István Zoltán: a transzhumanista, aki indul az amerikai elnökválasztáson
Ivácson András Áron 2015. szeptember 18. 13:00, utolsó frissítés: 13:00Ha a transzhumanizmusról a Mioriţa jut eszünkbe, akkor is felkapjuk a fejünket egy magyar nevű elnökjelöltre. Őt kértük meg, mutassa be ezt a futurista világnézetet.
Egészen tavalyig István Zoltán neve mindössze azok számára csengett ismerősen, akik vagy az elvont, techno-futurista sci-fiben mozogtak otthonosan, vagy a radikális technokrata újságírásra volt rálátásuk. Előbbiek a The Transhumanist Wager című sci-fi regény okán, utóbbiak a National Geographic, a The Huffington Post, a Motherboard Vice és a Psychology Today nevű lapokból ismerhetik.
A transzhumanizmus szintén egészen tavalyig szűk körben ismert világnézet volt, ám István Zoltán bejelentése, hogy indul a 2016-os Egyesült Államokbeli választásokon a saját maga által alapított Transzhumanista Párt színeiben, valamint épp akkoriban érkező néhány ilyen témát feldolgozó film (Lucy, Limitless, Transcendence, stb.) hatására mára kifejezetten bejáratott fogalommá tették a nyugati sajtóban. Ennek apropóján készítettünk interjút vele, amelyben kitértünk a transzhumanizmus mibenlétére, gyökereire, az elmélettel szemben megfogalmazott kritikákra és sok minden másra is.
Az angol nyelvű interjú itt hallgatható meg, a beszélgetés magyar összefoglalóját pedig alább közöljük:
Mit is jelent ez a fura szó?
Mint elmondta, a transzhumanizmus olyan kutatási terület, amely egyrészt a tudományt és a technológiát akarja felhasználni arra, hogy jobbá tegye és megváltoztassa az embert, egyáltalán azt, hogy mit jelent „embernek lenni”, másrészt egy olyan társadalmi mozgalom, amely arra törekszik, hogy globálisan javítsa az emberiség életminőségét. Olyan példákat hozott fel, mint a bionikus szem, amely jobb fókusszal rendelkezik majd, mint a valódi szem, a bionikus kar és annak a férfinak az esete, aki mindkét karját elvesztette, és helyette olyan műkarokat kapott, amelyeket pusztán az elméjével irányít, semmi külső kezelőfelületre nincs szüksége. Elmondása szerint ezek a technológiai fejlődések alapjában fogják megváltoztatni azt, ahogyan nem csak egymással, de a természettel, sőt az univerzummal hozunk létre kapcsolatot. Elég, ha csak a transzhumanizmus olyan radikális irányzataira gondolunk, mint az immortalizmus, amely az öregedés lassítását, illetve idővel a halál teljes kiküszöbölését célozta meg a tudomány segítségével, vagy a szingularitarianizmus, amely Ray Kurzweil futurológus nyomán az emberi és a gépi intelligencia közötti elmosódást és radikális intelligenciafokozást helyezett kilátásba. István szerint ez az emberi faj következő nagy evolúciós lépése.
Kritikusai szerint alapvető veszélye, hogy ha megváltozik az „ember” definíciója, megkérdőjeleződik az emberi méltóság és a jogok felfogása is, ennek a nézetnek a világhírű filozófus, Francis Fukuyama a legismertebb szószólója. István szerint kétségtelen, hogy a transzhumanizmus során le kell mondanunk némely dologról, amelyek ma „emberré” tesznek, ugyanakkor szerinte ez egyértelmű, ezért az a transzhumanizmus, ami. „Transz”- valamit meghaladó, valamit túlhaladó, ez esetben tehát magát az „embert” meghaladó, túlhaladó. A lényeg, hogy ne veszítsük el a minket jellemző legjobb dolgokat, azonban fejlődjünk és haladjuk meg mai korlátainkat. Hozzuk össze azt, ami a legjobb bennünk, „emberekben”, azokkal a lehetőségekkel, amelyek egy „poszthumán” entitást jellemezhetnek, vagyis az emberi méltóságot cseréljük transzhumán méltóságra.
Félelem a fejlődéstől
István szerint a kampánya közben feltett leggyakoribb kérdés, hogy amennyiben egy ilyen jövő lehetséges, erőltetetté válik-e azok számára is, akik esetleg nem akarják például az emberi test és a technológia ötvöződését, illetve jogos-e, hogy ezek a tiltakozók visszatartsanak ennek megvalósításától olyanokat, akik viszont akarják ezt? A leggyakoribb félelem az, hogy a szupergazdag elit teljesen kisajátítja majd a technológiát és vagy maga mögött hagyja az emberiség többi részét, vagy egyszerűen elérhetetlenné teszik mások számára. Meglátása szerint a transzhumanizmus egy egalitárius mozgalom, és így nagy hangsúlyt fektet arra, hogy aki nem akarja használni az ezekből származó előnyöket, az élhessen továbbra is olyan körülmények között, mint eddig. Már a közeljövőben, amikor nyilvánvalóvá válik ezek pozitív hatása, sokkal többen lesznek, akik elfogadják a technológiát, mint akik nem. Noha nagy valószínűséggel mindig lesznek ellenzők, „modern ludditák”, akik John Zerzan neo-primitivista filozófus eszméit követik.
Pártját szintén azért alapította, hogy a mainstream politikai életbe vihesse ezt a gondolatkört, hogy az emberi faj a technológia által elérkezett a következő nagy evolúciós lépéséhez, amely legalább annyira radikális lesz, mint a legutóbbi. Ugyanakkor ez a gondolat egyértelmű konfliktust teremt a vallásos emberek egy részével, mivel a transzhumanizmus egyik legfőbb célja a halál kiiktatása, így a legtöbb vallás szerint az óhajtott túlvilágra, paradicsomba, bárhová való eljutástól fosztja meg a hívőket. Ezeket a politikai konfliktusokat pedig a mainstreamben egy párt segítségével lehet a legjobban bejáratni. Azonban mindez köztes lépés csupán, mondja, mivel ha valóban transzhumánná válunk, egyértelmű, hogy szükség lesz egy ehhez alkalmazkodni képes „transzpolitikára”, „transzgazdaságra”, „transzkultúrára”, stb., amely felkészül a következő, újabb és újabb politikai, társadalmi akadályok leküzdésére.
Futurista irodalom
Annak ellenére, hogy Németh György antikvitáskutató szerint olyan gondolatok, amelyeket ma transzhumanistának nevezünk, már Homérosznál felmerülnek, a transzhumanista mozgalom a nyolcvanas években indult és a kilencvenes években ért csúcsra, noha ekkor még távolról sem a mainstreamben. Azonban már a huszadik század elején megjelentek ilyen témák a különböző sci-fi írók műveiben, István elsősorban Arthur C. Clarke-ot, Isaac Asimovot, Ramez Naamot, David Brint említi, mint olyan szerzők, akik elsősorban transzhumanista elképzeléseket dolgoztak fel műveikben.
Ugyanakkor szerinte pontosan ez az irodalmi irány mutatja, hogy a másik alapvető félelem, amely mindig arról szól, hogy a technológia által elveszítünk az „emberből” valamiféle sosem meghatározott, vagy egyáltalán meg nem határozható, „lélek”-nek nevezett fogalmat, aminek valahogy mégis valamiféle esszenciális köze van hozzánk, távolról sem igaz. A technológia egy eszköz, a felhasználótól függ, hogy miként él vele, alapvetően se nem jó, se nem rossz, de lehet mindkét irányban elindulni vele.