Az iszlámmal kapcsolatos leggyakoribb tévhitek. És cáfolatuk
Gyöngyösi Csilla 2015. szeptember 23. 13:44, utolsó frissítés: 14:03Jönnek ezek, és bevezetik a sarí’át? Megtérítik a keresztényeket, és négy feleséggel teleszülik Európát? Nem tesznek semmit a saját szélsőségeik ellen?
Nagyon nehéz az iszlámról bármi általánosságot állítani. Egyrészt azért, mert térben és időben nagyon kiterjedt, és nagyon sok arca van, másrészt mert nagyon kevés dologról lehet elmondani, hogy minden muszlim hisz benne, harmadrészt pedig az iszlám nem csak egy vallás, hanem egy kulturális és családi tér is, sokkal inkább, mint a kereszténység. A vallás sokkal természetesebb módon része a hétköznapoknak.
Emellett az iszlámból, mint vallási és kulturális térből szinte teljesen hiányzik a vallás negatív megítélése, amely az utóbbi két évszázadban a “nyugati” kultúrában meghatározó eleme volt a gondolkodásnak. A muszlim kultúra – már ha egyáltalán beszélhetünk így róla általánosságban – soha nem ment át azon a szellemi folyamaton (vagy csak elszigetelt kísérletek történtek, nem voltak ezek a társadalmak egészét meghatározó szellemi folyamatok), amelynek során vezető, nagy hatású értelmiségiek megkérdőjelezték a vallás értelmét, lényegét, a társadalomban betöltött szerepét, a társadalom nem lázadt fel a vallás ellen. Ha volt is lázadás, ellenérzés, akkor az a muszlim kultúra egyes elemei ellen, és nem az egészet alapjaiban meghatározó iszlám, mint vallás ellen. Ez egy lényeges eleme annak, ahogy mi nem értjük, hogy a muszlimoknak mit jelent az iszlám, és ahogy ők nem értik, nekünk mit jelent vagy nem jelent a kereszténység és ezzel együtt a zsidó-keresztény örökség.
Általánosságban mégis állíthatunk az iszlámról néhány dolgot: egyrészt, hogy a szó alávetettséget jelent Istennek; hogy Isten egy darab van, ő volt az, aki (sok más próféta mellett) Mohamedet is elküldte; és az arab Korán Isten üzenete (a fordítások már nem, azok értelmezések). Ez nagyjából az, amit a saháda, a hitvallás össze is foglal: Nincs más isten, csak az Isten (az Allah szó ezt jelenti, héber párhuzama az eloah), és Mohamed az ő prófétája (mégpedig nem abban az értelemben, hogy kizárólag Mohamed próféta, hanem abban, hogy Mohamed Isten küldötte volt). Kissé sarkítva azt lehet mondani, hogy eddig mindenki egyetért, innentől kezdődnek a különbségek: ezeken túl szinte semmiben nincs teljes egyetértés. Általánosan elfogadott még az öt pillér: a hit megvallása, a ramadáni böjt, az alamizsnaadó, a napi ötszöri ima és a zarándoklat Mekkába, de ezeket – noha alapvetően valószínűleg egyetértenek vele – már sokan nem gyakorolják, vagy nem mindegyiket, vagy nem a megszabott rendben stb.
És akkor még nem beszéltünk az iszlám, mint vallás és kulturális tér, valamint a politikai iszlám kapcsolatáról. Nem is fogunk, mert a politikai iszlám sem egységes, számtalan irányzata, célja és csoportja van. Aki többet akar tudni a politikai iszlámról, annak ajánlom Rostoványi Zsolt Az iszlám világ és a nyugat c. könyvét, ez egy kiváló bevezetés a politikai iszlám sokféleségébe.
Jönnek ezek, és bevezetik a sarí’át
Mi az a sarí’a?
Semmiképp nem egy jogrend, amit csak úgy be lehetne vezetni. A szó egyenes utat, ösvényt jelent, átvitt értelemben azt az utat, amin az embernek járni kell, olyan értelemben, ahogy Jézus is használja, amikor azt mondja, hogy „én vagyok az út”. Egyszerre jelenti magát a vallást, A Törvényt (a lehető legáltalánosabb értelemben), és a Törvény isteni eredetét – írja Iványi Tamás A törvény (sarí’a) az iszlámban c. könyvének bevezetőjében –, illetve a morális törvényt is.
A Törvény (sarí’a) forrása a Korán – ami csak arabul Korán, és csak arabul Isten szava, minden egyéb csak értelmezés és magyarázat –, illetve a hadíszok – amelyek Mohamed próféta és a társai mondásai és cselekedetei. A hadíszok, amik a másodlagos vallási hagyományt képviselik, már erős szövegkritika alatt állnak: nem minden hadísz egyenrangú, és csak annyiban elfogadható, amennyiben nem mond ellent a Koránnak vagy egy másik, hitelesebb hadísznak. Hadíszokból sok ezer van, ezeket az iszlám első percétől kezdve gyűjtötték (az első fennmaradt hadíszgyűjtemény az iszlám első ötven évében születik), és ezek adott esetben ellent is mondhatnak egymásnak. Ahhoz, hogy valaki meghatározza, hogy melyik hadíszt lehet felhaszálni, és melyiket nem, amikor megszületik egy bírósági ítélet, vagy egy nem kötelező jogi vélemény (fatva), több éves tanulmányokra van szükség. Ez változott meg radikálisan az internet elterjedésével, amikor a hadísz-gyűjtemények mindenki számára hozzáférhetőekké váltak, de az olvasók igen jelentős része nem rendelkezik az értelmezésükhöz szükséges tudással.
Ahogy a bibliai idézeteket, úgy a Korán- és hadísz-idézeteket sem lehet értelmezni a kontextusuk nélkül. Az tehát nem elég, amire sokan hivatkoznak, hogy ők olvasták a Koránt, és tudják, hogy milyen az iszlám: a Korán egy nagyon erősen prófétai szöveg, egy elég jól dokumentált történeti kontextussal. Nem lehet kiragadni idézeteket, és minden további nélkül lobogtatni őket, hanem meg kell érteni a szöveg történeti környezetét, a Korán-versek lejövetelének körülményeit és az egész gondolkodási rendszert, ami mögötte van. Attól, mert alaki elolvasta a Koránt, még nem lett iszlám-szakértő.
A sarí’a ugyanakkor jelenti az összes muszlim irányzat összes jogrendszerét is általános értelemben, és mint ilyen, nem bevezethető. Amit esetleg be lehetne egy jogharmonizáció után vezetni, azt fiqh-nek, iszlámjognak hívják. Ezek a tulajdonképpeni törvények és szabályok, illetve gyakorlati útmutatások. A kettő közötti különbséget nagyon fontos hangsúlyozni még akkor is, ha sokszor maguk a muszlimok is hajlamosak felcserélni őket, mert “az első változhatatlan, de megértésre szorul, míg a második érthető, de változhat, az egyes vallástudósok megértésétől, észérvek alapján történő értelmezésétől függően.” (Iványi im.) A fiqh-hel, azaz az iszlámjoggal viszont az a probléma, hogy ez nem egy egységes korpusz. Egyrészt igen jelentős különbségek vannak az iszlám fő irányzatai, a szunnita, sí’ita, ibádita, ahmadijja és szúfi között (a szúfizmus nem feltétlenül egy külön irányzat, ugyanakkor a szunnita ortodox iszlám sok helyen elutasítja ezeket a szerzetesrendeket; a szúfizmus nem feltétlenül jelent külön jogrendet), másrészt az iszlám többségét képviselő szunniták között is több nagy jogi irányzat van, ami jelentősen befolyásolja a jog értelmezését. A négy nagy szunnita jogi iskola a következő: hanafi, hanbali, máliki, sáfi’i, ezek ma területi alapon oszlanak meg.
Ezek nem csak az egyes esetek értelmezésében térhetnek el, mint például abban, hogy milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy két ember házasságot kössön, hanem abban is eltérnek, hogy melyek azok az elfogadható módszerek, amelyek felhasználhatók a Korán és a hadíszok értelmezése során. Ez meglehetősen nagy jogi különbségeket eredményez. A nemzetállamok korában szinte minden, muszlim többséggel rendelkező ország alkotmányban rögzíti, hogy melyik jogi iskola iránymutatásait veszi alapul, és ez keveredik sok esetben a gyarmatosítók által bevezetett szekuláris joggal, ami főleg a kereskedelmi jogban, illetve esetenként a büntetőjogban érvényesül.
Emellett az iszlámjogi iskolák magukba olvasztottak sok, az épp adott környéken létező szokást, amennyiben az nem volt ellentétes más muszlim törvénnyel. Éppen ezért a jelenlegi malajziai vagy kaukázusi iszlám és iszlámjog más, mint a szaúd-arábiai, ahol a sivatagi arab, vagy a marokkói, ahol viszont az európai hatás volt igen jelentős.
A másik probléma, hogy ez alapvetően vallási jog, a sarí’a alapelve, hogy a Törvény forrása Isten, és ez ellentétes az európai szekuláris joggal, tehát egy esetleges jogharmonizáció után is csak egy vallási közösségre lehet érvényes, nem pedig egész Európára, ami abszurdum.
Akkor tehát, amikor arról beszélünk, hogy Európában be akarják vezetni az iszlámjogot, arra kellene legelőször is választ találni, hogy melyik az a felekezet és jogi iskola, amelyiknek a módszereit és jogértelmezését fel akarják használni, csak azután beszélhetünk arról, hogy egyes eseteket alkalmazni lehetne európai esetekre. A jogi iskolák a szunnita iszlámban egyenrangúak, így meglehetősen valószínűtlennek látszik, hogy az európai muszlimok, akik muszlim fennhatóság alatt valamelyik irányzathoz, illetve az irányzaton belül valamelyik jogi iskolához tartoztak, meg tudnának egyezni abban, hogy kiválasszanak egyet egy bizonyos történelmi állapotban, ami aztán majd jó lesz az összes európai muszlimnak. Miért is kellene egy sí’itának a szunnita jogot alkalmaznia saját magán, vagy fordítva?
Emellett azonban létezik Európában pozitív példa arra nézve, hogy egy szekuláris államban hogyan működhet mégis egy alapvetően vallásos jogrendszer (megintcsak tekintsünk el attól, hogy a katolikusok alkalmazzák a kánonjogot, illetve a protestánsok is a statutumaikat, és pl. a válás kérdésében a katolikusok és a szekuláris államok nem értenek egyet, mégsem tört ki a harmadik világháború). A Muslim Arbitration Tribunal és az Islamic Sharia Council Nagy-Britanniában két olyan fórum, ahol a felek az állami bíróság előtt tisztázhatják vitás ügyeiket, anélkül, hogy ennek a két szervezetnek bármiféle olyan jogosultsága lenne, amivel kötelezhetné valamire a feleket. A felek a „tárgyaláson” önként vesznek részt. Míg az Islamic Sharia Council a négy nagy szunnita jogi iskola alapján működik, és alapítói között olyanokat találunk, akik az iszlám szalafista, illetve deobandi irányzatainak szimpatizánsai voltak (mind a két irányzat az iszlámjog szigorúbb értelmezői közé számít), addig a Muslim Arbitration Tribunal főleg a dél-ázsiai iszlám barlevi irányzatához áll közel, amelyik kevésbé szigorú, mint a fentebbi kettő.
Jönnek ezek, és négy feleséggel teleszülik Európát
Egyáltalán nem olyan egyszerű az iszlámban négy feleséget tartani, sokszor ez inkább elvi lehetőség, mint megvalósítható projekt. Most tekintsünk el attól, hogy ez az európai joggal ellentétes, csak azokat a feltételeket nézzük, amelyeknek egy muszlim férfinak meg kell felelnie, abban az esetben, ha egy nő belemegy abba, hogy mellette legyen második feleség, vagy ő második, harmadik, negyedik feleség legyen. Az iszlámban a házasság ritkán szerelmi házasság (bár elvileg nincs kizárva), inkább egy szerződés két fél között, amibe (bár ez függ az adott jogrendtől) a jövendőbeli feleségnek, de a jövőbeli feleség jogi képviselőjének mindenképp bele kell egyeznie. A jogi képviselő (walí, gyám) szerepe, hogy a nő érdekét képviselje abban az esetben, ha a nő jogilag nem számít felnőttnek, vagy nincs elégséges jogi ismerete. Erős érdek kell fűződjön ahhoz, hogy egy nő ilyen előnytelen helyzetbe belemenjen (anyagi érdek, vagy ha az első házasságból nem született gyermek, esetleg fiú-gyermek), nem is igazából jellemző, illetve a Közel-Kelet bizonyos társadalmaiban inkább jellemző, míg máshol inkább csak elméleti lehetőség.
Az a Korán-vers, amiből a többnejűség elve levezethető, a következőképp hangzik: „Ha féltek, hogy nem tudtok igazságosan bánni az árvákkal, akkor házasodjatok azokkal, akik megfelelőek számotokra a nők közül, kettővel, hárommal, vagy néggyel. De ha attól féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni közöttük, akkor vegyetek el csak egyet ... .” (Nők szúra 3) A többnejűség kiindulópontja tehát az árvákkal való igazságtalan bánásmód, és az árván és jogi képviselő nélkül maradt lányok helyzetének rendezése: a Mohamed-korabeli társadalomban a nők jogi képviseletét a legközelebb álló férfi rokon látta el, de a sok törzsi háború miatt sok volt az árva. Ez azonban nem jelent felszólítást a többnejűségre, és nem mondja ki, hogy a többnejűség jobb lenne, mint az egynejűség – írja Iványi A házasság az iszlám világban c. könyvében. A legfontosabb alapelv, hogy csak akkor lehet egy muszlim férfinak egynél több felesége, ha egyenlő módon tud velük bánni, és mivel az iszlámban a férfi kötelessége a feleség és a gyerekek ellátását biztosítani, csak akkor lehet második felesége, ha neki is egyenlő módon tudja ezt biztosítani.
Innentől kezdve eltérés van a felekezetek és a jogi iskolák között. A házasság szerződés (manapság inkább írott, régebb lehetett szóbeli is), feltételei a megszövegezés (ha nem megfelelő a szerződés, semmisnek lehet tekinteni), férj és a feleség beleegyezése (elvileg nem lehet egyik felet sem kényszeríteni), mindkettejük jogi képviselője (de a nőé mindenképp, ha a férj jogilag felnőtt, neki nem muszáj jogi képviselő), két tanú és a jegyajándék (egyes irányzatokban kötelező, máshol nem, ahol kötelező, ott a feleség tulajdona lesz vagy nem). A szerződő felek jogilag egyenlőek, a nőnek kezdettől fogva joga van pénzügyileg önállónak lenni (eredetileg ezt célozta meg a jegyajándék). Sok helyen az első feleség beleegyezése is szükséges, sőt, a házassági szerződésben, ami a qádi/bíró, tanúk és jogi képviselők előtt köttetik, és kötelező, a jövendőbeli feleség vagy jogi képviselője kikötheti, hogy ha a férfi második feleséget szeretne, akkor ő automatikusan elválik.
Az élvezeti vagy határidős házasság
Ez a házassági forma csak a sí’iták között létezik: itt nincs nyilvános házasságkötés, lakodalom, nem szükségesek hozzá tanúk és bíró, csak a két fél közötti szerződés, amelyben meghatározzák a feltételeket: mennyi pénzt ad a férfi a nőnek, és mikor ér véget a házasság. Itt a férfinak nincs semmi más kötelessége, csak amit a szerződésben rögzítettek: ha gyermek születik belőle, nem kötelessége eltartani.
A jegyajándék összege
A jegyajándék ma a legtöbb helyen kötelező része a házassági szerződésnek. Két része van: az azonnal kifizetendő, ami nélkül legtöbb helyen nem érvényes a házasság, illetve az elhalasztott, amit később kell kifizetni. Ezen kívül ruhák, arany, használati tárgyak is lehetnek benne. A minimum összege 1487,5 gramm ezüstnek megfelelő pénz (ezt nem mindenhol fogadják el, hogy van minimum, a hagyomány ellentmondásos ezzel kapcsolatban), de ez nem mindig fedi a társadalmi valóságot. Ománban pl. a jegyajándék alsó határa (ez csak szokás, nem törvény) 3000 ománi rijál (kb. 31 ezer lej, 2,2 millió forint), a törvény 5000 rijálban maximálja, de vannak családok, akik ennél többet várnak el. Szaúd-Arábiában ez 70.000 szaúdi rijál (kb. 73 ezer lej, 5,1 millió forint), míg Marokkóban kb. 5000 dirhem (kb. 2 ezer lej, 140 ezer forint), de alapvetően a két család megegyezik előzetesen a jegyajándék összegében is. Ha egy férfi több feleséget szeretne, és megfelel a követelményeknek, akkor ezt minden menyasszonynak ki kell fizetni (lehetőleg ugyanannyit, mint az elsőnek), ugyanakkor általában külön lakást is biztosítani kell az első, második, harmadik és negyedik feleségnek, és egy nő nem kötelezhető, hogy a férje szüleivel és testvéreivel, vagy a férfi másik feleségével éljen, ha a férfi megengedheti magának.
Jönnek ezek, és megtérítik a keresztényeket
Minden monoteista vallás, judaizmus és a kereszténység is, mint fogalom, magában foglalja a kizárólagosság elvét. Ha csak egy Isten van, akkor csak egy követhető út van, és csak egy közösség az, amelyik jól csinálja. Számtalan helyet lehet idézni mindenféle szent iratokból erre a kizárólagosságra. Az iszlám sem gondol másképp magára. Sok európai ember azonban a kereszténységből indul ki, ahol vallási parancs a térítés: menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet (Mt18,19).
Két lényeges különbség mégis van: az iszlám elfogadja, hogy az Ószövetség és Újszövetség szent iratok önmagukban véve (a kereszténység pl. az Ószövetséget Jézusra nézve értelmezi, ami a judaizmus számára egy elfogadhatatlan teológiai álláspont, ld. ehhez Tatár György, Nemzeti teológia c. esszéjét), és érvényesek azokra a vallásokra, amelyekből származnak (tehát a Ószövetség a zsidóságra, az Ó- és Újszövetség a kereszténységre), másrészt az iszlámban legalább az elvi lehetősége fennáll annak, hogy az ún. Könyv népei (zsidók, keresztények, zoroasztriánusok) megmaradhassanak a saját vallásukban úgy, hogy a saját vallásuk alapján üdvözülnek (a másik két monoteizmusban ez a lehetőség teljesen ki van zárva és lehetetlen; egy hívő keresztény, ha hisz a dogmákban, nem állíthatja, hogy a keresztényeken kívül bárki üdvözül).
Több példát is fel lehet hozni az iszlámból a Könyv népeinek vallási értelemben vett szabadságára és arra, hogy nem kell őket megtéríteni (persze azért azzal a kitétellel, amit minden vallás alkalmaz: az övé, esetünkben az iszlám a legjobb). Általában két helyet szoktak említeni a Koránból, de nem csak ezek vannak: „Bizony, leküldtük a Tórát, amiben vezetés volt és fény. A próféták, akik alávetették magukat Istennek, eszerint ítélnek azok között, akik zsidók, ahogy a rabbik és a tudósok, azzal, ami rájuk bízatott Isten könyvéből, és tanúi voltak. Ne az embereket féljétek, hanem engem, ne adjátok ájáimat alacsony áron. Aki nem az Isten által leküldöttek szerint ítél: ők a hitetlenek. És előírtuk nekik abban, hogy életet életért, szemet szemért, fület fülért, orrot orrért, fogat fogért, a sebekért megtorlás, de aki lemond róla adományként, az vezeklés a számára. Aki nem ítél aszerint, amit Isten leküldött neki, ők az igazságtalanok. És elküldtük nyomukban Jézust, Mária fiát, megerősítve mindazt, ami előtte a Tórában volt, adtuk neki az Evangéliumot, amiben vezetés és fény volt, megerősítve mindazt, ami előtte a Tórában volt, vezetésként és buzdításként azoknak, akik istenfélők. Az Evangélium népe ítéljen az Isten által neki leküldöttek szerint. Aki nem aszerint ítél, mint amit leküldött Isten, ők az istentelenek. ... Ha Isten úgy akarta volna, egyetlen közösséggé (ummává) tehetett volna benneteket, de nem tette ... .” (Asztal,44-48) illetve „Nincs kényszer a vallásra.” (Tehén,256).
Illetve van egy hadísz (a Próféta mondásai és cselekedetei), ami arról szól, hogy Mohamed, amikor ítélkezett, annak a felekezetnek a jogrendjét használta, amelyikbe az illető tartozott (Buhári 7543):
„Hagyományozta nekünk Muszaddad; továbbá hagyományozta nekünk Iszmá’íl, Ajjúbra hivatkozva, aki Náfi’ra hivatkozik, aki ibn ’Umarra (Isten legyen kettejükkel elégedett), aki azt mondta:
Egy házasságtörést elkövető zsidó férfit és nőt a Próféta elé hoztak (Isten tegye áldottá és adjon neki üdvösséget). Ő azt mondta a zsidóknak:
– Mit tesztek velük?
– Befeketítjük az arcukat és megszégyenítjük őket – válaszolták.
– Hozzátok ide a Tórát – mondta erre a Próféta – és recitáljátok (olvassátok fel), ha igazak vagytok (ha igazat beszéltek).
Odahozták a Tórát, és mondták egy félszemű férfinak, aki felolvashatott, hogy olvassa, az pedig olvasott egészen addig, amíg el nem ért ahhoz a részhez (amiben a házasságtörésről volt szó), és rátette a kezét.
– Vedd el a kezed – mondta neki a Próféta, és ő felemelte, és ott volt alatta a házasságtörők megkövezéséről szóló vers. És azt mondta:
– Ó, Mohamed, meg kellene őket kövezni, de mi magunk között megkönnyítjük nekik [a büntetést].
Mohamed megparancsolta, hogy kövezzék meg őket. És láttam, hogy a férfi a testével védte a nőt.”
Ezek a Korán-versek és az ilyen és ehhez hasonló hadíszok kezdettől fogva vita tárgyát képezik a muszlim tudósok között, hogy ezeket úgy kell-e értelmezni, mint engedélyt arra nézve, hogy a Könyv népei – bizonyos körülmények között – gyakorolhatják a vallásukat (a történelemben sokszor előfordult ez, ld. pl. Mohamed a Medinai alkotmányban vallásszabadságot biztosít az aláíró zsidó törzseknek, ’Umarnak, a második kalifának a szerződése a jeruzsálemi pátriárkával, ami később a vallási kisebbségekkel való bánásmód precedense lett, másképp a Közel-Kelet kisebbségei nem maradhattak volna fent 1400 éven keresztül), vagy kötelezik őket a betérésre (pl. az oszmán-török devsirme-rendszer). Azt mindenesetre ki lehet mondani, hogy az erőszakos, fegyverrel való betérésre kényszerítés időben és térben is elszigetelt jelenség, az iszlám inkább az értelmi meggyőzés, illetve a gazdasági érdekeltté tétel (a muszlimok kevesebb adót fizettek) módszerét alkalmazta, noha az iszlám uralma alatt is léteztek pogromok a zsidók ellen (pl. 1066, Granada és 1465, Fez), de ezek elszigetelt esetek voltak, és sokkal inkább gazdasági vagy személyes, mint teológiai okai voltak.
Az, hogy ezek az ún. térítés ellen szóló versek érvényesek vagy érvénytelenek, és milyen körülmények között érvénytelenek, egy nagyon komplex és bonyolult teológiai problémája az iszlámnak, itt nincs hely ennek kifejtésére.
Nem csinálnak semmit, hogy megküzdjenek a saját szélsőségeikkel
Ez a probléma kettős: egyrészt ha tesznek is valamit, az nem kerül be a sajtóba, másrészt az iszlámnak, sajátos szerkezetéből adódóan nincs egy olyan egységes vezetője, mint a katolikus kereszténységnek a pápa. Senki sem nyilatkozat egyszemélyben az összes muszlim nevében – írja Ahmad Kamal Abú l-Madzsd ismert iszlámjogász és író a Hiwár lá muwádzsaha (Párbeszéd, nem összeütközés) c. könyvében, se az al-Azhar Egyetem vezető sejkje, se al-Bagdádi, akit az Iszlám Állam kikiáltott kalifának, így az Iszlám Államot minden muszlim nevében elítélő nyilatkozat egész egyszerűen nem lehetséges.
Ennek ellenére született az Iszlám Államot elítélő, vallási alapon álló nyilatkozat, amit neves vallástudósok írtak alá, és ami elérhető itt, illetve volt egy, a terrorizmust elítélő konferencia is Egyiptomban. Emellett van több kezdeményezés, amelyik a békés, európai iszlámot és a békés együttélést támogatja: ilyen az Imams Online, a Britain Together, illetve a Salaam-Shalom Initiative.
Úgy tűnik, hogy az európai muszlim tudományosságban és közéletben valóban beindult egy folyamat, amely a békés együttélésre, a terrorizmus elítélésére és a fiatalok felvilágosítására törekszik, nem pedig a radikális hangokat erősíti. Ez persze nem ad azonnali választ az Iszlám Államra mint problémahalmazra, de jó eséllyel lép fel a fiatalabb generáció radikalizálódása ellen.
A szerző doktorandusz és iszlám- és arab nyelv-oktató (ELTE Btk, Filozófia Intézet)
(A Korán-idézetek Kis Zsuzsanna Halima fordításán és a szerző újrafordításán alapulnak, a hadíszok a szerző fordításai)
Felhaszált irodalom:
1. Iványi Tamás, A törvény (sarí’a) az iszlámban. Kőrösi Csoma Társaság, Budapest, 2008
2. Iványi Tamás, Házasság az iszlám világban. Kőrösi Csoma Társaság, Budapest, 2009
3. Rostoványi Zsolt, az iszlám világ és a Nyugat. Corvina, Budapest, 2004
4. Ahmad Kamal Abú l-Madzsd, Hiwár lá muwádzsaha (Párbeszéd, nem összeütközés). Dar as-Surúq, Bejrút és Kairó, 1992
5, Tatár György, Nemzeti teológia. in A nagyon távoli város. Atlantisz, Budapest, 2003
6. Gyöngyösi Csilla, A szunnita iszlám elsődleges és másodlagos vallásos irodalmának tanítása a Könyv Népeiről, azaz a zsidókról és keresztényekről. Megjelenés alatt, a 11. Magyar Ókortudományi Konferencián elhangzott előadás írásos változata.