60 éves a zsidó állam
hírösszefoglaló 2008. május 13. 10:35, utolsó frissítés: 2008. május 12. 18:01Ben Gurion, megszállás, háborúk és máig fenyegető bizonytalanság; az ország sikerét beárnyékolja a palesztinok szenvedése, és távoliak még az annapolisi célok.
"Bázelben megalapítottam a zsidók országát, s ha most még nevet is ezen valaki, várjatok öt vagy legfeljebb 50 évig és meglátjátok" – írta Herzl Tivadar naplójában a XIX. század végén. 50 évvel később, 1948. május 14-én David Ben Gurion miniszterelnök aláírta Izrael állam függetlenségi nyilatkozatát.
A 19. század végére, a zsidókat ért támadások (Dreyfus-ügy, vagy éppen Magyarországon a tiszaeszlári vérvádper) és a pogromok hatására kialakult a cionista mozgalom, amelynek célja Izrael önálló államiságának kivívása volt – írja az MTI munkatársa, Pietsch Judit.
A Herzl Tivadar megfogalmazta Zsidó állam című tanulmány szellemében hívták össze 1897-ben az Első Cionista Kongresszust. Az ügy nemzetközi támogatásra is talált, az 1917-ben kiadott brit Balfour-nyilatkozat már arra bátorította a világban szétszóródott zsidóságot, hogy vándoroljanak be az Oszmán Birodalom széthullásával brit kézre került Palesztinába.
A betelepülők több hullámban érkeztek
az arabok lakta ősi területekre. A két népcsoport között egyre feszültebbé vált a viszony, az arab támadásoktól tartva alakult meg a Hagana, melynek feladata a zsidó telepek fegyveres védelme lett. Palesztina tűzfészekké válásával már támadó milíciák is alakultak, az Irgunt és a belőle kivált és még radikálisabb Lehit a rendszeres, brit katonák elleni merényleteik miatt mind a britek, mind a mérsékeltebb zsidó szervezetek terrorista szervezeteknek tartották.
Arab nyomásra 1939-ben a brit kormány nyilatkozatban korlátozta a bevándorlási lehetőségeket, a következő öt évre összesen 75 ezer ember kaphatott csak letelepedési engedélyt, korlátozták a földvásárlási lehetőségeket és kilátásba helyezték egy izraeli-arab közös kormányzású, független állam létrehozását.
A két nép közötti és a britekkel szembeni feszültség csúcspontját az 1946. július 22-én érte el, amikor az Irgun 91 halálos áldozatot követelő merényletet hajtott végre a palesztinai brit főhadiszállás, a King David Hotel ellen. A súlyosbodó helyzet láttán az ENSZ-nek lépnie kellett: 1947. november 29-én 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadták a 181. számú határozatot, amely kimondta: a brit mandátumterületen
egy arab és egy izraeli állam jön létre,
Jeruzsálem pedig ENSZ igazgatás alá kerül. Az Arab Liga államai nem voltak hajlandók elfogadni a döntést. Az utcai zavargások a döntést követően fegyveres összecsapásokba torkolltak. A kudarcot valló britek tartották magukat a kiürítési tervhez, amely szerint 1948. május 15-én az utolsó katonának is el kell hagynia a területet.
A brit csapatok nagy részének hajóra szállásával, május 14-én David Ben Gurion kikiáltotta a szabad és független Izraelt, amelyet azonnal megtámadtak az őt körülvevő arab államok, s kitört az első arab-izraeli háború.
Ezzel az első háborúval kezdődött el annak a mintegy 700 ezer palesztinnak a tragédiája, akiket elűztek földjükről libanoni, jordániai és gázai övezeti menekülttáborokba. Az 1967-es háborúban elfoglalt palesztin területek megszállva tartása rombolja magát az izraeli társadalmat is, és újabb meg újabb erőszak gyakori fellángolásának oka.
Azóta eltelt hatvan év, és még több háború. Az idei ünnepségsorozatot már szerdán napnyugtakor megkezdték. A hadsereg többek között légibemutatókkal szórakoztatta az ünneplőket, a palesztinok eközben a "palesztin nemzeti katasztrófa" (Izrael állam megalakulása, a palesztin lakosoknak a brit Palesztinából való tömeges elmenekülése) évfordulójáról emlékeztek meg.
Szalám Fajjád palesztin kormányfő jelenlétében a ciszjordániai Rámalláh közelében felavatták a "hazatérés táborát", hangsúlyozandó, hogy ragaszkodnak azokhoz a területekhez, ahonnan Izrael megalakulásakor – a történelmi Palesztina háromnegyed részéről – elűzték őket. A sátortáborban
fényképek és iratok elevenítik fel a palesztinok korabeli szenvedéseit.
Izrael, ez a “bizonytalan határú állam” megalapítása óta sem tudott kikecmeregni szomszédjaival való konfliktusából, sőt nincs is belátható közelségben a rendezés. Egyiptommal (1978-ban) és Jordániával (1994-ben) békét kötött ugyan, de változatlanul hadiállapotban van a palesztinokkal, Szíriával és Libanonnal. Ellenséges a viszonya Iránnal, amelynek vezetői nyíltan Izrael megsemmisítésével fenyegetőznek.
Az egyesült államokbeli Annapolisban tavaly novemberben rendezett Közel-Kelet-értekezleten kitűzött cél, amely szerint az év végéig tető alá kellene hozni az izraeli-palesztin megállapodást, már alig-alig tűnik többnek jámbor óhajnál.
Az izraeliek hatvan évvel államuk létrejötte után sem érzik magukat biztonságban. Egy reprezentatív közvélemény-kutatás nemrégiben közölt adatai szerint az izraeliek 34 százaléka fél az iráni atomprogramtól, 22 százaléka a gazdasági válságtól, 21 százaléka egy újabb libanoni háborútól.
A véleményszondázásban megfogalmazott fenyegetéseken felül továbbiakat is sorol Efrájim Kam izraeli védelmi szakértő:
a palesztinok lélekszámának vágtató növekedését,
a radikális Hamász szervezet gázai övezeti hatalmát és az Izrael déli területei ellen intézett palesztin rakétatámadásokat. Ugyanakkor bizonytalan helyzete és háborúi sem akadályozták meg a zsidó államot jól működő gazdaságának felépítésében, erős hadseregének kialakításában és fejlett infrastruktúrájának kiépítésében.
VILÁGIAK ÉS VALLÁSOSAK: EGY MÁSIK KONFLIKTUS
Születés, oktatás, hadsereg, házasság, válás: hatvan évvel a zsidó állam létrehozása után ezek a kérdések még mindig éles viták tárgyát képezik világiak és vallásosok között. E különböző – politikai, társadalmi és kulturális – aspektusokon keresztül a szembenállás magát az állam identitását érinti, egy olyan államét, amely egyszerre akar – zsidó és demokratikus” lenni.
Ez a konfliktus repedést okoz a társadalomban, de nem töri ketté. Az évek során az izraeliek megtanultak vele élni – vélekedik Menahem Fridman szociológus, a Tel-Aviv melletti Bar-Ilan vallásos szellemű egyetem professzora. – A vallásosok már nem hisznek abban, hogy lehetséges rákényszeríteni az országra a halahát, a vallási alapú törvénykezést, míg a világiak feladták a szekuláris forradalom álmát, amely lenullázná 2000 év zsidó múltját.”
Szerinte politikai téren erősödik a vallásos tábor, de kulturális téren a világi tábor hegemón pozíciót biztosított magának. Valóban, az izraeli irodalom, mozi és zene, sőt, még az izraeliek öltözködése is olyan életmódot tükröz, amely erősen eltávolodott a hagyomány előírásaitól. Az alsó tagozatosok közül
az ultraortodox iskolákba járó tanulók aránya
1948 és 2008 között 6,6 százalékról 26,5 százalékra nőtt. Immár 11 százalékot ért el a sorkötelesek között azoknak a jesivatanulóknak a száma, akik az ultraortodox körök nyomására mentességet élveznek a katonai szolgálat alól. Ez a kivételezés különösen erős ellentétet szül a vallásos és a világi tábor között.
Mose Halbertal filozófus-történész a jeruzsálemi Héber Egyetemről úgy véli, a robbanásveszélyt a vallásosok két fő áramlata, a vallásos cionizmus és az ultraortodoxia okozza, mivel ezek nagy mértékben elvetik a demokrácia alapelveit.
A vallásos cionizmus az 1967 júniusi –hatnapos háború” után vált a ciszjordániai telepesítés fő fegyverévé – hangsúlyozza a professzor, emlékeztetve arra, hogy Jichák Rabin miniszterelnököt 1995-ben egy vallásos ultranacionalista ölte meg. –Ez az irányzat válságban van, mert az izraeliek nem követik abban az elvében, hogy egyetlen darabkát sem adnak fel Izrael földjének bibliai határaiból. Ugyanakkor
remek nyomásgyakorló marad, mert senki sem mer vele konfliktusba kerülni”
– vélekedett. Ami pedig az ultraortodoxokat illeti, akik korábban ellenezték a zsidó állam megalakítását a Messiás eljövetele előtt, és ma is egyfajta „belső emigrációban” élnek, szerinte könnyen megkérdőjelezhetik a jelenlegi modus vivendit, amint elég erősnek érzik hozzá magukat.
Ilan Greilzammer politológus nemigen hisz e jövőbeli konfrontációban, „mivel a világi oldalon nincsenek harcosok”. A Bar-Ilan Egyetem professzora szerint a világiak túlságosan individualisták, és „feladtak minden kollektív eszményt”. Ez történt például Jeruzsálemben, ahonnan – ahelyett, hogy szembeszálltak volna az ultraortodoxok növekvő befolyásával – elmenekültek, hogy inkább Tel-Avivban, a tengerparti hedonista metropoliszban éljenek.
Izraelben nem történt meg egyház és állam kettéválasztása. De az állam kötelezettséget vállalt, hogy tiszteletben tartja a vallásszabadságot, és nem alkalmaz vallási kényszert. A vallási törvényt kizárólag a magánjog területén (házasság, válás), illetve a zsidóság meghatározására alkalmazzák.
PERZSA-ZSIDÓ VISZONY
A mai feszült iráni-izraeli viszony előzmények nélküli: a történelem során a perzsák és zsidók viszonya hagyományosan jónak volt mondható. Különösen áll ez az iszlám térhódítása (i.sz. 6. század) előtti időkre – írja Dorogman László, az MTI munkatársa.
A zsidó nép egyik nagy traumája Nabukodonozor babiloni királyhoz fűződik. A keletről érkezett uralkodó seregei meghódították Jeruzsálemet, lerombolták az első szentélyt, és rabságba hurcolták a zsidókat (ez volt a mintegy ötven évig tartó babiloni fogság).
Az idegen uralom alól egy perzsa király szabadította fel a zsidókat: II. Kürosz (latin írásmóddal: Cyrus), aki perzsául Kuros e-Kabir néven szerepel az annalesek lapjain. A zsidók mind a mai napig szerte a világon megünneplik a babiloni fogságból való kiszabadulásukat:
erre emlékeztet a purim ünnepe.
A két nép viszonya ezt követően is szoros maradt. Szakértőknek sikerült kimutatniuk, hogy például Zarathusztra óperzsa próféta tanai évszázadokon át nemcsak Elő-Ázsia népeinek vallásaira voltak nagy hatással, de bizonyos zsidó vallási képzetekben is teret nyertek.
Az 1947-ben a holt-tengeri Kumrán barlangjában talált papirusztekercsek alapos vizsgálata kimutatta, hogy az iráni fény-dualizmus (amely Zarathusztrára vezethető vissza) nyomai megtalálhatók a kumráni vallási közösség írásos emlékeiben is. Tudósként, orvosként a zsidók a kereszténység létrejötte utáni időkben is jelentős szerepet játszottak a különböző perzsa birodalmakban, például a Szászánidák uralkodása idején.
Az iszlám elterjedése után Perzsiában a zsidókra – akárcsak a keresztényekre és a zoroasztriánusokra – a „védendő kisebbség” (arab szóval a dzimma) szerepe várt. Ez annyit tett, hogy a muzulmánok másodosztályú alattvalókként megtűrték, ám fejadó fizetése ellenében messzemenően békében is hagyták őket. A dzimmik státusa a síita Perzsiában megfelelt a szunnita Oszmán Birodalomban elfoglalt helyüknek.
A nyugati orientációt követő Mohammed Reza Pahlavi sah uralma alatt Irán és az 1948 májusában létrejött Izrael viszonya szoros és baráti volt. Ennek oka abban rejlett, hogy
a két állam politikai érdekei akkoriban igen hasonlóak voltak.
Habár a sah időnként tekintettel volt bizonyos „iszlám érdekekre”, ez nem gátolta meg abban, hogy élénk diplomáciai viszonyt tartson fenn Izraellel. Ráadásul a gazdasági kapcsolatok is virágzóak voltak a két ország között. Izrael meghatározó szerepet játszott az iráni biztonsági szolgálatok létrehozásában és fejlesztésében.
Mindez egy csapásra megváltozott 1979 februárjában, a sah bukásával és az iszlám forradalom győzelmével. A párizsi száműzetésből hazatérő Khomeini ajatollah egyik első intézkedése volt, hogy megszakítsa a diplomáciai viszonyt Izraellel. Ám ez csak a kezdet volt.
A zsidó állam elleni küzdelem, amelynek végső célja Izrael felszámolása, mintegy szerves része lett annak a vallási ideológiának, amely mindmáig az Iráni Iszlám Köztársaság eszmei alapját képezi. A teokrácia alkotmánya az országban élő zsidók tekintetében változatlanul a dzimma klasszikus elvét követi (akárcsak a keresztények és Zarathusztra-hívek esetében), viszont az Izrael államhoz fűződő viszony kifejezetten ellenséges.
Néhány éven át, amíg Iránnak egyéb gondjai voltak, az ellenségeskedés háttérbe szorult: csak elvétve és propagandisztikus célzattal folyamodott szításához a teheráni vezetés. Az arab Irakkal vívott élethalálharc közepette Irán még arra is hajlandó volt, hogy – titkos csatornákon keresztül – segítséget fogadjon el Izraeltől, miközben az iszlám forradalom terjedésétől megrettent Egyesült Államok (a Szovjetunióval karöltve) Szaddám Huszein iraki diktátort támogatta.
Diplomáciai kapcsolatok híján Irán és Izrael viszonyát leginkább a csöndes ellenszenv jellemezte mind Hasemi Rafszandzsáni (1989-97), mind Mohammed Hatami (1997-2005) elnöksége idején. Bármennyire is bírálták ezen időszakban Teheránban a zsidó államot, az nem történhetett meg, hogy a „világ antiszemitáit” egyesítő holokauszt-konferenciát rendezzenek Irán fővárosában.
Külföldi megfigyelők az „anticionista” kirohanásokban az iráni elnök és a hozzá közel álló őskonzervatív körök arra irányuló igyekezetét látják, hogy feltámasszák az utóbbi években kifulladni látszó iszlám forradalmi lendületet. Ennek jele volt, hogy idén márciusban a parlamenti választásokon a korábbinál több mandátumhoz jutottak a teheráni törvényhozásban a reformer, illetve az elnököt bíráló konzervatív erők.
Iránban az iszlám forradalom győzelme és az Izrael-ellenes hangok erősödése után is maradtak zsidók: számukat 25 ezer főre becsülik, kétharmaduk a fővárosban él. (Iránból vándorolt be Izraelbe Mose Kacav korábbi államfő családja is.)
A zsinagógák, imaházak látogatása, a zsidó közösségi élet nem ütközik akadályokba, ékes bizonyítékaként annak, hogy az iráni rendszer különbséget tesz az egyistenhitű zsidóság (ahl al-kitáb = a könyv népe) és Izrael mint állam, a „muzulmánokkal szemben ellenséges cionista tanítás megtestesülése” között.
Forrás: MTI az AFP, AP, Reuters alapján