2019. november 12. keddJónás, Renáta
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Michael Stewart: cigányozás ellen hatásos a közös munkahely

kérdezett: Sipos Zoltán 2008. július 30. 11:34, utolsó frissítés: 2008. július 29. 12:23

Kutatásokra alapozott, komoly programok helyett Magyarországon nyugdíjas úriemberek próbálják “megmenteni” a cigányokat. Igaz, kivételek is vannak.



Leghíresebb könyved a Daltestvérek, mely azután íródott, hogy másfél évet töltöttél egy magyarországi roma közösségben. Véletlenül esett a választásod erre a közösségre, vagy más szempontok is közrejátszottak?

Michael Stewart, antropológus, cigánykutató: – Mindig van egy esetleges része a kutatásnak, pláne az antropológiában, ahol minden emberi kapcsolatokra épül. Sok függ a kutató érdeklődési körétől és az is szempont, hogy az ember jól érzi-e magát egy adott közösségben, vagy sem: hiszen ott kell élni egy-másfél évig.

Abban az időben, amikor azon gondolkoztam, melyik közösséget válasszam, Szabolcs-Szatmár megyéből tömegesen ingáztak a cigányok Budapestre: vasárnap éjszaka felutaztak, aztán hazamentek péntek este.

A közösség életét meghatározta ez az ingázó életmód, és ez érdekelt engem. De letettem erről, mivel nekem is a közösséggel együtt kellett volna ingáznom, és épp akkor született az első fiam – arra gondoltam, nem lenne kellemes leköltöztetni őket Nyíregyházára, úgy, hogy én közben egész héten nem vagyok velük.



De mindenképpen olyan közösségben akartam dolgozni, ahol nemcsak a cigány identitás erős, hanem a cigányok önálló gazdasági cselekvései is. Sok helyen kerestem egy ilyen közösséget, majd egy muzikológus kollégámmal elmentem Gyöngyösre; az lepett meg, hogy ez a közösség


nem próbált úgymond magyarosan viselkedni.

Leültek a fűbe a ház előtt, ettek, beszélgettek, nem szégyelltek cigányosan viselkedni. Ugyanakkor mindenki a közeli gyártelepeken dolgozott, és éppen ez volt az a kettős helyzet, ami engem érdekelt: cigányosan élnek a telepen, ugyanakkor be vannak illeszkedve a szocialista iparba.

Ezenkívül nagyon kedvesek, helyesek voltak. Volt tehát esetlegesség is a helykeresésben, de előre tudtam, hogy milyen közösség kell nekem: amely be van illeszkedve a társadalomba, de ugyanakkor külön is áll attól.


Úgy képzelem, antropológusként a legfontosabb cél minél közelebb kerülni az adott közösséghez, ugyanúgy élni mint ők, de ugyanakkor egy bizonyosfajta távolságtartás is szükséges, mert veszélyes eggyé válni egy közösséggel. Hogyan lehet feloldani ezt a dilemmát?

– Az antropológus arra törekszik, hogy kicsit a másik ember bőrébe bújjon. Aki ezt nem tudja csinálni, nem lehet antropológus. De ugyanakkor nem ez az egyetlen módszer, amiből kiderül, hogy hogyan működik egy közösség. Nem csak az határozza meg a társadalmi struktúrát, ami egy ember fejében van, vannak dolgok, amiket másképpen kell nézni.

Mondok egy példát: a gyöngyösi közösségben csak akkor beszéltek a munkáról, ha dolgozni mentek. Miután hazajöttek, soha. Ez a téma el volt felejtve, inkább családról, lovakról, gyerekekről, leendő házasságról beszélgettek. Annyira, hogy én teljesen megfeledkeztem arról, hogy ők az iparban dolgoznak.

Nyomtatványokból, munkakönyvekből lehetett látni, hogy hogyan dolgozik egy ember tíz évig folyamatosan egy üzemben, míg a másiknak húsz év alatt 67 munkahelye volt. Két hétig dolgozott valahol,


felmondott, máshova ment.

Ez a fajta viszonyulás a munkához egyébként gyakori nem csak a roma, hanem a szegényebb rétegek körében. Az én szempontomból nagyon fontos úgy nézni a kutatott társadalomra, mint egy halfajtára: kívülről, mechanikus rendszerként kell rá tekinteni, és törvényszerűségeket kell próbálni felfedezni benne.

Van persze ennek egy erkölcsi, politikai része is: néhány antropológus úgy érzi, neki kell beszélni egy-egy közösség nevében, és ezzel kvázi védenie kell az adott közösséget.

Ma már annyira szűk lett a világ, hogy azt hiszem, a közösségek meg tudnak szólalni maguk, az antropológusnak nem hiszem, hogy ilyen szerepet kellene vállalnia. Kétséges, ambivalens szerepet vállal az az antropológus, aki aktivistaként is felszólal, kijelentve, hogy “én beszélek, mert tudom, hogy mit szeretne ez a nép”.

Michael StewartMichael Stewart


Sosem érezted szükségét annak, hogy egyik vagy másik közösség érdekében felemeld a hangod?

– Ez attól függ. Azért is publikáltam magyarul a Daltestvéreket, hogy a magyarok megértsenek egy olyan életmódot, amit első látásra furcsának találnak. És persze volt olyan eset, amikor próbáltunk segíteni embereken. Ez jóval bonyolultabb, mint tűnik és ritkán jártunk sikerrel. Igaz, azt hiszem, bajt sem csináltunk.

Magyarországon nagyon sokszor látom azt, hogy a cigányságról minimális tudással rendelkező, jószándékú úriemberek valamilyen “cigányságot megmentő” programot kezdeményeznek. A magyarországi cigányok évről évre szenvednek ezek miatt a programok miatt, ők szegény emberek, akármit meg lehet tenni velük. Nem tudom elfogadni azt, amikor a cigányokat arra használják, hogy valami új módszert vagy intézményt kipróbáljanak rajtuk. Európában sehol nincsen ilyesfajta bepiszkolás a cigányok életébe.

Tudni kell, hogy pozitív példák is vannak: épp most zajlik egy érdekes munkaelőkészítési folyamat egy, magyarországi roma kisvállalkozók számára létrehozandó mikrohitel-rendszerről. Az a jó ebben, hogy végre


nem unatkozó nyugdíjasok a kezdeményezők,

hanem bankárok, akik hajlandóak komoly kutatásokat rendelni a mikrohitel-rendszer kidolgozása előtt. Vagy van egy alapítvány, amely kidolgozott egy stratégiát arra, hogyan lehet perekkel arra kényszeríteni az önkormányzatokat, hogy lépjenek az iskolai szegregáció megszüntetése érdekében. Ez például egy nagyon jó beavatkozás.

Egyébként a nyári egyetemen mesélték a fiatalok, hogy találkoztak Magyarországon olyan roma gyerekekkel, akik tankönyvszerűen mesélik, hogy a cigány így vagy úgy beszél, úgy hordja a zokniját. Van tehát egyfajta lista, amit az iskolában tanultak, és ami arról szól, hogy mi is a cigány viselkedés. Mindenképpen jóindulatból volt ez a “lista” összeállítva, mégis borzalmas merevséget sugall – ugyanolyan borzalmas, mint egy lista arról, hogy mi a magyar.


Egyre többen mondják, hogy a magyarországi helyzet tarthatatlan: hogy a többségi rasszizmus és a szegénység a romák körében egyszercsak robbanni fog. Ilyenkor mindig az olaszliszkai esetet emlegetik példaként. Hogyan látod, van-e a magyar kormánynak megfelelő tudása, ismerete arra hogy megoldja ezt a helyzetet?

– Ez nem a tudástól függ. Magyarországon sokkal kisebb a szegénység, mint az emberek mondják. A magyarországi segélyrendszer jól működik, senki nem éhezik. Viszont vannak olyan helyek Észak-Magyarországon, ahol az embereknek semmilyen kitörési lehetőségük nincs. Olaszliszkán nem pusztán gazdasági problémák miatt történt, ami történt.

Ugyanakkor nagyon nagy a munkanélküliség. Ez azért van, mert a magyarországi gazdaságpolitika nem változott Kádár óta, ezt a rendszert élteti tovább az MPSZ, a Fidesz, az SZDSZ, az MDF. Amíg ezt nem törik szét, addig stagnál a magyar gazdaság, amíg stagnál a gazdaság, addig nem lesz a romáknak munkahelyük.

Van Dél-Magyarországon egy, az Elektrotech által létrehozott nagyüzem, mely mobiltelefon-alkatrészeket gyárt. Jelenleg hetente négy-hatezer ember dolgozik ott, és akkora a munkaéhsége ennek a vállalatnak, hogy


color-blind foglalkoztatási politikát vezettek be,

magyarokat és cigányokat egyaránt alkalmaznak. Abban az országrészben nagyon sok és elég éles konfliktus volt romák és nem romák közt. Az üzemen belül tilos rasszista kijelentéseket tenni, ha valaki cigányozik, elveszíti a munkáját. Igaz, a vécé tele van irkálva cigány- és magyargyűlölő szövegekkel, de a munkahelyen, formális helyeken egészen normális a viszony.

Nagyon kevés a fizetés, pár százalékkal kapnak többet a minimálbérnél, ugyanakkor azt kell mondani, hogy a munkásoknak alig van nyolc általánosuk. És ez nem az az alapképzés, amit mondjuk egy budai iskolában szerez az ember.

Ha ilyen üzemek lennének minden magyarországi országrészben, teljesen megváltoztatnák a cigányság társadalmi helyzetét. Nem oldana meg minden problémát, de az olyan éles helyzetek, mint az olaszliszkai, megszűnnének az olyan helyeken, ahol az emberek egymás mellett dolgoznak.

És ami még fontosabb, a cigányok így már nem függnek a segélytől. Egy modern, demokratikus társadalomban a társadalom 10%-a nem függhet hosszú távon a segélyektől. Nem meglepő, hogy Romániában, ahol sokkal gyengébb a segélyezési rendszer, a kivándorolni akaró és kivándorlási tapasztalattal rendelkező cigányok száma magas.

Hatalmas változást hozott Romániában az, hogy a munkaképes lakosság nagy része külföldön dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy ez


egészen más hozzáállást jelent az élethez,

a migránsok nyelveket tanulnak, magabiztosabbak, mást várnak a társadalomtól. Mindez azért történt, mert a segély nem biztosít megélhetést.

Magyarországon viszont meg lehet élni segélyből, főleg, ha némi alkalmi munka is összejön. Visszatérve a kérdésedre, a magyarországi helyzet nem arról szól, hogy a kormánynak nincsen elegendő tudása, hanem arról, hogy nincsen meg a változtatáshoz szükséges politikai bátorság, senki nem mer radikális reformot kezdeményezni.

Ugyanez a helyzet az oktatási rendszerben: igaz, hogy van egy úgynevezett cigánykérdés az oktatásban, de én inkább azt nézném, hogy az egész magyarországi oktatási rendszer rossz. Ha a PISA nemzetközi oktatási teszt eredményeit megnézzük, akkor elmondhatjuk, hogy mindenki, aki nem budapesti elitiskolákba jár, szenved ettől a rendszertől. A cigányok jobban szenvednek, mint a magyarok, de az egész rendszeren kellene változtatni.

De ehhez megint kell politikai bátorság, engedni kell, hogy egy jó tanár többet keressen, mint egy rossz, a rossz tanárt el kellene lehessen küldeni az iskolából, az iskolák élére menedzsereket kellene alkalmazni. Az ilyen, korszerű vállalatvezetési módszerek bevezetése persze nagyon nehéz, Angliában ma is balhéznak amiatt, hogy


önálló legyen az iskola, ne legyen semmilyen ellenőrzés.

Én pénzkidobásnak tartom az ilyen-olyan interetnikus, multikulturális tréning-programokat a tanárok számára. Sokkal hatásosabb megemelni a tanár fizetését, ha 5%-kal jobb eredményei vannak jövőre, mint az idén.

Az emberek tudják, hogyan kell viselkedni a másik emberrel, vagy legalábbis nagyon gyorsan megtanulják: amikor a romániai tanár Törökországban nyaral, akkor nagyon szépen viselkedik a törökökkel. Persze lehet tréningeztetni őket, hogy jobban kezeljenek bizonyos problémákat, de néha kicsit túloznak ezekkel a programokkal.

Fontosnak tartom aztán, hogy lassan létrejön az a roma elit, mely képes megfogalmazni problémákat, képes lesz hatni a roma politikákra, és ezáltal nagyobb hatalmat biztosítani a cigányságnak. Az a réteg, mely a szocializmusban nőtt fel, nem rendelkezik megfelelő társadalmi tőkével ahhoz, hogy hatni tudjon.

Az utóbbi 30 év alatt, mióta én kutatom a cigányokat, nagyon sok minden változott: annak idején két-három, de mindenképpen maroknyi kutató foglalkozott ezzel a kérdéssel teljes munkaidőben. Egy találkozón legfennebb 20 ember gyűlt össze, aki így vagy úgy romákkal foglalkozott.

Most dolgozom egy regionális kutatási hálózat létrehozásán, mely összehoz mindenkit, aki tudományosan foglalkozik a romákkal. Ez eddig nagyon sikeresnek tűnik, az utolsó nagyobb eseményünkön 120 ember vett részt. Az a célja ennek a hálózatnak, hogy


vitakultúrát teremtsünk meg a régióban,

hogy az emberek úgy tudják kritizálni egymást, hogy ne legyenek személyes sértések. Példaképp ott van az elhíresült “Ki a cigány?”-vita: itt fontos és érdekes tudományos érvelések jelentek meg, ugyanakkor a vita odáig fajult, hogy a felek beperelték egymást. Amerikában, Angliában elképzelhetetlen jogorvoslatért fordulni egy tudományos vita miatt.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS