Így működik Putyin dezinformációs propagandagépezete
F.J. 2015. április 15. 17:44, utolsó frissítés: 2015. április 16. 13:18Ha szerinted is az amerikaiak pakolták tele halottakkal a tavaly júniusban lelőtt maláj gépet, akkor ezt mindenképpen olvasd el.
„Az újságíróknak azt tanítják, hogy a konfliktusokban résztvevők véleményéről, felektől függetlenül tájékoztassanak. Ezzel szemben, amikor a Kreml azt mondja, hogy a Krími-félszigeten nincsenek orosz katonák, akkor a Kreml újságírói csak végtelenül kell ismételgessék a hivatalos véleményt.
Hogyan harcolsz valaki ellen, aki egyszerűen csak kitalál valamit?” – teszi fel a kérdést Peter Pomerantsevnek, egy a The Guardianon megjelent anyag szerzőjének Rick Stengel, az Amerikai Egyesült Államok kormányának közkapcsolatokért felelős miniszterhelyettese.
Napjaink egyik jellemző jelenségévé vált az, hogy a konfliktus-zónákból jövő tudósítások egy része nem egyszerűen tájékoztat a felekről, valamint a harcoló felek közé szorult civilekről, hanem inkább álhírek és ferdítések révén súlytalanítja el a valós tapasztalatokról szóló tudósításokat. A tapasztalat azt mutatja, hogy a XXI. század háborúi hangsúlyosan jelentenek egyben kiélezett információs háborút is.
Peter Pomerantsev írásában arra keres választ, hogy hogyan működik és mit szeretne elérni a Kreml által finanszírozott média, amely egyre hangsúlyosabb szerephez jut a nyugati médiában is az olyan médiaorgánumok révén, mint a Russia Today (RT).
Reflexív kontroll: magadtól döntesz, de az idegen érdekeknek megfelelően
Az orosz információs taktikai fogalmak között kiemelt helye van a reflexív kontroll fogalmának. Az írás által megszólaltatott elemző szerint ez olyan speciális információ eljuttatását jelenti az ellenfélhez, amelyik arra készteti, hogy magától olyan döntést hozzon, amelyik az információt eljuttató érdekeinek megfelel. Ehhez érthető módon szükség van arra, hogy ismerjék minél behatóbban az alany viselkedési mintáit.
Ez katonai-stratégiai szinten azzal példázható, amikor Timothy L. Thomas, az amerikai hadsereg egyik, az esszében idézett szakértője szerint a hidegháborús környezetben a Vörös Hadsereg évente megrendezett felvonulásain a kifejlesztettnél nagyobb robbanófejeket helyeztek fel a rakétákra azzal a céllal, hogy a nyugati katonai elemzőkben azt az érzetet keltsék, hogy lemaradtak a korszakot jellemző kiélezett fegyverkezési versenyben. A tervek szerint, amíg a nyugati elemzők ezzel foglalkoztak, és amíg rájöttek arra, hogy ez nem működik, addig értékes időt és pénzt vesztegettek el a zsákutcának számító fejlesztés leellenőrzése közben.
Dezinformálás Ukrajna kapcsán, és egy elhárítási kísérlet
Az írás kiemelten foglalkozik Margo Gontarral, egy kijevi újságíró hallgatóval, aki néhány évfolyamtársával létrehozta a Stopfake.org oldalt. Az ukrán-orosz konfliktusnak köszönhetően az ukránokat és a Nyugatot elárasztó nagyszámú dezinformáció hatására a projekt annyira sikeres lett, hogy egyre többen csatlakoztak az oldalhoz, hogy segítsék a munkájukat.
Amikor az oldal indult, 2014 elején, akkor „a NATO által kiképzett ukrajnai fasiszta bandák” által meggyilkolt gyerekekkel volt tele a sajtó. Ezek a képen sok esetben hamisak voltak, az is előfordult, hogy annyira átlátszó módon voltak kiválogatva, hogy egy egyszerű Google képkereséssel meg lehetett találni a eredetijüket. Legtöbbször a kelet-ukrajnai eseményeket megelőző konfliktusok képei voltak, sőt sokszor egyszerűen háborús filmekből vágták ki az illusztrációt.
A helyzet akkor bonyolódott, amikor már nemcsak a képek egy része lett gyanús, hanem élő videoriportok is. Az orosz állami média megtelt olyan videoriportokkal, amelyekben ukrán nacionalisták által megvert öreg nők és férfiak sírtak a kameráknak, mint a konfliktus civil áldozatai, akiknek az egyetlen hibájuk az volt, hogy oroszok voltak. Az azonban, ami első látásra hitelesnek tűnt, hamisnak bizonyult: más videoriportban ugyanazok a személyek vallottak másként másfajta negatív tapasztalataikról. Csak az változott, hogy mit írtak ki, amikor megszólították őket: „odesszai polgár” egyik nap, a másikon egy „katona anyja”, később egy „harkovi lakos”, majd végül „Majdan-ellenes aktivista” volt ugyanaz a személy.
Amikor Kelet-Ukrajna felett lelőtték az MH17-es malajziai járatot, az internet megtelt oroszbarát oldalakról „elindított” összeesküvés-elméletekkel. Ezek széles skálán mozogtak, attól elkezdve, hogy ukrán vadászgépek követték a gépet egy légiforgalmi irányító szerint (Gontar utánajárt – a megnevezett légiforgalmi irányító létezésére semmiféle bizonyítékot nem talált), egészen odáig, hogy az amerikaiak lőtték le a repülőt, miközben Vlagyimir Putyin orosz elnök gépét próbálták meg leszedni.
Találkozott azonban durvább és morbidabb történetekkel is: az egyik ilyen szerint a repülőgépen senki sem utazott: az amerikaiak rakták tele holttestekkel a gépet, mielőtt lelőtték. Az összeesküvés-elmélet eredete azonban valamennyivel egyszerűbb, mint gondolnánk, a BBC Sherlock című sorozatának forgatókönyvéből származik.
Gontar értékelése szerint a történetek egy része nagyon átlátszó és gyengén összerakott volt, mintha a megírói nem is arra törekedtek volna, hogy egy hiteles történetet állítsanak össze, hanem egyszerűen csak azt szerették volna, hogy vonják el a figyelmet az összes észérvről és bizonyítékról, amit el lehetett érni, és amelyek szerint nagy valószínűséggel az oroszok által támogatott szeparatisták felelősek a katasztrófáért.
Ahogy nőtt a Stopfake, úgy értékelődött át a szerepe az orosz állami médiában. Átvettek tőlük információkat, azonban úgy mutatták azokat be, mintha éppen az ellenkező végeredményre jutottak volna egy-egy eset kapcsán, és megerősítették volna az adott álhírt.
Ezen a ponton Gontar azzal szembesült, hogy már a nyugati média sem jelentett fogódzót ebben az egyre több ellentmondást tartalmazó információ-kavalkádban. A BBC és a nyugati oldalak nagy hányada úgy érezte, hogy be kell mutatnia a „másik oldal” véleményét is, így megjelentek a híreikben a Kreml által propagált vélemények is.
Pszichológiai-információs hadműveletek, mint kézikönyv
Pomerantsev egy orosz kézikönyvhöz is hozzájutott, amely pszichológiai-információs hadműveletek témában nyújt alapvető betekintést a dezinformáció módszereibe.
Ebben vázolják a defenzív és offenzív hadműveleteket is: hadműveleti figyelemelterelés, matematikai-programozói befolyásolás, dezinformáció, imitáció és TV-, valamint rádiós közvetítés révén gyakorolt befolyásolás.
„A megszokott háborúban az, hogy ki győz vagy ki veszít, kétesélyes, azonban az információs háborúban ez részleges. Az utóbbiban több rivális is harcolhat különböző témák kapcsán egy személy tudatos gondolkodásában” – áll a könyvben.
1999-ben Igor Szergejev marsall, az akkori orosz védelmi miniszter elismerte, hogy Oroszország nem versenyezhet katonailag a Nyugattal. Ehelyett azt javasolta, hogy keressenek új, forradalmi megoldásokat, és aszimmetrikus hadviselésre jellemző megoldásokat. Ekkoriban úgy látták, hogy Oroszország folyamatos támadással néz szembe a nyugati média és civil szervezetek kritikus fellépései miatt.
2013-ban Valerij Geraszimov, az orosz haderő vezérparancsnoka arról beszélt, hogy Oroszország politikai, gazdasági, információs, technológiai és ökológiai kampányok révén is képes legyőzni az ellenségeit. Pomerantsev véleménye szerint ez már a háború annak a megközelítésének volt a része, amit az orosz teoretikusok a pszicho-szférában zajlónak neveztek. Olyan háború, amelyik az emberek agyában dől el.
Az amerikai Russia Today. „Nincs olyan, hogy objektív tudósítás”
Az Amerikai Egyesült Államokban 2010-ben kezdett sugározni a Russia Today, amelyik egy „alternatív látásmódot” ígért az amerikai mainstream médiához viszonyítva. Az RT-t a Kreml finanszírozza 230 millió dollárból évente, és angolul, németül, spanyolul, valamint arab nyelven sugároz. Az RT önpromója szerint világszinten 700 millió emberhez ér el.
Az RT-t vezető Margarita Simonjan egyik leggyakrabban hangoztatott mondata az, hogy „Nincs olyan, hogy objektív tudósítás”. Pomerantsev meglátásában ez valószínűleg igaz, azonban az RT jóval túllép ezen azzal, hogy – amiatt, hogy számára eltűnt az objektivitás, mint követelmény – minden történetet egyenlően igazként tálal.
Az RT Amerikában az iraki invázió győzelmét ünneplő George W. Bush képével indított, és azzal a címmel, hogy „Ez történik, amikor nincs második opció”. Pomerantsev megállapítja, hogy ebben az esetben nehéz volt nem egyetérteni ezzel a kijelentéssel.
Azonban Pomerantsev szerint nem ez a fő üzenete a Kreml adójának, hanem az, hogy a nyugati média nem megbízható. Az RT meg nem fél olyan összeesküvés-elméletek bemutatásától sem, mint hogy az amerikaiak irányításával az ukránok etnikai tisztogatást terveznek az ukrajnai oroszok ellen. Vagy, hogy a CIA fejlesztette ki az Ebolát, azért, hogy visszafogja a fejlődő nemzeteket.
Az átlátszó összeesküvés-elméletek mellett érdekes az egyoldalúság a szíriai konfliktus tálalásának az esetében, ahol Moszkva köztudottan Bassár al-Aszad mellé állt. Ebben az esetben a felkelők lettek a „Nyugat bábui”. A élő beszélgetésekben gyakran felmerül, hogy a szíriai polgárháborút Paul Wolfowitz, az Egyesült Államok egykori védelmi miniszterhelyettese tervezte el már 1997-ben, vagy, hogy ez a Moszad, a CIA és az MI6 közös hadművelete.
Pomerantsev szerint az RT-n tárgyalt összeesküvés-elméletek a volt KGB aktív intézkedéseihez hasonlítanak. A hidegháború alatt a KGB ezzel foglalkozó osztályai nem elhárítással vagy információgyűjtéssel foglalkoztak, hanem szubverziókat terveztek. A cél az volt, hogy gyengítsék a nyugati társadalmat, az országokat és a katonai szervezeteket, leginkább azzal, hogy megosztják őket. Itt találjuk meg az 1980-as években kitalált, és fabrikált orvosi bizonyítékokkal alátámasztott összeesküvés-elméletet, ami szerint az AIDS-et a CIA találta ki, hogy végezzen az afro-amerikai népességével.
Az új dezinformáció: olcsó, hatékony és eredményes
Pomerantsev szerint, amíg a régi KGB hónapokat töltött azzal, hogy egy ilyen jól kidolgozott összeesküvés-elméletet összehozzon, az új dezinformáció olcsó, hatékony és eredményes. Pár másodperc alatt létre lehet hozni és kibocsátani az éterbe, mert nem az a lényeg, hogy megalapozott legyen.
A cél az, hogy ne csak „alternatív valóságokat” hozzanak létre, hanem hogy magát a valóságot relativizálják azzal, hogy zavart keltenek a sok verzióval. Nagyjából úgy, mint Putyin fizetett trolljai működnek: a konstruktív beszélgetés lehetőségét kell leépíteni.
Összességében ezek az érvelés szabotálását szolgálják, azt, hogy egy racionális érvelést alááshassanak azzal, hogy ingoványossá változtatják a viták alapját a bizonytalansággal, amit terjesztenek.
A közbeszédben meg előbb-utóbb eljutnak oda, hogy nincs értelme erről beszélni, vagy egyáltalán érveket felsorakoztatni. Sőt, azokat meghallgatni se.