2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„A katalán válság elsősorban alkotmányos válság”

kérdezett: Labanino Rafael 2017. november 10. 13:34, utolsó frissítés: 2017. november 13. 09:43

Mire vezethető vissza Katalónia és Madrid konfliktusa? Mennyire elkötelezettek a katalánok a függetlenség mellett? Lehet-e megoldást találni a válságra? Jorge Galindóval, vezető spanyol politikai elemzővel, az El Pais publicistájával beszélgettünk.


Mikor lett ilyen súlyos a katalán probléma?

- Fogalmazhatunk úgyis, hogy ez egy 500 éves történet. A mostani válsághoz vezető folyamatok azonban úgy 15 éve kezdődtek el, és erősödtek fokozatosan.

Katalónia messzemenő autonómiát élvez, saját törvényhozással, kormánnyal, rendőrséggel, katalán nyelvű közoktatással, egészségüggyel. Mire vezethető vissza ez a válság?

- Véleményem szerint ez elsősorban egy alkotmányos, azaz intézményi válság. Ahhoz, hogy megértsük, vissza kell mennünk az országot majd’ 40 éven keresztül uraló diktatúra bukásához. Franco tábornok uralma alatt Spanyolország területi és etnikai tagoltságát elnyomták. Ezek a diktátor 1975 november végi halála után ismét előtérbe kerültek. Spanyolországban nem ment végbe forradalom, mint Portugáliában, hanem az elitek tárgyalásos átmenetet választottak. Minden ideológiai, területi és nemzetiség érdekcsoportnak meg kellett közösen találnia, amivel még együtt tud élni, az ilyen átmeneti helyzetekre jellemző rendkívül nagy bizonytalanság mellett. Az új demokratikus rend sorsa eleinte korántsem volt biztos, jól jelzi ezt az 1982-es katonai puccskísérlet.



Hogyan rendezte az 1978-as alkotmány a területi és nemzetiségi kérdéseket?


- Először is az új alkotmány Spanyolországot egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozta meg, ahol a szuverenitás, azaz a népfelség forrása a spanyolok összessége. Spanyolország tehát nem ismer el több államalkotó nemzetet, hanem csak nemzetiségeket és területi egységeket. Az alkotmányos konszenzusban a felek rengeteg kérdést nyitva hagytak azzal, hogy ezekben majd később kell megállapodni, nem egy ilyen átmeneti időszakban. Ezek közül a legfontosabbak a költségvetési decentralizáció és a nemzeti – madridi – hatalom megosztásának kérdése voltak. A baj csak az, hogy a spanyol alkotmányt nagyon nehéz megváltoztatni.

Az új alkotmány regionális autonómiákat hozott létre, amelyek különösen Katalóniában és Baszkföldön erősek, ahol tulajdonképpen megvalósult a teljes regionális önkormányzatiság. Eközben azonban a nemzeti hatalom nincs megosztva, vagyis a régióknak, mint régióknak, a régiós kormányoknak nincs valós befolyásuk a madridi törvényhozásra.

Jól értem, hogy ez a helyzet hasonlít az Egyesült Királyságra, ahol a londoni parlament, a Westminster egy egységes nemzetállam törvényhozásaként áll össze, és nem úgy, mint a német szövetségi parlament, ahol a felsőház, a Bundesrat, a tartományi kormányokat képviseli és valós vétójoggal rendelkezik a közvetlenül választott alsóház, a Bundestag felett?

- Pontosan. A katalán vagy baszk nacionalisták befolyása csak akkor volt jelentős, ha a hagyományos két nagy spanyol párt, a konzervatív Néppárt (Partido Popular, PP) vagy a szocialista PSOE sem rendelkezett többséggel, így képviselőikre szükség volt a többséghez. Az ilyen alkalmakat a katalán kormányok minden esetben az autonómia növelésére használták fel, de tartós, intézményi megoldás, az 1979-es keretek megváltoztatása sosem került a napirendre.

Mi törte meg ezt a kialakult egyensúlyt? Mi változott meg?

- A 2003-as választásokat elveszítette a Katalóniát 1979 óta irányító jobbközép nacionalista, de ekkor még nem függetlenségpárti Convergència i Unió, amely a spanyol jobboldali Néppárt (PP) katalán szervezetével kormányzott együtt. Egy hárompárti baloldali koalíciós kormány alakult, amellyel a demokratikus átmenet óta először egy nyíltan függetlenségpárti párt, az ERC is kormányra került Katalóniában. Az új kormány teljes katalán parlamenti konszenzussal egy új regionális alkotmányt fogadott el. Az új baloldali miniszterelnök, a 2004-es márciusi spanyol választásokat megnyerő Zapatero megígérte, hogy ezt elfogadja a madridi parlament is. Ehhez képest a spanyol parlamentben erősen felhígították, majd az alkotmánybíróság is megnyirbálta. Ezt pedig a katalán nacionalista elitek úgy értékelték, hogy a létező spanyol alkotmányos keretek között az igényeiket már tudják kielégíteni, nincs lehetőség a továbblépésre.

Innentől felgyorsulnak az események. A 2010-es, 2012-es regionális választásokkal egyre radikalizálódik a helyzet, és ebben a Spanyolországot különösen keményen sújtó gazdasági válság katalizátorként szolgál. Egyrészt a katalán kormányok a megszorítások miatt Madridra mutogatnak, és egyfajta jóléti sovinizmus is megerősödik (ne a katalánok tartsák el a szegényebb spanyol régiókat). A decentralizációt sürgetik, de hiába. Ez a 2010-el kezdődő fázis a 2014-es függetlenségi népszavazásba torkollt, amikor még a katalán kormány visszariad a madridi tiltástól, és végül csak egy „részvételi folyamat”, „népi konzultáció” lett belőle Katalónia függetlenségéről. (A részvétel végül 37-40 százalék körül volt, és a szavazatukat leadók valamivel kevesebb mint 81 százaléka szavazott a függetlenség mellett. A szerk.)

Hogyhogy idén már nem riadtak vissza a népszavazás megtartásától?

- A 2015-ös választások már kizárólag a függetlenségről szóltak, és bár a függetlenségi tábor nem tudta megszerezni a szavazatok abszolút többségét, de a parlamentben épphogy sikerült többséget szerezniük. Két függetlenségpárti lista volt: a baloldali ERC és a súlyos korrupciós botrányai miatt átalakult jobboldali ex-Convergència i Unió közös listája, az Együtt az igenért (Junts pel Sí), illetve a szélsőbaloldali (és ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni) CUP. Ezek a pártok 4 hónap tárgyalás után tudtak koalíciós kormányt alakítani. A függetlenségen kívül tulajdonképpen nem sok mindenben értenek egyet egymással. A legradikálisabban függetlenségpárti köztük egyértelműen a CUP, ők a kompromisszum nélküli, unilaterális cselekvés hívei, ha kell a spanyol hatóságoknak való ellenállást is kilátásba helyezik. A másik két pártban van több árnyalat is, nem mindenki menne el a falig. Katalán oldalról tehát ez a politikai helyzet ágyazott meg az október 1-i függetlenségi népszavazásnak.

És mi a madridi kormány felelőssége?

- A Mariano Rajoy vezette jobbközép kormányok legkomolyabb hibája, hogy teljesen elzárkóztak és továbbra is elzárkóznak még a spanyol alkotmányos rendszer megváltoztatására irányuló vitától is.

Hogyan értékeled a népszavazás elleni rendőri erőszakot?

- Az erőszak a kormány kudarca, egy céljukat sem érték el: nem sikerült fenntartani az alkotmányos rendet, nem tudták megakadályozni a népszavazást, és értelmetlen erőszakot alkalmaztak. A belügyminiszternek le kellett volna mondania vagy meneszteni kellett volna.

Akkor úgy tűnt, a függetlenségpártiak akár győzhetnek is.

- Igen, a rendőri erőszak miatt a spanyol kormány nagyon nehéz helyzetbe került, de a katalán kormány a már említett belső ellentétek miatt nem tudta a helyzetet kihasználni. Azt, hogy nem volt világos, akkor most kikiáltották-e a függetlenséget vagy sem, is innen érdemes nézni. Véleményem szerint azonnal tárgyalásokat kellet volna kezdeményezniük Madriddal, kedvezőbb pozícióban voltak, de a koalíció pártjai nem értettek egyet a stratégiában, a CUP például azonnal függetlenséget akart. Így időt hagytak Rajoynak, hogy átvegye az események irányítását azzal, hogy néhány nap múlva követelte, mondja meg a katalán kormány, hogy kikiáltották-e a függetlenséget vagy sem. Jól mutatja ez a lépés, hogy Rajoy végig a katalán függetlenségpárti koalíció megosztására játszott.

Az erőszak ellentétes volt ezzel a stratégiával.

- Igen. Ez egyértelműen hatalmas politikai hiba volt.

Még Rajoynál maradva, miért ennyire hajthatatlan a spanyol kormány?


- A külföldi sajtóban főleg Rajoy és a PP jobbszárnya jelenik meg, mint a spanyol egység legfőbb képviselője, de szerintem érdemes megvizsgálni a PP legfontosabb madridi koalíciós partnerének, a Ciudadanos-nak a szerepét. Ezt a pártot egy középutas, liberális pártként szokás azonosítani, ami gazdasági programjukra mindenképpen igaz is. Csakhogy a Ciudadanos bár országos párttá vált, eredetileg egy katalán párt, Barcelonában alakult 2005-2006-ban, és az egyre fokozódó katalán nacionalizmusra adott válaszként is felfogható. Az elnöke és legfontosabb politikusai a mai napig mind katalánok. A Ciudadanos számára a spanyol egység alapvető fontosságú, identitásbeli kérdés, és mára egyértelműen a spanyol egység legfőbb pártjává vált, és nem csak Katalóniában.

Emlékszem, ők sürgették először a katalán autonómia felfüggesztését jelentő, a spanyol alkotmány 155-ös cikkelyének alkalmazását.

- Igen. A Ciudadanos az egység párti katalánok és katalóniaik pártja. Katalán gyökereik és vezetőik miatt pedig az egész országban ők hirdethetik leghitelesebben a spanyol egységet.

Mennyiben volt siker egyáltalán a népszavazás? Végül csak az összes katalóniai választó 36-38 százaléka szavazott a függetlenség mellett. Ez kudarcnak is tekinthető, nem? (40-42 százalékos részvétel mellett, a résztvevők 90 százaléka szavazott a független Katalóniára. A szerk.)

- Igen, ismét megmutatkozott, hogy nincs többsége a függetlenségnek, de a helyzet ennél azért bonyolultabb: sem a függetlenségpártiak, sem az azt ellenzők nem alkotnak egységes tömböket.

A legnagyobb kisebbség, úgy a katalánok 40 százaléka függetlenségpárti. Fontos, hogy a katalánok 40 százaléka 1979 óta stabilan nacionalista, vagyis a nacionalista pártok nem igazán tudták növelni a táborukat, ellenben radikalizálták a támogatóikat. Az eredetileg a minél szélesebb autonómia igényétől jutottak el pártjaik vezetőivel együtt oda, hogy a szuverenitás forrásának kizárólag a katalánokat tekintik, és a legtöbbjük támogatja a függetlenség egyoldalú kikiáltását. A katalán lakosság 25-30 százaléka a spanyol egység elkötelezett támogatója. Az ő legfőbb pártjuk ma már egyértelműen a Ciudadanos. És van úgy 10-15 százalék, akiket én „tárgyalóknak” hívok: ők alapvetően a katalán szuverenitás hívei, de elutasítják az egyoldalú lépéseket, tárgyalásos úton rendeznék a helyzetet. Nem egységesek azonban abban, hogy függetlenséget vagy egy spanyol szövetségi államot akarnak-e.

A függetlenségpártiak, mivel birtokolják a politikai hatalmat, egy olyan útra vitték Katalóniát, amit nem támogat a választók többsége. Ráadásul túlbecsülték a függetlenség támogatottságát, és alábecsülték az árát, a gazdasági következményeit, és a függetlenség előtt álló politikai, közjogi és nemzetközi akadályokat is. Kész tények elé akarták állítani a madridi kormányt.

Hogyan illeszkedik Rajoy stratégiájába Katalónia autonómiájának felfüggesztése?

- Rajoy ezzel is a függetlenségpárti erők megosztásával próbálkozik. Azzal, hogy felfüggesztette Katalónia függetlenségét, és egyidejűleg a katalán regionális alkotmány szerinti legkorábbi időpontra kiírta az új választásokat, pont erre játszik. Ráadásul így mondhatja azt, hogy ő csak az alkotmányos rendet állítja helyre, amit nem ő, hanem a nacionalisták függesztettek fel.

Mit gondolsz a katalán vezetők letartóztatásáról? Ez nekem nem az alkotmányos rendet helyreállító narratívába illik, sokkal inkább a népszavazás erőszakba fojtását idézi fel.

- Igen, nem illenek a kormány stratégiájába a katalán vezetők elleni letartóztatások. Inkább árt nekik politikailag. Ezért én nem is tartom valószínűnek, hogy mindez a kormány nyomására történne, és ehhez nem kell naivan a hatalmi ágak elválasztására hivatkozni (bár ez is egy komoly érv ellene). Nem tudom kizárni természetesen, de nem láttunk még rá bizonyítékot. A zendülés vádját a spanyol alkotmányjogi szakértők többsége túlzónak tartja, hiszen nem történt erőszak, és ahhoz, hogy zendüléssel lehessen valakit vádolni, ahhoz erőszakot is alkalmaznia kellett volna a katalán vezetőknek, de ők csak egy békés népszavazást szerveztek.

De akkor miért viselkedik így a legfőbb ügyész?

- Igazából senki sem tudja. Csak nagyon szigorúan értelmezi az alkotmányt és a törvényeket, vagy ideológiai meggyőződésből, esetleg közel áll a PP jobboldali szárnyához? Egyelőre nem tudjuk.


Mi várható a december 21-i katalán, regionális választásokon?


- A közvélemény-kutatások szerint a függetlenségpárti erők nem fognak tudni többséget szerezni, de csak ők tudnak majd kormányt alakítani, viszont egy további koalíciós partner után kell majd nézniük. Partnernek pedig csakis a több újbaloldali és zöld párt választási koalíciójából alakult Catalunya en Comú, vagy közismertebb nevén Comuns jöhet szóba, amely a tárgyalásos rendezés pártján áll. Legismertebb politikusuk Barcelona polgármestere, Ada Collau Ballano. Mivel a Comuns az egyoldalú lépéseket elutasítja, de a katalán szuverenitás pártján áll, egyfajta elhúzódó „hidegháborúra” számítok Madriddal, amely egyelőre elzárkózik a tárgyalások elől.

Mi lehetne szerinted a megoldás?

- Alkotmányos reform. Biztosítani kell a hatalommegosztást a régiók számára nemzeti szinten is, egy számukra valós képviseletet és beleszólást engedő felsőházzal. Ez lehetne például egy vétójoggal rendelkező, területi alapú szenátus a továbbra is nemzeti szinten és közvetlenül választott alsóház mellett. Fontos, hogy nemcsak Katalóniának és Baszkföldnek, hanem a többi spanyol régiónak is ki kell terjeszteni a jogait.

De Katalónián belül is változásra van szükség: biztosítani kell a nem nacionalista pártok (és választóik) számára is egyfajta hatalommegosztást, nagyobb konszenzust igénylő döntéshozást, mert jelenleg a választók közel harmadát képviselő pártok gyakorlatilag ki vannak rekesztve a régiós döntéshozatalból.

Névjegy

A 32 éves szociológus kétnyelvű valenciai családban nőtt fel, és bár anyanyelvének a spanyolt tekinti, folyékonyan beszél katalánul is. Iskoláit, majd egyetemi tanulmányait is két nyelven végezte. Több fiatal társadalomtudós társával alapította meg 2011 januárjában a Politikon.es oldalt, ami független, tudományos alaposságú politikai, szakpolitikai és gazdasági elemzéseket közöl. Hamarosan a legkülönfélébb spanyol lapok hasábjain és televíziós műsorokban elemezte a spanyol politikát. 2016 júniusától a legnagyobb spanyol (világ)lap, az El Pais állandó szerzője lett. 2013-tól a Genfi Egyetem Szociológiai Intézetének doktori hallgatója, a spanyol, francia és olasz munkajogi és szociálpolitikai reformok szakértője. 2012-2013-ban Budapesten tanult a budapesti Közép-Európai Egyetem és a Rotterdami Erasmus Egyetem közös, közpolitikai Erasmus Mundus programjának hallgatójaként.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS