Megérteni a NER-t. Fiatal kutatók vitáztak róla Kolozsváron
Szilagyi Botond 2019. november 25. 22:41, utolsó frissítés: 2019. november 26. 11:23A magyarországi politikai helyzetről nagyon nehéz objektíven beszélni, de a Fordulat folyóirat szerzői Kolozsváron megpróbálták, és izgalmas elemzés lett a vége.
A magyarországi politikai helyzet megosztja mind a határon túli, mind az inneni közvéleményt, és sokakban támad az az érzés, hogy az Orbán-rendszerről lehetetlenné vált az érdemi vita. Ezért is volt üdítő Kolozsváron a tranzit.ro, a szem, a Helyzet Műhely és a Friedrich Ebert Alapítvány gender-programjának közös rendezvényén, a Fordulat folyóirat 26. lapszámának bemutatóján részt venni, amely épp ezt a benyomást lazította.
Az Orbán-rezsim gazdaságtana és ideológiakritikája – így a cím. A kritika fogalma, ha komolyan gondoljuk, nem jelent lesajnáló bírálatot, vak ítélkezést; a kritika feladata az, hogy megmutassa tárgyának működését, és ezzel rámutasson e működés határaira. Ebben a szellemben folyt a beszélgetés, mely során többször és több tantusz is leesett, s ez olyan élmény, amit a pártpolitikai prédikációk nem nyújthatnak. A bemutatón a Helyzet Műhely tagjai és a lapszám szerzői, Csányi Gergely, Éber Márk Áron, Katona Noémi és Szarvas Márton, illetve Bíró Noémi moderátor beszélgettek a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) működéséről.
Éber Márk Áron és Csányi Gergely először elmondták, milyen elmélethez kapcsolódnak. A világrendszer-elmélet szempontjából az egyes országok nem független, szabad szereplők. Ezek mind egy rendszer részei, és ebben a nagy egészben mindegyiknek saját szerepe van. Így értelmetlen egy egyenes fejlődési útvonalat feltételezni minden egyes országnak, és úgy elgondolni a világot, mint egy szabad versenyt, ahol a kiválóak nyernek.
Három fő „szerepet” különít el az elmélet, így három típusú régióról beszélhetünk: a centrumról, a félperifériáról és a perifériáról.
A centrumon a gazdag országokat kell érteni, ahol többnyire magas az életszínvonal, a periférián pedig a legszegényebbeket. Ezek között a viszony egyoldalú – a centrumországok kihasználják a periféria régióit. Például a kongói nemesfémbányák óriási gazdagságot rejtenek; a centrumország óriásvállalatai kitermelik az ottani nyersanyagot, a lehető legkisebb költséggel, ami elsősorban alacsony béreket jelent az ott élő és dolgozó embereknek, de az alacsony adók miatt az alapvető állami infrastruktúra hiányát is. A globális gazdasági tevékenységek így a legtöbb hasznot a centrumországoknak hajtják, a periféria pedig tehetetlenül elszenvedi a folyamatot. A félperiféria szerepe közvetíteni a centrum és a periféria között – előnyösebb helyzetben van, mint a periféria, de gazdaságilag ugyancsak a centrumtól függ. Ilyen félperifériás régióban élünk mi is: Kelet- és Közép-Európában.
A világrendszer-elmélet (VRE) azt is felismerte, hogy a gazdasági fejlődés és terjeszkedés nem egyenes vonalat követ: a felívelés után lejtmenet következik; ez egyszerre meghatározza a világrendszer működését és az egyes országok lehetőségeit. A VRE szerint az 1970-es évektől egy hosszú lejtmenetnek lehetünk tanúi, ami az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepének megrendülésével járt. Ennek hatásai másképp jelentkeznek a centrumországokban, mint a periférián vagy a félperiférián. Az Egyesült Államokban például a pénzügyi szektor fellendülését eredményezte, mert a vállalatok nagyobb nyereséget láttak benne, mint az iparban. Az ipar a centrumországokból a félperifériára költözik, ahol jobb alkut kap, ami a félperiféria gazdasági fellendülését eredményezi – például ebbe az általános folyamatba illeszkedik a német autóipar megjelenése Magyarországon (és Romániában).
Így a félperifériás országok kénytelenek versenyezni egymással a befektetésekért: mindegyik azt szeretné, hogy a nagyvállalatok náluk fektessenek be, ezért előnyös adórendszerrel, alacsony bérekkel és „nagyvonalú” (persze a vállalatok irányába) munkahelyi előírásokkal, követelményekkel lépnek a piacra. Ezek az intézkedések előnytelen helyzetbe hozzák a munkásokat és az alacsony adók miatt az állami juttatások is megcsappannak. Ezért a rendszer működése társadalmi feszültséget okoz.
A fontos kérdés tehát az lesz, hogy hogyan lehet elérni azt, hogy az emberek kibéküljenek helyzettel, vagy azt, hogy egyenesen támogassák a politikai rezsimet. Ebben a helyzetben van Magyarország is. A beszélgetésen a Orbán-rendszer működését három fő szempont alapján mutatták be: a társadalmi rétegződés, a gazdaság és a kultúra felől.
Éber Márk Áron a NER-t társadalmi szempontból elemezte. Felvázolta, hogy bár a társadalompolitika lehetőségeit meghatározza a világrendszer, az mégsem következik egy az egyben a félperifériás helyzetből, hogy az állam a középosztályt támogassa, mint Magyarországon. Az egykulcsos adók és az Orbán-kormány szociális intézkedései az országban rendelkezésre álló gazdasági javakat úgy osztják el, hogy az a tehetősebbek javára váljék.
Példának a magyar család-támogatást (CSOK) hozta fel, ami úgy van kitalálva, hogy azok részesüljenek belőle, akiknek viszonylag stabil az anyagi helyzetük – biztos állás, stabil jövedelem. Sőt, a gazdagabbak aránytalanul több támogatáshoz jutnak, mint a szegények. A CSOK ugyanakkor a magyar építőipart is segíti, az otthonteremtési támogatásokkal – egy középosztálybeli család új házát magyar cég fogja építeni, így a támogatási pénzek a hazai oligarchia zsebében kötnek ki. Ebből az válik láthatóvá, hogy a társadalompolitikának Magyarországon erőteljes gazdasági oldala is van, gazdasági érdek fűződik hozzá.
Mivel a társadalom alakulását befolyásolják a külföldi és hazai vállalatok igényei, a tehetetlen emberek előtt folyamatosan bezárulnak az ajtók.
A rendszernek igazolnia kell magát az állampolgárok előtt és ezt egy kétszintű retorikával éri el: egyrészt nemzeti felszabadításról beszél, arról, hogy szembeszáll az „elnyomó” nyugati erőkkel („Állítsuk meg Brüsszelt!”), másrészt arról, hogy a nemzet testét külföldi idegenek és belföldi árulók veszélyeztetik (migránsok, Soros-bérencek, idegenszívűek stb.). Így azokat a gondokat, amelyek a világrendszerben betöltött félperifériás szerepből adódnak, áthárítja a bevándorlókra, menekültekre, a cigányságra, vagy éppen a belföldi ármánykodókra, akik rosszat akarnak a magyar népnek. Ezzel eltakarja azt, hogy a külföldi befektetők akkor jönnek, ha előnytelen helyzetet alakít ki az emberek jó részének, a társadalmi problémák forrásaként pedig más embercsoportokat jelöl meg (akik, tegyük hozzá, maguk is ugyanazon rendszer működésének vannak kitéve), majd azt szajkózza: „Megvédjük a nemzetet!”.
Ezen a ponton Szarvas Márton felhívta a figyelmet arra, hogy a tehetőseket előnyben részesítő segélyezési rendszernek egy másik oldala is van. Reális szociális segítségnyújtás helyett az állam közmunkát ad (hasonló intézményt gondolt ki 1996-ban Bill Clinton amerikai elnök), ami egyrészt a kiszolgáltatott helyzetben lévő embereket (szegényeket, betegeket, árvákat, öregek) kibékíti a fejleményekkel, másrészt létrehozzák a helyi klientúra-rendszereket. Mivel a polgármester dönti el, hogy ki kaphat közmunkát, a kisebb településekben könnyen kialakulnak informális függőségi rendszerek, ahol az kap munkát, s így megélhetést, aki a polgármester kedvében jár és lehetőleg nem okoz problémákat.
Az informális munkáról Csányi Gergely beszélt. Elmondta, hogy míg legtöbbször a bérmunkát tekintik az alapvető gazdasági tevékenységnek, sokkal nagyobb részt képviselnek a különböző informális munkák. Ezek kívül esnek szerződéses munkaviszonyokon, viszont a gazdaság működéséhez elengedhetetlenek – ilyen volt valamikor a rabszolgák és a parasztság munkája. Az előadó kiemelte, hogy a nők által végzett háztartási munka ilyen típusú, amivel megteremtik a lehetőséget, hogy a férfiak minden nap el tudjanak menni dolgozni, másrészt hosszú távon a nőket terheli annak az új generációnak a megszülése és felnevelése, ami majd belép a munka világába. Sokáig a nők elől zárva volt a bérmunka lehetősége, és bár néhány évtizede már vállalhatnak munkát ők is, a háztartási munka nem lett sem kevesebb, sem megbecsültebb, sem fizetett – és még mindig többnyire kizárólag rájuk hárul.
A bölcsőde- és óvodarendszer, amely a háztartási munkát csökkenti, 1989 után látványosan leépült, ami tovább rontott magyarországi nők helyzetén.
A Fordulat 26. lapszámában Csányi azzal foglalkozik, hogy hogyan igazgatja az állam felülről a férfiak és nők viszonyát. Az, hogy mire van szükség a háztartás szintjén, és főképp, hogy a nőkre milyen terheket szabnak, természetesen nagyrészt attól függ, hogy a gazdasági hullámvasút mely részén vagyunk éppen. A felíveléskor, amikor dübörög a gazdaság, minél több gyerekre van szükség, akik később vállalnak munkát; a lejtmenetben pedig az informális háztartási munka és a maszekolás révén a háztartások kipótolják a bérből származó jövedelmet, hogy megéljenek.
Magyarország ebből a szempontból sajátos helyzetben van: mivel az 1950-es évek óta esnek a reproduktív mutatók (többen haláloznak el, mint ahányan születnek), egyszerre van jelen ez a két jelenség. A már említett CSOK csupán a középosztályt támogatja és mint Csányi kiemelte, azok a juttatások, amelyek mindenkinek, egyenlő módon járnak, csökkentek. Ezzel a problémával az embereket a rendszer magukra hagyja. Azt is megjegyezte, hogy a nők az '50-es évektől napjainkig olcsó munkaerőt jelentettek a gazdaságban, ezért nem mondhatjuk azt, hogy a nők megkülönböztetett helyzete az Orbán-rezsimmel vette kezdetét.
A moderátor egyik felvetésére Csányi nemzetközi statisztikákra hivatkozva rámutatott, hogy a családon belüli erőszak jelensége összefügg a háztartás anyagi helyzetének romlásával – ezt nem csupán a pénzhiány, hanem egy váratlan esemény, például terhesség is előidézheti. Felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar kormány szándékosan nem ratifikálta az Isztambuli Egyezményt, amivel indirekten megengedi azt a férfiaknak, hogy az anyagi bizonytalanságból adódó feszültséget a háztartáson belül a nők bántalmazásával vezessék le. Magyarázólag Katona Noémi hozzátette, hogy a nők legtöbbször azért maradnak veszélyes és kiszolgáltatott helyzetben, mert anyagilag is kiszolgáltatottak a kapcsolatnak, háztartásnak.
Természetesen szóba jött a gender studies körüli csinnadratta is. Csányi Gergely meglátása szerint a gender studies (mely a nemiséggel kapcsolatos társadalmi jelenségeket hivatott kutatni) kiűzése mellett figyelmet érdemel a magyar kormány alter-gender diskurzusa, melyet a családtudományi mesterképző indítása fémjelez, és amely a családot szent kategóriaként próbálja rögzíteni. Ez összekapcsolódik az Orbán-rezsim egy másik retorikájával, azzal, hogy Nyugaton mindenféle melegek randalíroznak, szétmennek a családok és így tovább, de bezzeg Magyarországon tudjuk, hogy mit jelent az, hogy férfi és nő, család. Ez a történet hozzájárul ahhoz, hogy a nyugati munkásokhoz képest bizonytalanabb helyzetben élő magyarországi munkás kibéküljön a rendszerrel: lehet, hogy nem megy olyan jól a sora, de legalább megmarad annak, ami: „legalább itt nem vagyunk hibbant dzsenderek”.
A NER kultúrpolitikájáról Szarvas Márton beszélt. Kiemelte a kulturális közmunka szerepét: a rezsim helyi értelmiségieknek ad ilyen közmunkát, így megmarad értelmiségi státuszuk, nem fizikai munkát kell végezzenek. Megjegyezte azt is, hogy a NER nem egy egységes szervezet, különböző részei vannak, amelyek eltérően működnek. Például a Nemzeti Művészeti Akadémia egyszerre terjeszt „népi-nemzeti” művészetet, ami a rendszer számára ideológiailag kulcsfontosságú, de emellett Foucault kötetet ad ki – ez a francia filozófus pedig egyáltalán nem mondható sem népinek, sem nemzetinek, sőt: filozófiája szembemegy az Orbán-rezsim ideológiájával. Ezzel szemben a Terror Háza körül egy ideológiailag egységes intézményháló épül ki.
Ezen a ponton Bíró Noémi felhívta a figyelmet, hogy Erdély is bekapcsolódik a NER-be. Egyrészt Tusványos kiemelt szerepét említette: itt jelentették be a „kultúrharcot”, és itt hirdette meg Orbán Viktor az „illiberális-”, majd a „kereszténydemokráciát”. Ugyanakkor kiemelte azt is, hogy a magyar kormánynak meghatározó befolyása van a romániai kisebbségi politikára, illetve hogy az erdélyi értelmiséget és nyilvánosságot is igyekszik beolvasztani ideológiai rendszerébe (például a KMGT, az Erdélyi Médiatér Egyesület stb.).
A nyitóképen balról jobbra: Katona Noémi, Szarvas Márton, Éber Márk Áron, Csányi Gergely, Bíró Noémi. Fotók: Tordai S. Attila / tranzit.ro / Facebook