2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Fekete csütörtök a valóságban és a filmvásznon

Mitrovits Miklós 2011. április 30. 09:39, utolsó frissítés: 2011. május 03. 08:58

Mi is történt 1970 decemberében Lengyelországban, és miért kihagyhatatlan a Fekete Csütörtök című szuperprodukció. Janek Wi¶niewski elesett...?


Lengyelország együtt él a történelmével, legalábbis a többi kelet-közép-európai országhoz viszonyítva szembetűnő a nemzeti történelem állandó jelenléte. A napi- és hetilapok rendszeres mellékletei, a boltokban látható lengyel történelmet feldolgozó számtalan könyv és a televízióban gyakran szereplő történészek mellé a filmszakma is felsorakozott.

Korábban az államszocialista rendszerben is kiemelt helyet foglaltak el a történelmi filmek a társadalmi tudat alakításában: gondoljunk csak Andrzej Wajda második világháborús filmjeire, vagy a később készített – az ötvenes éveket megelevenítő – Márványemberre, a Szolidaritás idején forgatott Vasemberre, de említhetjük a középkori történeteket megelevenítő lovagi alkotásokat is (Keresztesek, Kis lovag).

>> Történelem rovatunk korábbi írásai >>

A rendszerváltás után folytatódott a sor többek között a Tűzzel Vassal ekranizációjával, valamint az elmúlt években is láthattunk néhány emlékezetes, történeti témát választó mozit. A korábbiakhoz képest az egyik legjelentősebb változás, hogy míg korábban a „nagy” történelem állt a középpontban, addig ma már az egyszerű emberek életére,



a történelem megélésére/újraélésére helyeződik a hangsúly.

E módszer egyrészt a történelemtudomány egyik új irányzatára támaszkodik, másrészt sokkal közelebb hozza érzelmileg a nézőt az adott korszakhoz, íly módon hatásosabban alakítja a gondolkodását a múltról. Ilyen film volt az utóbbi időben Az érem másik oldala (Rewers), amely az ötvenes évekbe engedett bepillantást vagy a Minden, amit szeretünk (Wszystko, co kochamy), amely a Szolidaritás idején zenélő, érettségiző, bulizó ifjúságot, majd a hadiállapot bevezetése következtében egy szerelem megszakadását és a disszidálás egyéni tragédiáját ábrázolta.



Végül, de nem utolsó sorban ide sorolhatjuk Wajda Katyń című alkotását is, amely nem a politika, hanem a társadalom oldaláról közelítette meg a lengyel történelem egyik legnagyobb tragédiáját. E sorba illik a legújabb lengyel szuperprodukció is, a Fekete Csütörtök. Janek Wi¶niewski elesett...

Az 1970 decemberében lezajlott események filmszerű feldolgozása korábban még nem történt meg annak ellenére, hogy tíz évvel az események után Wajda beépítette a történetet a Vasemberbe, sőt eredeti dokumentumfilm részletekkel illusztrálta is. Igaz, akkor még szó sem lehetett a katonaság által végrehajtott sortűz ilyen közvetlen, naturalisztikus ábrázolásáról. De


mi történt 1970 decemberében Lengyelországban

és miről szól a film? A hatvanas évek vége felé a pártvezetésre egyre nagyobb nyomás nehezedett a gazdasági problémák megoldatlansága miatt. Lényegében arról volt szó, hogy 1956 után elmaradtak a valódi reformok a gazdaságirányítási rendszerben, így megmaradt a sztálinista rendszerből örökölt merev, központi, tervutasításos gazdálkodás, miközben az 1956-ban feloszlott termelőszövetkezeteket – a társadalom felé tett engedményként – nem szervezték újjá.

Hamarosan kiderült, hogy a rendszer belső feszültségei általános válsághoz vezetnek. Az áru elfogyott a boltokból, ugyanakkor meglehetősen sok pénz volt a lakosság megtakarításaiban. A pártvezetés úgy döntött, hogy egy jelentős áremeléssel


felszívhatja a felesleges pénzt.

Az áremelésekről még 1970. október végén döntöttek, ám csak december 12-én, szombaton este jelentették be hivatalosan a televízióban. A döntés összességében 13-30 százalékos emelkedést irányzott elő; az indulatokat azonban az váltotta ki, hogy az intézkedést egyrészt teljesen titokban készítették elő, másrészt az emelés elsősorban a mindennapi fogyasztott termékeket érintette.



Előtte összehívták az üzemekben a párt alapszervezeteit, ahol felolvasták a vezetés határozatát, hogy a tagok segítsenek a munkásokat meggyőzésében a döntés szükségességéről. A terv azonban kudarcot vallott, ugyanis a gyűléseken – ahol értelemszerűen csak párttagok vettek részt – nagy felháborodással, sőt tiltakozással fogadták a hírt.

A vezetés számolt a társadalmi elégedetlenséggel: már december 9-én létrehozták a belügyminisztériumon belül az Ősz ’70 fedőnevű operatív törzset, amely feladatául kapta az árintézkedések által kiváltott társadalmi elégedetlenségek különböző formáinak a megfigyelését, illetve a megfelelő ellenintézkedések megtételét.

December 12-én pedig megkezdték a ZOMO, a rohamrendőrség, az önkéntes rendőrség funkcionáriusainak, illetve a rendőrség és a Biztonsági Szolgálat hallgatóinak mozgósítását. Mivel a bejelentést hétvégére időzítették valójában csak hétfőre lehetett komolyabb tiltakozást várni. Így is történt: a hét első napján Gdańskban és Gdyniában


komolyabb sztrájkok, illetve utcai demonstrációk

zajlottak le. Gdyniában kedden (15-én) elérték a hajógyári munkások, hogy a városi tanács elnökével tárgyaljanak, aki megígérte, hogy a munkások követeléseit továbbítja a kormánynak. Éjszaka, miközben a sztrájkbizottság egy felhívást szövegezett, a rendőrség betört az épületbe és brutálisan megverte, majd letartóztatta az ottlévő személyeket.

E napon Gdańskban súlyosabb volt a helyzet. A feldühödött munkások felgyújtották a pártbizottság és a rendőrség épületeit, amelyek szinte teljesen leégtek. Eldördültek az első lövések is, több halottja is volt a napnak. Másnap a Lenin Hajógyár előtti összecsapások szintén több halálos áldozattal jártak.



Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gdański felfordulás rablással és fosztogatással is együttjárt, így a pártvezetés megfelelő érvet kapott arra, hogy felelőtlen rablóbandáknak, később ellenforradalomnak minősítse az eseményeket. Gdyniában a szerda viszonylag nyugodt volt, a gyárakban nem dolgoztak, sőt sztrájkba léptek Szczecin és Elbl±g munkásai is.

Zenon Kliszko, a Politikai Bizottság tagja Gdyniába utazott és rettentő kemény fellépést ígért. Blokád alá vetette a hajógyárat, megtiltotta bármilyen információ kiszivárogtatását. Ezzel szemben az esti híradóban Stanisław Kociołek munkára szólította fel az embereket, a követeléseket természetesen demagógnak és felelőtlennek minősítette, de hangsúlyozta, hogy a munka felvételéhez minden feltétel adott.

Így munkások másnap reggel fél 6 körül, ahogy leszálltak a vonatról szembetalálták magukat a felsorakozott páncélosokkal, fejük felett helikopterek köröztek. Hamarosan több ezer munkás torlódott össze a peronon és a hajógyárhoz vezető két kis viadukton. Ekkor eldördültek az első lövések, amit valóságos sortűz követett. Később a városba menekülőkre és ott tovább demonstrálókra is tüzet nyitottak. A hivatalos adatok szerint e


Fekete Csütörtökön csak Gdyniában 18-an haltak meg,

köztük középiskolás diákok is. Emellett lőttek Szczecinben és Elbl±gban is. December 15-e és 18-a között, négy nap leforgása alatt a hivatalos adatok szerint 49-en vesztették életüket és körülbelül ezren sérültek meg, köztük sokan maradandó károsodást szenvedve, illetve több ezer embert tartóztattak le. Az akcióban 550 tankot, 700 páncélozott szállítójárművet, 5 ezer rendőrt és 27 ezer katonát vetettek be!


De ki adta ki a tűzparancsot és miért?

Fontos megjegyezni, hogy az áremelések bejelentése után a válság megoldásáig egyetlen egyszer sem ült össze a Lengyel Egyesült Munkáspárt Politikai Bizottsága, sem a Minisztertanács, sem pedig az Államtanács. A Központi Bizottság ugyan 14-én ülésezett, de ott meglehetősen szürrealista módon egyetlen szó sem esett az áremelésekről, sem pedig a gdański, illetve a gdyniai zavargásokról.

Másnap délelőtt 9 órától Gomułkánál tanácskozást tartottak, amelyen részt vett Marian Spychalski (Államtanács elnöke), Józef Cyrankiewicz (miniszterelnök), Bolesław Jaszsczuk, Mieczysław Moczar, Ryszard Strzelecki (KB-titkárok), valamint Stanisław Kania (KB Adminisztratív Osztály vezetője), Wojciech Jaruzelski (nemzetvédelmi miniszter), Kazimierz ¦witała (belügyminiszter) és Tadeusz Pietrzak (rendőrség főparancsnoka).

E megbeszélésről egyetlen „emlékeztető” készült csupán, amely arról tájékoztat, hogy a tűzfegyver használatáról „kollektív” döntés született. Az utcai zavargásokkal egyidőben felerősödött – valójában már 1968 márciusa óta zajlott – a kulisszák mögötti hatalmi harc. Władysław Gomułka bukása egyre valószerűbbé vált. A kérdés nem az volt, hogy ő vagy más legyen-e a párt első embere, hanem az, hogy helyette a keményvonalas Mieczysław Moczar vagy Katowice vezére, Edward Gierek.

Gomułka teljesen elveszítette bázisát: először szembefordította magával az értelmiséget, beleértve a marxistákat is, majd 1968 márciusában a diákságot, most pedig a munkásokat. A leváltása ellen senki nem tiltakozott, senki sem védte meg. Az ismert dokumentumok és az ellentmondásoktól sem mentes visszaemlékezések szerint Moszkva (Brezsnyev és Andropov is) egyértelműen elutasította Moczar tábornok első titkárrá választását, s határozottan Gierek mögé állt. Ugyanakkor a döntés Varsóban született meg, vagyis a lengyel pártvezetés változást sürgető tagjainak akarata egybeesett a Kreml vezetőiével. Végül


december 19-én lemondatták Gomułkát,

másnap pedig a nélküle összehívott KB-ülésen megválasztották Edward Giereket a párt élére.
E politikai válságot a Fekete csütörtökből nem tudjuk meg annak ellenére, hogy Antoni Krauze és Paweł Chmielewski rendezők valós történetre építették a filmet. A forgatókönyvet Mirosław Piepka és Michał Pruski személyes élményei jelentették, melyet meg is jelentettek könyv alakban a film premierjével egyidőben.

Mindketten egy sopoti gimnáziumba (tehát Gdynia és Gdańsk között) jártak. A 16-17 éves fiatalok elfogultság nélkül mesélik el a történteket a hétköznapi emberek és a kíváncsiskodó fiatalság szemszögéből. A 14-én történt gdański tüntetések híre eljutott a sopoti diákokhoz is. Piepka elhatározta, hogy másnap iskola helyett bemegy a városba és körülnéz.

A pályaudvartól néhány száz méterre található a hajógyár és a párt vajdasági bizottságának épülete is. Így azonnal az események közepébe csöppenve, szemtanúja lehetett a katonaság brutális tömegoszlatásának. Pruski szintén kíváncsiságból utazott 17-én Gdyniába, ahol édesanyja is dolgozott. Azonnal belekerült a központ felé tartó munkások sűrűjébe. (Gdyniában a hajógyár irányából éppen a pályaudvar előtt halad el az út a centrum felé.) A milicisták és a katonaság a tüntető tömeget körülzárta és hang-, illetve füstgránátokkal, valamint könnygázzal oszlatták szét őket. Szemtanúja volt annak, ahogyan


körülötte eszméletlenné vernek embereket.

A film főhősei azonban nem is ők, hanem a háromgyerekes Brunon Drywa és felesége, Stefania. Piepka és Pruski csupán a mindenki által átélt utcai cselekményeket adják a filmhez. De Drywáék is valós személyek, a férfi a gdyniai kikötőben egyszerű dokkmunkás: nem szervezkedik, nem is vesz részt a 14-i megmozdulásokban. A televízióból és a kollégáktól tud ezt-azt, de láthatóan a családján és barátjain kívül nem foglalkoztatja a politika. Felesége háztartásbeli, így még a férjéhez képest is kevéssé tájékozott.

>> Video (magyar felirattal) a filmről >>

Készülnek a Karácsonyra éppen úgy, ahogy egy évvel korábban: a gyerekek várják az ajándékokat és a fenyőfát, de ezúttal a békés ünnepet megzavarja a történelem kegyetlensége. Drywa áldozatul esik a sortűznek miután ő is hallgat az esti híradóban elmondott beszédre, amelyben munkára szólítják fel az embereket. Ennek megfelelően a hajnali vonattal ő is megérkezik a gdyniai állomásra, ahol már várják a munkásokat az állig felfegyverzett katonák és páncélosok.

A film legnagyobb érdeme, hogy nem próbál „rátenni egy lapáttal” a valóságos eseményekre, azaz nem ad a szereplők szájába olyan mondatokat, amelyeket biztosan nem mondhattak. Amit látunk, az pedig minden bizonnyal megtörtént vagy megtörténhetett, nem csupán azért, mert a forgatókönyvírók a személyes emlékek mellett a levéltárak mélyén is kutakodtak, valamint felkeresték az összes még élő és fellelhető szemtanút (pl. orvosokat), mert a téma egyik legjobb szakértője, Jerzy Eisler professzor segített nekik, hanem azért is, mert a szereplők rendkívüli hitelesek.

Éppen annyit játszanak, amennyit egy hétköznapi ember tesz az életben, éppen annyit mondanak, amennyit kell. Ettől válik a film igazán átélhetővé és érzelmileg rendkívül hatásossá. Az operatőri munka is nagyon jól sikerült, nincsenek nehézkes jelenetek. Bizonyos részeknél erősen naturalista benyomást kelt a rendező: a fiatal tüntetők megveréseinek hosszú képsorai nem hagynak kétséget afelől, hogy a céljuk az ember (és egyben a rendszer) brutalitásának bemutatása.

De felmerül egy másik kérdés is, nevezetesen az, hogy lengyel üt lengyelt, lengyel katona és milicista veri félholtra, lövi agyon a lengyel munkást és diákot. Annál is inkább szembetűnő ez a probléma, mert a film nem akarja „direktben” kimondva a „kommunistákra”, illetve egyes személyekre ruházni a felelősség kérdését. A tüntetők nem „kommunistáznak”, jellemzően a „gyilkosok” és a „Gestapo” jelszavakat skandálják.

Zenon Kliszkon kívül jelentős pártvezetőket csak a film második részében látunk. Egyébként a Politikai Bizottság tagjait, élén Gomułkával szintén kiváló színészi alakítások teszik hitelessé. A film borzalmai láttán elgondolkodtató ugyanakkor Gomułka szerepe és politikai pályafutása is. Melyik volt az igazi Gomułka?

Az, aki 1956 októberében a lengyel történelem egyik legnépszerűbb politikusként tért vissza a hatalomba és a reformok követelői az ifjúsággal az élen benne látták a lehetőséget az ország megújítására; vagy az a bukott politikus, aki nem értette meg a társadalmi igényeket és leginkább nem tudott sem intellektuálisan, sem a gyakorlatban megfelelni az elé tornyosuló kihívásoknak?

A film azt sugallja, hogy ez utóbbi volt ő valójában. Ha az 1970 decembere szemszögéből tekintünk rá, akkor egyértelműnek látszik, hogy a Gomułka által képviselt


„lengyel út a szocializmushoz” csődöt mondott.

Másképpen fogalmazva: a hatalmát a kezdeti „engedményekkel” legitimáló rendszer magában hordozta ezt a végkifejletet, amennyiben az „engedményekre” csak eszközként és nem egy kibontakozó rendszer-reform alapjaként tekintett. E helyzetet próbálta meg kihasználni a helyére pályázó Moczar és csapata, így a provokáció sem zárható ki teljesen (erre egyébként a filmben is található utalás). Arra a kérdésre, hogy mi szükség volt egy ilyen brutális lépés megtételére, nem igazán adható más racionális válasz.

Ugyanakkor a filmben a tűzparancsot „nem adja ki senki”, a rendező nem dönt abban a nehéz kérdésben, hogy miképpen született meg ez a végzetes határozat, jóllehet a történészek is vitatkoznak róla. A brutalitás elkövetői azonban jelentős szerepet játszanak. A lényeg a hatáskeltés és az (újra)átélés, amely maximálisan sikerült is a készítőknek.

Ha azt akarja valaki megtudni, hogyan élte meg egy munkás és családja a decemberi napokat, akkor arra ott a válasz a filmben. Azok az emlékművek, amelyek ma a gdański és a gdynai hajógyárak előtt állnak a decemberi tragédiára emlékeztetnek – Brunon Drywa neve is ott olvasható –, s a film segítségével megelevenednek egy kicsit. Sok ilyen mozira lenne szükség, nem csak Lengyelországban.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS