cigány gyerekeket. Tehát van egy-két ilyen eszméletlen életerővel bíró cigány fiatal, akiket én nagyon tisztelek és felnézek rájuk, és csak remélni merem, hogy több ilyen lesz. Hatalmas áldozatokkal jár visszamenni, de elvárni nem lehet senkitől. Viszont ha már visszamentek, akkor nagyon meg kellene őket becsülni, és ezeket a közösségeket nagyon kellene támogatni.


Egy kormány hogyan tudná hazatérésre bátorítani a hasonló fiatalokat, hogy lehet ezeket a személyes döntéseket ilyen irányban befolyásolni?


A pedagógusképzésben voltak ilyen kezdeményezések, hogy akik hátrányos helyzetű gyerekeket tanítanak, kapjanak plusz pénzt. Tehát az anyagi ösztönzők lehetne egy módszer. Ám van egy csomó olyan civil kezdeményezés, ami már jól működik, és valahogy egyszerűen nem megy át az állami közpolitikák szintjére. Például ezek a tanodák. Azt nem tudom, Romániában hogy van, de nagyon sok működik Magyarországon, és ezek mind civil kezdeményezések. És az a baj, hogy hiába működnek jól évek óta, mindig a Soros Alapítványnak vagy mindenféle adományozóknak vannak kiszolgáltatva. Hiába működnek és sikeresek, az oktatási tárcák valamiért azt gondolják, jó, ha megmarad az egész egy civil közegben.

Közben meg én azt gondolom, a jól működő civil kezdeményezéseket az államnak át kellene vennie, így egy biztonságot jelenthetne annak is, aki vissza akarna térni. A kormánytisztviselői, közalkalmazotti bér például még mindig alacsony, de a legtöbb embernek megbízható megélhetést jelent, nagyobb biztonságot nyújt számukra, jobban tudnak hitelt fölvenni stb. Ha néhány civil kezdeményezést átvenne a kormány és rendes munkahelyeket hozna létre, talán több fiatal gondolná, hogy megéri visszatérni, és nem a bizonytalanságba megy haza, hanem valamiféle esélye van megélni a jövőben is.


Magyarországon, azt hiszem, jobb a helyzet ilyen szempontból, de Romániában az az általános gond, hogy nagyon kevés roma fiatal jut el nemhogy egyetemre, de középiskolába is. Sajnos általános jelenség egyes térségekben, hogy már 1-4. osztályban kimaradnak az iskolából a roma gyerekek, és sokan nem is tanulnak meg írni-olvasni.

Nagyon fontosak a cigány gyerekek számára a pozitív példák. Jártam én is olyan telepen, ahol generációkra visszamenőleg nem tanultak a szülők, vagy ha tanultak, munkát nem kaptak, és a diákok egyszerűen nem látták értelmét, hogy továbbtanuljanak, nem hiszik el, hogy nekik jobb lesz. Ez nagyon komplex probléma, és sokkal mélyebbre nyúlik, mint első látásra tűnhet, hogy „a cigány gyerekek nem akarnak tanulni”.

Másrészt meg az is ok lehet, amit én is tapasztaltam: nagyon nehéz megállni a helyed egy többségi iskolában. A cigányozás, mások megalázása nagyon megy az iskolákban, a gyerekek nem nagyon válogatják meg a szavaikat, és nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Kigúnyolnak, nehéz is, lenéznek, akkor minek szenvedni? – gondolja magában a cigánygyerek, és aztán inkább abbahagyja a sulit és elmegy dolgozni. A pozitív példák tudnák azt az üzenetet átadni neki, hogy igenis van értelme. Kevés van belőlük sajnos Magyarországon is...


Fontos szerepe volt az európai roma keretstratégia kidolgozásában is. Lesz elég politikai akarat Ön szerint tagállami szinteken is, hogy elinduljon a nemzeti stratégiák kidolgozása, és konkrétan történjék valami e téren?


Nagyon jól látja a dolog velejét. Nagyon fontos, hogy lesz egy uniós keretstratégia, és hogy a nemzeti stratégiákat is meg fogja nézni és ellenőrizni valaki uniós szinten. De nem lehet azt várni a romastratégiától, hogy mindent megoldjon, szükség van a tagállamok tevőleges hozzájárulására.

A stratégia elfogadását megelőző tanácskozásokon ott voltam, és nagyon nyilvánvaló volt, hogy azért tagállamok szempontjából nagyon mások az érdekek. Az egyik tagállam az inklúzió, a másik a migráció szempontjából nézte az ügyet, a franciák ugye azt akarják, hogy szabályozott keretek között történhessen az oda irányuló kivándorlás... vitába szálltak a tagállamok azon is, hogy a roma fiúknak vagy lányoknak jobb-e az iskolai teljesítménye... szóval sokszor elcsúsztak a megbeszélések.

A keretstratégia egy lehetőség, ám a tagállamoknak kellene kisütniük, hogyan tovább, ahhoz, hogy ebből valami jó szülessen az érintettek számára is. A romák felelőssége is minden tagállamban, hogy belenézzenek az európai stratégiába, részt vegyenek a nemzeti stratégia kidolgozásában, meglássák a lehetőségeket, pályázzanak, projekteket kezdeményezzenek, és kérjék az EU támogatását a végrehajtáshoz.


De mi van akkor, ha kevés roma szervezet van, és nem is férnek hozzá ezekhez az információkhoz? Az érintettek – pont azok, akiken ennek a stratégiának segítenie kellene – nem jutnak szóhoz, sőt esetleg nem is tudnak arról, hogy értük készül valami, mert nincs aki elmondja nekik. Így nem is tudnak beleszólni, mi kerüljön a nemzeti stratégiába. Lehet, hogy egy 8. osztályt végzett roma párti helyi tanácsos sem követi a híreket, és nem tud az egészről...

A nagyvárosi roma szervezeteket ismerem inkább, például a Romani Crisst, nem tudom, vidéken mi a helyzet e téren Romániában. De azért van néhány roma értelmiségi, akik nagyon jó munkát végeznek, például a nagybányai falépítéssel kapcsolatban amikor információk után kutattam, tudtam beszélni a romák jogait védő roma ügyvédekkel, és ennek nagyon örültem. Nekem nem tűnik annyira reménytelennek a helyzet Romániában, az itteniek néha még aktívabbnak is tűnnek, mint a magyar roma szervezetek. Nyilván ez attól is függ, hogy az ember kívülről nézve mivel szembesül.

Az interjú második részét holnap közöljük

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS