Kitántorogtak Amerikába: a nyugati magyar diaszpórák kialakulása
Papp Z. Attila 2010. július 10. 10:08, utolsó frissítés: 2010. július 12. 08:51Az első világháborútól napjainkig tart a magyar állampolgárok kivándorlása külföldre.
Nyugati magyar diaszpóra közösségek a 19. század második felétől léteznek. Noha kivándorló magyarokról a korábbi évszázadokból, illetve korszakokból is vannak ismereteink, diaszpóra jellegű közösségekről csak az 1870-es évekre az akkori Magyarországot is elérő, modern kori vándormozgalmak kialakulása után beszélhetünk.
A nyugati magyar diaszpóra közösségek kialakulásának és fenntartásának legfontosabb forrását az első világháborút megelőző években csúcsosodó, tömeges méreteket öltő kivándorlási hullám jelentette. Ehhez a későbbiekben a magyar származásúak etnikai önreprodukciója, valamint a későbbi korszakok kivándorlóiból rekrutálódó, újabb magyar menekült és/vagy kivándorló kontingensek adódnak. A nyugati diaszpóra számára
a legutolsó nagyobb horderejű utánpótlást
az 1956-os események következtében kivándorlók alkották, ám nem csekély azok száma sem, akik az államszocializmus éveiben, illetve a rendszerváltás után kerültek külföldre.
1871 és 1913 között elsősorban gazdasági, egzisztenciális okokból közel kétmillió magyar állampolgár vándorolt ki a tengerentúlra. A kivándorlás mértéke valójában a 20. század első évtizedében tetőzött, ekkor mintegy egymillió ember távozását regisztrálták a különféle források, majd pedig 1914-ig újabb közel félmillió lakos hagyta el az országot.
A migrációnak ebben a tömeges szakaszában a kivándorlók mintegy háromnegyede férfi volt, ezen belül pedig háromnegyedük az igazán munkaképesnek számító, 20-49 éves korosztályhoz tartozott, az 50 évesnél idősebbek aránya még a három százalékot sem érte el.
A kivándorlók természetesen nem voltak mind magyar nemzetiségűek.
A magyarok aránya alig haladta meg az egynegyedet (26,3%), hasonló arányban vándoroltak ki szlovák nemzetiségűek is, illetve jelentős mértékben horvátok (16,6%) és németek (15%) is elhagyták az országot. Noha az AEÁ-ba való vándorlás kezdeti, 19. század végi szakaszában jelentős volt a kereskedők, iparosok és bányászok szerepe, a vándorlás tömegessé válása során az agrárnépesség dominált, aminek hatására a köztudatban és a szakirodalomban is paraszti exodusnak nevezték ezt a migrációs korszakot.
A kivándorlás a 19-20. század fordulóján sem jelentett pusztán egyirányú mozgást: egyrészt maguk a kivándoroltak is sok esetben csak ideiglenesnek tekintették amerikai szerencsepróbájukat. Másrészt a korabeli magyar hatóságok is – felismerve az elvándorlásban rejlő demográfiai, társadalmi kockázatokat – visszatelepítési akciókba kezdtek.
Végül pedig a befogadó ország gazdasági helyzete is befolyásolta a végleges letelepedés lehetőségét. Mindezek következtében – magyarországi statisztikák szerint – 1899 és 1913 között a kivándorlók közel negyede visszatért szülőföldjére. Az első világháború alatt, végére
megváltoztak a nemzetközi migráció keretfeltételei,
az elsődleges célországnak számító Egyesült Államok is szigorított bevándorlási politikáján, és különféle jogszabályokkal, származás szerinti kvóták bevezetésével alacsony szinten tartotta az európai bevándorlást. Ennek hatására a két világháború között a Magyarországról USA-ba vándorlók száma nem érte el az ötvenezret sem.
Azonban az egyesült államokbeli korlátozások ideiglenesen megnövelték a Kanadába való áramlás mértékét, ahova például 1924 és 1930 között a különféle kimutatások szerint 25-30 ezer, elsősorban agrárfoglalkozású magyarországi vándorolt ki. Ezzel párhuzamosan, ám kisebb arányban dél-amerikai országokba, elsősorban Brazíliába és Argentínába is vándoroltak ki magyarországi állampolgárok, akiket szintén főleg a mezőgazdaságban alkalmaztak.
A két világháború közötti vándorlási útvonal módosulását azonban nem csak a tengerentúlra irányuló migrációban, hanem az Európán belüli mozgásokban is tetten érhetjük: a 20-as években elsősorban Franciaország és Belgium, a 30-as években viszont Németország lett migrációs célpont.
Igaz, ezekben az esetekben még gyakoribb volt az oda- és visszavándorlás, mint a korábbi, AEÁ-ba irányuló migráció esetében. A két világháború között tehát
csökkent a kivándorlás mértéke,
ám a célországok megsokszorozódásával a magyar diaszpóra közösségek földrajzi, térbeli kiterjedése is megnőtt, amelyre mintegy ráépültek a 2. világháború utáni, illetve az 1956-os magyar kivándorlók tömegei.
A második világháború végére több mint tizenegymillió ember vált hontalanná Európában, akik közül 1947 nyaráig mintegy nyolcmilliót repatriáltak, ám körülbelül másfél millió ember nem akart visszatérni otthonába. Az ENSZ égisze alatt megalakuló IRO 1947 júliusa és 1951 vége között több mint egymillió hontalan, ún. dipi (displaced person) letelepedését koordinálta.
Ők német és osztrák táborokban várták, hogy lehetőség szerint valamelyik tengerentúli országban új egzisztenciát alapozhassanak meg. Az IRO adatai szerint Amerikába mintegy 17 ezer, Franciaországba pedig valamivel több, mint három és fél ezer magyar származású személyt fogadtak be.
Kanadában 1946 és 1955 között mintegy 16 és fél ezer, Ausztráliában pedig 1954-ben mintegy tizennégy és fél ezer, második világháború után kivándorolt egykori magyar állampolgárt tartottak nyilván. Különféle becslések ugyanakkor azt is valószínűsítik, hogy Dél-Amerikába mintegy 10 ezer, a Skandináv országokba pedig ötezer magyar származású dipi került.
A menekültek befogadásával kapcsolatosan az egyes országok gazdasági és politikai szempontokat is érvényesítettek:
az AEÁ-ban volt például a legnagyobb a politikai kontroll,
és arra törekedtek, hogy nyilas vagy fasiszta múlttal kompromittált személyek ne kerüljenek az országba, míg más országok elsősorban munkaerő-piaci igényeiknek megfelelően, bizonyos szakmákkal rendelkezőket előnyben részesítettek. A dipik mintegy 20 százaléka volt zsidó származású, akiknek zöme Palesztinába, majd pedig az újonnan létrehozott zsidó államba vándoroltak.
Az 1949-1956 közötti időszakot a kommunista hatalomátvétel, illetve az adminisztratív korlátozások miatt „vándorlási csendnek” tekinthetjük, ebben az időszakban alig két és fél ezer személy hagyta el Magyarországot – legalábbis legálisan. A rövid szünet után, az 1956-os októberi forradalom következtében mintegy kétszázezer ember menekült el Magyarországról.
Ez komoly demográfiai veszteséget okozott az országnak, ugyanakkor a nyugati magyar diaszpóra közösségek számára a legfontosabb utánpótlást biztosította. A korábbi emigrációs hullámok ugyan létrehozták a maguk szervezeti életét (egyesületek, egyházak, cserkészet stb.), ám ezek hosszabb távú fennmaradásukat kétségtelenül ennek az emigráns tömegnek is köszönhették – nem beszélve arról, hogy az 56-osok szintén létrehozták a maguk szervezeteit.
A kivándorlás azonban az 56-os események előidézte exodus után sem állt le,
és mértéke a rendszerváltásig évente mintegy három-hatezer személyre tehető. 1960 és 1989 között – legálisan vagy illegálisan – újabb közel 130 ezer magyar állampolgár hagyta el az országot. A magyarországi hivatalos adatok alapján megállapítható az is, hogy míg a 60-as, 70-es években a legális és illegális kivándorlók száma közelített egymáshoz, addig az államszocializmus utolsó évtizedében jóval magasabb volt az illegálisan kivándorlók aránya.
A rendszerváltás utáni kivándorlás enyhe megtorpanása után a nyugatra irányuló migráció nem szűnt meg, ráadásul az ország tranzit jellegűvé is vált, ugyanis sok, az országban tartózkodó külföldi (részben a környező országok magyar nemzetiségű állampolgárai) is továbbvándorolt.
Magyarország 2004-es EU-csatlakozása után újra fellendült a magyar állampolgárok külföldre áramlása, amelynek mértékét valójában nem a magyarországi hivatalos statisztikákból lehet megállapítani, hanem a befogadó országok adatai alapján. 2008-ban például a magyar hivatalos adatok szerint 359 személy vándorolt ki, míg az európai országok bevándorlási adatai 26 661 magyar állampolgárt tartottak nyilván, ezek 70 százalékát Németországban.
>> A tengerentúlra vándorló magyar állampolgárok száma, 1871-1913 (.pdf) >>
>> A legális és illegális kivándorlók aránya 1947 és 1989 között (.pdf) >>
>> Ausztriából 1956. november 1. és 1958. június 30. között továbbvándorolt magyar állampolgárok száma célországok szerint >>
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!
VilágRSS
Most Brüsszel a „szabadságkonvoj” célpontja
A német kancellár ma Kijevbe, holnap Moszkvába látogat. Utolsó kísérlet a béke megőrzésére?
Oroszországnak sürgősen enyhítenie kell az orosz-ukrán határ térségét sújtó katonai feszültséget - közölte Olaf Scholz.
A szexuális bántalmazás és kizsákmányolás áldozatai fiúk is lehetnek
A magyarországi Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány egy úttörő jelentést tett közzé január végén: egy másfél évig tartó alapos felmérést végeztek a kimondottan fiúkat érintő szexuális bántalmazásról és kizsákmányolásról.
Megérkeztek Párizsba a francia szabadságkonvojok: a rendőrség könnygázzal próbálja szétoszlatni a tüntetőket
