2019. június 25. keddVilmos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A kisebbségi újságírás nem aktivizmus és nem propaganda. Balog Beátával beszélgettünk

kérdezett: Horváth-Kovács Szilárd 2019. május 30. 11:07, utolsó frissítés: 12:11

Az egyik legolvasottabb szlovák napilap, a Sme főszerkesztőjét kérdeztük, aki ugyanakkor a mai nemzetközi sajtó egyik meghatározó, erős hangú újságírója.


Hívatásáról, életpályájáról, az újságírás közép-európai helyzetéről beszélgettünk, kitekintve a magyar kisebbségi és nemzetközi szerepvállalásra is.

Hogyan lettél újságíró? Mi volt a motivációd, amikor ezt a pályát választottad?

- Kiskoromban nagyon sok időt töltöttem nagymamámnál, Gömörpanyitban, ahol a '70-es években nem volt lehetőség tévét nézni, vagy hasonló technikai szórakozásra. E helyett sokat beszélgettünk. A nagymamám, aki kitűnő emberismerő volt, történeteket mesélt a falubeliekről, olyan emberekről akiknek valamilyen tragédia megváltoztatta az életüket, vagy megőrültek. Nehéz volt kideríteni, hogy mi volt kitaláció, és mi az igazság, de nagyon szerettem hallgatni. Az ösztönzésére elkezdtem naplót írni, és azt játszottuk, hogy az újság. Attól kezdve mindig írtam, és igyekeztem megfogni ezeket a történeteket.

Tulajdonképpen felnőtté válásom óta újságíró vagyok, pontosan 18 éves koromtól. Akkor – 1988-ban – még diktatúra volt, és nem kerültem be az újságírás szakra egyetemre, mert nem voltam a legmegfelelőbb „káder”. Így egy évet egy kis bányászvárosban dolgoztam, mert azt mondták, hogyha ledolgozok egy évet ott, egy kis kommunista lapnál, akkor nagyobb lesz az esélyem bejutni az egyetemre. Tulajdonképpen ekkor kóstoltam bele abba, hogy mi az újságírás. Egypárturalom volt, én pedig igyekeztem mindenfélét csinálni, amivel gyakran kikészítettem a főszerkesztőmet. Azóta újságírást művelek.



Csak olyankor szakadt ez meg, amikor tanultam: előbb a Komenský Egyetem újságíró szakán, majd egy rövid időre átugortam Budapestre hermeneutikát és propagandaelemzést tanulni. Aztán 1994–95 között Fulbright ösztöndíjjal eljutottam az University of Missouri-Columbia képzésére, ami kicsit teoretikusabb, de nagyon jó újságíró egyetem. Aztán 2006-ban – akkor már több éve vezettem a The Slovak Spectator angol nyelvű hetilapot – újra lehetőségem volt egyetemre járni: a New York-i Columbia Egyetemtől kaptam Arco ösztöndíjat. Elmentem és ledobtam magamról a megszokást, a rutint és hagytam, hogy nagyon jó újságírók, a Times riporterei, vagy a Pulitzer-díjas újságírók ösztönözzenek. Úgyhogy ezektől a szünetektől eltekintve mindig újságíró voltam, és valószínűleg az is maradok.

Az Inernational Press Institution Igazgatótanácsa, Pozsonyban, a SME szerkesztőségében.Az Inernational Press Institution Igazgatótanácsa, Pozsonyban, a SME szerkesztőségében.



Ma már egy országos szlovák napilapot vezetsz, a SME-t, illetve az International Press Institute egyik alelnöke vagy, idén pedig egyik publicisztikádat jelölték az European Press Prizera, ahol második helyezett lettél. Előbb az utóbbira kérdeznék rá: milyen volt a publicisztikád fogadtatása?

- Talán inkább arról beszélnék, hogy mi ösztönzött ennek a cikknek a megírására, mert szerintem az szólította meg a zsűrit is. Ján Kuciak meggyilkolása után egy év távlatából írtam, mert tudatosult bennem, hogy a társadalom még mindig nem emésztette meg az esetet, illetve sokan tovább akartak lépni, meg Robert Fico – aki azóta már nem Szlovákia miniszterelnöke – bagatellizálta ezt a gyilkosságot. Én meg el akartam mondani, hogy mennyi mindent hozott ez a felszínre, hogy nekünk, újságíróknak is nagyon nehéz ügy.

Nehezünkre esett megértetni, nehéz feladat volt elmagyarázni, hogy miért más egy újságíró meggyilkolása, miben tér el minden más gyilkosságtól? Miért szólal meg a sajtó erősebb hangon, mint máskülönben? Mert nagyon sokszor hallottam azt, hogy „jaj, akkor nem kiabáltok, ha egy öreg nénit megölnek 20 euróért, akkor miért hangoskodtok ennyire, ha egy újságírót ölnek meg?” Ezt próbáltam elmagyarázni abban az írásban. Rámutattam, hogy ahogy Robert Fico egy év után is igyekszik rehabilitálni saját magát, lerázni magáról a felelősséget azért a társadalmi helyzetért, ami miatt a gyilkosság megtörtént. És igyekeztem felhívni a figyelmet, hogy egy évvel a gyilkosság után a kormány és a parlament a sajtótörvényt meg akarja változtatni, a politikusok számára kedvezőbbé formálni. Szerintem ez szólította meg a zsűrit, mert ők olyan cikkeket kerestek, amelyek a társadalmi valóságot úgy magyarázza, hogy ez érthető legyen nagyobb tömegek számára is.

Ami az Insternational Press Institute-ot illeti: tulajdonképpen már a The Slovak Spectatorban közölt írásaimmal egy nemzetközi olvasóközönséghez szóltam, és mindig nagyon érdekelt az, hogy mennyire függ össze a sajtó szabadsága és a demokrácia szintje egy államban. Amikor átvettem a SME-t, akkor teljesen rám zuhant a szabad sajtó védelmének felelőssége.

A lapot abban a helyzetben vettem át, amikor a Penta befúrta magát a tulajdonosi viszonyok közé, így kisebbségi tulajdonosa lett a Petit Pressnek, a SME kiadóvállalatának is. (szerk.: Penta több korrupciós botrányban is érintett cégcsoport; egyebek mellett a szlovákiai Új Szót-t is felvásárolta.) A SME pedig mindig a szabad sajtónak egy iránytűje volt, és ezzel a helyzettel ez a vonatkozása veszélybe került. Az lett a feladat, hogy Alexej Fulmek segítségével – ő a Petit Press igazgatója és a SME kiadója – megmentsük a független újságírást. Amihez nemcsak az anyagi túlélést kell biztosítani, hanem a közszolgálati média szerepét is fel kell vállalni. Mert amióta a Penta felvásárolja a médiát, látom, hogy milyen politikai nyomások léteznek ebben az államban és az egész visegrádi régióban. Úgyhogy egyre csak erősödött bennem a felismerés, hogy mennyire szükség van a szabad közszolgálati sajtóra, mert nagyon súlyos a helyzet a Visegrádi régióban, főleg Magyarországon. Azt hiszem, ezért kaptam az International Press Institute jelölését, hogy alelnöke legyek a boardnak. Ez a nemzetközi szerepem története.

De szeretném hozzátenni, hogy ennek nem az a háttere, hogy én valamilyen nemzetközi karriert akarok építeni magamnak. Hanem nagyon őszintén élem meg azt, hogy ennyi évvel a bársonyos forradalom után, most az a helyzet, hogy a szabad, kritikus sajtó teljes támadás alatt van. Amikor valóban több politikus megpróbálja másként meghatározni, hogy mi az újságírás. És nem utolsósorban emiatt megöltek egy újságírót: itt Európában. S nem is csak egyet, vagy kettőt, hanem sok újságíró és médiamunkás meghal évente a munkája végzése közben. Ezek nagyon erős figyelmeztető jelek.

Az IPI tüntetése Ján Kuciak emlékhelyénAz IPI tüntetése Ján Kuciak emlékhelyén


Ha már közszolgálatról és őszinte, független, tényszerű újságírásról beszélünk: mi az újságírás? Mi az éles különbség az újságírás és a propaganda között? Mi fenyegeti az újságírást mint szakmát, mint hivatást?

- Tulajdonképpen az, hogy a politikusok próbálják eldönteni, hogy mi az újságírás. Főleg a populisták teszik ezt, Orbán Viktor például ezt az állami doktrína szintjére emelte. Szerintük az újságíró csak egy valamilyen szóvivő, akinek az a feladata, hogy leközölje, hogy mit csinál a kormány. Azt mondják, hogy „nem várjuk el, hogy dicsérjenek, de elvárjuk, hogy minket közvetítsenek”. De ezzel teljesen tagadják a mi ellenőrző-watchdog szerepünket. „Hát kritizáljanak akár, de innen-odáig, s ne tovább”: ők akarják megszabni ennek a kritikának a határait. Ez már nem szabad újságírás. Az ők elképzelésük szerint mi együtt kellene működjünk velük, hogy fényesítsük Szlovákia, vagy Románia, vagy Magyarország nevét külföldön, hogy jó hírneve legyen az országnak. És amikor például kritizáljuk az ország vezetőségét, mondjuk egy nemzetközi fórumon, akkor mi „árulók” leszünk.

Ez odáig fajulhat - egy konkrét esetet említek -, hogy Robert Fico egy sajtótájékoztatón engem személyesen megemlít, mint aki az az állam nevét bemocskolom. Mert egy osztrák lap számára egy interjúban azt mondtam, hogy az ország válaszúthoz érkezett: el kell döntsük, hogy egy demokratikus vagy egy maffiaállam legyünk. Robert Fico, az állam miniszterelnöke, ezt nyilvánosan úgy állította be, hogy én befeketítem az államot, és fenyegetőzött, hogy majd bíróságon fogunk találkozni. Minket, újságírókat, nagyon gyakran úgy festenek le az olvasók előtt, hogy az állam ellenségei vagyunk, külföldi erők fizetnek minket a munkánkért stb. És ezzel bátorítják az anonim troll-támadásokat is, és erősítik a hoax és a konspirációs médiát. Szerintem ezek a politikusok nem tudatosítják, hogy mennyire aláássák ezzel a demokrácia alapjait. Ez nagyon felszínes és felelőtlen hozzáállás.

Eddig a nemzetközi, illetve a többségi újságírásról esett szó. Mi nemzeti kisebbségek is vagyunk, adódik a kérdés: hogyan lehetséges jó kisebbségi újságírás? Lehetséges egyáltalán?

- Teljes mértékben hiszem, hogy lehetséges, sőt: szükséges. Mert egy kisebbségi újságíró, amikor egy kisebbségi lapba ír, akkor jobban elő tudja halászni azokat a témákat, amelyek a kisebbségeket érintik. Viszont ugyanolyan szakmai és etikai szabályokat kellene követni, és a független újságírás alapelvei szerint kellene írni. Nem hiszek abban, hogy az a helyes kisebbségi újságírás, hogy elnézőbbek leszünk azon politikusok iránt, akik azt állítják, hogy a kisebbség jó ügyét szolgálják. Hogy ezért kicsit behunyjuk egyik, vagy rosszabb esetben mind a két szemünket, és eltekintünk attól, hogy esetleg korruptak, vagy olyan dolgokat állítanak, mondanak, tesznek, amiért megilleti őket a kritika.

Szerintem nagyon fontos: a kisebbségi újságírás nem jelenti azt, hogy a magyar kisebbség nevében aktivisták vagyunk; és nem jelenti azt sem, hogy propagandisták vagyunk. Ez főleg mostanában vált nagyon fontossá, mert olyan tendenciák vannak a magyar kisebbségen belül is, amelyek erőteljes megosztáshoz vezetnek. Egyrészt van egy csoport, aki támogatja Orbán Viktort és a politikáját, és akkor ők tulajdonképpen a „jó magyarok”, „a hazafiak”, és nekik van „jó kisebbségi magyar tudatuk”; másrészt vannak a kritikusabbak, azok a „nem jó magyarok”, a „nemzetárulók”. Viszont ez annyira veszélyes, elvakult és hibás megközelítése a kisebbségnek! Nagyon ártalmas! És nem vezet sehova, nem lehet így mérni a kisebbségi öntudatot.

Amikor átvettem a SME főszerkesztői állását többen is megkérdezték, ez hogy lehetséges? Mit kell ezért feladnod a magyarságodból? Mi az ára? „Most tagadod, hogy magyar vagy?” Közben egyáltalán nem így volt, sőt, ellenkezőleg: a SME számára előnyt jelentett, hogy én tudok magyarul is, figyelem a magyar médiát, tudom elemezni azt, ami Magyarországon történik. És tudom figyelmeztetni a kollégáimat, ha olyan téma jön be, amely valamilyen kisebbséget érint: mert ezek többnyire ignorálva vannak a nagy médiaorgánumok által.

Az is igaz, hogy nem nagyon írok magyarul. Tulajdonképpen egész újságírói életemben vagy angolul vagy szlovákul írtam, de nem azért, mert nem szeretek magyarul írni, vagy nem akarok. Egyszerűen így alakult a pályám. Újságíró vagyok, és van kisebbségtudatom, van magyarságtudatom, viszont itt nem állok meg. Mert van európaiság tudatom is, van kritikus újságíró tudatom is. És egyszerűen a kritikus és független újságírás elveit-szabályait és etikáját követem, és meg is akarom tartani ezt a tiszta alapot.

Főleg az utóbbi pár évben nagyon intenzív kapcsolatban állok magyarországi újságírókkal, sokat beszélünk az ottani sajtó helyzetéről. Kritikusnak kell lenni: nagyon problémás, amit Orbán Viktor tett az ottani médiával! De ettől én nem leszek kevésbé kisebbségi magyar, nem vagyok „áruló”. Csak azt jelenti, hogy számomra a demokrácia elvei a legfontosabbak, és nem dőltem be ennek a propaganda-masinériának, ami az állam működési szintjére emeltek, ami szerint Soros és a hadserege meg akarja fosztani a magyarokat az identitásuktól azzal, hogy migránsokat telepít be.

És nagyon sok olyan magyar kollégám van, aki ezt ugyanígy látja. Egyszer például nagyon kedves üzenetet kaptam a HVG-s Gergely Mártontól, hogy az egy csodálatos dolog, hogy egy kisebbségi magyar az egyik legnagyobb szlovák kritikus lap főszerkesztője. Ő ismerte a SME-t, követe, és azt gondolják, hogy ez nagyon fontos dolog a demokrácia számára, és a kisebbség számára is. Én ennek nagyon örvendek, és ez úton is nagyon köszönöm neki.

Itt kicsit visszakérdeznék. A kisebbségi média Felvidéken, Újvidéken, Erdélyben részben magyarországi állami támogatásokból is működik, sőt egyenlőtlenül elosztott, jelentős anyagi támogatásokról is beszélhetünk. Másrészt a kisebbségi pártok és politikusok is hasonlóan viszonyulnak a sajtóhoz, ahogy korábban felvázoltad: szóvivőnek, médiapartnernek tekintik. Ilyen helyzetben a kisebbségi sajtó tud egyáltalán független lenni? Tud függetlenül működni ezektől az erőktől?

- Nem, nem tud függetlenül működni. És ez nagyon nagy mértékben árt a kisebbségi sajtónak. Látjuk, hogy hasonló kifejezéseket és híreket vesznek át Orbán propaganda-masinériájából, ami gyűlöletet és frusztrációt visz az emberek életébe. És megosztja a kisebbséget. Nagyon fontos ez a téma. Egyenlőtlenséget teremt a kisebbségi média piacán, így meg hogyan lehetne szabad verseny? Olyan helyzetben, ahol egyiket erősen támogatja a magyar állam, a másikat kevésbé, mert kritikusabb… inkább olyan médiát pénzel a magyar kormány, ahol nagyon kicsi az ellenőrzés, az átláthatóság. Én nem hiszem, hogy ilyenkor nem tudatosítják, hogy miért kapják ezeket a pénzeket, és nem igyekeznek „felnőni” ahhoz a feladathoz, hogy támogassák és terjesszék az Orbán Viktor agendáját a határokon túl is.

Ezt egy nagyon veszélyes folyamatnak látom, főleg azért, mert lehet úgy maszkírozni, hogy ők a kisebbség túlélését támogatják. De ez nem igaz, mert a kisebbségnek csak egy részét! És milyen áron? Egy olyan lap, amelyik nem fog írni a magyar kormány és Orbán Viktor korrupciós botrányairól, nem fog arról írni, hogy hogyan fojtják meg a szabad sajtót, az nem fogja tudni a saját szerepét sem betölteni. Ehhez hozzá kell tenni, hogyha hoznak is le kritikus riportokat, vagy kritikus megfigyeléseket mondjuk a szlovák, vagy a román politikusok működéséről, akkor a gyanú árnyéka ott lesz fölöttük, hogy valakinek a megrendelésére írják.

Úgyhogy még azok is, akik megpróbálnak függetlenek lenni egy ilyen lapnál, nagyon nehéz helyzetbe kerülnek. Nagyon gyakran ismétlem, hogy Magyarországon, Szlovákiában, Csehországban, Lengyelországban és Romániában minden tiszteletet megérdemel az az újságíró – bármilyen lapnál médiumnál legyen – aki megpróbál függetlenül, az újságírói etika alapján dolgozni. Nagyon fontos, hogy ilyen helyzetekben a kollégák érezzék a támogatást, érezzék azt, hogy nagyon fontos a feladatuk. Ellenben már vannak lapok, ahol így már nem lehet dolgozni...

European Press Prize jelölésEuropean Press Prize jelölés


Az újságírás jellegének változásához, a politikai hatalom nyomásán túl hozzájárul még a médiumok átalakulása is. Internet, újmédia, Facebook, YouTube stb. Ez hogyan befolyásolja mindezt?

- Elsősorban úgy, hogy sokak számára – főleg a fiatalabb olvasók számára – elmosódik a különbség a tények és a vélemények között. Nem biztos, hogy tisztán látják azt, hogy például egy blogger nem feltétlenül ismeri és érvényesíti az újságírás szigorú lépéseit, módszereit, eljárásait. Nem biztos, hogy ellenőrzi a tényeket, hogy megkeres szakértőket, hogy több forrással beszél. Pedig fontos, hogy mindenki képes legyen megkülönböztetni a véleményt a tényektől, a kommentárt az oknyomozó-tényfeltáró újságírástól.

Ma a konspirációs média előnyben van velünk szemben, mert azt nagyon olcsó csinálni. Ezeknek a médiáknak a tartalomgyártása úgy néz ki, hogy például elolvasnak egy általam írt kommentárt, ellopják a szövegem jelentős részét, valahonnan ellopják a fényképemet, azt is kiteszik és írnak hozzá egy-két mondatot. „A liberális sajtó elefánttornyában, ma megint ünnepelnek és támadják a nemzeti érzelmeket”. És vannak olvasók, akik azt hiszik, ez a tényfeltáró-oknyomozó újságírás, mert hiszen leleplezték a „liberális fészket”. Csak ez egyszerűen nem újságírás!

Ezt lehet aztán variációk százával csinálni, mert nagyon olcsó és egyszerű. Ha valaki figyelmesen követi az összeesküvésektől hemzsegő médiumokat, kiderül, hogy nagyon limitált a téma. Mert ezek a konspirációk tulajdonképpen ősidőktől itt vannak velünk, legfeljebb az ellenségkép változik, vagy az ellenség szerepe variálódik. Ez nem sajtó, nem újságírás. Nincs meg benne a tények szeretete, tisztelete, nem ellenőrzik, hogy milyen forrásból húzták elő azt a 10 éves anyagot, amiről azt állítják, hogy tegnap történt.

Nagyon fontos ezt a megkülönböztetést megtenni, és kimondani, hogy ez nem újságírás. De az sem újságírás, ha valaki csak szépen átírja azt, hogy mit mondott Fico, vagy Orbán vagy valaki a sajtótájékoztatón. Persze: ez is része az újságírásnak, de ez messze nem elég. Mert kell még a kontextus stb. Illetve arra vannak a politikusoknak a szóvivői, a sajtóirodái, hogy ezt megcsinálják. A politikusok is használják a Facebookot, az Instagramot, egyebeket, ahol elmondják a választóiknak, hogy mit gondolnak.

Ez még szigorúbb kritériumokat állít az újságírók elé, mert ebben a helyzetben mi ennél sokkal többet kell tegyünk. Nekünk ellenőrizni kell, hogy mit mondanak, és meg kell mutatni, ha valótlant állítanak – mert ez az újságírás egyik szerepe. Persze az újságírásnak megvan az a szerepe is, hogy oktasson is és informáljon is. De nem elég informálni. Ezért van az oknyomozó-tényfeltáró újságírásnak olyan nagy szerepe és felelőssége ma. Mert nagyon sok helyzetben, ha az oknyomozók nem tárnak fel valamit, akkor az állami szervek, a rendőrség, az ügyészség, a bíróság nem biztos, hogy képesek elindulni, ellátni a feladatuk.

Mindennek a fényében, hogy nagyon nehéz a kisebbségi újságírás, veszélyes pálya az oknyomozás, nehéz függetlenül, becsületesen dolgozni – mit tanácsolsz egy pályakezdő újságírónak, vagy egy diáknak, aki újságíró szeretne lenni? Miért érdemes ma újságírónak lenni? Hogy kell felkészülni erre a pályára?

- Elsősorban nagyon fontos, hogy szeressen az emberekkel beszélgetni. Én azt látom a fiatal újságíróknál, hogy visszahúzódnak a szobájukba, a szerkesztőségekbe a számítógépük mögé, és képesek úgy írni, hogy élő emberrel nem beszélgetnek 3-4 napig – és ez még a jobbik eset. Nagyon lényeges, hogy beszélgessünk az emberekkel. Meg kell tanulni helyesen kérdezni, és hogy tudjanak meghallgatni. Az is fontos, hogy ne felejtsünk el hangot adni azoknak, akik nem hallhatóak.

Ha mindezt képes elsajátítani és rutinná válik, és megmarad bennük az a természetes érdeklődés, hogy az ember valóban érezze, hogy tényleg érdekli a dolog, és nem csak a levegőbe beszélünk. Ha ez megvan, akkor egy lépéssel továbbléphetnek. Mert ha meglesz ez az önbizalmuk és a rutinjuk, akkor például egy sajtótájékoztatón könnyebben fogják tudni konfrontálni akár Orbánt, akár Ficot, vagy bárkit.

Ehhez évek hosszú munkájára van szükség. Én tulajdonképpen csak 10-15 év után kezdtem azt érezni, hogy hát most már tudom, hogy mit csinálok. De a magam részéről szeretném megtartani azt a kíváncsiságot, azt az érzést, hogy mindig tanulok valami újat, és van bennem valami nyitottság, és úgy merülök bele egy témába, hogy van egy tisztelet a téma fontossága iránt. És tisztelet azok iránt az emberek iránt akiket én betolok a közönség elé. És arra is gondolni, hogy nagyon sokan a források közül nem politikusok.

Azt is nagyon alapvetőnek tartom, hogy megmaradjon az emberben egy szakmai szerénység. Talán ez a legfontosabb és ez a legnagyobb veszélye is a kezdő újságíróknak: ezt ne veszítse el az ember. Mert akkor kezdődik az, hogy én tudom a legjobban, hogy mi történt, mi történik, és mondhatsz te nekem, amit csak akarsz. Nagy veszély tudni, hogy miről szól a sztori, még mielőtt elkezdtem volna beszélni a forrásokkal, vagy nekifogtam volna ellenőrizni a tényeket.

Egy utolsó tanács: a kommentárok, publicisztikák nagyon fontosak. Viszont hagyjon időt magának a fiatal újságíró és nőjön fel hozzá. Gyűjtsön elég tapasztalatot ahhoz, hogy képes legyen korrektül kommentálni, véleményezni. Mert az a kommentár, publicisztika, vagy opinion journalism, ami nem tesz mást, csak az olvasó elé hányja a dühöt és a felgyülemlett frusztrációt, az lehet, hogy egy-két esetben hasznos, mert dühöng az újságíróban az olvasó, de az nem elég. És az a tapasztalatom, hogy ez az egyik legnehezebb része a szakmának: nagyon jó, megérett kommentárt írni, és ezzel segíteni az embereket megérteni, hogy miért éreznek úgy, ahogy éreznek.

Nyitókép: Jozef Jakubčo fotója

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS