2023. május 30. keddJanka, Zsanett
8°Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

A magyar rendszerváltozás és Olaszország

Andreides Gábor 2010. augusztus 07. 09:52, utolsó frissítés: 09:52

Hogyan viszonyult egymáshoz és 1956-hoz egy reformok előtt álló kommunista és egy erős szocialista hagyományokkal rendelkező nyugati ország?


1988. június 16-án a párizsi Père Lachaise temetőben nemzetközi emlékünnepség keretében emlékművet állítottak az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc mártírjainak tiszteletére és emlékére. A megemlékezés egyik jelentős pontjának a nemzetközi baloldali értelmiség felszólalása ígérkezett. A harmincadik évforduló jelentőségét növelendő a szervezők szándéka az volt, hogy a nyugati kommunista pártok legjelentősebb képviselője, az Olasz Kommunista Párt (OKP), annak egyik vezetője is jelen legyen a megemlékezésen. Az OKP és képviselője, Piero Fassino, a felkérést elfogadta.

Fassino erre az évre teszi az OKP 1956-os véleményének („fasiszta bandák szította ellenforradalom”) teljes és gyökeres felülvizsgálatát és a magyar forradalom mindenre kiterjedő erkölcsi rehabilitálásának időpontját. 1988. június 16-ig a magyar ’56 az Olasz Kommunista Párt életében mindig is egy „be nem gyógyuló” sebet jelentett. Elmenni a gyászünnepségre, ott tisztelegni és fejet hajtani Nagy Imre és társainak emléke előtt, egyet jelentett azzal, hogy az OKP


felismerte és elismerte azt a hibát,

amit harminc esztendővel azelőtt elkövetett. A nyolcvanas évek végén a bilaterális együttműködések egyik legjelentősebb eredménye a külpolitika terén jelentkezett. A velencei protestáns családban született, magát antikommunistának, anti-kereszténydemokratának definiáló Gianni De Michelis érdekes és színes egyénisége volt a nyolcvanas évek olasz politikai életének.



„Igen nagy vagány volt, haja majdnem a válláig ért, nagydarab, kövér, fekete hobó volt, aki idejét a kormányülésen kívül legszívesebben a diszkókban töltötte.” – emlékezett rá Medgyessy Péter volt kormányfő, aki pénzügyminiszter, miniszterelnök-helyettesként 1988-ban Velencében együtt vacsorázott kollégájával.



Medgyessy elmesélte, hogy bizalmas információi szerint az európai politika, az európai események rövidesen fel fognak gyorsulni, és ezt Magyarország és Olaszország együttműködésével talán elő lehetne segíteni: „Miért nem hozunk létre olyan együttműködési formát, amelyben a különböző blokkokhoz tartozó országokat fogjuk egy közösségbe, ami eddig sosem volt, ezzel sajátos helyzetet teremtve Európában? Egy


blokk-közi blokkot kellene kialakítani,

amelynek tagja lehetne Ausztria mint semleges ország, Olaszország mint NATO-tagállam és Magyarország mint a Varsói Szerződés egyik tagországa.” – hangzott a magyar javaslat.

De Michelis kivitelezhetőnek tartotta ezt a magyar ötletet, annál is inkább, hiszen a közös történelem egyébként is összeköti az országokat. Ki is egészítette a magyar ötletet: „Miért nem lehetne az úgynevezett el nem kötelezett országok egy képviselőjét is behozni ebbe a szövetségbe? Hozzuk be Jugoszláviát is! Ez egyébként nagyon is érthető gondolat volt – tette hozzá Medgyessy –, hiszen az olaszoknak igen erős érdekszférája volt a horvát térség és Dalmácia. Tehát nagyon logikus volt ez a gondolkodásmód, amelyik egy Közép-, Délközép-Európát próbált valahogy összehozni. Így indult el a Quadrilaterale, amely ma is élő csoportosulás, legfeljebb nem tudta magát kinőni, mert a történelem közben elsodorta az eredeti katonai tömböket.”

Egyre erősödtek, a pártközi együttműködések is. 1989. februárjában az MSZMP vendégeként Budapesten járt a Kereszténydemokrata Párt külügyi felelőse Giulio Orlando szenátor, illetve Antonio Graziani szenátor, a kereszténydemokraták Kelet-Európa szakértője.

Sőt, a kereszténydemokraták ugyanebben az évben megtartott országos kongresszusára egyetlen kommunista pártként meghívták az MSZMP küldöttségét. Ugyancsak


javultak a kapcsolatok a kisebb pártokkal,

így a liberálisokkal, a köztársaságiakkal, vagy a szociáldemokratákkal. Rendkívüli jelentősége volt, hogy 1989 áprilisában Budapesten tartotta 35. kongresszusát az Olasz Radikális Párt.

A magyar politikai és gazdasági reformfolyamatok és az átalakulás következtében Magyarország szinte folyamatosan az olasz tömegkommunikációs eszközök érdeklődésének középpontjában állt: parlamenti és MSZMP KB ülések, a megalakuló különböző szervezetek, miniszterelnök választás, törvényalkotói tevékenység szerepeltek a híradásokban.

Különösen nagy jelentőséggel bírtak a magyar történelem 1945 utáni felülvizsgálatával kapcsolatos beszámolók, valamint azok a tudósítások, amelyek az osztrák-magyar határon lévő műszaki határzár lebontásával, a részleges szovjet csapatkivonással, az Olasz Radikális Párt 35. budapesti kongresszusával, az Erdélyből érkező menekültekkel, illetve Nicolae Ceauşescu falurombolásával foglalkoztak.

Az évtized közepétől már Olaszországba is elérkeztek azok a hírek, melyek az erdélyi falurombolásokról szóltak. Romániában a Ceauşescu-diktatúra igyekezett minden ellenállással leszámolni, ennek megfelelően 1986-ban határozatot hozott az úgynevezett


„új településrendszer” kialakításáról.

Az elképzelés az volt, hogy az ezredfordulóra a falvak számát a felére csökkentik, a lakosságot új agráripari központokba telepítik és a falvakat lerombolják. Ez a magyar etnikai kisebbség történelmi környezetének, műemlékeinek, templomaiknak, temetőinek szinte teljes megsemmisítését jelentette, amihez a nemzetközi felháborodás ellenére hozzá is fogtak.

Az olasz kommunista párt, amely sokáig szinte nem akart tudomást venni az időközben egyre nagyobb nemzetközi publicitást kapó és rendkívül kiélezetté vált magyar-román kapcsolatokról, a feszültséget rendkívül visszafogottan és túlzó óvatossággal kommentálta.

Elmondható – számos „kritikus” helyzethez hasonlóan –, hogy a párttagság nagyobb érzékenységet tanúsított az immár komoly problémává növekedett erdélyi falurombolás kérdése iránt.

Achille Occhetto OKP pártvezető csak 1989. április 22-én egy Barcelonában tartott sajtótájékoztatón


bírálta először nyíltan Ceaşescu rendszerét,

amelyet szerinte „nem a szocializmus típusa miatt, hanem a Helsinki Egyezmények alapján kell elítélni.” A probléma komolyságát mutatta, hogy 1989-ben Francesco Cossiga, az Olasz Köztársaság elnöke a Rómába delegált diplomaták számára adott fogadáson a diplomáciai testület vezető diplomatái jelenlétében Románia nagykövete előtt nyilatkozott az ügyben.

Az elnök határozott nemtetszését fejezte ki a romániai események miatt és hangsúlyozta nyugtalanságát, mert a romániai gyakorlat „apartheid Európában, amit nem tűrnek.” Felszólította a román diplomatát, hogy hazájában tartsák tiszteletben a Helsinkiben megfogalmazott és elfogadott elveket. E rendkívüli közjáték azért is volt kínos, mert az olasz diplomácia történetében most először fordult elő, hogy a köztársaság elnöke a diplomáciai testület teljes nyilvánossága előtt tette szóvá nemtetszését.



1989. június 16-án Budapesten ünnepélyesen eltemették Nagy Imre mártír miniszterelnököt, és a forradalom többi vezetőit. Az ünnepélyes újratemetések alkalmából Olaszország magas rangú, a közelgő olasz Európa parlamenti választások lázában égő küldöttséggel képviseltette magát. Az Olasz Köztársaság Budapestre akkreditált nagykövete, a szocialista Bettino Craxi, a kommunista küldöttséget vezető Occhetto –


személye kifejezett kérés volt Budapesttől

–, Fassino, Martelli, Sergio Stanzani, Emma Bonino a politikai vonal képviseletében, Adriano Guerra és Federigo Argentieri történészek – utóbbi Vásárhelyi Miklóssal együtt érkezett a gyászszertartásra –, valamint Indro Montanelli újságíró a politizáló közéletből mind-mind olyanok, akikre így vagy úgy, de hatással volt a harminchárom esztendővel ezelőtti forradalom.

A szocialista és kommunista vezetők, ha akartak sem tudtak volna elvonatkoztatni az aktuálpolitikától. Budapesten is tapasztalható volt a versenyfutásuk az olaszországi baloldali szavazatokért. Ezt azonban Occhetto a Népszabadság számára adott interjújában határozottan cáfolta, mondván, látogatásának célja megmutatni, hogy a változások korát élő Magyarországon megmutassa: a szabadságért és a demokráciáért folytatott harc nem törvényszerűen jár konzervativizmussal, a demokrácia megvalósulhat az igazi szocializmus talaján.

Ami történik az nem a konjunktúra meglovagolása, hanem inkább a bátorság jele, mert nem tudható, hogy milyen hatással lesznek a budapesti visszhangok a választásokra. Ochetto még a temetés előtt a televízióban is elismerte, hogy Togliatti 1956-ban „súlyosan tévedett”, amikor támogatta a szovjet beavatkozást és elítélte Nagy Imre miniszterelnököt. Kijelentette, hogy „Mi Nagy Imre, a méltatlanul és igazságtalanul kivégzett kommunista mellett állunk.”

A magyar és az olasz kommunisták közötti találkozóra még az ünnepélyes ceremónia előtt került sor. A feszült hangulatú találkozón Grósz Károly azzal az elképzelésével lepte meg olasz vendégeit, hogy ha Nagy Imre ügyében újra akarják írni a történelmet, akkor írják,


de úgy, ahogyan valóban történt.

Rehabilitálják mindazokat is, akik 1956 előtt veszítették életüket Nagy Imre miatt. Jó lenne tehát az összes dossziét megvizsgálni és perről perre kivizsgálni az eseteket – idézte fel Grósz Károly szavait visszaemlékezéseiben Piero Fassino.

Az olasz szocialisták Németh Miklós miniszterelnöknél jártak, aki Pozsgay Imre államminiszter jelenlétében fogadta a Bettino Craxi-vezette küldöttséget. A szocialista pártvezető szerint a magyar társadalomban végbemenő fejlődés pozitív, de a múlt eredményeit nem szabad lebecsülni, Kádár János szerepét sem.

Felhívta a figyelmet, hogy a reformokkal a magyar vezetés ne siessen, csak olyan lépések történjenek, amelyek számára a feltételek megértek. Craxi véleménye szerint az MSZMP-ben túlnyomó többségben vannak az idősebbek, pedig a fiatalok nélkül nem sok esély kínálkozik jó választási eredmények elérésére.

Az egyre nehezebbé váló romániai helyzettel kapcsolatban pedig hangsúlyozta, hogy számára Románia, az ottani helyzet, ismeretlen és kiszámíthatatlan. Ceauşescu erős és kegyetlen. A hatalomból történő távozása után sem várható gyors változás. A jelenlegi román politikával ezért tartósan kell számolni.

1988-1989 korszakos jelentőségű a magyar-olasz kapcsolatok történetében. A végbemenő kelet-európai változásokkal, és a megdönthetetlennek hitt politikai rendszerek eltűntével


Olaszország is jelentős változások elé érkezett.

Az olasz politikában 1921-től jelen lévő, 1943-tól pedig Olasz Kommunista Párt néven szereplő politikai erő megszüntével az itáliai politikai identitás egyik fontos összetevője roggyant meg. Itáliában a kereszténydemokrácia mellett a kommunista mozgalomnak, a harcos baloldaliságnak volt lényeges és meghatározó szerepe. Az OKP megszűntével és különböző új baloldali, és kommunista utódpártok megalakulásával ez a lelki tényező látszott meggyengülni.

Olaszországban Magyarország általános megítélése a hatvanas évek közepétől kezdődően egyre kedvezőbbé vált. Az egymást váltó olasz kormányok a szocialista blokk országai közül az általános nyugati megítéléshez hasonlóan Magyarországot tartották a legdemokratikusabbnak és legnyitottabbnak, ennek következtében a kétoldalú kapcsolatok magas szintűek voltak. A két ország gazdasági együttműködésének fejlődési üteme is növekedett.

Olaszország függetlenül a nemzetközi, európai politikai helyzettől Magyarországot mindig is érdemi politikai partnerként ismerte el, nem utolsó sorban az egyre önállóbbá és nyitottabbá váló magyar külpolitikának köszönhetően.

A nyolcvanas évek végén Magyarország olasz megítélése tovább javult. Ebben az évtizedben a két ország gazdasági kapcsolatainak tekintetében elsősorban a pénzügyi és bankszektorban mutatkozó előrelépések emelhetők ki. A magyarországi megújulási folyamat kezdetén az olasz külügyi körökben még bizonyos


„kivárásos” nézetek voltak tapasztalhatók.

Ezek a „kivárásos” nézetek a magyarországi események (többpártrendszerre való áttérés, Nagy Imre és mártírtársainak ünnepélyes újratemetése, 1956 átértékelése, a köztársaság kikiáltása) háttérbe és kisebbségbe szorultak. 1988-1989-re tehát újra minden feltétel adott volt a változtatásra.

Egy 1956-ban született, magyar kormányzati forrásokra hivatkozó olasz politikai összefoglaló hangsúlyozta: „a történelem folyamán kialakított tradicionális olasz kapcsolatok” alapján az Olasz Köztársaság előnyöket szerezhet az „intenzívebb kulturális és kereskedelmi behatolásra.” Ez, akkor 1956-ban nem, utána pedig nem teljesen valósulhatott meg. A Kádár-korszak elmúlásával, a kommunista-blokk szétrobbanásával azonban 1989-re Magyarországon ismét megteremtődtek „az intenzív kulturális és kereskedelmi behatolás” feltételei.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS