2019. aug. 25. vasárnapLajos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Démonológiától összeesküvés-elméletekig: mitől félnek az oroszok?

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2008. szeptember 12. 14:11, utolsó frissítés: 10:31

Régen az Afrika-kutatóban fel sem merült, hogy kényelmetlen lesz, ha a “bennszülöttek” elolvassák a róluk szóló tanulmányt. A kortárs antropológus esete más tál tészta. Komáromi Tünde terepmunkájáról mesél.



Komáromi Tünde
<br />
<i>(fotó: www.eth.mpg.de)</i>Komáromi Tünde
(fotó: www.eth.mpg.de)
Komáromi Tünde a Max Planck Intézet posztdoktori ösztöndíjasaként két gyerekével és férjével, Fosztó László néprajzkutatóval több mint egy évet élt Oroszországban. Témája: a Gonosz vallásos és világi fogalmai a kortárs Oroszországban. A szelterszi társadalomtudományi táborban, augusztus 22-én mesélt terepmunkája során szerzett tapasztalatairól.


Nem épp tipikus erdélyi magyar értelmiségi karriert mondhatsz magadénak. Mi volt az előzménye annak, hogy Oroszországba kerültél terepkutatásra?


– Az előzmény a férjem ösztöndíja volt abban az intézetben, amelyből én elmentem Oroszországba kutatni. Ő 2002 végén, 2003 elején megpályázott egy doktori ösztöndíjat a Max Planck Intézetben, Németországban. Amikor megkapta, együtt elutaztunk Halléba, az egész család. Kamilla, a lányunk, másfél éves volt. Négy hónap után Laci terepmunkája miatt visszatértünk Kolozsvárra, ő Kalotaszegen kutatott, közben megszületett a fiunk, Matyi... Visszamentünk, a férjem írta a dolgozatát, s amikor lejárt a szerződése, akkor pályáztam meg én egy posztdoktori ösztöndíjat. Ugyanis ugyanebben az időszakban megírtam a disszertációmat és meg is védtem Pesten. Minden feltétel adott volt tehát.

Régen az iskolában tanultam oroszul – nem hiszem, hogy ez megfelelő nyelvi felkészültség volt ehhez a kutatáshoz, de mindenképp, a semminél több volt, úgyhogy bele mertem vágni. Laci is támogatott ebben, megígérte, hogy eljön velem.

Megkaptam az ösztöndíjat, s kezdődött a felkészülés, könyvtárazás, nyelvtanulás. Nagy megpróbáltatás a terepre érkezni, nekünk is az volt, hiszen Laci abban az időben olvasni sem tudott cirill betűkkel. Nekem mégis nehezebb volt, hiszen hivatalos kapcsolatokat kellett kiépítenem, óvodát kellett keríteni a gyerekeknek, albérletet...

Elég nehéz vízumot kapni Oroszországba; 2006-ban, mikor mi kimentünk, még lehetett kérni kutatásra egy évre, de úgy hallottam, most már nem lehetséges. Ideiglenes vízummal utazik be az ember, és aztán várni kell az egyévesre. Ezért két hetet egy moszkvai külvárosi lakásban laktunk, annak minden gyönyörével, egy 19 emeletes tömbházban. Innen költöztünk ki egy olyan faluba, ami néhány éve közigazgatásilag egy Moszkvától mintegy 70 kilométerre lévő kisvároshoz tartozik. Nagyon romantikus elképzelésünk volt arról, hogy fogunk majd ott élni és kutatni: egy erdő és tó mellé, a falu perifériájára költöztünk.

De az országúttól borzasztó messze laktunk. Semmilyen bolt nem volt a közelben, több kilométerre kellett elgyalogolni egy buszmegállóig vagy üzletig. Iszonyúan nehéznek bizonyult a mindennapi élethez szükséges dolgok előteremtése, megvásárlása, hiszen semmink sem volt a ruhán és cipőn, illetve természetesen a kutatáshoz szükséges gépeken – számítógép, fényképezőgép, diktafon – kívül.


A család hogyan vészelte túl ezt az átmeneti időszakot?

– Nagyon nehéz volt, el voltunk szakítva mindentől és mindenkitől. Laci nagyon szenvedett attól, hogy nincs internet, sem egyéb kommunikációs lehetőség, hiszen telefon sem volt. Semmi sem volt tulajdonképpen. Nem kaptunk az oviban sem helyet – egy hónapig bejártam a városba, egyrészt vásároltam a család számára, másrészt folyamatosan lakást kerestem. Mindenhol visszautasítottak. Amint rájöttek, hogy idegen vagyok, gyerekeim vannak, senki nem akarta kiadni a lakását.


Miért?

– Ez egy standard előítélet. Nem szeretnek idegeneknek, gyerekes családoknak, illetve háziállat-tartóknak kiadni semmit. Nekünk az az egy előnyünk volt, hogy nem volt háziállatunk, de egyébként minden negatívumot megtestesítettünk, amit csak el bírtak képzelni.

Nem találtunk tehát lakást a városban, s mikor a hónap vége közeledett, a házigazda is várta már, hogy elmenjünk: sírtak a gyerekek, fárasztóak voltunk. Ezért aztán ő segített lakást keresni. Felhívott egy tulajdonost, ő tárgyalt vele, így sikerült eljutni egyáltalán addig, hogy megnézzük a lakást.

Ők helyben, a hátam mögött megtárgyalták, hogy idegen vagyok, ezért még picit feljebb lehet emelni az árat. De csak így sikerült kivenni a lakást, és beköltözni a városba. Innen indult be tulajdonképpen a rutinosabb mindennapi élet, közben sikerült elintéznem azt is, hogy egy óvodában helyet kapjanak a gyerekek.


Addig, gondolom, a kutatásra nem is igen maradt időd...

– Maradt, hiszen igyekeztem olyan kapcsolatokat kiépíteni, amelyeken keresztül aztán elkezdhettem komolyabban nyelvet tanulni. Nemcsak beszélgettem, hanem nyelvórákra is jártam. Találtam egy angol nyelvtanárnőt, aki elvállalta, hogy tanítson nekem orosz nyelvet. Soha életében nem próbálta. Nem készült az órákra, mert az plusz erőfeszítést jelentett volna. Nagyon kedves tanárnő volt, de hamar felmértem, hogy ebből soha semmi nem lesz azon túl, hogy mi angolul elbeszélgetünk és ő megkapja a fizetését.

Ezzel két és fél hónap telt el – közben elég sok egyházi könyvesboltot bejártam, parókiákra próbáltam bejutni, ismerkedni, rengeteg démonológiával kapcsolatos irodalmat vásároltam, azokat olvasni kezdtem – ezek a tapasztalatok segítettek, hogy a nyelvtudásom fejlődjön. Hivatalos kapcsolatokat is kiépítettem az egyházzal, megkerestem püspököket, espereseket, megkérdeztem tőlük, engedélyezik-e, hogy az ő területükön kutatást végezzek. A nyilatkozatok szintjén mindenki beleegyezett, de abban a pillanatban, amikor ugyanazzal az esperessel, aki hivatalosan belement, konkrét dolgokról kezdtem egyezkedni – bejárhatok-e a teaestjükre beszélgetni az emberekkel –, éreztette, inkább ne, mert nekem más a vallásom, és zavaró tényező leszek a gyerekek és a felnőttek számára egyaránt.

Tulajdonképpen nagyon sok ellenállásba ütköztem az első periódusban, ami nemcsak annak volt köszönhető, hogy idegen voltam. Számukra nyugati voltam – hiába magyaráztam, hogy én romániai magyar vagyok, ez nem jelentett semmiféle különbséget. Ami Oroszország határán túl van, nyugatra, az az ő szempontjukból Nyugat. És Oroszország maga már nem Európa. Ez nekem megdöbbentő tapasztalat volt, én mindig úgy képzeltem, az Urálig Európa van. De ez az ő mentális térképükön egészen másképp néz ki.

Egyszerűen reménytelennek tűnt beférkőzni közéjük. Ennek másik oka az volt, hogy engem, lévén hogy unitáriusnak kereszteltek, Oroszországban szektásnak néztek: számukra a történelmi protestáns egyházak és a neoprotestáns egyházak között semmiféle különbség nincs. Csupán néhány olyan ortodox pappal találkoztam, aki tudta, miről van szó.

Számukra egész egyszerűen zavaró tényező a neoprotestáns szekták térítése a városban, mint például a Jehova Tanúié, és úgy értelmezték, én is közülük valóként, hozzájuk hasonlóan téríteni próbálok.



Szóval, ezek voltak az első reakciók. Ez akkor változott meg, amikor valakikkel, egyházközeli emberekkel személyes viszonyba, közelebbi kapcsolatba kerültem. Ők kezdtek bemutatni, mint barátjukat – ami enyhén túlzás volt, hiszen még csupán friss ismerősök voltunk – a kolostorban, parókiákon. Ettől a pillanattól kezdve minden másképp működött. Mindenki valahogy a közösséghez tartozóként kezdett kezelni, vagy olyan emberként, akit be kell avatni a közösségbe. Ebben voltak árnyalatnyi különbségek, de nagyon megváltozott minden.

Sorra ismertem meg embereket, nyíltak meg előttem olyan lehetőségek, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna: őszintén, nyitottan beszélgettek, meghívtak vendégségbe, eljöttek hozzánk – elkezdődött egy olyanfajta társadalmi élet, ami itthon természetes, de máshol elég nehezen kialakítható.


Barátjukként vittek be a közösségbe – az ennek köszönhetően szerzett információkhoz kutatóként hogyan viszonyultál? Sok esetben nem is engedték, hogy diktafonra vedd a beszélgetést...

– Teljesen különbözőképpen döntöttem a különböző viszonyokról és beszélgetésekről: volt olyan ember, akinek már az elején azt mondtam, hogy nem fogom felhasználni azt, amiről beszélgetünk, nem fogok írni róla. Egyszerűen olyan emberi kapcsolatként alakult, hogy én abszolút erkölcstelennek éreztem volna munkaként kezelni és felhasználni.

Mindenkinek elmondtam első pillanattól, hogy nem fogom soha leírni a nevét, és nem fogom azonosítani. Nem olvashat magáról abban a formában, hogy xy ezt mondta; közöltem azt is, hogy nagyon diszkréten fogom kezelni, amiről beszélnek. Legtöbb esetben olyan élettörténetek birtokába kerültem, amelyek közeli ismerőseik számára is rejtve maradtak. Tudom, hogy közvetlen környezetükben azt nem mondták volna el. Sokszor semmit nem tudnak az emberek arról, akivel egy kórusban énekelnek, nem tudják, honnan származik, nem tudnak róla szinte semmit. Attól a pillanattól ismerik az életét, amióta ott él mellettük, és ez lehet, csak két-három évre vezethető vissza.

Sokszor volt olyan is, hogy a nekem megnyíló emberek egymás közeli ismerősei voltak, de én nem tudtam róla. Utólag derült ki. Szerintem rájöttek idővel, hogy mindenkit diszkréten kezelek, és mertek mesélni.


A hasonló helyzetekre is felkészítettek az intézetben, vagy erre magadnak kellett rájönnöd, kialakítanod egyfajta kutatói etikát?

– Azt hiszem, erre van egyfajta szakmai szocializáció, ami egyébként nagyon különbözik a hagyományos néprajzi kutatói attitűdöktől. Az antropológusok általában ilyen diszkrécióval kezelik azokat az embereket, akikkel beszélgetnek. Ebben tényleg semmi rendkívüli nincs. Én azt gondolom, ez jobb az emberi viszonynak is, és a személyeknek is, ha így kezeljük a helyzetet, ahelyett, hogy kiadnánk őket. Akkor is, ha nem nagyon kínos a téma. Mert sose lehet tudni, hogy annak az embernek miért és mikor lesz zavaró.

Persze, erről olvasni is lehet, technikák vannak arra, hogyan fedj el embereket. Konkrétan az intézetben senki nem készített erre fel, de hát az ember olvas, hosszú évek óta, és hoz magában egy döntést arról, hogy ő maga ezt hogyan fogja megoldani. Mindenki kénytelen döntést hozni.

Különbözőképpen viszonyulnak, nézd, ez függ attól, hogy milyen távolságot őriznek meg az emberekkel szemben. Van olyan antropológus is, aki számára egy év múlva is még mindenki kutatási alany, és vagy méla undorral, vagy objektív távolságtartással beszél minden emberről, akivel a terepen találkozott, és örül annak, hogy soha nem kell neki oda visszamennie. Szóval, nagyon különböző emberi attitűdök vannak, a kultúrával szemben, az emberekkel szemben – erre nincs általános recept. És van mindegyikben lehetőség: ha távolságtartó voltál, akkor nyilván más viszonyaid vannak, és ha visszaméssz, nem olyan kínos, ha visszakerül az, amit megírtál. Mert a munkák visszakerülnek a közösségbe.

Nem az a helyzet, mint mondjuk száz éve, hogy egy Afrika-kutató elment Angliából valamilyen néphez, valamit megírt, és azt nem olvasta el senki helybeli. Ezen akkoriban gondolkozni sem kellett, hogy milyen lesz, ha az visszakerül. Nekem olyan orosz ismerőseim bőven vannak, akik angolul tudnak, és érdeklődnek az iránt, amit én írni fogok; már régen várják, hogy odaadjam nekik, és kérik, hogy e-mailben küldjem el még a műhelymunkákat is, amiket az intézetnek, de nem publikációra szánva írok meg. Tehát nekem nem lehet olyan illúzióm, hogy az emberek nem fogják elolvasni azt, amit írtam.


És hogy befolyásol ez a tudat, hogy ők el fogják olvasni?

– Eleve amikor az ember nekiül és elgondolkodik, hogy miről írja meg a könyvét, hatalmas szelekciót végez. Emberekből is szelektálni kell, olyan mennyiségű szereplő nem jelenhet meg egy könyvben, amennyivel én megismerkedtem és alaposan elbeszélgettem. Döntéseket kell hoznom, hogy kiről és mit fogok írni, hogy valamilyen reprezentatív információhoz juttassam az olvasót, valami fontosat mondjak el.

Ami a kutatási naplóban van, az nyersanyag. Egy olyan interjúból, amit én felveszek, nagyon kevés kerül publikációra az életben. A legtöbbet lejegyezni sem tudom, mert egyszerűen nincs rá időm, soha nem is volt. Újrahallgatom, jegyzetelek, megint újrahallgatom, gondolkodom, olvasom a naplóimat, kombinálom őket.

Rengeteg fényképem van, azokat is használom. Szeretnék belőlük valamennyit a könyvben is publikálni. Álmodozom valamiféle kiállításról, ami egyébként nem feltétlenül egy antropológiai fotókiállítás lenne, de azt hiszem, ha hazajövök, Kolozsváron a Román Akadémia Folklór Intézetében, ahol dolgozom, legalább egy műhely jellegű kiállítást szerveznék.

Gyerekrajz Győzelem napjára (fotó: Komáromi Tünde)Gyerekrajz Győzelem napjára (fotó: Komáromi Tünde)


Mennyire változott meg az Oroszország-képed?

– Mondhatnám, nem is volt. Jobban ismertem az orosz irodalmat, mint Oroszországot. Aztán ez a kép egyre épült, szerintem állandó tanulási folyamat ez, életem végéig.

Nem lehet megtanulni Oroszországot. Hatalmas ország, más kultúra – persze vannak hasonlóságok, főleg a szovjet időből és a saját posztszocialista helyzetünkből következőleg. Ez segített is sok mindenben, ennek köszönhetően főleg a velem egy generációhoz tartozó személyekkel sokkal könnyebb volt kapcsolatot teremteni, mint mondjuk egy nyugat-európainak.


A helyiek mennyire érdeklődnek a nemzetközi események, a politika iránt?

– Nagyon érdeklődőek, sokkal inkább, mint nálunk. Nagyon sokat tudnak mindenről, mindent követnek. A híreket is figyelik, rengeteget olvasnak.


De mindenki, társadalmi helyzettől, életkortól függetlenül?

– Igen, ez volt a benyomásom.


Az ortodox egyház kötelékeibe tartozók is? Nem volt tapasztalható egyfajta bezárkózás?

Az ortodox egyház kötelékeibe is ugyanolyan változatos emberek tartoznak, mint bárhova máshova. Liberálistól az elvakultig minden van, minden értelemben, a vallásosság, a világhoz, más kultúrákhoz, más vallásokhoz való viszonyulás tekintetében egyaránt.

Nagyon különböző emberekkel találkoztam, és elmondhatom, nincs egyneműség az ortodox egyházban. Ha az ember odafigyel rájuk, próbálja őket megismerni, nagyon színes világgal szembesül: vannak benne radikális elemek, fanatizmussal is lehet találkozni, de ez nagyon kis szegmense a vallásosságnak és a vallásos embereknek. Legalábbis abban a városban, de szerintem máshol is.

Vannak szélsőséges félelmek, nemcsak az ortodoxok körében: félnek zsidóktól, szabadkőműves összeesküvéstől, hogy az vezeti a politikát, a gazdaságot, az tette tönkre Oroszországot. Ilyenfajta előítéletekről könyvhegyeket gyártanak, de bármi másról is: Oroszországban olyan nagy mennyiségű a könyvkiadás, hogy ez tényleg csak egy pici szelet a millió más között. És ugyanígy keskeny rétege az általam megismert vallásos embereknek az, aki ebben erősen hisz és fél.


Mitől fél?

– Például attól, hogy nemzetközi útlevelet kiváltson, mert bekerül egy olyanfajta nyilvántartásba, ami a Gonosz számaihoz kötődik. Vannak olyan papok, akik ezzel rémisztgetik az embereket, akik maguk sem váltanak ki útlevelet, és a híveik sem.

Két útlevél van Oroszországban, az egyik a mi személyazonossági igazolványunknak megfelelő, csak belföldön használatos, és van egy külföldi. Annyira fanatikusok is vannak, akik még a belföldi útlevelet sem váltják ki, és úgy élnek, mindenfajta személyazonosságot igazoló irat nélkül. Az ilyen fanatikus kerüli a rendőrséget, kerüli az olyan szituációkat, ahol ez követelmény lenne – pl. kolostorban dolgozik, ami viszonylag védettséget biztosít számára, és jó eséllyel elkerüli az igazoltatást. Ilyenek is vannak. De én ezt nem tartom általánosan jellemzőnek.

Az interjú második részét szeptember 13-án, szombaton közöljük.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS