Csak rosszat vagy semmit a kínai holdraszállásról?
Ivácson András Áron 2019. január 04. 15:17, utolsó frissítés: 2019. január 15. 09:03A New York Times legalább nem úgy számolt be a fejleményről, mintha transzformerekről szóló rajzfilmről beszélne. De amit írtak, az sokkal szomorúbb.
Megatron és Álcái (a Transformersz univerzum szereplői) igencsak meglepődtek, amikor feltűnt a Chang’e-4 kínai űrszonda a Hold „túlsó” oldalán és nem csak feltűnt, hanem épp az űrbázisuk tetején landolt. Ez az első alkalom, hogy bármilyen ember alkotta űrszonda leszáll ott, ugyanis eddig senki sem merészelte zaklatni a hírhedten rossz temperamentumú óriásrobotokat. Most azonban egy olyan lépésben, amelyet az ENSZ „elhamarkodottnak és veszélyesnek” ítélt, a kínai kormány megzavarta az amúgy is kötekedő kedvű robotok mély álmát. Ráadásul az ENSZ információ szerint az űrszonda oldalára még azt is felírták, hogy „Üstökös egy se****j!” (az egyik Transzformesz szereplő - szerk. megj.)
A kínai űrügynökség szóvivője szerint a terv egyszerű: feldühítik az Álcákat, azok lerohanják Amerikát és meg van oldva az imperializmus kérdése. A NASA szóvivője válaszában kihangsúlyozta, hogy a kínai megvalósítás semmi, ugyanis a legtávolabbi objektum a naprendszerünkben, amit ők megzavartak, az maga Unikron. „Bocsi ezért.” – fűzte hozzá.
A fenti sorok a Newsthump nevű humoros álhíroldalról származnak, amely az Onionhoz hasonlóan működik, azonban megnézve az egyik legelső nyugati hírt a kínai űrszonda sikeres holdraszállásáról a New York Times oldalán, akár ez előbbiről is lehetnének. Alig, hogy megtörtént a bejelentés, hogy a szonda sikerrel járt, a lap hozott is egy cikket róla, azonban megpróbálta a maga módján valami roppant nagy negatívumként beállítani ezt a voltaképp mindössze tudományos eredményt. Lássuk előbb tényszerűen, hogy mi is történt, majd rátérünk a jómadárra is, végül pedig két pozitív nyugati példára, amelyek helyén kezelték a bejelentést.
Január 3-án a kínai űrszonda landolt a Hold túloldalán a Von Kármán kráterben, amivel voltaképp megkezdődött a Hold kutatásának új korszaka – számolt be több forrás az eseményről. A szonda többek közt szállított egy később arról lecsatlakozó holdjárót is, amely további információkat fog küldeni vissza a Földre. Már eleve az nagy hír, hogy ez az első ember alkotta jármű, amely a Hold említett oldalán landol, azonban mivel nincs közvetlen kapcsolat a Föld felé, a kommunikációt a tavaly felküldött Queqiao szonda biztosítja reléállomásként. A leszállás óta továbbra is rendben megy minden, a holdjáró levált a szondáról és megkezdte feladatai ellátását.
Fontos adalék még azonban, hogy a projekt egy nemzetközi kollaboráció: nem csak kínai tudósok vesznek részt benne. Az esemény léptékéhez hozzátartozik az is, hogy maga a NASA igazgatója is gratulált az eredményhez, ami lévén konkurencia, nem kis dolog. Habár az ember szereti azt hinni, hogy a tudományban nincsenek ilyen jellegű ideológiai dolgok – már aki eléggé naiv ahhoz, hogy elhiggye ezt – a hideg háború idején látott űrverseny jó emlékeztető lehet ennek ellenkezőjére. A Chang’e-4 szonda és a Yutu-2 holdjáró feladatai közé tartozik az ősrobbanás nyomai után való kutatás, izolált környezetben megkísérelni növényt termeszteni a Holdon és vizsgálni a Hold felszínének összetételét.
Mi volt minderre a reakció?
Miután a fent olvasható konkrét információkat közlik, a New York Times-nál képtelenek elmenni a hír mellett úgy, hogy valami negatívat is mondjanak róla. Ez alkalommal az volt terítéken, hogy mennyire erős titoktartás övezte a programot és az érkezést – szemben, írják, a NASA hasonló programjaival, a New Horizons által készített Ultima Thule képekkel és így tovább. Mindez azért vicces, mert csak a hivatalos kínai állami tévéadó angol (!) weboldaláig kellett volna elmenni, hogy lássák, hogy beszámoltak róla lépésről-lépésre: lásd itt. A Guardian vette a fáradtságot és lehivatkozott egy Xinhua hírközlést az eseményről, amely a hivatalos kínai hírügynökség. Fene nagy a titkolózás.
A kínai állami tévé hírközlése január másodikán, a NYT cikke harmadikán jött ki:
Azonban az egy fokkal még rosszabb, hogy mindezt annak a tulajdonítják, hogy a kínai vezetés és maga az űrügynökség ennek segítségével akart bármilyen esetleges kudarcot hárítani, avagy „save face”. A „save face” egy angol kifejezés, amely magyarra kb. „arcmentésként” lehetne fordítani és egy jó öreg kolonializmus korabeli orientalista elképzelés. E szerint kivétel nélkül minden kínai, mind a másfél milliárd, csak és kizárólag arra törekszik, hogy jónak tűnjék anélkül, hogy valóban az lenne – ezt pedig a felvilágosult Nyugat szerint állami szintre emelte az ottani vezetés már a hetvenes évek óta. Voltaképp a NYT semmi újat nem tesz, csak jó öreg kolonialista berögződéseket frissít fel.
Van ennek egy mélyebb üzenete. Ha megnézzük, hogy mit is jelent a „save face”, voltaképp burkoltan azt írják, hogy végtére Kínát nem is érdekli a tudomány, az űrkutatás és az egészet csak hencegésből csinálták, hogy verjék a mellüket, hogy ők voltak az elsők a Hold túloldalán. Mert megszoktuk, hogy valódi tudományos munkát csak nyugaton végeznek, innovatív tudományos munkára csak a Nyugat képes és senki más. Azonban ha mégis, akkor azonnal háttérmotivációt kell keresni és meg kell kísérelni kisebbíteni az eredményeket. Természetesen az sem maradhat ki, hogy az egészet csak azért csinálták, hogy a Kínai Kommunista Párt tovább erősödhessen, mert hát nyilván.
A válasz pedig minderre szintén ott a cikkben: az írás második fele részletesen írja le Kína az utóbbi évtizedekben és különösen az utóbbi egy évtizedben produkált menetelését a tudomány terén, amelyet még a Scientific American is elismert (biztos ők is meg akarják erősíteni a KKP hatalmát), ami igencsak nagy problémát okoz annak az Egyesült Államoknak, amelynek az elnöke még odáig sem jutott el, hogy a klímaváltozás nem valami szocialista-liberális összeesküvés. Ha már itt tartunk, érdemes elolvasni a Scientific American cikkét a Chang’e-4 eredményeiről, enyhén szólva némileg magasabb minőséget produkál a NYT-nál. És akkor már érdemes elolvasni a Guardian cikkét is a holdraszállásról, némileg meglepő módon mindenféle ideológiai felhang nélkül írtak róla.
Mary Dejevsky a Guardian hasábjain hoz egy jó elemzést erről az egész problémáról. Egész az űrversenyig megy vissza és lépésről-lépésre mutatja be, hogy milyen lépéseken keresztül versenyzett az Egyesült Államok és a Szovjetunió, majd később Oroszország azért, hogy ki is legyen az igazi űrnagyhatalom. Mint írja Dejevsky, Kína ebből nagyon sokáig kimaradt – mindössze 2003-ban küldött először embert az űrbe, negyven évvel Amerika és a Szovjetunió után – egyszerűen azért, mert technológiai fejlettségének hiányából adódóan képtelen volt számító tényezőnek lenni ebben a tekintetben.
Azonban a nemrég 40 éves Reform és Nyitás programnak köszönhetően többek közt tudományos téren is megkerülhetetlen szereplővé vált, aminek ékes bizonyítéka a sikeres holdraszállás is – Dejevsky szerint nem nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a megvalósítás, a Hold „túloldalára” való leszállás, először történt meg az emberiség történelme alatt. Ez természetesen úgy amerikai, mint orosz részről kényelmetlenül érintheti az űrnagyhatalmakat. Különösen Amerikát, aki lemaradt arról, hogy elsőként küldjön embert az űrbe, még akkor is, ha ő juttatott először embert a Holdra. A szovjet űrprogram ugyancsak egy jó jelzője az „innováció csakis a kapitalizmusban lehetséges” mítosz tarthatatlanságának. Most, hogy egy másik téren is megelőzte őket egy "szocialista" ország, igencsak főhet a fejük. Legalábbis a vezetésnek mindenképp, a NASA igazgatójának gratulációja a tudományos közösség némileg egészségesebb hozzáállásáról tanúskodik.
Dejevsky szerint az egyetlen megmaradt kérdés e tekintetben most már csak az, hogy Kínát mennyire fogják szívesen látni az űrversenyben, amely a színfalak mögött még most is tart. Különösen annak tekintetében, hogy nem volt könnyű a mai vélt vagy valós erőegyensúlyt létrehozni Amerika és Oroszország között az űrkutatásban. Azonban, mivel Kína és Oroszország viszonya legalább részben normalizált, könnyen meglehet, hogy Kína belépése a területre nem lesz a kelleténél problémásabb. Dejevsky meglátásában sokkal problémásabb a megrögzötten sinofób amerikai kongresszus, amely egyre inkább katonai és gazdasági vetélytársként tekint Kínára. Noha Trump, úgy tűnik, kénytelen volt visszalépni a gazdasági konfliktusból – amit természetesen győzelemként hirdetett a Twitteren – azok az elmélkedései, hogy szükséges létrehozni egy amerikai katonai űrbázist, jelzik az erről való ottani közgondolkodást.
Mary Dejevsky felvetését folytatva, úgy tűnik, nemcsak az amerikai kongresszus szenved krónikus sinofóbiától, hanem a NYT is, ami a történetét megnézve nem túl meglepő. Csak épp eléggé zavaró tud lenni, amikor 180 fokos fordulatot vesznek és valami őket érintő ügyben kikérik maguknak, hogy ugyan kérem, hisz a 21-ik században élünk!
Címlap fotó: a Yutu-2 holdjáró elhagyja a Chang'e-4 szondát, ABC.net.