Mi történik Nicaraguában? Kicsodák tulajdonképpen a sandinisták?
Dobrai Zsolt Levente 2018. szeptember 26. 11:32, utolsó frissítés: 15:40Szántó Ákos történésszel tekintettük át a hónapok óta tartó nicaraguai tüntetések előzményeit.
Az idei és még mindig tartó nicaraguai tömegtüntetések halálos áldozatainak száma – több forrás szerint – már jóval 100 fölött van. Az 1962 és 1990 között lezajlott 28 éves polgárháború óta a mostaniak a legnagyobb kormányellenes tüntetések, amelyeket éppen a sandinista Daniel Ortega vezette kormány által tervezett reformok váltottak ki. A reformok a szociális ellátórendszert vették célkeresztbe, és ez jövedelemcsökkenést és adónövelést vont maga után.
Hogy miért döntött egy militáns és harcos múlttal rendelkező baloldali mozgalomból párttá alakult kormányzat a szociális háló megnyirbálása mellett, ennek legfőbb magyarázatát többen abban látják, hogy részben a természeti nyersanyagok, így a kőolaj 2014-es világpiaci árának esése kényszerítette ki. Az áresésben jelentős szerepe volt az Amerikai Egyesült Államok és Szaúd-Arábia közötti olajpiaci versengésnek. Az áresés súlyos csapást mért a venezuelai gazdaságra is, ami azt jelentette, hogy a sandinisták egyik fontos támogatója, a Hugo Chávez nyomdokaiba lépett Nicolás Maduro kormánya gazdasági problémái annyira elburjánoztak, hogy az államkassza több szempontból fizetésképtelennek bizonyult.
Ennek következményeként esett el Daniel Ortega kormánya jelentős támogatásoktól. Annak ellenére, hogy ez a magyarázat teljes mértékben talán nem indokolja a sandinista kormány tervezett reformját, az tény, hogy a nemzetközi és geopolitikai színtéren Latin-Amerika népjóléti és populista baloldali kormányai, illetve az Egyesült Államok között több évtizedes diplomáciai, gazdasági és fegyveres harcok dúlnak; ezek helyszíne Nicaragua. Azt próbáltuk meg felvázolni, hogy milyen érdekek vezetettek e nemzetközi szembenálláshoz, illetve, hogyan befolyásolták ezek Nicaragua bel- és külpolitikai ügyeit, az ország modern történelmét?
Szántó Ákos történésszel és PhD-hallgatóval, a Kerényi Károly Szakkollégium alumnusával beszélgettünk, aki szakdolgozatát a nicaraguai forradalom sajtójáról készítette, érdeklődési területe pedig Latin-Amerika gazdasági, társadalmi, és politikai viszonyai.
Nicaraguában a sandinista kormány nemrég ünneplésre szólította fel a lakosságot, mivel az FSLN (Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front) 39 évvel ezelőtt, 1979. július 19-én döntötte meg a Somoza dinasztia 43 évig tartó diktatúráját. Akkor az FSLN hatalomátvételét egy sor olyan intézkedés követte, amely végleg fel akarta számolni az ország gyarmati időszakából átöröklődött posztkoloniális függőségi viszonyokat, amelyekben a lakosság nagyobb része megvetett alattvalókként érezte magát. E viszonyok szerves része volt az Amerikai Egyesült Államok támogatását is élvező arisztokrata Somoza-diktatúra is. Mesélnél kicsit Nicaragua pre-sandinista korszakának politikai -különös tekintettel az USA-hoz fűződő - és szociális viszonyairól? Arról hogy mi vezetett az FSLN 79-es győzelméhez, milyen volt a sandinista kormányzat, illetve okozta első bukását?
- Nicaragua a spanyol gyarmatbirodalom részét képezte egészen az 1821-ben kikiáltott függetlenségéig. A 19. században gyakoriak voltak a konfliktusok a liberális és a konzervatív politikai erők között, amelyek gyakran véres polgárháborúkba torkollottak. 1854-ben William Walker, észak-amerikai kalandor kihasználta az ország megosztottságát, és Nicaragua elnökévé nyilvánította magát. Uralmának a közép-amerikai államok koalíciója vetett véget. A század második felében Nicaragua egyre fontosabbá vált a térség feltörekvő nagyhatalma, az Egyesült Államok számára. A korábbi, brit érdekeltségeket egyre inkább az észak-amerikaiak váltották fel. Az óceánközi csatorna felépítését Panama – amely ekkor még Kolumbiához tartozott – mellet Nicaraguában tervezték megvalósítani. Végül – a franciák kezdeti kudarca ellenére – a Panama csatorna nem itt épült meg. Nicaragua jelentős geopolitikai szerepe azonban továbbra is fennmaradt. Az ismétlődő polgárháborúkba 1912-ben az Egyesült Államok katonailag beavatkozott. Az 1914-es Bryan-Chamorro szerződés biztosította a beavatkozás törvényességét, valamint – 3 millió dollár ellenében – lehetőséget biztosított egy haditengerészeti bázis felépítésére. Az észak-amerikai csapatok 1925-ben kivonultak az országból, ám egy évvel később visszatértek, mivel a liberális párt fellázadt a kormány ellen.
Bár 1927-ben a lázadók kiegyeztek a kormánnyal, a felkelőket támogató Augusto Sandino tovább folytatta a harcot Nueva Segovia tartomány hegyvidéki területein. Sandino fő követelése az USA csapatok távozása volt. Sandino kemény harcokat vívott nemcsak az amerikai hadi tengerészekkel, hanem az 1927-ben létrehozott nicaraguai Nemzeti Gárda egységeivel is. Végül, 1933-ban elérte célját, az észak-amerikai csapatok kivonultak az országból. Sandinot azonban 1934-ben meggyilkolták. A gyilkosságért Anastasio Somozát, a Nemzeti Gárda vezetőjét tartották felelősnek, aki igyekezett riválisait félreállítani. Sandino több volt katonája is gyilkosság áldozata lett.
1937-ben Somozát választották az ország elnökévé, amely egy új korszak nyitányát jelentette Nicaraguában, ugyanis egészen 1979-ig a Somoza család irányította az országot. Hatalmának támasza a Nemzeti Gárda volt, amely a rezsim ellen fellépő mozgalmakat, szervezeteket erőszakkal elnyomta. Somozát az Egyesült Államok is támogatta, mivel egy szilárd politikai rendszert hozott létre, amely támogatta az USA politikai és gazdasági hegemóniáját a térség felett. A hidegháború során pedig a baloldali mozgalmakkal szembeni fellépése miatt támogatta a diktátort.
Anastasio Somoza 1956-ban merénylet áldozata lett. Halálát követően idősebb fia, Luis Somoza vette át apja helyét, öccse, az ifjabb Anastasio pedig a Nemzeti Gárda irányítását. Luis Somoza 1967-ben szívroham következtében elhalálozott, így az ifjabb Anastasio Somoza lett Nicaragua új vezetője, egészen az 1979-es bukásáig. A család gazdaságilag is befolyása alatt tartotta az országot, mivel tulajdonukban voltak gyapotfeldolgozó üzemek, textilgyárak, cementgyárak, húsfeldolgozók, fagylaltgyárak, fodrászüzletek, valamint a mezőgazdasági földterületek jelentős részét is. A család vagyona a hetvenes években egyes becslések szerint meghaladta a 800 millió dollárt.
A Somoza-család uralma ellen több csoport is alakult, azonban egyik sem volt annyira sikeres, mint a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front (Frente Sandinista de la Liberación Nacional), amelyet Carlos Fonseca alapított 1961-ben. A szervezet kezdetben elszórt gerilla-akciókat hajtott végre Nicaraguában. 1963-ban több sikeres rajtaütést is végrehajtottak: megtámadtak egy managuai rádióállomást, kiraboltak egy bankot, valamint Jinotega tartományban fegyveres harcot kezdeményeztek a Nemzeti Gárda egységei ellen. A küzdelem azonban nagy áldozatokkal járt. 1967-ben a szervezet szinte megsemmisítő vereséget szenvedett a Pancasán térségében vívott harcokban. A sandinisták megmaradt tagjai belátták, hogy a fegyveres akciók nem érték el a remélt sikereket, ezért a szervezetnek taktikát kellett változtatnia. A sikeres fegyveres küzdelem elengedhetetlen feltételének tartották a széles társadalmi támogatás megszerzését, ezért elkezdték a vidéki parasztság, a városi munkások, és a Somozával szembenálló értelmiségiek szervezését.
1975-ben, az új stratégia kidolgozása során a sandinista mozgalmon belül három domináns irányzat jött létre, amelyeknek közös célja a Somoza-rezsim megbuktatása, és egy demokratikus kormányzat létrehozása volt. Az első frakció a fegyveres harc előfeltételét a politikai pártok létrehozásában látta, és kubai forradalmat tartották mintának. Úgy vélték, hogy a parasztság széles tömegeire támaszkodva fokozatosan kell kiterjeszteni a harcot. A második frakció a fegyveres harc fontosságát hangsúlyozta, és főként a városi munkásságra kívántak támaszkodni küzdelmük során. A harmadik csoport az előző két módszer együttes használata mellett érvelt. E három frakció 1978 végén egyesült. A Sandinisták 1977-ben kezdtek bele egy kiterjedtebb fegyveres akcióba, amely kezdetben csekély sikerrel járt.
1978 januárjában azonban meggyilkolták Pedro Chamorro ellenzéki laptulajdonost. A társadalom felháborodott a történteken, és a kezdeti tüntetések végül fegyveres ellenállásba torkollottak. A véres harcok közepette a sandinisták, és az ellenzék többi csoportja tárgyalásokba kezdett az együttműködésről. 1979-ben létrehozták a Nemzeti Hazafias Frontot, amely az ellenzéki erőket egyesítette. Somoza helyzetét az is megrendítette, hogy egyre kevesebb támogatást kapott Jimmy Carter amerikai elnöktől, aki nem tolerálta a Somoza-rezsim emberi jogokat sértő cselekedeteit. 1979 tavaszán kezdték meg az egyesült ellenzéki erők a végső előrenyomulást. Ennek eredményeként, július 17-én Somoza elmenekült az országból, felkelők pedig két nappal később bevonultak Managuába, az ország fővárosába. A forradalom győzelmet aratott.
A sandinisták egészen 1990-ig irányították Nicaraguát, kezdetben egy koalíciós kormány részeként, majd hivatalosan 1984-től kezdetét vette Daniel Ortega elnöki működése, aki az ebben az évben tartott elnökválasztáson diadalmaskodott. Ortega sikere mellett a sandinisták a törvényhozásban is jelentős többséget szereztek. Kormányzásuk ideje alatt igyekeztek javítani a lakosság helyzetén. Hatalmas földterületeket osztottak fel a parasztok között, programot indítottak az analfabetizmus felszámolására, valamint az ország infrastruktúrájának modernizálására is nagy hangsúly fektettek. Az 1980-as évek elejétől azonban több probléma is nehezítette elképzeléseik megvalósítását.
Az 1981-ben az USA elnökévé választott Ronald Reagan aggasztónak találta Nicaragua közeledését a Szovjetunió, és a szocialista tömb országai felé. A sandinista vezetésű országban több szovjet katonai tanácsadó is tartózkodott, valamint a környező országok gerilláit is innen látták el fegyverekkel. A legjelentősebb ilyen mozgalom a salvadori Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front volt. Reagan úgy vélte, hogy a Nicaraguával szomszédos Costa Rica és Honduras stabilitását is veszélyeztetik a sandinisták. Ezért a Reagen-kormányzat támogatta a nicaraguai ellenforradalmárok (kontrák) fegyverrel, és egyéb segélyekkel való ellátását, valamint gazdasági embargót is hirdetett Nicaragua ellen.
A kontrák több csoportból álltak, gyakran egymással ellentétes nézeteket képviseltek. Voltak közöttük a Nemzeti Gárda volt tagjai, de egy kontracsoport vezetője volt Eden Pastora is, aki a sandinisták között harcolt Somoza ellen. A kontrák számtalan atrocitást elkövettek a civil lakosság, köztük iskolák, egészségközpontok, mezőgazdasági szövetkezetek ellen. Az ellenforradalmárok tevékenységét a hágai nemzetközi bíróság is elítélte. A kezdetben nyílt támogatásuk ezért később titokban folytatódott. A kontrák akcióikkal igyekeztek destabilizálni a sandinisták helyzetét, ellenük fordítva a nicaraguai társadalmat. Corinto kikötőjében például amerikai közreműködéssel aknáztak alá teher szállító hajókat.
Emellett, komoly problémaként merült fel az egyre inkább elmérgesedő konfliktus a miszkitó indiánokkal. A hondurasi határon a kontrák tevékenysége nagyon erős volt, ezért a sandinista kormány át kívánta költöztetni az ott élő bennszülött csoportokat az ország belsőbb körzeteibe. A miszkitók egy jelentős része azonban idegenkedett tradicionális lakhelyének elhagyásától, ezért egyre többen fordultak szembe a sandinistákkal, és támogatták a kontrákat. 1985-ben a sandinista vezetés fegyverszünetet kötött velük, 1987-ben pedig autonómiát biztosítottak nekik. Bár a megegyezés javított a sandinisták helyzetén, a kontrákkal folytatott fegyveres harc egyre nagyobb összegeket emésztett fel, és súlyos gazdasági nehézségek léptek fel. A sandinistákban ezért megrendült a társadalom bizalma. Ennek köszönhetően az 1990-es választásokon az ellenzéki koalíció aratott győzelmet.
Mi vezetett az 1990-es kormányváltáshoz? Milyen jellegű kormányzat követte a sandinistákat? Hogy történt, hogy a 2006-os általános választásokon újból nagy politikai előnyre tett szert az FSNL/sandinisták?
- A sandinisták 1990-es választási vereségét követően Violetta Chamorro lett az ország első – máig egyetlen – női elnöke. Az ellenzéki koalíció (Nemzeti Ellenzéki Unió) a sandinistákon kívül szinte az összes nicaraguai politikai erőt tömörítette, jobboldali és baloldali csoportokat egyaránt. Chamorro elnökségének legfontosabb feladata Nicaragua rossz gazdasági és szociális helyzetének stabilizálása volt, amelyet a sandinisták kontrák elleni háborúja okozott az előző évtized során. A következő választáson, 1996-ban Arnoldo Alemán szűk többséggel nyert az Alkotmányos Liberális Párt színeiben. Ezen a választáson külön indult a Daniel Ortegában csalódott sandinisták csoportja, Sandinista Megújulási Mozgalom néven. Ez jól jelzi azt az átalakulási folyamatot, amely során Ortega a maga képére formálta a sandinista mozgalmat.
2001-ben Alemán korábbi alelnöke, Enrique Bolaños nyerte a választásokat, Daniel Ortegát megelőzve. Bolaños elnökségét azonban beárnyékolták elődje korrupciós ügyei. Ez megrendítette a kormányzó párt hatalmát, és elhozta a visszatérés lehetőségét Daniel Ortega számára, akinek a kezére játszott egy – a kormánypárttal megkötött alku eredményeként – a választásokat megelőzően elfogadott törvény, amely a korábbi 45%-ról 35%-ra szállította le az elnökválasztási győzelem alsó küszöbét. Emellett, a liberális párt is megosztottá vált, és két jelöltet is indított az elnökválasztáson. Ilyen előzmények után, a 2006-os választásokon szűk győzelmet (37,99%) aratott.
Daniel Ortega 2006-os győzelme beleillik egy Latin-Amerikában megfigyelhető folyamatba, amely Hugo Chávez 1999-es hatalomra jutásával kezdődött, és egy baloldali fordulatot hozott a térségben. Az olyan államok, mint Nicaragua, Venezuela, vagy Bolívia kormányai számos szociális, népjóléti intézkedést vezettek be, amelyek jelentős részét a szénhidrogének (Venezuelában kőolaj, Bolíviában földgáz) kitermelése, valamint a térségben megkötött gazdasági egyezmények segítségével finanszíroztak. Ezen államok sikeres alternatívát kínáltak a szabadkereskedelmet előnyben részesítő gazdasági elképzelésekkel szemben. Napjainkban azonban egyre több tényező abba az irányba mutat, hogy a fejlődést nem sikerül tartósan fenntartani, és megindult egy jobboldali visszarendeződési folyamat is a régióban.
A gazdasági növekedés, stabilitás, valamint a szociális programok sikere drasztikusan megnövelte Daniel Ortega és a sandinista mozgalom támogatottságát, ezért 2011-ben ismét Ortega diadalmaskodott a választáson, ezúttal abszolút többséget szerezve. A sandinisták a győzelem következtében több állami szervben is túlsúlyba kerültek. 2014-ben a sandinista többségű Nemzetgyűlés módosította az alkotmányt, amely lehetővé tette Ortega számára, hogy sorozatban harmadszor is indulhasson az elnöki székért. A 2016 novemberében rendezett választáson újra Ortegát választották elnökké, immár negyedik alkalommal.
A választás tisztaságát azonban több szervezet is megkérdőjelezte. Az Amerikai Államok Szervezetének vizsgálóbizottsága is számos változtatást javasolt a választások átláthatóságának növelése érdekében, a népakarat kifejezését ellehetetlenítő csalásokra azonban nem bukkantak. Az ellenzék egy része bojkottálta a választást, mivel nem tartották egyenlőnek az esélyeket a pártok szabad versengésében. Az ellenzéki koalíció (Széles Front a Demokráciáért) – amely a választás bojkottjára szólított fel – szerint manipulálták a választásokat. A hivatalos nicaraguai eredmények szerint azonban 66%-os részvétel mellett, 72%-os győzelmet aratott Ortega.
Mi okozta a jelenlegi zavargásokat, kormányellenes tüntetéseket? Hogy látod van-e még társadalmi emancipációs potenciálja az FSLN-nek?
- 2014-től kezdődően a szénhidrogének világpiaci ára esésnek indult. Ez a fejlemény negatívan hatott Venezuelára, amely jelentős összegekkel támogatta a nicaraguai kormányt. A korábbi népjóléti programokat ezt követően már nem lehetett fenntartani, és szükségessé vált a szociális ellátórendszer reformja. 2018 áprilisában tiltakozások kezdődtek a nicaraguai kormány által benyújtott reformtervezet miatt. Az elképzelés jelentősen csökkentette volna a nyugdíjakat, de a befizetendő járulékokat növelte volna. A tüntetők között a diákok nagy számban képviseltették magukat, mivel már korábban szervezett tüntetéseket folytattak, annak érdekében, hogy cselekvésre bírják a hatóságokat az Indio-Maíz Biológiai Rezervátumban pusztító tűzvész megfékezéséért. A tiltakozások azonban hamarosan összecsapásokká váltak a kormányellenes tüntetők, valamint a kormányt támogató milíciák és rendvédelmi szervek között. A konfliktus eszkalálódásához vezetett, hogy Ortega a tüntetőket bűnözőknek titulálta, és fellépésüket erőszakosan kívánta elfojtani. Az összecsapásokban a nyár végéig több százan vesztették életüket, és sokakat eltűnt személyekként tartanak nyilván.
A kormány sikertelen tárgyalásokat folytatott a Magánvállalkozók Legfelsőbb Tanácsával, amely a nicaraguai magánvállalkozókat tömöríti, és a Nicaraguai Püspöki Konferenciával is, mivel a katolikus egyház jelentős befolyással rendelkezik a társadalom széles rétegeiben. A megbeszélések során Ortega és két szervezet álláspontjai nem közeledtek, így a helyzetet továbbra sem sikerült megnyugtatóan rendezni. Bár később az elnök visszavonta a reformtervezetet, az erőszak terjedése következtében a tüntetők már Ortega, és alelnöke – egyben felesége – Rosario Murillo távozását, és új választások kiírását követelték. Daniel Ortega nemrégiben visszautasította az előrehozott választások ötletét, így legközelebb csak 2021-ben járulhatnak a nicaraguai választópolgárok az urnákhoz.
A jelenlegi, eszkalálódó helyzetben nem kizárt egy újabb fegyveres felkelés sem, amelyre sajnos számtalan példát találunk az ország történelmében. Az elégedetlenség azonban eleddig nem vezetett szervezett, fegyveres ellenállócsoportok kialakulásához. Az Ortegával szemben álló politikai csoportok között sem alakult ki olyan egységfront, mint 1990-ben, amely kétségessé teszi, hogy a választásokon legyőzhetnék Ortegát. A hadsereg az elnök mellett áll, azonban a tábornokok nagy része nem szeretné, ha a hadsereget is be kellene vetni a tüntetők ellen. A legvalószínűbb forgatókönyv ezért egy elhúzódó, válságos időszaknak tűnik, amelyet manapság Venezuelában is tapasztalhatunk.
A sandinista mozgalom jelenleg egyet jelent Ortegával, így a mozgalom népszerűsége az elnök támogatottságával párhuzamosan változik. A mostani tiltakozások során sokat veszített a korábbi időszakban tapasztalható népszerűségből, sokan már csak nosztalgiával tekintenek a sandinistákra. Olyan korábbi, jeles sandinista személyek is ellenzik Ortega kormányát, mint a Cervantes-díjas költő, Sergio Ramírez. Véleményem szerint Daniel Ortega bukása esetén a sandinista mozgalom megszűnik létezni, mivel eleddig nem tűnt fel egy olyan személy sem, aki a mozgalom vezetését hitelesen tovább vihetné.