2019. október 20. vasárnapVendel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Iskolai vallásoktatás és bevándorlók milliói: mitől félnek az oroszok?

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2008. szeptember 13. 10:14, utolsó frissítés: 09:41

Posztszovjet ateizmus, újjászülető ortodoxia, kollektív ördögűzés, egy 12 milliós világváros és tizedannyiból tengődő vidék. Interjúnk második része Komáromi Tünde antropológussal.



Komáromi Tünde: – Az Max Planck Intézet posztszocialista Eurázsiával foglalkozó kutatócsoportjában három kisebb csoport a Vallás és moralitás témát vizsgálja: vannak, akik Kelet-Németországban, egy másik csoport Vietnamban és Thaiföldön, egy harmadik pedig Oroszországban kutat. (A Posztszocialista Eurázsia osztályon van egy másik nagy kutatási téma is, a társadalmi biztonságérzettel kapcsolatos (Social security). Az ide tartózó kutatók főleg Kínában kutattak.) De ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek mereven kellett ragaszkodnia a terepen ahhoz, hogy valamit mondjon arról: milyen hatása van a vallásnak ebben a posztszocialista környezetben az emberekre, az erkölcsi életre.

Mindig aránylag nagy kutatói szabadság van arra, hogy azzal foglalkozz a terepen, ami adódik, és ami a leginkább érdekes. Egyébként ez jellemző az antropológiai kutatás történetére, hogy az ember elmegy valamilyen tervvel a terepre, és természetes, hogy ez alakulni fog, mert nem ismered azt a kultúrát, amibe belecsöppensz. Egy új világba mész, és nem biztos, hogy relevánsak azok az információk, amelyeket birtokolsz, a kérdések, amelyeket megfogalmaztál – lehet, hogy egészen más kérdések merülnek fel, és kénytelen vagy változtatni az eredeti terven.

Én például elmentem ezzel a démonológia-projekttel – azt akartam vizsgálni, hogy milyen, a Gonosszal kapcsolatos vallási, illetve világi képzetek vannak jelen a mai Oroszországban. Persze, ez érdekes kérdés, és nagyon sokat mond el arról, hogy az emberek hogyan értelmezik és hogyan élik meg a peresztrojka utáni változásokat, mi az, ami feszültséget kelt, mi az, amitől tartanak. Nagyon érdekes volt azt megnézni, hogy egy nem vallásos szférában hogyan jelenik ez meg, illetve különböző kisebb vallásos csoportokban.

De igen hamar rájöttem arra, hogy ezt így külön vizsgálni nem lehet, másrészt ez nagyon sokak számára marginális kérdés. Azt hiszem, az én munkám is afelé tolódott el, hogy tulajdonképpen ha valamit mondani akarok erről a világról, ahol éltem kicsivel több mint egy évet, akkor teljesebb képet kell adnom, és azon belül részjelenségként kell kezelnem ezt az egész démonológia-témát. Ezt szeretném megírni a könyvben.

Le szeretnék fedni minden jelenséget, amivel találkoztam ezen a témakörön belül, de nem szeretném csak erre korlátozni: mindenképp arról is szólnia kell, hogyan élnek az itteni emberek. Főleg az ortodoxokra fogok koncentrálni – nem tudom, ez erőssége vagy gyengéje lesz a munkámnak, de jobban figyeltem a vallásos emberekre, a parókiák és kolostor körüli életre, mint a világiakra. Nem is lett volna időm mindenre figyelni. Nekem ez egy új, izgalmas világ volt.

Távlatilag is úgy gondoltam, van értelme annak, hogy megismerjek egy ortodox világot, majd visszatérjek Romániába és próbáljam megismerni az itthoni ortodoxiát, és a kettőt összehasonlítani. Fontos megismerni, és kicsit kilépni abból a hagyományból, hogy csak a magyarok előítéletein keresztül reflektálunk az ortodoxiára.

Én sem álltam ettől a tévedéstől távol. Nem azért, mert az előítéleteket reprezentáltam, hanem, mert amikor a disszertációmat írtam a boszorkányságról, akkor igen kevéssé léptem túl azon, mit mondanak a magyarok a román papokról, az ortodoxiáról. Csak kis mértékben tudtam foglalkozni a románok véleményével és az egyház hivatalos álláspontjával. Valamennyire ezt is vizsgáltam, de többet kellett volna. Az egy másik projekt volt, egy másik élethelyzet, és egy más kutatási kontextusban született. Azt hiszem, ez részben meg is magyarázza, hogy ezek voltak a korlátai.


Mennyire elfogadott és gyakori az ortodox egyházon belül az ördögűzési szertartás? Nyilván nem mindenki gyakorolja, vannak erre specializálódott személyek...

– Örülök, hogy ezt kérdezed, ez fontos kérdés. Nem gyakorolja mindenki, püspöki engedély kell hozzá, tulajdonképpen abban a városban egyvalaki gyakorolja, egy igen magas rangú szerzetes pap, Arhimandrit. Országszerte ismert egyébként, interneten is lehet róla olvasni. Tulajdonképpen leginkább szájról szájra terjed a híre Oroszországban, a legtávolabbi régiókból is utaznak hozzá ördögűzésekre. Nagy ünnepek és hétfő kivételével általában minden nap vannak. Délután három körül gyűlnek össze az emberek, és négykor kezdi ez a pap a beszédét, meg az egész szertartást egy kis templomban a kolostor bejáratánál. Hosszú-hosszú évek óta ott folyik az ördögűzés.

Ezt nem úgy kell elképzelni, mint például ahogy Romániában megjelenik az ördögűzés a riportfilmekben. Amennyire én azt követtem, itt Romániában az történik, hogy egyetlen személy ördögűzése folyik egyszerre, akivel ott vannak a családtagok, és ott van a pap, aki az exorcizmust végzi.

Ebben a templomban kollektív exorcizmus van, tehát ahány ember befér a templomba, annyi van jelen. Az emberek azzal a képzettel mennek oda, hogy valami olyan problémájuk van, amit az ördög okozhatott. Vannak olyanok, akik már előzőleg találkoztak ezzel a pappal, beszélgettek vele, és ő ajánlotta, hogy odamenjenek; vannak, akik csak becsöppennek és később fognak vele találkozni, ha nem vele, akkor egy másikkal, aki ugyanazon a parókián szolgál.

Meg szoktak gyónni, és gyónás alkalmával általában hosszasan elbeszélgetnek életükről, problémáikról. A gyóntató néha maga a híres ördögűző, néha egy másik pap.


Egy ilyen kollektív ördögűzésre bárki bemehet?

– Csak híveknek szabad bemenni. Egyszerűen eltanácsolja azokat, akik nem ortodoxok, így kezdődik a szertartás, hogy felszólítja azokat, akik nem ortodox keresztények, hogy hagyják el a templomot.


És te elhagytad?

– Én akkor még őszintén szólva nem értettem meg, mit mondott, mikor először odamentem. Úgy csöppentem be egy ördögűzésbe, hogy egyszerűen nem tudtam, mit mond. Kapiskáltam, hogy valami ilyesmi hangzik el, de nekem nagyon fontos volt, hogy ezt végignézzem. Úgyhogy ott megálltam. Aztán később elolvastam a prédikációt, ami megjelent írásban is, és akkor már biztosan tudtam, hogy szándéka és engedélye nélkül hallgattam és szenvedtem végig az egész ördögűzést. Még egy követelmény volt, hogy legyen egy kereszt a nyakadban – nekem az sem volt.

A kolostor (fotók: Komáromi Tünde)A kolostor (fotók: Komáromi Tünde)


Végigszenvedtem, mert nagyon nehéz tapasztalat volt. Hatalmas tömeg van, nagyon sokáig tart, fizikailag is rendkívül megerőltető. Inkább fizikailag. Különben semmi rendkívüli nincs. Nagyon ritkán vannak hangos jelenségek, zavargások. Nem úgy kell elképzelni, mint egy visibáló-ordítozó-deliráló tömeget. Szó sincs erről. Ki kell bírni a hatalmas mennyiségű szenteltvízzel való öntözést, és a végén oda kell járulni mindenkinek, és megcsókolni a keresztet. Mert anélkül nem engednek ki, követik, hogy mindenki odamegy-e. Van egy segédje a papnak, aki figyeli a tömeget.

Az emberek pedig zapiszkákat adnak előre, ahová felírják, hogy kiért imádkozzanak a papok. Pénzt adnak előre, tehát ez anyagilag is elég nagy bevételt jelent. Egyébként egyéb alkalmakkor is, amikor kérik, hogy a holtakért vagy élők egészségéért imádkozzanak, általában szoktak valamennyi pénzt adakozni. Nem nagy összegeket, de nagyon sokan jönnek, és sok pénz összegyűl. Gyakori az is, hogy üzletemberek jönnek a templomba imádkozni.

Különben ezeknek a zapiszkáknak a leadása egy teljesen hétköznapi rutinjelenség, tényleg semmi misztikus sincs benne, és a legtávolabbról sincs semmilyen mágikus értelmezése, vagy semmi olyan jelentése, amit például az erdélyi magyarság körében lehet tapasztalni a román templomokról, a slujba-rendelésről.

Ha én pap ismerőseimnek elmeséltem Oroszországban, hogy mit gondolnak itt a magyarok a román pap mágikus szerepéről, vagy hogy hogyan foglalkozik itt a pap fekete mágiával, igen jót nevettek rajta. Később is, ahányszor találkoztunk, s mentek az oltárba szolgálni, mondták nevetve: megyek egy kicsit varázsolni... (nevet). Nagyon humorosan fogták fel az egészet. És tényleg szó sincs ilyesmiről.

Semmi sötét középkori misztikumot nem találtam az ortodox egyházban. Felfokozottabb a vallásos élet, az ikonok, gazdag díszítések, a szertartások pompája – egy más világ, és sok hívő ember viszonyulása is más, mint ahogy mondjuk egy protestáns templomban lehet tapasztalni.


Beszélgettél Oroszországban más vallásúakkal is?

– Igen. Olyan emberekkel is találkoztam, akik azelőtt neoprotestáns egyházakhoz tartoztak, moszkvaiakkal például, és később tértek meg ortodoxnak. Ateistákkal is, a vallással teljesen párhuzamos emberekkel, akiket nem érdekel Isten kérdése.


A nem ortodoxok nem panaszkodtak diszkriminációra? Nem tapasztaltak intoleranciát az ortodox egyház részéről?

– Ennek a hátterét nem ismerhettem meg eléggé. Azzal viszont szembesültem, mennyire irtóznak egyes ortodox papok a neoprotestánsok térítésétől. De nincsenek sokan – a legtöbben nem törődnek vele, nem félnek ettől.

Szerintem érdekesebb arról beszélni, hogy a világi értelmiség körében – középiskolai, általános iskolai tanárok körében – milyen erős az antiklerikalizmus. Nagyon ellenzik a vallásos képzés bevitelét az iskolába. Ami nálunk ’90 óta elfogadott, és általános gyakorlat, hogy a gyereknek a világi oktatás keretén belül vallásórái vannak, és olyan vallásórára mennek, amire éppen a szívük óhajtja, ebbe Oroszországban nem akarnak belemenni. Erősen ellenzik, és hatalmas lobbik vannak ellene minden tartományban.

Azon is vitáznak, ha beviszik a vallásoktatást az iskolába, az milyen keretek között történjék: ortodox hagyományos kultúra címén vagy másképp; hogyan fogadtassák el a hatalmas muzulmán kisebbséggel, hogy lehessen ilyen tantárgy az iskolában, mert elvégre Oroszországban élünk, a többségi vallás a hagyományos történelmi kultúra része, és illik erről tudni – ezzel kapcsolatban tehát nagyon komoly ellenállással találkoztam.

A Vörös Hadsereg útjaA Vörös Hadsereg útja


Volt egy második nyelvtanárom is. Ez a fiatalember például heves felháborodással beszélt arról, hogy el se tudja képzelni, hogy egy pap jöjjön szembe vele az iskola folyosóján. Neki ez egy mentálhigiénés állapot, hogy az iskolában ne legyen jelen a vallás. Semmi keresnivalója ott.


Ez az elutasítás, gondolom, a baloldali örökség terméke...

– Nyilván igen. Egy nálam picit idősebb ember, aki még a szovjet időben kezdett egyetemre járni, másképp szocializálódott, semmi köze nem volt semmiféle vallásossághoz, most sincs. Azt viszont megvallotta, hogy a felesége szokott érte imádkozni, amikor válságosabb periódusai vannak, akkor elmegy, gyertyát állít a templomban.


Említetted azt is, hogy nagyon sok ateista ’90 után megtért...

– Nagyon sok, abban az értelemben, hogy milyen kevés volt a templomba járó azelőtt. De tulajdonképpen hivatalos becslések szerint valahol az 5 és 7 százalék között van a gyakorló vallásosok száma Oroszországban. Ez pedig lehet, kicsit magasabb a kutatásom színhelyén, mert egy fontos egyházi központ, egyszerűen a papok sűrűsége nagyobb, mint máshol, a vallásos élet pezsgőbb, vasárnapi iskolától a felnőttképzésig minden szinten jelen van a vallásoktatás. Laikusok számára is van minden korosztálynak vallási képzés, ha valaki ismerkedni próbál az ortodoxiával, arra minden szinten van lehetőség.

Különben nagyon érdekes jelenség, amit mindegyik kollégám tapasztalt Oroszországban: vallásos tudáshoz az emberek sokkal inkább olvasás által jutnak, mint személyes kapcsolatok révén. Nem családi szocializáció történik az ortodox vallásosságba, ellentétben Romániával, hanem könyveket vesznek, olvasnak rengeteget. Az más kérdés, hogy milyen szintű olvasmányokat. A vallásos populáris irodalom a leggyakoribb.


Gyakran hallani a sajtóban, hogy erős az idegenellenesség Oroszországban. Félnek a bevándorlóktól, sőt olyan eset is volt, hogy dagesztáni és tádzsik fiatalokat neonácik meggyilkoltak. Mennyire igazolták ezt vissza a tapasztalataid?

– Ha a Szovjetunió utódállamait nézed, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy (a Balti államokon kívül) a legdinamikusabb gazdasági élet és a legpozitívabb kilátások Oroszországban és főleg Moszkva vonzáskörzetében vannak. Ez a város, ahol én kutattam, Moszkva tartományban van, aránylag közel Moszkvához – oroszországi viszonylatban közel. Ingáznak az emberek. De nemcsak innen, hanem Vlagyimirból is, ami több száz kilométerre van. Egyszerűen annyira magasak a fizetések a fővárosban, hogy azt a kínt is elvállalják, ami a napi hat-hét óra zötyögéssel jár, vonaton és metróban. De egy egész más fizetéskategóriát célozhatnak meg ezáltal: többezer dollárt.

ElektricskaElektricska


Ezzel szemben a helyi fizetés maximum 300-400 euró egy férfi, és 200 egy nő számára. Érthető, hogy miért ülnek be az elektricskába (ez a villamos vasúti kocsi) – naponta emberek milliói ömlenek be minden régióból Moszkvába. Azt az élményt, ahogy a Jaroszlavszkij Vokzalon kiszállsz a vonatból, és beömlesz a metróba, nem lehet elmondani, csak megélni. Biztosan minden hatalmas világvárosban így van, de ilyent még addig nem láttam, azt filmezni kellene.


Ilyen iszonyatosan nagy gazdasági különbség van Moszkva és a vidék között?

– Van Moszva, és van az ország. Budapestről és Magyarországról is szoktak beszélni hasonló kontextusban. Ők így élik meg. Moszkva nem Oroszország, így szoktak beszélni róla az egyszerű emberek. Az egy másik világ, ahol csoportosul a nemzetközi tőke, és teljesen más lehetőségek vannak.

Visszatérve a rasszizmus jelenségére, amire rákérdeztél: igen, jelen van. Agresszió, bűnözés, mint bárhol máshol, itt is természetesen előfordul. Vannak viszont más gyilkosságok is: én személyesen tudok több oroszról, akit legyilkoltak Szentpéterváron amiatt, hogy a mobiltelefonját nem volt hajlandó első kérésre odaadni. Ismerőseim ismerősei, barátai estek áldozatul ilyen erőszakcselekményeknek.

Elég nagy az ellenszenv a kaukázusi, közép-ázsiai bevándorlókkal szemben. Ezért kezdtem a gazdasági helyzetről beszélni, mert teljesen érthető, hogy a nagyon szegény utóállamokból van munkaerő-beáramlás. Mindenhonnan jönnek a vendégmunkások, nagy számban. Ahhoz, hogy pénzt tudjanak hazaküldeni, sokszor embertelen körülmények között élnek, rosszul étkeznek, tömegnyomorban laknak, tizenhatan is egyetlen pici tömbházlakásban, egymás mellett alszanak a földön, felváltva vannak otthon, van, aki éjjel dolgozik, van, aki nappal, felváltva alszanak.

Igen rossz vélemény van róluk a szomszédság és a házigazdák körében. Pontosan azért, mert annyira eltér az életmódjuk a helybeliekétől, és nehezen tudják feldolgozni ezeket a különbségeket. Az előítéletek ugyanúgy vonatkoznak higiéniára, viselkedésre, életmódra, mint ahogy az én tapasztalatom szerint Budapesten viszonyulnak az erdélyi román vagy akár székely vendégmunkásokhoz. Nem láttam semmi lényeges különbséget abban, ahogy a moszkvai vendégmunkásokhoz viszonyultak Oroszországban, vagy amit hallottam az egyes villamos végállomásától a Márton Áronig elgyalogolva Pesten.

Nagyon hasonló jelenségek abban is, hogy milyen munkaterületeket fednek le a vendégmunkások: ugyanúgy építkezéseken dolgoznak, olyan munkákat végeznek el, amelyek nem vonzóak a helybeliek számára se a kereset, sem a munka nehézsége és a körülmények miatt. Árulnak a piacon, de bizonytalanságban, nincs engedélyük, sokszor nincs vízumuk, nincsenek bejelentve a városban.

Több üzbég ismerősöm is van, aki három hónapra odajön, aztán visszautazik, a főtéri piacon árulnak. Valamilyen egyezségük van a rendőrséggel, mert naponta láttam, hogy a rendőrök ellenőriztek, de egyszer sem vitték el őket. Elmesélték nekem azt is, hogy nem szeretik itt, nem érzik jól magukat, de pénz kell, nincs más megoldás a megélhetésükre. Egy családból csak a férfi jön el, aztán hazamegy, eljön helyette a testvére, egy ideig otthon van, majd megint cserélnek.


Ez érdekes, hogy a Szovjetunió szétbomlását traumaként élték meg az oroszok, mégis a „szovjet testvérekhez” ellenérzésekkel viszonyulnak...


– Ez nem egyszerű kérdés. Tulajdonképpen nagy traumaként élik meg sokan Oroszországban, hogy felbomlott a Szovjetunió. Az új államok függetlenségét ellenséges érzésként élték meg, egyfajta megtagadásként. Ott vannak ezek a fajta ellenérzések a hétköznapi életükkel szemben, de az is ott van, hogy pontosan ezeknek az embereknek könnyű bevándorolni Oroszországba és ott élni vagy akár letelepedni.

Nagyon sokan letelepednek egyébként, nemcsak a vendégmunka jellemző. Ezek közt vannak oroszok is a szomszéd államokból, meg mindenféle más nemzetiségűek. Előny a nyelvtudás. Ezek az emberek mind tudnak oroszul. A gyerekeik generációja már nem tudna, de mindazok, akik felnőttek voltak a váltáskor, tudnak, és ezt tőkeként kamatoztatják. Nekik egyszerűbb odavándorolni, mint Amerikába, mert ahhoz nyelvet kellene tanulni. Ez nem azt jelenti, hogy máshova nem vándorolnak, de az sokkal nehezebb helyzet. Moszkva tényleg vonzó gazdaságilag, ettől duzzadt fel annyira a lakossága: most 12 millióra becsülik, de ez nem reális – naponta sokkal több ember tartózkodik ott reggeltől estig, annyira sokan ingáznak.


Nem érezted úgy néha, hogy már annyira beépültél, annyira jól érzed ott magad, hogy te is ottmaradnál?


– Érezni se kellett, mindennap megkérdezték, sőt minden nap könyörögtek, hogy maradjak, s nem én egyedül, hanem az egész családommal. A téma állandó jelleggel felmerült az ott-tartózkodásunk utolsó periódusában: agitáltak, hogy ki kell települni. Vagy gazdasági érveket hoztak fel, hogy ugyan már, olyan szegény ország ez a Románia, minek menj vissza, olyan jól tudsz már oroszul, majd a férjed is megtanul, Moszkvában szereztek jól menő munkahelyet – ez volt az egyik változat.

Városnapok – gyermekváros a kolostorral a háttérben (fotó: Fosztó László)Városnapok – gyermekváros a kolostorral a háttérben (fotó: Fosztó László)


Meg aztán volt az erőteljes neofita pravoszláv hozzáállás, hogy meg kell térned ortodoxnak neked is, ahogy én megtértem, ez az igaz út, semmi más út nincs az üdvözüléshez, ha megtérsz, boldog leszel, itt élsz – és ezt kombinálták azzal, hogy mi látjuk és érezzük, hogy neked ugyanolyan lelki alkatod van, mint az oroszoknak, tulajdonképpen te is szláv vagy, csak nem tudsz róla, de neked is szláv véred van meg szláv lelki alkatod, ide kell jönnöd, mert csak itt fogsz jól élni, velünk kell lenned, az a lényeg – (nevet). Mindent bevetettek, hogy meggyőzzenek. Tulajdonképpen ez nagyon pozitív visszajelzés és kellemes élmény volt.

Mikor ezelőtt két és fél héttel egy templombúcsú-szerű ünnepségen vettem részt, ott vodkáztak az asszonyok, és már egy picit pityókosak voltak – köztük volt olyan papné anyuka, aki már ki tudja, hány éve nem ivott semmit, mert állandóan szoptatott vagy éppen terhes volt, és most ellazult, ivott egy kis vodkát – ott viccelődtek velem, hogy annyira fárasztó ez a Tünde név, sehova sem tudjuk tenni, gyere már, vegyél fel egy rendes orosz nevet. Ott ült a pap mellettük, bekapcsolódott, mondván, a kollégám épp most keresztel valakit, gyere, menjünk át, megkenünk szent olajjal, keresztet a homlokodra – de tulajdonképpen ennek az lett volna a jelentése ebben a kontextusban, hogy én felveszem az ortodox vallást. Felajánlották a Tatjána nevet, hogy szerintük az áll legközelebb az én nevemhez – a végletekig vicceltek ezzel és próbáltak meggyőzni.

Jól érzem magam Oroszországban, de van családom, két gyerekem, ez nem tevődik fel komoly kérdésként. Vissza szeretnék járni, amikor csak lehetőség van, mindig.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS