2017. január 19. csütörtökSára, Márió
-14°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nem szégyen, ha nem vagy migránssimogató hippi

B. D. T. 2016. szeptember 08. 11:06, utolsó frissítés: 11:06

Félni ér – üzeni a Menedék Egyesület. De a félelmeket nem ápolgatni és növeszteni kell, hanem információkkal, átbeszéléssel, személyes kontaktus révén feloldani.


Kováts Andrással, a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület igazgatójával a szelterszi társadalomtudományi táborban beszélgettünk. A Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézeténél részmunkaidős kutatóként is dolgozó szakember a magyarországi, migrációval és menekültüggyel kapcsolatos intézkedések és az ezzel kapcsolatos politikai kommunikáció kronológiájáról tartott előadást a táborban.

„Azt próbáltam elemezni, hogyan hat ez a két réteg egymásra. Ez nagyon komplex folyamat, nem lenne szerencsés leegyszerűsíteni akár arra, hogy itt pusztán csak politikai retorikáról meg kampányfogásokról van szó, akár arra, hogy mindaz, ami történik, az teljes mértékben pragmatikus és racionális, gyakorlatilag adminisztratív szempontból szükséges események sorozata.”

Kováts András megvizsgálta, a menekültkérelmek adatai hogyan alakultak a tavalyi felfutás, majd az adminisztratív intézkedések hatására, hogyan csökkent le a számuk, hogyan terelte el a menekülthullámot és hozott időszakosan megoldást a magyarországi jogszabály-szigorítás és kerítésépítés. „A legutóbbi fázisban ismét problémák mutatkoznak, ahogy az alternatív csatornák bedugulnak, tehát most már nehéz a Nyugat-Balkánon keresztül mozogni. Így február óta gyakorlatilag az látszik, hogy Magyarországon is ismét nagy számban vannak menedékkérők. Az egész határőrizeti kérdés ismét előtérbe került, megint volt jogszabály-módosítás, jelen pillanatban egy nagyon kemény és szigorú rendszer működik.”

Valójában ugyanakkor nem annyira kemény és szigorú, mint amennyire a retorikából és a politikai kommunikációból kitűnik. Annak ellenére, hogy a retorika fontos elemei szerint Magyarország hermetikusan le van zárva, az ország nem kér a bevándorlókból, nem fogad menedékkérőket, illetve hogy azokról, akik menedékkérőként érkeznek, azt állítja, valójában nem is igazi menekültek (vagy azért, mert nem olyan helyről menekülnek, vagy azért, mert olyan országokon keresztül érkeznek, ahol, ha igazán menekülnek, már megkapták volna a védelmet), ha megnézzük a menekültügyi statisztikákat, azok még mindig a 2013-2014 közötti számokat produkálják – hívja fel a figyelmet Kováts András.

Kováts András. Fotó: Index.hu

Most már harmincezer körül van a beadott menedékkérelmek száma, és évente néhány száz embert elismernek menekültként, akinek joga van Magyarországon maradni. Ugyanakkor azokon a tranzitzónákon keresztül, amelyekről az a hír járja, hogy arra valók, hogy az embereket visszaküldjék Szerbiába, valójában több mint 90%-uk bejut az országba.

„Egyensúlyozást, tapogatózást érzékelek a magyar kormány részéről, hogy mi az a teljesíthető és teljesítendő minimum, amivel az ország menekültvédelme működik. Jelen pillanatban azonban ez nem felel meg az európai uniós menekültügyi normáknak. Már indult Magyarországgal szemben kötelezettségszegési eljárás is ezügyben. Valószínűleg ebből elmarasztalás lesz, majd visszarendeződés egy megfelelőbb menekültpolitika irányába, de ez hosszú folyamat, ugyanakkor Magyarország akár tudatosan is szembeszegülhet ezzel. A kormánynak ez is a retorikája: nem tartja jónak az EU jelenlegi menekültügyi szabályozását, ezért a tagállami döntés jogát előtérbe helyezheti a társadalom, az állam, a közbiztonság, közjó stb. érdekében.

Ez bizonyos szemszögből nézve legitim érv, hiszen önmagában csak azért, mert egy nemzetközi közösség hozta, és mert kötelező érvényű, nem kell a végletekig ragaszkodni normákhoz. Az másik kérdés, hogy Magyarország ezt egy különutas módon próbálja megkerülni. Magyarán nem a tárgyalás és a konszenzuskeresés a lényeg, nem arról szól a történet, hogy delegációk ostromolnák a brüsszeli hivatalokat, vagy az Európai Bizottságban szakmai anyagokat készítenek elő, vagy akár lobbiznak más tagállamok támogatásáért – bár itt ebben a visegrádi lobbi elég erős –, és felvázolnák, hogy akkor mi az, ami jó lenne. Ez egy egyoldalú kilépés ebből a helyzetből, párhuzamosan meg egy erős potyautas magatartás, hiszen közben egy csomó olyan vívmánya van az európai migrációs és menekültügyi igazgatásnak, amit Magyarország nem mond föl, például a schengeni tagság előnyeit vagy a forintban milliárdos nagyságrendű támogatásokat a menekültügyi, migrációs és integrációs alapból, belbiztonsági alapból (tehát amelyből a határrendészeti, menekültügyi, bevándorlásügyi fejlesztéseket végzik)” – magyarázta a szakértő.

Jelenleg Magyarországon tehát minimumszinten, de működik a menekültügyi rendszer, a háttérben óvatos lavírozás zajlik a kormány részéről, és a migránsellenes retorika ellenére valójában senki nem gondolja komolyan, hogy Magyarországon megszüntetik a menekültügyi ellátást – összegzett Kováts. Ennek egyébként társadalmi támogatottsága is van, a Századvég felmérése szerint a magyar lakosság még mindig nagyon racionálisan és szelektíven viszonyul a kérdéshez, tehát nem azt mondják az emberek, hogy senki ne jöjjön be az országba.

„Van egy szerintem nagyon sok mindent eláruló kérdéssor arra vonatkozóan, hogy mennyire értenek egyet a lakosok azzal, hogy minden menedékkérőt vagy a menekültek mindegyikét be kellene fogadni. Erre a válaszadók egyharmada azt mondta, hogy igen, egyetért ezzel. Ha úgy teszik fel a kérdést, hogy az ország lehetőségeihez, teherbírásához képest be kell fogadni a menedékkérőket, még nagyobb lesz az arány, az emberek kétharmada ért ezzel egyet, hogy ez nekünk morális, humanitárius kötelezettségünk. Ellenben ha azt kérdezik tőlük, hogy a gazdasági céllal érkező bevándorlókat be kell-e fogadni, megfordul a dolog, kétharmaduk azt mondja, nem kell őket befogadni. Tehát van egy ilyenfajta differenciálás” – mutatott rá.

A morális pánikkeltés nem hiányzott

Ezzel párhuzamosan az általános retorikában mégiscsak az látszik, hogy ahhoz a nagy menekülthullámhoz, amely a Közel-Keletről és Fekete-Afrikából irányul az Európai Unió felé, a kormányzati retorika és erre ráépítve a közvélemény is döntően a közbiztonsági problémákat, a terrorizmus veszélyét, a gazdasági, kulturális, „civilizációs” válság rémképét társítja. Ez Kováts András szerint egy új kontextus, ami sajnos egyre eszkalálódó tendenciát mutat. Gyakorlatilag van egy rémkép-felerősítő retorika, amely ráépül a létező rasszizmusokra, idegengyűlöletre és a valóban létező problémákra, felerősíti, kihangosítja azokat, és a szakpolitika ezt követően már tud hivatkozni erre mint lakossági véleményre, és célzottan válaszokat kidolgozni.

„Morális pániknak hívják azt a jelenséget, amikor egy valós anomáliát, társadalmi konfliktust, egy nem a többségi normák szerint lefutó társadalmi folyamatnak, attól eltérően viselkedő társadalmi csoportnak vagy szubkultúrának a közvélemény vagy a politikai retorika abszolút fontosságot tulajdonít, tehát azt mondja róla, a társadalom alapjait veszélyezteti, sorskérdéseinkről szó, az élet minden területére kihat. A migráció kapcsán ez egy nagyon erőteljesen jelenlévő diskurzus. Ezek a folyamatok tényleg krízist jelentenek, amelyek nagyon sok, általános szakmai, politikai, gyakorlati problémát felvetnek, magasabb szintű társadalomszervezési vagy politikai kérdéseket feszegetnek, dehát valójában nem arról van szó, hogy Európát néhány év alatt megszállják az idegen hadak. Ennél lényegesen strukturáltabb, erősebb, mélyebb, sűrűbbre szövött az a civilizációs, kulturális, gazdasági rendszer, amelyben élünk. Nem bagatellizálni akarom a problémát, mert tényleg nagyon komoly társadalmi és szakmai kihívás. Pármillió embernek a beáramlása válságot okoz, de ez nem civilizációs krízis” – szögezte le a Menedék Egyesület vezetője.

A morális pánik jellegzetessége azonban, hogy önmagát gerjeszti, és paradox módon a civilizációs válság pont emiatt jöhet végül el, önmagát beteljesítő jóslatként.

„Az is kérdés persze, de nem a legfontosabb, hogy az újonnan beérkező menekültek, migránsok körüli konfliktusok, kriminalitás mennyire teszi rosszabbá a társadalmainkat, mert valószínűleg ez nem egy igazán szignifikáns dolog. De fel lehet hozni ezeket a helyzeteket, és erre való hivatkozással – és ez a tendencia már elindult – következhet az általános szabadságjogok korlátozása és felfüggesztése, az akár idézőjeles, akár konkrét szükségállapotok kihirdetése, a folyamatos háborús helyzetnek nemcsak a kommunikálása, hanem a megélése. Hogy ez milyen erjedéseket okoz a társadalomban, másfelől pedig a démonizált kisebbségi csoporttal szembeni többségi vagy akár más szubkultúrák általi agresszió milyen mértékeket tud ölteni, nem tudni. De ha megnevezünk egy kisebbséget veszélyforrásként, majd felszólítjuk a társadalmat ennek a kisebbségnek az eltávolítására, kirekesztésére, megszüntetésére, akkor valószínűleg lesznek olyan személyek, vagy akár csoportok, akik ennek a felszólításnak eleget téve konfliktusba kerülnek. Nő a konfliktusok száma, így igazolódik az eredeti tétel, hogy igen, a kisebbséggel baj van. Gyakorlatilag egy öngerjesztő folyamatként mindez nagyon messzire tud jutni” – hívta fel a figyelmet ennek veszélyére Kováts.

A másik veszély, hogy a többségi társadalmon belül szül ez a helyzet megosztást. „Az eltérő vélemények – amelyek elvileg egy stabil, konszenzuális, de értékpluralizmuson alapuló társadalomban teljesen helyénvalóak – átkereteződnek, és egzisztenciális, élet-halál kérdésekké, sőt lojalitáskérdésekké válnak. Magyarán azok, akik amúgy is egyre inkább kisebbségben vannak azáltal, hogy vagy árnyaltan látják, vagy adott esetben akár pozitívan gondolkodnak a bevándorlásról, a menekültekről, a kulturálisan sokszínű társadalomról, most már nemcsak egyszerűen egy ellentétes véleményt képviselő csoport, akikkel vitázhatunk, hanem maguk is veszélyforrásként kezdenek megjelenni.”

Erről szól a kormányzati kommunikációban vagy még inkább a kormányközeli sajtóban zajló és időről időre felerősödő hisztériakeltés például a migránsokat segítő szervezetek ellen: úgy jelennek meg, mint külföldről pénzelt, „Soros-bérenc”, „migránssimogató”, dekadens, multikulturalista, az európai értékek elvesztésére törő csoportok. Ezek a hisztériakeltések szintén társadalmi konfliktusokat hívnak életre, és fennáll a veszély, hogy gyakorlatilag szétzilálják és destabilizálják a társadalmat. Nem azonnali ez a veszély, de ezek a folyamatok eszkalálódni tudnak.

„Nagyon komplex a sztori. Van egy menekültügyi dimenzió, tényleg olyan folyamatról van szó, amely precedens nélküli, a második világháború óta ilyen nem volt, ráadásul elég rosszak a kilátások, különösen ami a Közel-Keletet illeti, az nem fog egyik évről a másikra megoldódni. Tehát az tiszta, hogy komoly politikai, szakpolitikai és társadalmi kihívás ez. De ha ezzel a morális pánikkeltéssel még egy lapáttal ráteszünk, azt remélve, hogy gyakorlatilag a társadalmat mobilizálva ezt a problémát a falakon kívül tudjuk tartani vagy át tudjuk tolni mások területére, az ugyan rövid távon hatékony és működőképes politikai stratégia, de hosszú távon nagyon kockázatos” – véli Kováts.

Senki nem látja előre, mi lesz, nem igazán modellezhetők ezek a bonyolult társadalmi folyamatok, ezért is nagy politikai felelősség ezekbe így belenyúlni. Kováts úgy véli, komoly kockázati forrás az a fajta, tisztán haszonelvű és amorális, hatalomtechnikára épülő politikacsinálás és -gyakorlás, amely a hatalom- és a támogatásmaximalizálás érdekében hajlandó feláldozni akár kisebbségi társadalmi csoportokat. Ez nagyon problematikus és felelőtlen módja a hatalomgyakorlásnak, hiszen mélyebb szinteken is meg tudja bomlasztani a társadalmi kohéziót.

Menedék Egyesület: a migráció nem „jó” vagy „rossz”

Kováts András aktivistaként is tevékenykedik, ez a szerepkör ugyan néha feszültségbe kerülhet a társadalomkutatói szereppel, de eddigi pályafutása során azt tapasztalta, inkább szakmai előnye, mintsem hátránya származott abból, hogy a terepi valóságba, konkrét folyamatokba implikálódott.

„Jóval gazdagabb vagyok azáltal, hogy gyakorlatilag ebben a két mezőben, térben otthonosan mozgok. Nekem egyébként erősebb a szakpolitikusi vagy civil aktivista identitásom, mint a kutatói. Az életem nagyobb részét gyakorlatilag egy szervezet vezetésével, irányítással, tervezéssel, folyamatok vezérlésével, részben stratégiai, szakpolitikai kérdésekkel töltöm” – mesélte a Transindexnek.

Adatfelvétel és terepkezelés szintjén a két dimenziót jól el lehet határolni, ami nehezebb, az a szakmai és közéleti szerep szétválasztása, hogy mikor beszél kutatóként, és mikor szakpolitikusként. „A tavalyi menekültválság idején nagyon tudatosan nem szólaltam meg kutatóként, mindig csak civil aktivistaként, talán egy kivétel volt, amikor az Akadémia készített egy általános migrációról szóló jelentést, amelyben pont a menekültügyi adatokkal foglalkoztam.”

A Menedék Egyesület szerencsére nem egy politikai szervezet. „Szakmai szolgáltató vagyunk, értünk sok technikai, szakpolitikai kérdéshez, de nem kívánunk – és ez összhangban van a saját személyes habitusommal is – abba a politikai diskurzusba belefolyni, ami Magyarországon kialakult a migránsválság hatására. Pártpolitikai, világnézeti, ideológiai hasításban mindig megjelenik ez a kettős, fekete-fehér értelmezés, hogy ez most jó vagy rossz, a kormánynak igaza van vagy nincs igaza. Ebből mi tudatosan ki akarunk maradni, nem opportunizmusból, hanem mert ennél jóval komplexebb ez a kérdés. A kormánynak sok dologban van igaza, sok dologban meg nincs igaza, ugyanígy a kormányt kritizáló akár politikai, akár szakmai ellenzéknek szintén sok dologban igaza van, másban pedig nincs. Nyilván mi ehhez képest tudunk egy saját álláspontot elfoglalni.”




Az egyesület alapvetően technikai kérdésekkel foglalkozik, és abból az alappremisszából indul ki, hogy a migráció egy általános társadalmi jelenség, ami se nem jó, se nem rossz, ily módon nem felcímkézhető. A migráció „lehetőség és kockázat egyszerre, és társadalmi-szakpolitikai kérdés, illetve az adott társadalmi viszonyok függvénye, hogy egy konkrét migrációs folyamat inkább előnyös, kedvező, ily módon segítendő, támogatandó, vagy inkább hátrányos, káros, problémaforrást jelent, és ilyen módon korlátozandó, visszaszorítandó, terelendő. Ennek fényében tudunk beszélni a jelenlegi migrációs hullámról, és van is róla véleményünk. A másik dimenzió pedig, hogy ha már a migráció megtörtént, tehát migránsok élnek egy-egy társadalomban, akkor nagyon komoly feladat és felelősség az együttélési, interkulturális, interetnikus viszonyokat szabályozni, kezelni. Tehát akkor közös felelősségünk, hogy ebből a lehető legtöbb jöjjön ki, és a lehető legjobb legyen mindenkinek.”

A Menedék Egyesület is abból indul ki, hogy nem tagadja, az interkulturális találkozásoknak, az interetnikus együttélésnek sok negatív, konfliktusterhelt eleme van, és ha egy társadalomnak erre nincs kialakult készsége, illetve ha ezzel szakpolitikai szinten nem foglalkoznak, akkor ez súlyosbítja a problémát. Persze adódhatnak olyan helyzetek, amikor egy társadalomban akkora szükség van munkaerőre, hogy ezért „cserébe” lenyeli a nyelvi, vallási, kulturális, habitus- vagy viselkedésbeli különbségeket, vagy amikor egy asszimilációs programban az asszimiláló többség és az asszimilálódni vágyó kisebbség kölcsönösen egymásra talál. De nagyon sok esetben ezek a találkozások pont a határok kijelöléséről, a saját érdekek megjelenítéséről, összehangolásáról szólnak, és folyamatos tárgyalás, egyeztetés, kompromisszumkeresés szükséges a helyzetek kezeléséhez. Ez feszültségteli folyamat, a félelemről, az érdekek áthangolásáról szól. Mindenképpen plusz energiát igényel, hogy ez a dolog jól működjön.

A Menedék Egyesület fontosnak hiszi az ilyen interkulturális találkozásokból eredő konfliktusok megelőzését. Az európai helyzettel kapcsolatban az az álláspontjuk, hogy van is már egy errefelé történő elmozdulás. „Nem tartjuk megalapozottnak azt a közkeletű retorikát, hogy a nyugati társadalmak a multikulturalitással meg a toleranciával a saját sírjukat ássák, feladták az értékeiket és hasonlók. Pont hogy a nyugati társadalmakban és részben Magyarországon is azt látjuk, az elmúlt tíz évben van egy erőteljes elmozdulás abba az irányba, hogy az integrációs rendszerek sokkal normatívabbak legyenek, mint korábban voltak. Nyilván ez egy nagy tehetetlenségű, lassú folyamat.”

A 80-90-es években a nyugati jóléti államokban – pont amiatt, hogy a bevándorlás támogatása gazdaságilag motivált volt – még élt az az elképzelés, miszerint gyakorlatilag a nyelvi-kulturális, szokásbeli, vallási különbségek nem annyira érdekesek, megoldódnak maguktól, amúgyis a demokratikus jogok jegyében mindenkinek megkérdőjelezhetetlen és elidegeníthetetlen joga, hogy a saját kultúrájában éljen. Mostanra azonban már leszámoltak ezzel az illúzióval.

„Volt akkor abban szerintem egy nagy adag naivitás, ami nyilván a nyugati társadalmak önhittségéről is szólt, hiszen azt feltételezte, egy eltérő kultúra lehet egzotikus, érdekes, ami ugyan lehet, hogy nehezen illeszthető a miénkhez, mert annyira távoli és más, de soha nem fenyegetheti azt. Van tehát egy ilyen többségi önhittség, amely azt feltételezi, hogy a kisebbség felnéz a többségre, pozitívan áll a többség értékrendjéhez, még ha nem is fogadja el azt teljesen, de az meglehetősen új élmény, hogy a kisebbség adott esetben megvetően viszonyul vagy markánsan megfogalmazott negatív kritikával illeti a többségi értékrendet” – magyarázta Kováts.

A Menedék Egyesület álláspontja az integrációról az, hogy annak, aki be akar jönni, egy szerződést kell kínálni. A társadalmi tagság ugyanis nem egy alapból járó dolog, egy menekültnek sem, erre is világos nemzetközi jogi szabályok vannak. Ha valaki főben járó, emberiesség elleni, nemzetbiztonságot veszélyeztető bűncselekményt követett el, akkor nem kaphat menekültstátust. Ezt a lécet nyilván lehet lefele hozni, és a hétköznapi együttélés akár nem is büntetőjogilag szabályozott formájáig eljutni mint befogadási feltételig.



„A kultúrába való „beletanulást”, amit gyakorlatilag bármely társadalom a saját tagjain is végigvisz a családi neveléssel, az oktatással, a hétköznapi viszonyainkkal, nem spórolhatjuk meg az ideérkező bevándorlókon sem. Ebben nem kell szemérmesnek lennünk, ez mindenkinek jó: eligazítja a bevándorlót, hiszen világosak lesznek a szabályok, tudni fogja, mik a keretek, mi az a társadalmi minimum, ami őt németté, magyarrá, szlovákká, belgává – európaivá – teszi.”

A bevándorlás ugyanakkor a többségi társadalomban egyfajta tükör-hatással jár: mintegy kívülről, a másik szemével kezdjük látni magunkat, és a kép nem mindig tetszik. Kováts így döbbent rá arra, mekkora értékvesztés és elbizonytalanodás van az európai társadalmakban úgy általában véve. „Nem gondolom, hogy ez kelet-nyugati dichotómiában vagy lejtőn elhelyezhető, tehát hogy Nyugaton inkább létezik, mint Keleten, szerintem Keleten is bőségesen van. Úgy gondolom, egyben ez hatalmas lehetőség számunkra, hogy újrafogalmazzuk franciaságunkat, magyarságunkat, románságunkat, európaiságunkat, és közben meg feladat is, mert arról van szó, hogy emberek tízezreit, százezreit vagy akár millióit kell olyan módon integrálni, hogy teljesen világos legyen, hol vannak a határok, megnyugtató legyen a többség számára, eligazítsa a kisebbséget, és egy vízválasztó legyen.”

Az integrációban a Menedék Egyesület nagyon sokat tud tenni. „Rengeteget dolgozunk emberekkel, nemcsak magyarul tanítjuk őket, hanem eligazítjuk őket abban, hogyan működünk a munka világában, hogy élünk Magyarországon, mik a szokások, szabályok, hogyan szabályozzuk a családi, a nemek közti viszonyokat, mi az, ami belefér a szabadság keretébe, mit gondolunk a vallásról, és azokról a szubkulturális vagy kisebbségi viselkedésekről, amelyek a világ más tájain akár büntetőjogi következményeket vonnak maguk után. Ne legyünk naivak, ezt mind el kell mondani, meg kell mutatni.”



„Ez nem egy erőtlen, lúzer nyitottság”

Az egyesület misszióját azonban nehezíti, hogy ellenségessé hangolt társadalmi közegben kell folytatniuk munkájukat. „Én még mindig optimista vagyok, hogy azokban a mikrovilágokban, ahol végül ezek az emberek majd szomszédokra, munkahelyre találnak és ahol majd iskolába járnak a gyerekeik, ott megvannak az emberi kapcsolatok, és működik a dolog. Nagyon érdekes, szintén a Századvég legfrissebb kutatásából idézett részlet: azt állítják, a migránsválság ideje alatt a lakosság egynegyede találkozott menedékkérővel, migránssal, és ezeknek a találkozásoknak a döntő többsége negatív volt. Ebből azt a következtetést vonják le az elemzők, hogy nem működik Gordon Allport kontaktushipotézise, ami egy régi szociálpszichológiai paradigma, és arról szól, hogy egy kisebbségi csoporttal szembeni többségi előítéletek akkor csökkennek, ha van interakció, ha van találkozás. De az Allport-féle elmélet azt is kimondja, hogy bizonyos peremfeltételeknek teljesülniük kell. Létre kell jönnie tényleges kommunikációnak, lennie kell egy közös célnak és közös ügynek, a találkozás pozitív kell legyen és kellően hosszú ideig tartó, ugyanakkor legyen erre társadalmi, közigazgatási, állami támogatás, ösztönzés. Nos, a tavalyi migránsválság idején ezek egyike sem teljesült. Innentől tehát nem kidobnunk kell egy több évtizedes, működő és ezerszer tesztelt szociálpszichológiai elméletet, hanem azon kell elgondolkodnunk, hogy a mi saját társadalmi viszonyulásunkat is szabályozni kell. Az integráció ugyanis egy kétirányú folyamat, amelyben két félről beszélünk, egyrészt az újonnan érkező alkalmazkodásáról, másrészt a többségi társadalom attitűdjéről és annak megváltozásáról.”

Sajnos, ezt a többségi társadalomra háruló feladatot sokan félreértik, és úgy reagálnak, hogy „na nehogy már én adjam fel a keresztény értékeimet, és nehogy már nekem kelljen alkalmazkodnom”, mint ahogyan előjönnek azok az irracionális félelmek is, hogy „a lányainknak majd hidzsábban kell járniuk, meg nem mehetnek ki az utcára”.

„Nyilván nem erről van szó. Hanem az lenne a lényeg, hogy a felsorolt feltételeket teljesítsük, és ez nem nagy ár. Ez olyan, mint amikor költözik mellénk egy új szomszéd. Mit csinálunk? Elkezdünk tőle félni? Veszünk még egy új zárat az ajtóra? Figyeljük, hogy átlóg-e a gyerek biciklije a mi térfelünkre, és akkor azonnal átlyukasztjuk a kerekét, vagy jól beszólunk neki? Vagy pedig úgy állunk hozzá, hogy lássuk, ki az, nyilván, az a jó, ha ő is bekopog, de mondjuk mi is bekopogunk, vagy csak köszönünk, rámosolygunk, és meglátjuk, hogy merre megy a dolog. De mindenképpen ez a mi részünkről is igényel egyfajta nyitottságot. Ez nem egy erőtlen, lúzer nyitottság, hanem egy erős, határozott nyitottság, hogy ’figyelj, itt vagyunk, ezek vagyunk, akarsz jönni, mozogsz velünk?’ Tehát a társadalom másik felét is tanítani kell erre” – fogalmazta meg a Menedék kettős misszióját az igazgató.



A Menedéknél azt szokták mondani: „félni ér”. „Nem baj, ha félsz. Teljesen legitim, normális érzés, hogy félsz, ha naponta tízezer ember jön át az országhatáron, és mennek valahova, és azt sem tudod, hogy kicsodák, és félsz, ha az utcán szembejön veled egy rosszul, szegényesen öltözött, láthatóan más bőrszínű, a nyelvet nem beszélő, hangos csapat. De ezeket a félelmeket nem ápolgatni és növeszteni kell magunkban, hanem el kell kezdeni gondolkodni róla. Az információval le lehet győzni jelentős részét.

Vannak olyan képzéseink például, ahol erről beszélgetünk középiskolásokkal, általános iskolásokkal, vagy akár lakossági fórumon, szakmai rendezvényeken, kórházi, egészségügyi dolgozókkal, szociális munkásokkal, rendőrökkel. Sokat dolgozunk az idegenrendészet kötelékeiben dolgozó rendőrökkel, fogdák alkalmazottaival, akik olyan közegben találkoznak ezekkel az emberekkel, hogy szinte csak a rossz oldalát látják ennek a folyamatnak, és beszélünk azokról az érzésekről, amelyek bennük feljönnek, a félelem, az előítéletek, a tartózkodás, és megnézzük, hogy mi az, honnan ered.

De az alapállás az, hogy te ne szégyelld magad amiatt, hogy nem vagy egy nyitott migránssimogató hippi. Nézzük meg, miről szól ez a félelem, jó-e ez, ha így marad, mit lehet vele kezdeni, milyen hatása van? Így tudunk elkezdeni dolgozni. Így az ember sem fél már annyira, másrészt nagyobb eséllyel tud egy pozitív integrációs utat kínálni azoknak, akik újonnan érkeznek.”

Főképp ezekben a munkakörökben nagyon fontos az ilyenfajta „érzékenyítő” képzés, hiszen sokszor egy életre meghatározóan pozitív vagy éppen traumatikus élmény lehet például egy menekült gyereknek vagy kamasznak az, ahogyan az első „hivatalos” interakciója lezajlik az idegen országban, ahol menedékjogot kér. Nem mindegy, hogy a rendőr, állami alkalmazott, szociális munkás emberként, méltósága tiszteletben tartásával bánik-e vele. Ez természetesen nemcsak a menedékkérőkre érvényes, hanem gyakorlatilag minden kiszolgáltatott, kirekesztett társadalmi csoportra: ha valaki csak azt látja, hogy mindenki rácsukja az ajtót, és elhúzódnak tőle, akkor valószínűleg nem fog integrálódni. Ha pedig a többség kérdőre vonja majd, hogy miért nem integrálódik, meg is van rá a válaszuk eleve, hogy „mert nem akar”. Ez egy ördögi kör, így működik az önbeteljesítő jóslat.

A plakátkampánnyal nem egyetérteni nem azt jelenti, hogy mindenkit beengednénk

A magyar kormány plakátkampánya a legrosszabb félelmekre erősít rá, és a Menedék Egyesület és más civil szervezetek által végzett, az integrációt a fenti módon segíteni próbáló kezdeményezések, a képzések, a felvilágosítás nehezen tudja mindezt ellensúlyozni.

„Ki-ki teszi a saját dolgát meggyőződése és jó lelkiismerete szerint. Szerintem pontosan ebben a helyzetben fontos, hogy ne árkot ássunk, és még inkább polarizáljunk, az extremitásokba áttolva a vitát. Az árnyalt, mérsékelt, szelíd, normalitásra törekvő álláspont és diskurzus nagyon sok ember számára fontos. Nagyon sokan vannak, akik nem ilyenek, nem akarnak ilyen szintre jutni, hogy ilyeneket állítsanak vagy ilyen állításoknak örüljenek. Vannak, akiknek ez bejön. Ezek az erős állítások pont a félelmeket korbácsolják föl, valószínűleg azt várják el ettől, hogy minden olyan intézkedés, amely aztán ebbe az irányba hat, támogatást kapjon. De közben azt is látjuk, hogy sokan vannak, akiknek ez a kampány túl sok. á

Ennek nem az az ellentéte, hogy engedjünk be mindenkit vagy jöjjön be akárki, ezt mi nem állítjuk. Van, aki ilyent is állít, én sem szakmailag, sem személy szerint messze nem képviselem ezt az álláspontot, és a Menedék Egyesület sem. Teljes mértékben úgy gondoljuk, hogy migráció csakis szabályozott formában engedélyezhető, és hogy egy állam addig tud működni, amíg világosak a határai, amíg létezik a határvédelem. És anélkül sem tud működni, hogy egy közösség ne tudjon arra hatással lenni, kit enged be a tagjai közé és kit nem, és egyáltalán kik vannak az országban – ez nem kérdés. Mint ahogy az sem kérdés, hogy aki nem tud azon normák és szabályok szerint élni, amely a társadalmunkat igazítja, azzal valamit kezdeni kell, szankcionálni kell, meg kell tanítani rá, illetve ha bevándorlóról van szó, azt is megteheted, hogy kitoloncolod az országból, amit a saját állampolgároddal nyilván nem tehetsz meg.”

Kováts abban bízik, hátha elege lesz az embereknek a kvótanépszavazási kampányból, és ez az egész egyszer csak kifullad. Ugyanakkor látja annak veszélyét, hogy a kampány eszkalációt idéz elő. Kíváncsi, mi lesz szeptember folyamán, a népszavazás előtti utolsó hetekben. „Ahhoz, hogy a társadalmi érdeklődést fenn lehessen tartani, folyamatosan emelni kell a tétet, egyre erősebb állításokat megfogalmazni. A kormányzat a megfogalmazott üzenetekkel nagyon hamar elment nagyon extrém szintre.”

A gyűlöletkampánynak mellékhatásai vannak. Torzulnak a viszonyaink, ez mérgezi az együttélést. „Ahol durva beszéd van, ott megjelenik a durvaság, és tökmindegy, hogy kiről van szó. Ez egy illúzió, hogy most csak a migránsokról beszélünk, és amúgy meg szerető, figyelmes emberek vagyunk egymás iránt. Én nem hiszek ebben. Azt látom, hogy ezek a dolgok összefüggenek. Ha kialakul egy beszédmód, kialakul a másikhoz való viszonyulásnak egy ilyen formája, akkor az nagyon hamar át tud tevődni egy másik csoportra, ráadásul kialakul egy társadalmi feszültséglevezetésre alkalmas modell, amit aztán máskor is lehet alkalmazni” – vélte.

A Menedék Egyesület – annak jegyében, hogy nagyon tudatosan kívül marad a politikán – a kvótanépszavazás ügyében nem fogalmazott meg állásfoglalást. Álláspontjuk az, hogy a választópolgárok dolga, hogy eldöntsék, mit csinálnak október 2-án. Amit viszont továbbra is tesznek, hogy terjesztik a szakpolitikai, technikai és jogi információkat többek között magáról az európai menekültkvótáról. Emellett élesen bírálják a kormány kommunikációs kampányát, amely erőteljesen feszeget együttélési, integrációs, interkulturális kérdéseket. Nem hallgatják el, hogy ezek a plakátok értéktelítettek, manipulatívak, politikai kampánycélokat szolgálnak.

Az egyesület tájékoztató munkájának továbbra is fontos eleme, hogy háttérinformációkat közölnek migrációról, menekültügyről; el akarják mondani, kik ezek az emberek, akiket az egyneműsítő „migráns” kifejezés takar, sorsokat, portrékat mutatnak be.

„Nem vagyunk semlegesek, és nem is akarunk azok lenni. De nem a két szélsőséghez viszonyítva határozzuk meg magunkat. Inkább azt emelném ki, hogy olyan módon vizsgáljuk magunkat, hogy nehogy becsússzunk bármelyik oldalba, amiatt, hogy vonzó, kecsegtet vagy ígéreteket kapunk. Másrészt nem akarunk elvtelenek lenni. Van egy nagyon erőteljesen értékvezérelt koncepciónk, ugyanakkor szakmaiak akarunk maradni, szakpolitikai szinten helyt akarunk állni, és ez nehéz, mert átpolitizálódott a terület, ahol dolgozunk. Ugyanakkor úgy gondoljuk, civil szervezetként továbbra sem szabad politikát művelnünk. Ez egy csapda, mert abban a pillanatban megszűnnénk civil szervezetnek lenni. Ezért fontos, hogy ne foglaljunk állást, és ne menjünk bele ilyen vitákba, amik nem ránk, hanem a pártokra és a politikai szakértőkre tartoznak.”

Fotók forrása: a Menedék Egyesület Facebook-oldala




VilágRSS