2017. december 16. szombatEtelka, Aletta
12°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Pálffy Géza: Mohács radikálisabb változásokat hozott, mint Trianon

kérdezett: Sólyom István 2015. szeptember 29. 18:08, utolsó frissítés: 18:08

Az MTA kutatója szerint az újabb kutatási eredmények alapján több, napjainkig élő történeti toposzról is ki kell mondani: tévedéseken alapulnak.


Ma már kimondható, a mohácsi csata és Buda 1541-es elfoglalása hosszú távon sok tekintetben radikálisabb változásokat eredményezett, mint a trianoni békeszerződés. Arról is beszélni kell, hogy Magyarország nem ütközőállam volt, hanem védőbástya, amely nem is annyira a kereszténységet, hanem Közép-Európát védte a töröktől. A Habsburgok kapcsán is árnyalni kell a képet, hisz Magyarország nem Habsburg gyarmat volt, megmaradásában pedig kulcsszerepe volt a dinasztiának.

Pálffy Géza történésszel, a „Lendület” Szent Korona Kutatócsoport vezetőjével, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos tanácsadójával beszélgettünk, aki úgy véli, akkor is érdemes szembenézni a magyar történelem sorsfordulóival, ha bizonyos dolgok érzelmeket és meggyőződéséket is sérthetnek.

Milyen szándékkal hozták létre a Lendület Szent Korona Kutatócsoportot? Legújabb eredményeik több, Magyarország újkori történetéhez köthető mítoszt is árnyalnak. Céljuk volt a mítoszrombolás?

- A Lendület Programot még Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke alapította öt éve, mi pedig három éve nyertünk anyagi támogatást projektünkre. A program lényege, hogy egyrészt külföldről hozzon haza elsősorban természettudós kutatókat, hogy Magyarországon dolgozhassanak, illetve meghatározó kutatásokat támogasson, hogy a magyar tudományosság fiatal képviselői ne hagyják el az országot. A bölcsészet- és társadalomtudományok képviselői a legkorábbi pályázatokon még nem nyertek, így nagy öröm számunkra, hogy három évvel ezelőtt csatlakozhattunk a programhoz, és létrehozhattam a Szent Korona Kutatócsoportot.


Ennek legfőbb célja a magyar uralkodókoronázások és a Szent Korona 1526 és a 1916 közötti történetének szisztematikus vizsgálata. Az utolsó középkori koronázások, Szapolyai János és I. Ferdinánd 1526. és 1527. évi koronázása és az utolsó magyar királykoronázás, IV. Károly 1916 végi szertartása közötti időszakot kutatjuk. Nemcsak a koronát és a koronázásokat, hanem ezekkel szoros összefüggésben a kora újkori magyar történelem legfontosabb jelenségeit, problémáit is vizsgáljuk, pontosan azért, mert az uralkodókoronázásokat mindig országgyűléseken tartották, és ezek a ceremóniák évszázadokon át a Magyar Királyság legfontosabb eseményei voltak. Viszont nem azzal a céllal alakítottunk kutatói teamet, hogy mítoszokat romboljunk.

Az újabb és újabb kutatások azonban sok kérdést árnyalnak és sok mindent másként látunk, mint az a történeti köztudatban él. Ám fontos hangsúlyoznom, hogy az általunk a mohácsi csata kapcsán újabban felvetett történeti problémák egy részére már 20-30 évvel ezelőtt Szakály Ferenc mesterem is felhívta a figyelmet. Most újra felkapta ezt a média, ami nagy öröm számunkra. A friss kutatási eredmények ugyanis így eljuthatnak az érdeklődőkhöz, bizonyos jelenségeket megerősítenek, bizonyos dolgokat árnyalnak, és örülünk, hogy így sikerülhet elvinni a kutatási újdonságokat a nagyközönség azon részéhez, amely érdeklődik a magyar történelem meghatározó eseményei iránt.

Ezek szerint vannak még olyan, mind a mai napig feltáratlan területei Magyarország újkori történetének, amelyek vizsgálatra érdemesek.

- Természetesen. Egy erdélyi magyar vagy magyarországi átlagolvasó azt gondolhatná, hogy az egész kora újkori vagy újkori Magyarország története már teljességgel feltárt, de nem így van. A Szent Korona történetét sem ismerjük kellőképpen, mert ma sem tudjuk például, hogy 1541 és 1551 között, amikor a Szent Koronát Erdélyben őrizték, pontosan hol került erre sor. Még a kutatócsoport sem tudott több éves kutatás után sem választ adni erre a meghatározó kérdésre, mert jelenleg nincs rá vonatkozó forrásunk. Tudjuk, hogy Erdélyben őrizték, de pontos helyéről csak találgathatunk. Ezt megelőzően egyébként csak a 14. században volt Erdélyben nemzeti kincsünk, 1551 után pedig már sohasem.


Azt viszont sikerült feltárnia a kutatócsoportnak, hogy Fráter György milyen körülmények között adta át a koronát, hogyan vitték el I. Ferdinánd udvarába a Magyar Királyságon át Bécsbe. Tehát még a Szent Korona erdélyi vonatkozásait sem ismerjük kellőképpen, és ugyanez a magyar történelem legfontosabb reprezentációs ceremóniájára és eseményére, a koronázásokra is igaz. Tágabb értelemben pedig a Magyar Királyság kora újkori szerepének megítélése, a Habsburg uralkodókkal való kapcsolata, vagy akár az Erdélyi Fejedelemség története is új megvilágításba kerülhet, részben az elmúlt évtizedek kutatásainak, részben a kutatócsoportunk új vizsgálatainak köszönhetően.

Annak örülünk tehát, hogy van egy új kutatócsoport, amely már több éve szisztematikusan dolgozik, konkrét kérdésekben tud újat hozni, és a magyar történelem legfontosabb kérdésköreihez is újdonságokkal képes szolgálni. Hadd mondjak még egy példát: a 17. századi magyar történelmet is kezdjük újraírni, és itt is árnyalni szükséges mítoszokat, mert ma már véleményünk szerint nem áll például az az álláspont, hogy az erdélyi fejedelmek a három részre szakadt Magyarországot akarták Habsburg-ellenes hadjárataikkal egységesíteni. Ezt akkor is ki kell szerintem mondanunk, ha az ember erdélyi származású, mint én is vagyok (hiszen dédapám még itt született), vagy ha az új elgondolások esetleg egyes emberek érzelmeit sértik, mert ugye a történésznek nem az érzelmekhez kell szólnia, hanem az egykori történeti-politikai folyamatokat kell rekonstruálnia. A történetíró tevékenységét nem befolyásolhatja, hogy milyen kötődésű, az új kutatási eredményeket pedig érdemes a nagyközönség számára nyilvánosságra hozni.

Említette Fráter Györgyöt és a Szent Koronát. Pontosan milyen források alapján sikerült ebben a kérdésben előrelépni?

- A korona 1541-ben kerül Erdélybe, ezt talán mindenki ismeri, hiszen az Egri csillagokban is olvashatunk arról, hogy János Zsigmond Erdélybe viszi, ahol 1551-ig őrzik. Fráter György a gyulafehérvári szerződés értelmében adja át azután a magyar uralkodónak, I. Ferdinándnak a Szent Koronát. Az az érdekes, hogy a koronaátadás történetét, majd hogy miként kerül Erdélyből a királyságon át Bécsbe, elsősorban nem magyarországi forrásokból tudjuk rekonstruálni. Erdélyi források szinte egyáltalán nem maradtak fenn erről, de Bolognában, Bécsben, Velencében, Brüsszelben egykori követek fennmaradt jelentéseiből csaknem napra pontosan rekonstruálható, hogy az 1551 júniusában átadott korona hogyan hagyja el Tordán, Kolozsváron, a Szilágyságon át Tokajig haladva Erdélyt, biztosok kíséretében. Akkoriban János Zsigmond Tokajig birtokolta a magyarországi területeket, majd onnan Kassán és a Vág völgyén keresztül viszik a felségjelvényt Pozsonyba, ahonnan Bécsbe kerül, I. Ferdinánd király kincstárába.

<i>Fráter György, a „fehér barát”</i>Fráter György, a „fehér barát”

Az erdélyi olvasók számára érdemes elmondani, hogy ennek az epizódnak köszönhetően készülhetett el a Szent Korona legkorábbi hiteles ábrázolása, amelyről a kutatócsoport külön nagy tanulmányt készített, és most egy német könyvben is meg fognak jelenni erre vonatkozó újdonságaink. A koronát 1551-től 1583-ig Bécsben őrzik, és itt az 1550-es évek közepén lerajzolják, a rajz pedig Augsburgba került, egy ottani városi történetíró, genealógus és heraldikus kérésére, aki ekkor egy nagy kéziratos Habsburg-családtörténeten dolgozott. A munka legkorábbi példányát napjainkban Münchenben őrzik.

Ebben maradt fenn a Szent Korona legkorábbi ábrázolása, indirekt módon tehát Fráter György diplomáciai machinációinak és a gyulafehérvári szerződésnek köszönhetjük, hogy a 16. század közepéről rendelkezésünkre áll a magyar korona legkorábbi hiteles és ráadásul színes ábrázolása. Ezt sem tudtuk korábban. Bár az ábrázolás nyomtatásban már 1979-ben megjelent, de fél évszázadig nem tudták megfejteni keletkezéstörténetét, nekünk ez most sikerült. Elsősorban tehát külföldi és magyarországi, eddig ismeretlen kéziratos és levéltári források segítenek ennek a kérdéskörnek a megismerésében.

Azt is állítják új kutatásaik alapján, hogy a Habsburgoknak, elsősorban anyagi támogatásuk miatt, kulcsfontosságú szerepük volt Magyarország 16–17. századi megmaradásában. A köztudatban mégis úgy él, hogy a Habsburgok elnyomták és gyarmatosították Magyarországot, majd később Erdélyt.

- Az elnyomás és gyarmatosítás szavak nagyon bevettek voltak a 19–20. században, s mind a mai napig élnek a történeti köztudatban. Ezt az újabb, 16–17. századra vonatkozó kutatások jelentősen árnyalták. A diákjaimnak is azt szoktam mondani, így az olvasóknak is azt mondom, hogy az 1848-49-es szakítás vagy a Rákóczi-szabadságharc alapján nem lehet megítélni a teljes magyar–Habsburg viszonyt. Óriási tévedés, hogy egy 400 éves együttélést fekete-fehérben ítélünk meg. Egy folyamatosan változó folyamatról van ugyanis szó, amelyben változó periódusok vannak, attól függően, hogy mi a Habsburgok és a magyar rendek érdeke, milyenek a nagyhatalmi és külpolitikai viszonyok, milyen Erdély helyzete, szerepe, jelentősége, fejlődése stb. Nem lehet 300-400 évet sematikusan megítélni, miként a 19–20. században nagyon gyakran, nem ritkán az aktuálpolitikai befolyás alapján tették.


A sematikus megítélés elsősorban a nemzeti romantikával áll összefüggésben, amely a magyar nemzetállam megszületésekor meghatározó szerepet töltött be, ennek aspektusából nézve az egész Habsburg–magyar együttélés megítélése meglehetősen negatív volt. Ez a történeti kutatások alapján azonban nem tartható fenn, azaz jelentősebb árnyalásra szorul. Arról kell tehát beszélni, hogy a 16–17. században a Magyar Királyság és a Habsburg Monarchia többnyire kölcsönös egymásrautaltságban állt. Mohács után három részre szakadt a történeti magyar állam: a megmaradó Magyar Királyságra, amely jogfolytonos letéteményese volt a középkori magyar államnak, kialakul az Erdélyi Fejedelemség és a török hódoltság.

Ahhoz, hogy megmaradjon a történeti magyar állam legalább 120 ezer négyzetkilométeren, ahhoz Közép-Európa katonai és anyagi segítségére egyértelműen szükség volt. Magyarország rászorult Közép-Európára, az új magyar uralkodóra, a Habsburg dinasztiából kikerülő I. Ferdinánd országainak segítségére, Közép-Európa pedig rászorult Magyarországra. Ez a kölcsönös egymásrautaltság hozott eredményeket, jóllehet ez a folyamat természetesen egyáltalán nem volt konfliktusoktól mentes. De ma már egyértelműen kimondható, hogy a 16. század negyvenes-ötvenes éveitől Közép-Európa tetemes segítséget nyújtott Magyarországnak. Békeidőben főleg anyagi segítséget, hogy a végvári katonaságot elláthassák, az új végvárrendszert létrehozhassák, hadianyaggal elláthassák stb. A háborús időszakokban pedig katonai segítséggel is hozzájárult a török előrenyomulás feltartóztatásához.

Azt is írják, nem igazán pontos a „Magyarország a kereszténység védőbástyája” megfogalmazás, és az is tévedés, hogy ütközőállam lett volna.

- Az a felfogás, hogy Magyarország ütközőállama volt a Habsburgoknak, szerintem valóban nem állja meg a helyét. Már csak azért sem, mert a Habsburg Monarchiának része volt a Magyar Királyság, ütközőállamról pedig csak akkor beszélhetünk, ha egy előretolt, más területet használunk fel saját védelmünk érdekében, mint ahogy Hunyadi Mátyás használta Boszniát, Szerbiát, vagy a magyar uralkodók korábban ütközőállamként Bulgáriát. A védőbástya viszont mást jelent, hiszen Magyarország része volt a közép-európai Habsburg államkonglomerátumnak. Itt egyértelműen arról beszélhetünk, hogy az 1102-től közös államot alkotó Magyarország és Horvátország a Habsburg Monarchiának és a közép-európai területeknek a védőbástyája volt.

A kereszténység tekintetében ugyanakkor ez csak részben igaz, hiszen a keresztény Európát nem kizárólag Magyar- és Horvátország védelmezte. Hozzátehetjük gyorsan, hogy a legfontosabb szárazföldi hadszíntér viszont Magyarország volt, a törökök legfontosabb felvonulási útvonala ugyanis a Duna mentén volt. A kereszténység védőbástyája egyszerre volt tehát Lengyelország, Magyarország, Horvátország, a Földközi-tengeren a spanyol flotta, hiszen az oszmánok nem egy területen támadták Európát. Ennek ellenére természetesen a magyar politikai elit és az uralkodók már a késő középkorban használják a latin propugnaculum Christianitatis, azaz a kereszténység védőbástyája formulát, amely azután toposszá válik, olyan kifejezéssé, amelyik Magyarországra is illett. Tehát lehet azt mondani, hogy mi is a kereszténység védőbástyája voltunk, de annyiban árnyalni szükséges, hogy nem egyedül töltöttük be ezt a kiemelkedő feladatot.

Sokak meggyőződése, hogy a hódoltság alatt az Erdélyi Fejedelemség a magyar nemzeti függetlenség letéteményese volt, holott ez a kijelentés sem állja meg a helyét. Legalábbis önök szerint.

- A függetlenséggel véleményem szerint óvatosan kell bánni, hiszen a korban a Magyar Királyság sem volt teljességgel független, szuverenitása korlátozva volt az által, hogy a Habsburg Monarchia részévé vált. Ugyanígy az Erdélyi Fejedelemség sem volt független ország, török gyámkodás alatt élt, és csak úgy lehetett valaki erdélyi fejedelem, ha ahhoz a török Porta beleegyezését adta, sőt oszmán beiktatási jelvényeket kaptak a fejedelmek, akik adóval tartoztak a szultánnak. Mindez egyértelműen jelzi, hogy az Erdélyi Fejedelemség esetében független államiságról szintén csak korlátozottan beszélhetünk.

Azok a 19. században megfogalmazott vélekedések pedig, hogy a magyar nemzeti függetlenség bástyája volt az Erdélyi Fejedelemség, az új kutatások alapján aligha tarthatók. Egyébként a szakma már mintegy harminc esztendeje mondja ezt, csak a köztudatban a toposzok sokkal tovább élnek, mint a történettudományban. Az Erdély történetével foglalkozó kollégáim már régen leszámoltak ezekkel. Azt viszont ki kell mondani, az által, hogy Erdélynek magyar fejedelmei lehettek, ez az Erdély területén élő magyarság részére az egyetlen megmaradási utat jelentette, és az ittlévő lakosság számára még így is sokkal előnyösebb volt a fejedelemség kialakulása, mintha mondjuk török vilájetté szervezték volna, ahogy eredetileg tervezték. Az itteni kulturális, szellemi, nyelvi fejlődésre az Erdélyi Fejedelemség létrejötte nagyon pozitívan hatott, annak dacára is, hogy ki kell mondani, nem volt független állam, és nem volt a nemzeti függetlenség védőbástyája.


És még egy dolgot érdemes rögzítenünk, akkor is, ha sokaknak esetleg nem tetszik: nem az Erdélyi Fejedelemség vitte tovább a történeti magyar államiságot, csak annak bizonyos elemeit. A történeti magyar államnak jogfolytonos legális folytatója, államiságának megőrzője – egyébként teljesen érthetően – maga a Magyar Királyság volt, akkor is, ha az a Habsburg Monarchia szervezetébe került, annak meghatározó államává vált. Az erdélyi fejedelmek pedig újonnan létrehozott államukban természetesen sok mindent továbbvittek a középkori magyar állam struktúrájából, szervezetéből, udvartartásából, igazgatásából, de a leglényegesebbet, az állami jogfolytonosságot nem vihették tovább. A jogfolytonosság egyik legmeghatározóbb eleme ugyanis maga a királykoronázás, a Szent Koronával való hatalomra juttatás volt. Azzal, hogy ez Erdélyben nem történt meg – Szapolyai János királynál még megvolt, de János Zsigmonddal az út bezárult, hiszen ő mindvégig csak választott király maradt – Erdély különleges fejlődésre ítéltetett.

Felmerült-e komolyabban a korabeli erdélyi elitben, hogy az Erdélyi Fejedelemség egyesülhessen a Magyar Királysággal?

- Többször vannak olyan kísérletek, amikor az erdélyi fejedelmek a török szorításból ki tudnak lépni. Ezek Erdélynek a legpozitívabb időszakai, valójában ekkor beszélünk „tündérkertről”. Ez a 16. században Báthory István időszaka volt, aki kilép a fejedelemségből és egyszerre lengyel király is lesz. Voltak aspirációi a magyar trónra is, de ennek igazából nem volt realitása. Aki szintén ki tudott lépni, az Bethlen Gábor fejedelem volt, akinek még a Szent Korona is a birtokában volt, de komoly reálpolitikusként nagyon jól felismerte, hogy a nagyszabású terveinek milyen tényleges korlátjai és határai vannak. Meglehetett volna rá a lehetősége, hogy Magyarország királyává koronáztassa magát, de tudta, hogy ez esetben az oszmánok beavatkoznának az Erdélyi Fejedelemség életébe. Ma már tehát az is kimondható: semmiféle realitása nem volt annak, hogy Magyarországot az erdélyi fejedelmek újraegyesítsék, noha egyes történelemtankönyveinkben még tényleg ez az állítás szerepel.

Amire volt, és amit Bethlen Gábor és Rákóczi György végre tudott hajtani, hogy az Erdélyi Fejedelemséget akár a Magyar Királyság területe rovására bővítsék. Ez a nevezetes hét magyarországi vármegye, amelyet a nikolsburgi szerződésnek köszönhetően 1622-ben, majd a linzi békeszerződés értelmében 1645-ben Erdélyhez csatolnak. Tehát az erdélyi fejedelmek, akár a Magyar Királyság kárára, meg tudták erősíteni befolyásukat, növelni tudták a fejedelemség területét, de ez természetesen országegyesítést nem jelentett, hiszen ehhez a törökök kiűzése szükségeltetett volna. Azok a fejedelmek, akik török vazallusok voltak, erre nem lehettek képesek, miként ezt már Szakály Ferenc 1978-ban leírta. Ez is mutatja, hogy az újabb kutatások milyen jelentősen épülnek az elődök munkájára.

A „tündérkertből” nem lehetett országegyesítést végrehajtani, a királyságból lehetett volna, de azt is csak Közép-Európa anyagi-katonai összefogásával. Amikor 1683-ban megkezdődik a törökök kiűzése, ebben Közép-Európa jelentős hadseregei vesznek részt, később az Erdélyi Fejedelemség is csatlakozik hozzá, és ezáltal Erdély is kiszabadul az oszmán vazallusság alól. De ehhez kellett egy nagyszabású európai katonai, diplomáciai összefogás, és kellett a hadügynek az a fejlődése, hogy Európában is létrejöjjön az állandó hadsereg, amelyik megteremtette a lehetőségét, hogy a mindaddig hatalmas katonai erőfölényben lévő oszmánokat visszaszoríthassuk a Kárpát-medencéből. Ennek köszönhetően 1699-re Magyarország – a Temesköz kivételével – felszabadult a török uralom alól.

Ha a magyarság történeti tragédiáiról van szó, a legtöbben egyértelműen Trianont említik első helyen. Kutatócsoportjuk ugyanakkor azt mondja, Mohács bizonyos szempontból sokkal radikálisabb változásokat eredményezett.

- Tíz évvel ezelőtt én sem mertem volna ilyen markánsan nyilatkozni, de az újabb kutatások kimutatták, hogy valóban nagyon jelentős változásokról beszélhetünk. Miért furcsa ez a ma élő emberek számára? Elsősorban azért, mert Trianon után az egykori történeti magyar állam már sohasem állt helyre. Mohácsot követően a 18. században azonban megtörténik a történeti magyar állam csaknem teljes felszabadítása és a Magyar Korona országai alatti újraegyesülése. Erdély ugyan nem kerül vissza magához a Magyar Királysághoz, de a Magyar Koronához igen, hiszen a Habsburgok ennek keretében önálló tartományként és igazgatás alatt őrzik meg.

Itt is tegyük hozzá, amit már szintén tudunk negyedszázada, csak nem nagyon szeretünk hangsúlyozni: ez nem kizárólag a Habsburgok, hanem az erdélyi politikai elit érdeke is volt annak idején. A Telekiek, Bethlenek, Aporok nem szívesen csatlakoztak vissza a 18. század elején a Magyar Királysághoz. Tehát, hogy Erdély önálló kormányzás alá került a 18. század elején, ezt Trócsányi Zsolt kollégám már bő 25 éve leírta egy kiváló monográfiában, az részben az erdélyi politikai elit érdeke is volt, mert a királysági arisztokratákkal, egy Eszterházyval, Erdődyvel, Batthyányval vagy a Pálffyakkal nem versenyezhettek volna. Így erdélyi hatalmuk megtartása érdekében igen jelentős kompromisszumot kötöttek a bécsi udvarral. Legalább olyan jelentős kompromisszumot, mint 1526 után a megfogyatkozó Magyar Királyság politikai elitje.


A mohácsi területveszteség kisebb volt, mint a trianoni. Utóbbi esetében arról beszélünk, hogy 320 ezer négyzetkilométerből mintegy 93 ezer maradt, a 16. században nagyjából ugyanennyiből 120 ezer négyzetkilométer marad a Magyar Királyság kormányzása alatt. És tegyük hozzá, amiről pozitív fejleményként már beszéltünk, a 80 ezer négyzetkilométeres Erdélyi Fejedelemség is magyar kormányzás alatt állt, még akkor is, ha török befolyás alatt.

Ami viszont meghatározóbb volt, hogy a magyar királyi főváros (Buda) eleste tragikusabb következményekkel jár. Ez talán a Lendület Kutatócsoport és az elmúlt évtizedek kutatásainak is az egyik legnagyobb újdonsága: az által, hogy Magyarország az új Habsburg Monarchia része lett, a korábbi budai központ alapvetően átalakult. A késő középkori Magyar Királyság politikai, katonai, gazdasági központja, Buda helyébe Pozsony és Bécs közösen lépnek: Pozsony lesz az első, mondhatnám a „belpolitikai” főváros, Bécs pedig a második, úgymond a „külpolitikai” főváros, az udvartartás és a központi kormányszervek helyszíne. Erdélyben pedig Buda helyére Gyulafehérvár lép, a fejedelmi főváros, a hódoltságban pedig Buda helyére Isztambul, alközpontként pedig Belgrád.

Ha hozzátesszük, hogy a horvát területek leválása is megkezdődik a korszakban, ott Budát Zágráb helyettesíti, akkor a helyzet még bonyolultabb, és hosszú távon is figyelemreméltó. Tehát a történelmi magyar állam központjaként 1526-ig létező Buda helyére a Mohács utáni változások következtében öt-hat város lépett. Azért mondjuk, hogy radikálisabb a változás, mint Trianon esetében, mert ez a helyzet, bármilyen furcsa, csak Trianonkor állt éppen helyre. A Magyar Királyság egyedüli fővárosává Budapest csak a trianoni békeszerződés után lép, mert a monarchia bukásáig, 1918-ig, a két fővárosból – Pozsonyból/Budáról és Bécsről – kormányzott Magyarország megmarad. Az a struktúra tehát, ami a mohácsi csatát követő néhány évtizedben kialakul, 1918-ig fennmarad.

<i>Orlai Petrich Soma: Perényiné Kanizsai Dorottya a mohácsi csata után összeszedi a halottakat</i>Orlai Petrich Soma: Perényiné Kanizsai Dorottya a mohácsi csata után összeszedi a halottakat

A legsúlyosabb következménye ennek, hogy az elvesző főváros politikai, kulturális és gazdasági szerepét valójában csak az 1867. évi kiegyezés korában tudtuk részlegesen pótolni. Tehát arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy azok a változások, amelyek az 1526 utáni évtizedekben lezajlottak, valójában évszázadokra meghatározták a történeti magyar állam fővárosának/ fővárosainak fejlődését, és részben még mind a mai napig meghatározzák életünket. Nagyon furcsa tehát, hogy egy immár majdnem 500 évvel ezelőtti esemény, a mohácsi csata, majd Buda 1541. évi eleste alapvetően megváltoztatta a történeti Magyarország fejlődését.

Sokkal több is veszhetett volna Mohácsnál?

- Úgy vélem, igen. Radikálisak voltak a változások, de még nagyobbak is lehettek volna. Az volt a kérdés Mohács után, hogy mi marad meg Magyarországból. Ugyanúgy szembesülni kellett azzal a helyzettel, amivel a szerbek, bolgárok és bosnyákok korábban, azaz hogy mennyi terület kerül török megszállás alá. Fodor Pál és a kiváló magyar turkológusok már rég feltárták és megismertették a nagyközönséget azzal, hogy az Oszmán Birodalom célja Magyarország teljes, de legalábbis központi területeinek megszállása volt. Sőt, ezen túlmenően a két bécsi ostrom, az 1529. és 1683. évi, jól jelzik, hogy Magyarországon is túlmenni szándékoztak. Szerették volna a régi nagy riválist, hiszen a Magyar Királyság a késő középkortól fogva az oszmán állam egyik legfontosabb riválisa volt, úgymond „felfalni”. Erdély vagy Magyarország egyes részei maximum olyan vazallusok lettek volna, mint a román fejedelemségek, de szerencsénkre nem így történt.

Nagyon örülhetünk annak, hogy Magyarország és a Habsburg Monarchia között létrejött egy kölcsönös egymásrautaltság, mert jelentős mértékben ez biztosította, hogy megmaradt a történeti állam. És annak is örülhetünk, hogy az Erdélyi Fejedelemség kialakult, mert ez pedig a keleten élő magyarság fejlődését, ha korlátozottan is, de biztosítani tudta. Több is veszhetett volna tehát Mohácsnál, de örüljünk neki, hogy voltak olyan politikusaink, akik képesek voltak reálisan felmérni a nagyhatalmi, belpolitikai és katonai erőviszonyokat, és megfelelő döntéseket hoztak, mert Magyarország teljes elfoglalása is bekövetkezhetett volna a 16–17. században, hiszen az oszmánok nagyon komoly erőfölényben voltak.

<i>Székely Bertalan: II. Lajos tetemének megtalálása</i>Székely Bertalan: II. Lajos tetemének megtalálása

Egy volt még a szerencsénk, amit mindenképpen érdemes kiemelni: a történeti magyar állam nem Bosznia, Szerbia és Bulgária méretű volt, hanem jóval nagyobb területű állam, ráadásul Közép-Európa meghatározó középhatalmának számított a késő középkorban, sőt bizonyos időszakokban nagyhatalmi státusban is volt, ebbe a középhatalomba pedig, amely a Habsburgoktól segítséget kapott, beletörött az oszmánok bicskája. Ez a szerencse, mert ezért beszélgethetünk itt ma egymással magyar nyelven a napjainkig létező magyar államban.

A jövőre nézve milyen új kutatási irányokról beszélhetünk?

- A kutatócsoport, ahogy az már elhangzott, a Szent Korona és a koronázások történetével foglalkozik. Épp szeptember 29-én tartunk konferenciát az 1830. évi, a reformkorban tartott utolsó pozsonyi koronázásról, amelyet csaknem teljesen elfeledtünk, mert mindig beszélünk a reformkorról, de hogy volt egy koronázás, arról kevésbé. Mi a magyar történelem legmeghatározóbb ceremoniális eseményeit és a Szent Korona történetét vizsgáljuk, ezek eredményeként már féltucat önálló kötetünk született, amelyek felhívták az új kutatási eredményekre a figyelmet. A jövőben ezeket szeretnénk továbbiakkal folytatni. És hát a 17. század történetét is jelentősen tudjuk árnyalni, talán még a 19. század magyar-Habsburg együttélését is. Ismétlem: a Lendület Szent Korona Kutatócsoport nem mítoszromboló szándékkal lép fel, de az a célja, hogy az új kutatások alapján a magyar történelem meghatározó kérdéseihez szóljon hozzá.

A történetírás is fejlődik, és ma már eljutottunk oda, hogy a politika nem szól bele a történetírásba, legalábbis a korai korszakok kapcsán egyáltalán nem. A történész így bátran kimondhatja az új kutatási eredményeket, és ezek a történeti köztudatot olykor jelentősen képesek árnyalni. Az lenne egyébként a furcsa, hogy ha – miközben a természettudományok gyorsan fejlődnek – a történetírás ne fejlődne, hiszen az új kutatások számos kérdést megvilágítanak, új megközelítést hoznak, és természetesen így fogják majd a jövő nemzedékei is árnyalni az általunk felállított koncepciókat és nézeteket. Ez így is van rendjén. A történetírás valóban az élet tanítómestere, és ha bizonyos dolgok fájnak is az embernek, nehezen mondja ki őket, hiszen akár még érzelmeit és meggyőződését is sértheti, mégis úgy vélem, érdemes szembenéznünk a magyar történelem sorsfordulóival.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS