2019. január 19. szombatSára, Márió
-2°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A multietnikus nemzetállam: cseh és szlovák két jó barát?

kérdezett: Ambrus István 2018. december 27. 17:21, utolsó frissítés: 2019. január 04. 12:41

Romániához hasonlóan a hatalom Csehszlovákiában is számos kísérletet tett a homogén nemzetállam megteremtésére. Ez jelenleg sem szűnt meg, csak egy kicsit átalakult.


Az Osztrák-Magyar Monarchia nem domináns pozícióban lévő nemzeteinek önállósulása 1914-ig reménytelennek tűnt. Ennek ellenére a versailles-i békerendszer keretei közt a soknemzetiségű birodalmak felbomlása a nemzeti alapon szervezett multietnikus nemzetállamok létrejöttét eredményezte. A balkáni térség, Kelet-Európa nemzetállamainak kialakítására tett kísérletek sokmilliós emberveszteséget, kényszerasszimilációt és migrációt eredményeztek. Akárcsak Romániában, a homogén nemzetállam kialakítására tett kísérleteknek Csehszlovákiában is több szakasza volt. Ezeket a szakaszokat az adott ország területén élő kisebbségek létszáma, az első és második világháborút lezáró béketárgyalások és diktátumok, majd az ezt követő kommunista hatalomátvétel és az ennek keretében kibontakozó hatalomgyakorlási mechanizmusok határozták meg.

Hol tartanak a térség országai a demokratikus nemzetállam kiépítésében harminc évvel a rendszerváltások után? Ezt vizsgálta a csehszlovák fejlődésről – az Erasmus program keretében – a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetében tartott előadásában Szarka László történész, a komáromi Selye János Egyetem docense, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa. A történész szerint a Szovjetunió szétesését követően a magyar kisebbség önszerveződése és az őket képviselő magyar pártok megjelenése tompítóan hatott a rendszerváltás utáni időszakra, amelyben a kommunista eszmék helyét teljes mértékben a nacionalizmus ideológiája vette át.

Annak ellenére, hogy minden nemzetállam a nacionalizmus elemeit használja a nemzetépítésre, az ebből kibontakozó struktúrák nagyon sajátosak lehetnek, különösen igaz ez a csehekre és a szlovákokra. Az ő esetükben ennek egyik eszköze az általuk jelenleg használt irodalmi és köznyelv kialakításának története, a szinte azonos történelmi múlt, amelyből egy kettéágazó nemzetépítési folyamat alakult ki. Emellett Csehszlovákia és Románia esetében is sok a hasonlóság a nemzetállami törekvéseket illetően. Melyek ezek közül a legszembetűnőbb elemek?

- Az első világháború ötven hónapja több tekintetben átprogramozta a térség nemzetépítő nacionalizmusait. A soknemzetiségű birodalmakban és a 19. század során létrejött nemzeti Királyságokban élő nemzetek fejlődése különböző módon történt, mégis voltak hasonló jelenségek, egybeeső szakaszok, mint például a nemzeti történelem, az irodalmi nyelv megteremtésében. Ez utóbbira például a viszonylag csekély értelmiségi háttérrel rendelkező szlovákok esetében ugyanakkor került sor, mint amikor Kazinczyék nyelvújítása révén megszületett a modern magyar köznyelv. A katolikus, majd az evangélikus szlovák elitcsoportok több nekifutással megteremtették a szlovák köznyelv grammatikáját, helyesírását, és az 1840-es évektől kezdve fokozatosan általánossá vált annak a szlovák irodalmi nyelvnek a használata, amely a szlovák nemzeti identitásnak éppoly fontos része, mint a köznyelv. Ugyanakkor az a tény, hogy nem voltak rendi intézményei a szlovákságnak, hátrányosan érintette őket.


1918-ban beteljesülni látszott az 1916-ban elhunyt kiváló konzervatív és oroszbarát szlovák költőnek, Svetozar Hurban Vajanskýnak az elképzelése, hogy a Nagy Háború világméretű katasztrófája nyomán a Monarchia nemzeteinek sorsa átrendeződhet, és ebben a kis nemzetek nacionalizmusai is szerepet kaphatnak. Vajanský katasztrófaelmélete persze még arra épült, hogy Oroszországnak, mint minden szlávok védő hatalmának a beavatkozásával szabadulnak fel az Osztrák-Magyar Monarchia „elnyomott” nemzetei, s a déli és az északi szláv nemzetek összekapcsolódásával jöttek volna létre az önálló államok. Vajanský nem egészen három évtizedet tévedett: az orosz befolyás bő negyedszázaddal később rendezte át Közép-Európa történelmét.

Szarka LászlóSzarka László


Az első világháború utolsó évében, 1918-ban a szlovákok reális lehetőségeit többen is felismerték. Andrej Hlinka, a Szlovák Néppárt alapító plébános-elnöke, már egy májusi titkos tanácskozáson kimondta, „az ezeréves házasság a magyarokkal nem sikerült, ezért el kell válnunk”. Más csehbarát szlovák politikusokkal együtt Hlinka is egyértelművé tette, hogy amennyiben a győztes hatalmak számára elfogadható lesz, a szlovák népnek a csehekhez kell csatlakozniuk.

Miként látja, az elmúlt több mint 100 évben melyek voltak a cseh és a szlovák nacionalizmus, ezen belül a nemzetépítés legfontosabb pillérei?

- Minden nemzettudat a maga társadalmi valóságára és történeti mítoszaira épít. A 18. századi Felső-Magyarországon azok az értelmiségiek, akik egyszerre voltak magyarországi patrióták és szlovák értelmiségiek, eljutottak a különálló szlovák etnikai közösség nyelvi, történeti, néprajzi, földrajzi valóságának felismeréséig. A ködbevesző múltban, a 9. században rövid ideig fennálló Nagymorávia szláv képletét próbálták egyszerre szembe- és párba állítani a magyar honfoglalással és államalapítással. A szlovákok nemzetépítő nacionalizmusa 1848-ig, s több tekintetben egészen 1918-ig, a saját történeti és kulturális fejlődés lehetőségét a soknemzetiségű történeti magyar államkeretek közt próbálta kijelölni. Miközben folyamatosan azt hangsúlyozta, hogy a Kárpátok északi hegyvidékén, a Dunától északra eső részeken élő szlávok voltak a középkori magyar állam keretei közt továbbfejlődő szlovákok ősei.

A folytonosság és az elsőbbség motívuma minden egymás mellett élő nép örökös vitájának tárgyaként igen korán megjelent a magyar és a szlovák történetírásban is. A 18. századtól kezdődően a többségi szlovák felfogásban a honfoglalást olyan szimbiotikus folyamatként értelmezték, amely során az itt élő szlávok és a Közép-Európába érkezett magyarok megtanultak együtt élni és dolgozni, ami részben a két nép keveredéséhez, részben a történeti magyar államon belül kialakult felső-magyarországi szlovák etnikai régió sajátos fejlődéséhez vezetett. Ebben a régióban a városok Erdélyhez hasonlóan szintén jórészt német alapításúak voltak, a háborús pusztítások, a királyi és főúri birtokok szerveződései, a belső népmozgások, a vallási küzdelmek és egyéb tényezők pedig folyamatosan alakították a térség nemzetiségi viszonyait.

A szlovák nemzettudat másik oszlopát az jelenti, hogy a szlovákság önálló nyelvet beszél, amely különbözik a többi szláv nemzet által beszélt nyelvtől. Ez az önálló nyelv vezetett el oda, hogy az 1790 és 1850 között – az addig írott nyelvként a szlovákok által is használt bibliai cseh nyelv helyébe – a modern szlovák köznyelv szabályozott változata lépett. Tehát az egységes nyelvi norma, a nemzeti történelem, az erős folklór és a saját etnikai tér tudatosítása jelentette együttesen azt a talapzatot, amelyen a modern szlovák nemzettudat kiépült. Ezek alapozták meg azt a népi tudatot, amelyre az értelmiségiek 1848 és 1918 között az átpolitizált – politikai programokban is leírt – nemzettudatot tovább tudták fejleszteni. 1918-ban azonban a szlovák politikai elit tisztában volt azzal, hogy az önálló szlovák állam kikiáltására még nem voltak adottak a belső és a külső feltételek: sem a magyar államkeretekből való kiváláshoz, sem a további fejlődéshez nem rendelkeztek elég erővel, támogatottsággal, s maga a szlovákság sem igényelte a teljes állami önállóságot. A 19. század második felében kidolgozott területi autonómia programját szerették volna megvalósítani, s erre nem a nagyhatalmak által felosztásra ítélt Magyarországot, hanem a születőfélben lévő Csehszlovákiát tartották alkalmasnak. Úgy látták, hogy az évszázados együttélés ellenére a magyarokkal közös szlovák nemzet- és államépítés tovább növelte volna az addigi asszimilációs veszteségeket. A nyelvileg rokon cseh nemzettel való társulástól viszont azt remélték, hogy sikerül társnemzeti pozíciókat kiépíteniük.

A román nemzetállamiságnak is több szakasza volt, ezen belül a második világháborút lezáró békefolyamatok után volt a leghatékonyabb a kisebbség asszimilációját elősegítő nacionalista ideológia. Csehszlovákia esetében is több részre bonthatók ilyen szempontból a homogén nemzetállam kiépítésének szakaszai?

- Ernest Gellner tipológiája szerint a kezdet kezdetén maga a nacionalizmus és a nemzetállam fogalma elvben egy pozitív folyamat, amikor az azonos térhez, nyelvhez, kultúrához tartozó emberek egyesülnek. Ezt a nacionalizmust a nemzetépítés első szakaszának is nevezhetjük. Ez az uniók korszaka, például a délszláv egység gondolatának, az 1848-as, 1868-as erdélyi uniónak a története, amikor az azonos kultúrájú népek együvé akarnak tartozni. Ennek a demokratikus forgatókönyvét a polgári jogegyenlőség 1848-as programjai jelentették, amelyek felszámolták a jobbágyságot, s a maga emberi és politikai jogait öntudatosan gyakorló, a saját tulajdonát gyarapító polgár vált a modern nemzeti közösség és a korai nemzetállami elképzelések hordozójává.

A második korszaka a nacionalizmusnak és a nemzetállam kiépítésének már jóval konfliktusosabb. Ebben a szakaszban a nemzetállamok a területükön élőket megpróbálják minél gyorsabban asszimilálni, nyelvileg, tudatilag homogenizálni. Asszimilációs politikai technikák érvényesülnek a nemzetállam közigazgatási, oktatási és nyelvpolitikájában, s emiatt a kisebbségek nyelve, kultúrája fokozatosan háttérbe szorult. Ezt elsősorban jogi technikákkal, és közigazgatási eszközökkel érik el. Csehszlovákián belül, majd az önállóság 1993. évi kihirdetése óta, Szlovákia közigazgatásának struktúrája több mint tízszer változott, a megye-, járás- és körzetrendszerek folyamatosan változtak, különböző tartományi, kerületi rendszereket hoztak létre úgy, hogy a lehetőség szerint a kisebbség térvesztése felgyorsuljon.

A térség nemzetállami és nacionalizmusainak és az itt élő népek nemzetépítésnek a harmadik szakasza a legpusztítóbb. A hosszú távú asszimilációs folyamatok helyett, amikor az emberek három-négy generáción belül változtatják meg, cserélik le anyanyelvüket, a második világháború közelségét, kataklizmáját és következményeit kihasználva, részben a különböző határkorrekciókkal próbálták a határokat etnikai szempontból módosítani. Hitlernek és néhány szövetségesének az európai zsidóság elpusztítását célzó faji háborúja mellett a háború alatt és végén tömeges elüldözésekkel, kényszertelepítésekkel is felszámoltak milliós nagyságrendű kisebbségi közösségeket. Ez a folyamat egyébként már Trianon után is jelen volt, hiszen a kisebbségi helyzetbe került magyarok közül az első világháborút követően körülbelül 435 ezeren menekültek el, illetve települtek át Magyarországra. A második világháború alatt, illetve végén ez megismétlődött, majdnem ugyanekkorra nagyságrendben. Csak a két háború következtében a kisebbségi magyar világ közel egymilliós migrációs veszteséget szenvedett el.

A közép-európai nemzetállamok 20. századi történetének követő szakaszát a kommunista pártállamiság négy évtizede jelentette. Ekkor sajátságos házasságot kötött a kommunista és a nacionalista ideológia, kialakulnak a nemzeti kommunizmusok, amiben talán Ceauşescu jutott a legmesszebbre, aki az együtt elő nemzetiségek logikájával az egységes szocialista román népet akarta létrehozni, amelyben nem csak az osztálykülönbségek szűntek volna meg, hanem hosszabb távon a nemzeti, etnikai különbségek is. Valami hasonló zajlott a csehszlovák, a szovjet, a jugoszláv „szocialista nép”, de még a kádári antinacionalizmus által ideálisnak elképzelt szocialista magyar nemzet kommunista konstrukcióiban is. A kommunizmus idején a nemzetállamok részben eljutottak oda, hogy igen erős közigazgatási és politikai ideológiai nyomásra nagy lépések történtek az egynyelvű országok kialakítása érdekében.

A rendszerváltást, illetve rendszerváltozásokat követően a demokratikus elvek helyett sokak elképzelésével ellentétben a nacionalizmus eszméje erősödött, ami annak is köszönhető, hogy megjelentek a kisebbségi magyar pártok. Miként változott a magyar lakosság és a kétnyelvűség megítélése?

- Közvetlenül 1989 után a rendszerváltó országok egy részében elementáris erővel próbálta elfoglalni a szabadság jegyében a nacionalizmus az ideológiailag kiürült teret. Felerősödtek a román, a szlovák, a cseh, a lengyel és mindenféle más többségi nemzeti érzelmek, amelyeket a nacionalista mozgalmak, pártok ügyesen használtak ki választói bázisuk kialakítására, meg erősítésére.

Minderre a kisebbségek különböző módon reagáltak. Felgyorsultak az asszimilációs folyamatok. Ugyanakkor erőteljes politikai harcok jelezték, hogy a magyar és több más kisebbségi közösség is ellenállóképes. Gyorsan megszervezték magukat, politikai pártjaik a térség országaiban elindították azt a folyamatot, amely az államépítő nacionalizmusok aktuális, ötödik szakaszát jellemzi. Ez pedig a nemzetállam demokratikus átalakításának nagy kísérlete. Ez kétféleképpen végződhet. Vagy az eddigi asszimilációs folyamatok határozzák meg a következő évtizedeket, aminek eredménye többek közt az országok többségének egynyelvűvé válása. Vagy éppen ellenkezőleg, a történetileg adott, sajátos közép-európai multikulturalizmus megerősítése. Ma látunk példát mind a két irányra. Gyakran ugyanabban az országban is jelen van mind a két tendencia.

Nagy kérdés az, hogy a kétnyelvűségnek lesz-e olyan ethosza, olyan kultúrája, ahol a kétnyelvűség valóban a többlettudás forrása, olyan többletérték, amelyet maguk a demokratikus nemzetállamok is megbecsülnek. Ma ez a nemzetállamok átalakulásának archimédeszi pontja. Szlovéniában például már régóta kétnyelvűségi pótlékot fizetnek azoknak, akik két nyelven is képesek tanítani, közigazgatni, közüzemekben dolgozni. Ez a pozitív példa, de van, ahol a kétnyelvűséget feszültségforrásnak tekintik, amiből a többségiek nem kérnek, nem büszkék rá. Mindemellett a legtöbben a kétnyelvűséget úgy élik meg, mint az asszimiláció előszobáját.

Az 1989 után beindult ötödik szakasznak természetesen sok komponense is van. Esetünkben az egyik, hogy a kisebbségi magyar pártok szerencsés csillagállás esetén a maguk többé-kevésbé stabil, az etnikai régiókban élő más ajkúakkal is kiegészíthető, s ezért nem feltétlenül csökkenő szavazóbázisával, akar a mérleg nyelvévé is válhatnak a többségi pártok, koalíciók között. Romániában a Markó-korszakban az RMDSZ jelen volt a román kormánykoalíciókban, és hasonló volt a helyzet Szlovákiában is, ahol nyolc éven keresztül a Magyar Koalíció Pártja (MKP) a kormányban is jelen volt. Ez tompította a többségi közvéleményben a kisebbségellenességet. Annak ellenére, hogy a többségi közvéleményben ez mindig ellentétes reakciókat is kiváltott, mert sokan azt hangoztatták, hogyha a magyarok bent vannak a kormányban, akkor az a többségi nemzet gyengeségének, széthúzásának a jele. Ezek az elfogult értelmezések persze még sokáig jelen lesznek, ami jól látható a helyhatósági, megyei választások során.

A másik fontos komponens kétségkívül a kelet-közép-európai társadalmak immár tömeges nyugat-európai jelenléte: románok, ukránok, szlovákok, magyarok, horvátok, szerbek, albánok milliószámra dolgoznak, tanulnak, élnek külföldön és maguk is megtapasztalják a diaszpóra létnek az összes nyomorúságát és természetesen az előnyeit is. Fokozatosan tisztába jönnek a többségi társadalmakkal való együttműködésnek, a nyugati helyi, munkahelyi demokratikus intézményrendszereknek az emancipációs lehetőségeivel. Ezek az emberek nyilván fokozatosan másként néznek az itthoni kisebbségi helyzetben létezőkre, köztük ránk, kisebbségi magyarokra is. Ez az élmény véleményem szerint máris tompítóan hat a nacionalista tendenciákra.

Ehhez hozzátartozik a generációváltás, amelyben az új generáció egyre nagyobb arányban szerez felsőfokú diplomát. Tömegessé vált a felsőoktatás az egész térségben. Goethét kell idéznünk, aki szerint ha az emberiség magasabb szellemi szintre jut, akkor belátja, hogy minden nemzet Isten valamilyen nyelvét beszéli, minden nemzet egyenlő értéke az emberiségnek. Ma nagyon jól látjuk, hogy az egyetemekről nagy tömegben kikerülő fiatalok között máris sokkal könnyebb a kommunikáció, egyrészt mert általánossá kezd válni az angol nyelv ismerete, másrészt mert képesek kitekinteni a saját nemzetállami kalodákból. A generációváltás hozzájárulhat ahhoz is, hogy a nemzetállam a demokratikus átalakulása több évtized kitartó erőfeszítései után sikerre is vezethet. Ehhez a szomszédságpolitikánkban is törekedni kell arra, hogy egymást stratégiai partnerként tekintsük, és ne maradjunk Európa hátsó udvara. Fel kell ismerni azt, hogy történetileg és kulturálisan több a közünk egymáshoz, mint amennyi konfliktus van közöttünk.

Sajátos módon csúcsosodott ki a szlovák nacionalizmus Szlovákia európai uniós csatlakozását megelőzően, amit a Szlovák Nemzeti Párt egykori elnökének, Ján Slotának a megnyilvánulásai példáznak a legjobban.

- Ami a szlovák nemzet- és államépítést illeti, azok a sérelmek, amelyeket az 1918 előtti Magyar Királyságon belül a magyarokkal szemben, majd Csehszlovákián belül 1918-1992 között a csehekkel szemben elszenvedtek, hozzájárult ahhoz, hogy a szlovákok többsége támogatta azt a felismerést, hogy még mielőtt az Európai Unió tagjaivá váltak, létre kell hozniuk a saját önálló nemzetállamukat. A Szovjetunió megszűnése, felbomlása nyomán a kelet-közép-európai térben lezajlott baltikumi, ukrajnai, balkáni önállósodási folyamat részeként az 1918-ban elkezdődött folyamatban a Szlovák Köztársaság szervezett keretek közt, szerződéses formákban kilépett a Cseh és Szlovák Szövetséges Köztársaságból.

Azt lehet látni, hogy az Unió közelsége és a jugoszláv háború rettenetes következményei egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a csehek és a szlovákok a maguk modern nemzeti identitását és államidentitásukat újrafogalmazzák. Jan Čarnogurský szlovák miniszterelnök fogalmazta meg először, hogy a szlovák nemzet akkor válhat Európa nemzetévé, ha az európai uniós zászlón a szlovákokat is megilleti az önálló csillag: „Fel kell varrnunk a saját csillagunkat az Európai Unió lobogójára.”

Ez nem előzmény nélküli, hiszen 1968-tól Csehszlovákia föderatív államként működött. A szövetség a két tagja a cseh–szlovák válás keretében békésen, „bársonyosan” szétvált egymástól. Az egymással szembeni cseh és szlovák nacionalista szenvedélyek nem vezettek fegyveres konfliktusokhoz, és ma már mindkét országban pozitív folyamatként értékelik a kettéválást. Pozsony a hihetetlen gyors gazdasági, területi fejlődése például azt eredményezi, hogy a város Béccsel azonos rangú befektetések célpontjává vált. Mindez ma már nagyon sok cseh, német és más világcéget is Pozsonyba vonz, a Duna-parti város agglomerációja pedig már átlépte az osztrák és a magyar államhatárt. Ezzel együtt elindult az a folyamat, amely a térség egészére jellemző, és ott ahol a nyelvi különbségek már nem okoznak akadályt, ott ez a folyamat még gyorsabb.

A cseh és a szlovák nemzeti társadalom pedig a közös államiságot kölcsönösen értéknek tekinti, ami még inkább felerősíti az együttműködés lehetőségeit. A csehekben Szlovákiával, a szlovákokban Csehországgal szemben ráadásul egyfajta érzelmi kötődés is folyamatosan jelen van. Ahogy a magyarországiak szeretnek Erdélybe járni, a csehek is szeretnek Szlovákiába, a szlovákok pedig Prágába látogatni. Bár a két rokon nyelv ismerete mindkét társadalomban meggyengült, mindkét részről rengeteg közös kulturális és médiaesemény jelzi, hogy kölcsönösen ragaszkodnak az otthonosság érzéséhez. A prágai, pozsonyi vagy éppen a kassai és brünni elit pedig lélekben továbbra is egy kicsit ma is „csehszlovák”.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS