Két hét alatt Kínáról kiderül, hogy nagyon más, mint a híre
Ivácson András Áron 2018. augusztus 01. 17:13, utolsó frissítés: 18:48Kína minden problémája ellenére egy roppant érdekes hely, ahol olyan tapasztalatok érhetik az embert, amelyre nem is számított és olyanok is, amelyeket sehol máshol nem kaphat meg. Útbeszámoló.
- Kína teljesen más élménynek bizonyult, mint amire számítottam.
- Egyáltalán nem olyan képet mutat, amilyet a Nyugat állít be róla.
- Sokkal lazább a közélet és a közösségi élet, mint azt híresztelik.
- A cenzúra némileg összetettebben működik, mint ahogy azt állítják róla.
- Az emberek jóval felszabadultabbak, mint azt a nyugati beszámolók alapján várná az ember.
Kína elsősorban filozófiai és politikatörténeti okok miatt jó ideje igencsak mélyen foglalkoztat, annyira, hogy március óta szisztematikusan tanulom a nyelvet is a kolozsvári Konfuciusz Intézetnél, mivel rengeteg forrásanyag van, amely még angolra sincs lefordítva, nemhogy magyarra. Azonban némileg más formát ölt ez az érdeklődés az esetemben, ugyanis kevésbé érdekel a birodalmi Kína és sokkal inkább az 1949 utáni, majd még inkább az 1976 utáni (poszt)modern ultratechnologista Kína az, ami engem leköt. Ennek az érdeklődésnek volt egy újabb fordulópontja, hogy sikerült megszerveznem, nem kevés kínai segítséggel a nyelvtanárnőm és más barátaim részéről, hogy elutazzak két hétre Kína egyik legfontosabb városába, a Zhejiang provinciában található Hangzhou-ba.
Néhány megjegyzés mielőtt belefognék. Mivel mindössze két hetet voltam egy akkora országban, amely körülbelül háromszorosa Európának, ráadásul csakis turista minőségben tartózkodtam ott, az alábbi sorok mindössze szubjektív benyomásoknak tekintendőek és semmiképp értékítéleteknek, vagy objektív minőségre igényt tartó kijelentéseknek. Hangzhou város a metropolisz zójána nélkül is tizenhatezer négyzetkilométer területű, amelynek mérete kitesz három itteni megyét, lakossága meghaladja a tízmilliót. Két hét alatt egy százalékát nem tudtam bejárni ennek a léptéknek. Ilyen léptéken nemhogy az itthon városi vagy megyei távolságok, hanem az ottani ilyen elképzelések is, hogy „városközpont” igencsak relatívvá válnak.
A másik roppant fontos megjegyzés, hogy nem fogok belemenni a kínai politika boncolgatásába, mindannak ellenére, hogy megvan erről a véleményem és a folyamatosan alakuló elképzelésem. Azonban a körülötte folyó parttalan viták, csípőből odavetett böffentések és félremagyarázások, tisztelet a kivételeknek (lásd például itt és itt) annyira irritálnak, hogy egyszerűen nem vagyok hajlandó újból és újból belemenni ebbe, amíg bizonyos feltételek nem teljesülnek egy ilyen beszélgetés létrejöttéhez. Így aki itt bármiféle nagy leleplezést várna arról, amit ők úgy neveznek, hogy „kínai jellegzetességű szocializmus”, az csalódni fog. Kína politikája komplikáltabb, mint azt az átlag megközelítések sugallják és a mostani, Deng Xiaoping által megindított rendszer 1976 óta folyamatosan fejlődik, roppant nagy különbségekkel a korábbi Mao fémjelezte korszakhoz képest – ez persze nem állítja meg az átlag kommentelő és kocsmaértelmiségi minduntalan maoistázását, de ez már teljességgel megszokott jelenség.
Ezek után lássunk hozzá.
Az első, amit megjegyeznék, hogy kínai vízumot szerezni távolról sem annyira körülményes és nehéz, mint azt tartja a fáma. Amikor nekiláttam a folyamatnak, alig hallottam mást, mint hogy nehéz megszerezni, sőt, mivel a munkám újságírás, ezért könnyen lehet, hogy meg sem kapom („mert nem szeretik az újságírókat”). Ezzel szemben a pesti konzulátuson a végtelenségig segítőkészek voltak, még úgyis, hogy első nap, amikor leadtam az irataimat a szállás és a repülőjegy dátumai saját figyelmetlenségemből nem találtak. Mindössze kellett módosítanom a szállást és másnap visszamennem: egy hét múlva kezemben volt a vízum. Még úgy is, hogy tudták, hogy mi a szakmám, tekintve, hogy ezt kötelezően fel kell tüntetni a vízumkérelmi lapon, illetve a pontos munkahelyet is, telefonszámmal és címmel.
Amikor az ember Kínába igényel vízumot, előre kell legyen szállásfoglalása és repülőjegye, a kettőnek pedig találó dátuma. A turista vízum egy hónapig érvényes a beutazás dátumától számítva, és az országban a maradás egy hónapig legális: ha két hétre foglalok szállást és repülőjegyet, simán kapok vízumot, majd ha ott többet akarok maradni, akkor legfeljebb ki kell fizetnem az új repülőjegyet és a szállást, ami lehet bárhol máshol is, nem csak ott, ami a vízumkérelmen szerepel.
Az út oda tizennégy óra repülővel Budapest – Dubai – Shanghai útvonalon, ahonnan busszal utaztam tovább Hangzhou-ba. Leszálláskor a külföldiek és a kínai állampolgárok a vám más-más részén mennek be. A külföldieknek bescannelik az útlevelét, és ujjlenyomatot vesznek tőlük. Erre azért van szükség, mert Kínában külföldiként minden az útlevélen keresztül történik: például a hotel, ahol az első két napban megszálltam a vámnál bescannelt útlevélképem vetette össze a valódi útlevelemmel.
Illetve külföldiként mindig nálam kellett legyen az útlevelem és az ahhoz beutazáskor adott papír, amelyen fel volt tüntetve, hogy mikor tervezem elhagyni az országot – ez ismét csak formalitás, hiszen bármikor úgy dönthettem volna, hogy végig maradok a vízum által biztosított egy hónapra. Egyébként egyszer sem kérte egyetlen rendőr sem a vízumom ellenőrzésre, pedig többször is volt interakcióm velük, de erről majd alább.
Amikor megérkeztem Hangzhou-ba, az első, ami feltűnt, tekintve, hogy körülbelül este 11 óra volt, az irgalmatlan hőség. Ottani barátaim figyelmeztettek erre, de mégis meglepő volt. Egész ottlétem alatt a legalacsonyabb éjszakai hőmérséklet 28 fok volt éjjel négy órakor, a legmagasabb nappali hőmérséklet pedig 39 fok. Szó szerint volt ilyen tapasztalatom, hogy séta közben csepegett az izzadtság az ujjbegyeimről, a szemem folyton tele volt vele és a legkomolyabb ilyen jellegű tapasztalat egy egészen kellemetlen napszúrás/hőguta sapkán keresztül. A helyeik túlnyomó többsége napernyővel, eltakart arccal (ez itt nem a szmog miatt van, ez Hangzhou-ban kevésbé probléma, mint a közeli Shanghai-ban, de hát fele akkora város), széles karimájú különböző kalapokkal, sapkákkal és vékony esőkabátokkal védi magát az erős napsütéstől. Illetve pontosan ebből az okból kifolyólag szinte mindenhol található légkondicionálás, még a legkisebb üzletekben is.
Mindennek ellenére másodpercek alatt jön egy hirtelen eső, amely olyan sűrűn hull, hogy nem látszik az utca másik oldala és 4-6 km/h sebességű széllel társul. Ennek ellenére a hőmérséklet alig csökken: a szél is, csapadék is langyos. Az egyik általam látott legrosszabb vihar alatt is végig 28 fok volt. Egyik alkalommal még az elején, amikor nem voltam erre felkészülve, ha úgy fogalmazok, hogy csontig áztam, enyhén fogalmaztam. Maradjunk ennyiben: ettől kezdve az útlevelem egy lezárt zacskóban hordoztam a zsebemben. Mindennek ellenére értelemszerűen betegség nem lett a dologból.
Maga Hangzhou egy nagyon érdekes és nagy múltú város. Zhejiang provincia központja és az elmúlt ezer évben Kína egyik legfontosabb gazdasági, kulturális és politikai központja is volt. A Nyugati Tó UNESCO világörökség részét képezi és a város egyik legfontosabb turista központja. Nyilvánvalóan ekkora terjedelemben nem tudok kitérni a város történelmének részletes ismertetésére, azonban elég talán annyi, hogy egész a neolitikumig nyúlik vissza története és Kína adott történelmi szakaszaiban fővárosként is működött. Ugyanígy a turistalátványosságok leírását is mellőzném, igazából engem teljesen más dolgok érdekeltek Kínában is, Hangzhouban is.
A történelmének megfelelően a város egyfajta érdekes kontrasztban él, ahol egymás mellett létezik a régi birodalmi Kínából maradt kultúra, az 1949 utáni emlékek, valamint az 1976 utáni korszakra jellemző posztmodern építészet és egyáltalán világszemlélet. Ezért szokták azt mondani, hogy Hangzhou legfontosabb jellemzője a „harmónia és a technológia egymásmellettisége”. Ugyanúgy található benne rendkívül szép pagoda, mint hatalmas vörös téglából épült gyárépület, amely homlokzatán méretes sarló-kalapács díszeleg. Ugyanígy a központban is, ahová ez első két nap után költöztem, egymás mellett, vagy inkább egymás mögött a hatalmas üveg felhőkarcoló és mögötte a hetvenes években épült mára azért már javításra szoruló tömbház.
Az egyik dolog, amiről a legtöbb rémtörténetet hallottam indulás előtt, az a kínai forgalom volt: kaotikus, veszélyes, elütnek csak úgy. Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy a közlekedés kifejezetten logikus, épp csak arra kell vigyázni, hogy amikor elengedik előre az autóforgalmat, akkor általában elengedik a jobbra térő forgalmat is, de ez nem olyasmi, ami nálunk idegen lenne. A kaotikusság kapcsán viszont úgy tapasztaltam, hogy ezért jórészt a gyalogosok a felelősek, ugyanis a gyalogosok azok, akik semmibe veszik a piros jelzést, és akkor lépnek be az útra, amikor nekik épp jól esik. Érdekes vetülete az ottani forgalomnak, hogy tömegesen látni robogóval közlekedő embereket és több cégből álló robogó-kölcsönző hálózat működik, amelyekért Alipay segítségével lehet fizetni vagy vonalkódos/QR kódos formában. Ezeknek a robogóknak, bicikliknek és motorbicikliknek az autós közlekedéstől elkülönített kétsávos közlekedés van biztosítva, így csak irányváltáskor találkoznak.
Volt viszont egy érdekes tapasztalatom, amelyre azt mondanám, hogy amolyan mikroinnováció. A buszközlekedés egy érdekes jellemzője, hogy amikor a busz húz be a megállóba, nem a buszon belül, hanem a buszon kívül, a megállóban várakozó emberek számára a buszra szerelt hangfalon bemondják, hogy attól a megállótól kezdődően még mely további megállókba megy az adott busz egészen a végállomásig. Ez egy amolyan kis gesztus, nem kell gondolkodni, hogy teszem azt a 199-es busz még hová megy és jó-e nekem, hogy elérjem a célom, mert az információ ott van készen tálalva. Az egyetlen nehézség természetesen külföldi turista számára a nyelv, ugyanis mindez kínaiul történik.
Azonban itt át is térhetünk egy másik fontos tapasztalatomra, mégpedig arra, hogy az átlagember, akivel az utcán találkozni lehet, roppant kedves és segítőkész. A két hét alatt rengeteg ilyen tapasztalatom volt. Még ha az illető nem is beszél vagy nem is beszél túl jól más nyelveket, mutogatva vagy más formában megpróbál segíteni. Az első napokban történt meg, hogy álltam telefonnal a kézben és böngésztem a Baidu Maps-et (ugyanis a Google Maps nehézkesen működik ott még VPN-el is), mire odajött egy idősebb kínai férfi és megkérdezte, hogy tud-e segíteni. Az én kínaim eléggé kezdetleges, de sikerült megértessem vele, hogy a Huanglong („sárga sárkány”) sportstadiont keresem és félig beszéddel, félig a térképen, félig mutogatva elmagyarázta, hogy merre kell mennem. Illetve megtörténik, hogy látva, hogy külföldi, odajönnek az emberhez és megkérdezik, hogy hová való, milyen nyelvet beszél és így tovább, csak lazán menet közben elcsevegnek vele.
A vendéglőkben, mivel kerültem a drága turistahelyeket és sokkal inkább a kis helyi kifőzdéket kerestem – és találtam kiváló kínai, koreai, maláj, vietnami, szingapúri helyeket – általában kínaiul beszélnek, de mivel Hangzhouban van Kína harmadik legjobb egyeteme, a Zhejiang Egyetem, ahol rengeteg külföldi diák tanul, a menük nagy része tartalmazza az ételek nevét, néhol még az összetevőket is angolul. Még akkor is, ha a kiszolgáló személyzet nem beszél angolul. Az egyik legszórakoztatóbb élményem az volt, amikor a kifőzdében, amely a két hét alatt az egyik legtöbbet látogatott helyem lett, rendelés után az idősebb konyhás néni hangosan újságolta a többieknek, hogy „Van egy külföldink!”
Egyébként ezt gondolom nem kell külön kihangsúlyoznom, hogy a valódi kínai konyhának alig van vajmi köze a nyugaton „kínai ételként” elterjedt dolgokhoz, kivéve, ha ez utóbbiakat nyugaton is kínaiak készítik. Kolozsváron például a Shenyang és Huaxia néven is ismert helyen (a Horea és Cloșca utcák sarkán) autentikus kínai konyhát lehet találni, ahol egy idősebb kínai nő a főszakács. Évek óta ismerem a helyet és a kínai barátaimat is elvittem oda idén: el voltak csodálkozva, hogy Kolozsváron valódi kínai ételt ehettek.
Hasonlóan pozitív tapasztalat volt az, hogy amikor néha eltévedtem, akkor mindig rendőrhöz fordultam segítséghez, ami azért sem nehéz, mert elég gyakori látvány a rendőr a kínai városokban. Azért fordultam hozzájuk, mert ki ismerje a várost, ha nem épp ők. Minden egyes alkalommal türelmesek, megértőek és segítőkészek voltak – az egyikük még azt is felajánlotta, hogy elvisz a rendőrautóval oda, ahová megyek, mert gyalog másfél óra, de mondtam, hogy inkább sétálnék, hogy lássak a városból minél többet.
Azonban általános tapasztalat az, nem csak a rendőrök esetében, hogy rendkívül értékelik, hogy tanulom a nyelvet és valamennyire beszélem is már. Mindig nagyon örvendtek ennek. Az egyik rendőr odáig ment, hogy utolsó nap, amikor kerestem a visszafele tartó busz állomását és siettem, törött angoljával elnézést kért, hogy nem beszél angolul eléggé és nem tud segíteni. Én meg a törött kínaimmal elmondtam, hogy én kéne elnézést kérjek, hogy odamegyek és nem beszélem eléggé az ők nyelvüket.
Ugyanakkor, amennyi „diktatúráról” szóló előítéletet hallottam, nem csak most amióta konkrétan és szisztematikusan érdekel Kína, hanem egész életem során, az emberek mindennapi hozzáállása egyáltalán nem tűnik ilyennek. Nem magukba fordult, lehajtott fejjel, csendben menetelő embereket láttam, hanem hangosan beszélgető, nevető, egymással kommunikáló tömegeket. Az egyik legerősebben megmaradt jelenet az volt, amikor a Huanglong stadion külső lépcsőin a negyvenes éveikben járó takarítók hangosan nevetve és rikoltozva kergetőztek. Az utcán, az előzetes vélekedésekkel ellentétben, az emberek nyíltan kimutatják egymás iránti vonzódásukat, kézen- és karonfogva mennek, egymás derekát átölelve, sőt, megpuszilják egymást, noha az utcán hosszasan csókolózó párokat tényleg nem láttam – szerencsére, teszem hozzá halkan: ez itt is irritál.
A Huanglong stadion körül számos a régi időkből megmaradt tapstér található, azonban a Deng korszak kezdetével ezeket felosztották négy részre és a felosztott részek két végébe kosarakat helyeztek, így négy egymás melletti kosárpálya jött létre. Itt esténként nagy tömegek voltak, csapatokba szerveződött emberek, idősek és fiatalok, akik lejátszottak egy meccset, majd jött két másik csapat és így tovább. Ugyanakkor láttam azt is, amit mondtak többen is, hogy idős nők és férfiak kimennek a parkba tabletről zenét tesznek és táncolnak, vagy épp tai chi-t gyakorolnak. Az állam pedig nem hogy gátolná ezeket az összejöveteleket, hanem sok esetben parkosítással, térrendezéssel még hozzá is járul az ilyenféle informális gyülekezések elősegítéséhez. Van egy olyan fura megérzésem, hogy azt a képet, amely Kínáról még a hetvenes évek végéről maradt sokak fejében, talán jó volna egy kicsit updatelni.
A kínai tévécsatornák kapcsán az szokott mindig elhangzani, hogy minden állami és alig van tévécsatorna. Ez csak részben igaz, ugyanis rengeteg tévéadó van, ami fogható otthon, azonban nem biztos, hogy fogható hotelekben. Az első két éjszaka, amit ott töltöttem, a hivatalos CCTV adásait néztem többnyire, de más tévéadókat is. Több érdekes tapasztalatom is volt. Az első a CCTV angol nyelvű csatornáján ért, ahol egy kiváló műsort láttam a reneszánsz humanizmusról, ráadásul semmiféle pártszűrő nem volt rajta, töviről-hegyire bemutatták a mozgalmat, annak történetét és azt, ahogy mai napig hat a világban. Ez után volt még egy műsor arról, hogy az olasz borászat hogyan határozta meg Deng „Reform és Nyitás” programja után a kínai borászat fellendülését és fejlődését.
Azonban a tévével kapcsolatos legbizarrabb élményem egy másik tévécsatornán látott vetélkedő műsor volt, amelyben két fiú és egy lány küzdött a végső győzelemért. Az első megpróbáltatások kifejezetten érdekesnek bizonyultak, ugyanis matematikai és logikai feladatokból álltak, amelyeket időre kellett megoldani bizonyos hibahatárral. Ez után következtek olyan gyakorlatok, amelyek azt mérték, hogy a versenyzők milyen sebességgel képesek megoldani egy rubik-kockát. Azonban csak ez után következett a meglepetés, ugyanis az utolsó gyakorlat során mindenik versenyző kapott egy köteg yuan-t. Mindenik köteg azonos értéket tartalmazott, de különböző bankjegyekből és más sorrendben. A feladat: ki tudja hamarabb megszámolni a maga kötegét. Fura időket élünk.
A végén pedig szükséges egy dologról beszélnem, ami végül is érinti a politikát, ugyanis az itt tapasztalható cenzúra fokáról szól. Mindannyian tudunk a VPN szükségességéről, a Nagy Kínai Tűzfalról (Great Firewall of China) és így tovább. Azonban arról kevésbé, hogy ez a cenzúra a mindennapi életre annyira nincs kiterjesztve, mint az ember elsőre gondolná, és még kevésbé érinti a helyieket, mint inkább az úgynevezett expat-eket. Erről többször is beszélt Winston Sterzel, YouTube-on ismertebb nevén Serpent_za, aki idestova tizenkét éve él Shenzhenben.
Nekem erről a konkrét tapasztalatom egy hatalmas könyvüzletben ért, amelynek neve Boku Super Bookstore, Hangzhou egyik legnagyobb könyvüzlete. Micsoda épület, micsoda tapasztalat. Az elvárt művek mellett hadd soroljam el mindazt, amit még láttam, ami állítólag cenzúra alatt van és amelyek közül nem egy és nem kettő, hanem számos meredeken kritizálja vagy kritizálta volna a mai Kínát, ha élne még a szerző: Hegel, Nietzsche, Foucault, Bernie Sanders, Henry Kissinger, Francis Fukuyama díszkiadás, aki a jelenlegi kínai kormány egyik legnagyobb kritikusa, Max Weber, Hannah Arendt, Francis Bacon, Albert Camus, Leon Trockij, Sigmund Freud, David Harvey, Jevgenyij Zamjatyin, Aldous Huxley, Niccoló Machiavelli, Thomas Sewell, David Newman, David Parkin, Richard Feynman és végére a kedvencem: Geroge Orwell Állatfarm-ja, mert ha az internet megbízható köreit böngésszük, megtudhatjuk, hogy Kínában letartóztatnak, ha Orwell-t kapnak az embernél. Lehet nem kellene elhinni mindent, amit az interneten olvasunk. Ugyanakkor láttam rengeteg szociológia, antropológia, társadalomtudomány könyvet, nyugatit is lefordítva kínaira, helyit is.
De ezen túlmenően megtalálhatók olyan művek, amelyek kritikusak Mao-val és hagyatékával szemben, olyanok, amelyek kritizálják Kína jelenkori gyerekpolitikáját, könyvek a magukra hagyott vidékiekről – miközben Kínában hatalmas programok vannak most is a vidék felzárkóztatására – könyvek a nemi szerepekről és társadalmi szokásokról, sőt, a genderről mint olyanról, holott a mostani kormányt sem lehet épp posztmodernizmussal vádolni, sőt mi több, láttam a férfiak illemtanának a közéletre tett szerepéről szóló könyvet is. Ez ismét csak egy olyan aspektusa Kínának, amelyet úgy gondolom meredeken felül kell vizsgálni, mert jelenkori tapasztalatok nélkül egy valamikori régi világ alapján vonunk le következtetést a mai helyzetre vonatkozóan. Egy biztos: Kína változik és nem feltétlen abba az irányba, amelyet innen látunk.
Ugyanígy rengeteg könyv található Marx és munkássága körül, a legérdekesebb, amit láttam egy tanulmánykötet volt, amely a marxizmus „elkínaisodásáról” szólt, de még nem beszélem annyira a nyelvet, hogy megértsem. Voltak könyvek a mostani Xi Jinping kormányzó és Mao közötti vezetők tevékenységéről, tehát: Deng Xiaoping, Jiang Zemin és Hu Jintao munkásságáról. Ugyanakkor a legérdekesebb az volt, hogy rengeteg könyv foglalkozik Chiang Kai-shek életével és gondolataival, aki a kínai nacionalizmus legnagyobb alakja és Mao ádáz ellensége volt, külön polc volt erre a témára és a politikai filozófiai művek között, nem valami félreeső sarokban. Egyébként is külön eszmetörténetnek mint olyannak szinte egy egész külön emelet volt szentelve a három emeletes könyvüzletben.
Mindent összevetve mondhatom, hogy röpke harminckét évem legnagyobb és leglenyűgözőbb tapasztalata volt minden szinten, azonban mégis mindössze csak egy turista-tapasztalat. Ezért is akarok minél hamarabb minél hosszabb időre visszamenni, lehetőleg munkaviszonnyal, erről is szerezni tapasztalatot és látni minél több rétegében az országot, remélhetőleg jobban megértve és átlátva azt és helyzetét, mint azok, akik még ha jó szándékkal is, de mindenféle paranoid dologgal tömték a fejem mielőtt elmentem volna.
Tehát teljesen pozitív tapasztalat, hogy elmentem és legalább megpróbáltam saját tapasztalatot szerezni erről a rendkívül érdekes és minden eddigitől eltérő országról: mindazok a dolgok, amiket láttam megerősítettek abban, hogy némileg elővigyázatosan kell megközelíteni a sokszor bombasztikusabbnál is bombasztikusabb „jelentéseket” Kínáról, legyenek ezek pozitívak vagy negatívak. Így voltaképp csak egyet mondhatok, egy jó nagy hajrá-t kínaiul annak, aki úgy dönt, hogy megnézné magának az országot: 加油!
Címlap fotó: Deng Xiaoping-et ábrázoló plakát a Nyugati Tó melletti hatalmas parkok egyikében. A szöveg idézet Deng-től, amely nagyvonalakban azt mondja, hogy "A mennyek országa van felül, a földi paradicsom Suzhou-ban és Hangzhou-ban alul. Hangzhou egy kiváló hely a Nyugati Tó védelmére és kiépítésére."
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!