2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Egy katona visszaemlékezése 1956-ról

Rácz Attila 2010. augusztus 28. 10:56, utolsó frissítés: 10:56

Kőbányai Termes Károly 1954. november 11-én, egy hónap híján húszévesen a Ceglédi úti nyomortanyáról vonult be katonának. 1956. október 23-án leszerelésre készült.


A Hold nem adott fényt, hiszen épp eleredt az eső. A fiatal férfi az Új Köztemető északi falánál gubbasztott, és várt. Várt azóta, hogy az URH-s kocsik beálltak a temetőbe, várt, mert még nem jött el az idő. Régen mindig Sanyival, a barátjával járt ide, de annak halála óta egyedül gyalogolt ki minden év október 23-án a Ceglédi út 30. szám alatti nyomortanyáról a két temető között futó – ma alkalmi szemétlerakónak használt – makadámúton egészen a lapokból álló betonkerítésig.

Az eső elállt, előbukkant a Hold. Ez nem segített a férfinak. Tudta, hogy ott vannak a rendőrök, de hogy pontosan merre lehetnek, azt ki kellett figyelni. Mert „az URH-sok olyan helyen álltak, olyan szögben, ahol az utak vannak, hogy jól belássák.” Az akácbokrok alján felmászott a kerítésre, és várt, mert a rendőrök eddig mindig hibáztak. Rágyújtottak az URH-s kocsikban, neki csak azt kellett „kisasszerolni”,


hol parázslik fel a cigaretta.

Feltűnt a kocsi körvonala, így – kezében egy kis tárgyat szorongatva – arrébb mászott be. Nem először járt itt, úgyhogy ami más számára csak fűvel benőtt buckákat jelentett, az neki a rendőrlovak által letaposott parcella volt. Odaosont, és letette a kis tárgyat. Letette a kis nemzeti színű szalagot a 301-es parcella hantjaira.





Kikért kockáztatta életét, szabadságát, és mi köze volt az '56-os halálraítéltekhez? Talán rokona volt a kivégzett hősök közt? Ő is az egykori elítéltek közül volt egy, ezért járt ki emlékezni? „Elsősorban azoknak, akik megérdemlik, mert hősök voltak, másodsorban hogy ezeknek a szemeteknek fricskát adjunk, hogy van, aki tudja, mit tettetek” – meséli.

Kőbányai Termes Károly 1954. november 11-én, egy hónap híján húszévesen a Ceglédi úti nyomortanyáról vonult be katonának. A Kilián laktanyából került gépkocsivezetőként az Esztergomban állomásozó 33. páncélos ezredhez. 1956. október 23-án történetünk szereplője leszerelésre készült: „Eljött ötvenhat. (…) Elkiabálta magát a napos: Riadó! Azt hittük, hogy kamu az egész. Tudtuk a híreket, hogy tüntetések vannak, de erre a fene sem gondolt, hogy már így áll a dolog. Mondtam, menjél a riadóddal együtt a fenébe. Aztán bejött, hogy harci riadó. Harci riadó? Fogtam a csizmám, odavágtam a naposhoz, nem találtam el (…).” Megjelent P. százados. Az amúgy nyugodtnak számító ember


pisztollyal a kezében üvöltött.

„Maga az? Keresztüllövöm, mint egy kutyát! Harci riadó van, kitört Magyarországon a forradalom, és parancsmegtagadásért kivégzem elrettentő példaként az ezred előtt!” A homlokához nyomott hideg fegyvert rendkívül forrónak érezte, és „gatyában és mezítláb” jóformán nem is volt ideje felkészülni a kivégzésre, amitől Sz. százados, az ezredpolitikai tiszt mentette meg. „Meg vagy te őrülve? Most osztják ki az éles lőszereket, ezt az embert a laktanya kilencven százaléka ismeri. Nem fogják megtorolni, ha valakit megölsz? Tudod, honnan jöttek ezek? Az összes peremkerületből. Kelepelni fognak a géppisztolyok.”

Sz. százados elküldte a kocsiért, de az autó tankjából kilopták a benzint. Nagy köd volt és borzasztó káosz uralkodott. Próbált a tüzérektől benzint kérni, bement a szolgálatvezetőhöz, hogy a tiszteket viszi Budapestre. „»A kútig sem tud elmenni?« Úgy begerjedt, mindenki bolond volt, nekiállított a falnak, előkapta ez is a stukit, mondom, nézd a’! cowboyok közé kerültem, mindenki pisztollyal akar kivégezni? Csomó idő eltelt, a tisztek meg már ott várták a kocsit a főépület előtt, hogy felüljenek. A kocsi meg halál száraz tankkal ott állt a tüzér laktanyában. Hát megint ki mentett meg? Az Sz. százados. Azt mondta, hogy azonnal az első kocsi, amelyik megindul, húzzon át a páncélos laktanyába a kúthoz, üssék le a lakatot, és tankolják fel a kocsit.”



A kocsira felült tisztek között volt Sz. százados, P. százados, a századparancsnok, T. főhadnagy, H., a hadműveleti iroda írnoka, az ezredsporttiszt, annak a helyettese és a két elhárító tiszt, a „szimatok”. Ez utóbbiak, mikor meghallották, mi történt Budapesten, bőrtáskájukból elővették a civil ruhát és a hozzá tartozó személyazonossági igazolványokat, és hasmenésre hivatkozva a hivatásukról árulkodó igazolványaikat eldobálva


bevetették magukat a kukoricásba.

Az út folyamán követte őket Sz., a politikai tiszt, a többieknek is vécére kellett mennie, így mire a nagy ködben Solymárra értek, már csak T. főhadnagy, a két írnok és a sofőr maradt a kocsin. Útközben a laktanyák mindenhol üresek voltak. Solymárnál is tárva-nyitva állt a kapu, őrség sem volt sehol. A magasfigyelőben viszont hirtelen „piros parolinos” emberek jelentek meg, géppisztolyaiknak befelé állt a csöve. A páncélosok ezért kiálltak a bécsi országútra, gyűrűt alkottak a laktanya körül, és ráfogták a lövegeket a magasfigyelőkre. Kiderült, hogy a gépfegyveresek ávósok voltak, akik a páncélosokat akarták fegyverezni.



Kora reggel indult el a páncélos ezred Budapest felé. Nyolc óra után értek a Bécsi út-Vörösvári út kereszteződéséhez, itt nagy tömeg fogadta őket. „A tömegből kivált egy nő, két bottal, (…) kicsámpáskodott az országút közepére. »Gyilkosok«, kiabálta, »gyilkosok, öljetek meg engem, nekem úgysem ér az életem semmit, apátok-anyátok van a városban, és meg akarjátok ölni ezzel a sok tankkal őket? Megállt az egész ezred. Ez olyan sokkhatással volt mindenkire, akkor már mindenki tudta, hogy vérfürdőt kell csinálnunk Budapesten. De akkor már volt egy titkos megállapodásunk, hogy amelyik tiszt azt a parancsot adja, hogy lőjünk a saját vérünkre, a testvéreinkre, akár a civilekre, akár tüntetőkre, nem szólunk semmit, agyonlőjük. De kitétel: amennyiben minket megtámadnak, és ránk lőnek, viszonozzuk a tüzet bárkire. Váltakozó érzésekkel


foglalták el a Mátyás laktanyát.

A „futókocsin” szolgálatot teljesítő Kőbányai Termesnek határozott véleménye volt az interjúszituációban az első napokról, a szovjet visszavonulásról is: „Senki sem szabadított föl senkit, senki sem vert ki semmit. Mivel? Sámlival? Egyszerűen az oroszok azt a parancsot kapták, hogy hagyják el Budapest területét, nem azért, mert annyira féltek az ötvenhatosoktól.”

A visszaemlékező, mivel a tiszteket furikázta, az egész forradalom alatt az utcát figyelte, ételt hordott a hidakat védő páncélosoknak, vagy civilekkel került konfliktusba. „»Állj!« Megálltunk. »Vitéz urak, itt lakok ebben a házban, a második emeleten, most jött haza egy nagy kommunista. Menjenek fel, és lőjék agyon.« Ezt amikor nekem valaki kiejtette, elszakadt a függöny zsinórja, mint a színházban, lement a roló. Mondom, idefigyelj, te forradalmista vagy, felkelő vagy? Gyere csak ide! Összevesztél a szomszédoddal? (…) Mit gondolsz, mik vagyunk mi, mészárosok vagyunk, mert katonaruhát látsz, és géppisztoly van a kezünkben? Összevesztél a második emeleten a szomszédoddal, és mink lőjük agyon? Ez a kívánságod egy magyar katonától? Itt van három géppisztoly, válaszd, amelyiket akarod, fel van töltve, ha tudod, hogy kommunista volt, menj és lődd le. Ő nem. (…)”

November 3-án, feladatuk végrehajtása után visszatértek a Róbert Károly körúton lévő Mátyás laktanyába, de az ezredüket nem találták ott, mert azt a Budaörsi útra vezényelték. Kőbányai Termes véleménye szerint a tankokat a tisztek az új állomáshelyen


szándékosan sorakoztatták egymás mellé,

hogy a szovjet támadás idején ne tudjanak kijönni egymástól. A honvéd ekkor otthagyta a hadsereget, és hazament gyerekkora színhelyére, ahol a második világháborút is átvészelte, a kőbányai csavargók közé. A haza a Ceglédi út 30. szám alatti nyomortelep volt, ahol szinte meg sem pihent, másnap, november 4-én a Spartacus-pályára vitte ki a bajtársait, akik meg akarták állítani az oroszokat. Velük ment, de hamarosan menekülnie kellett a rá is záporozó orosz töltények elől. A „Büdös-árkon” keresztül futott egy tiszttel, aki – miután elégették a katonaruhát – „rossz melósruhát is kapott a nyomortanyán.”

'56 után végül nem ítéltek el, mert a róla készült filmfelvételek külföldre kerültek, és csak a kilencvenes évek elején kerültek vissza Magyarországra. A


mai napig kijár a temetőbe

a kis szalaggal, elérzékenyedve beszél a pártház ostromáért elítélt páncélos bajtársairól, és mesél, mesél nekem itt, a 301-es parcellával szemben, a kerítésen, hogy peranyag híján, hangfelvételekkel és fotókkal állíthassunk örök emléket a kisembernek, aki részt vett a forradalomban. Mert csak a kisember emlékezete az, ami szemléletesen megőrzi a kőbányai csibészek és a kőbányai nyomortanya világát. A kisember emlékezik, hogy emlékezhessünk.

A képek Kőbányai Termes Károlyt és katonai iratait ábrázolják.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS