2019. október 16. szerdaGál
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Határok elleni küzdelem és autonómia Kurdisztánban

Dobrai Zsolt Levente 2014. november 21. 14:04, utolsó frissítés: 14:06

"Itt nyoma sincs az államnak." Dobrai Zsolt Levente elemzése.


Alig múlt egy éve, hogy a török kormány és a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) informális fegyverszünetet kötött és a majdnem harminc éves erőszakteljes szembenállást felválthatta a párbeszéd lehetősége. Ekkor, 2013. március 21-én Abdullah Öcalan, a Munkáspárt elnöke, arról beszélt, hogy félreteszik a fegyvereket és megkezdődhet a törökországi kurd közösség alapvető emberi jogainak elismertetése, s ezzel párhuzamosan az önállóságra törekvő politikai programjának az állam jogrendjével való összeegyeztetése. Ennek a megállapodásnak – amelyről sokan azt tartják, hogy a török-kurd történelmi megbékélési folyamat fundamentuma – megsértését és felfüggesztését kockáztatja a török fél, hogyha további, a kurd populációra nézve ellenséges lépéseket tesz állama déli határának mindkét oldalán.

A török állam a szíriai polgárháborús helyzetre reagáló nemzetközi katonai koalíció tagjaként – a külföldi és a belső ellenzéki hangok folyamatos felszólítása ellenére – késlelteti a török hadsereg bevetését a kurdok oldalán. Ugyanakkor éppen az Iszlám Állam terjeszkedése miatt megsokszorozódott déli határátkelőit kénye-kedve szerint nyitja meg és zárja le a több tízezer – zömében kurd – menekült előtt. Ez az eljárás több menekült, sérült életébe került. Kettős mércét alkalmaz a szíriai családtagok, rokonok vagy kamerádok megsegítésére siető törökországi kurdok és szállítmányaik esetében is. Pontosabban

ez utóbbiakat inkább visszatartja, mint átengedi.

Ellenben, a közzétett kurd - közben nyugati források által is megerősített - helyszíni tudósítások szerint, az iszlamisták sértetlenül flangálnak a határ-menti részeken és rendszerint kapcsolatba lépnek az ott állomásozó állami hadsereg éber tekintete előtt ügyködő hatóságiakkal. Az ál-semleges török pozíció nyilvánvalóságát még azok a vádak is kiegészítik, amelyek szerint a török titkosszolgálat logisztikai és kereskedelmi kapcsolatot tart fenn a szíriai iszlamistákkal. Jelesen az ország területén történő mudzsáhidok toborzásának és közlekedésének megakadályozásáért tett erőfeszítései nem egyértelműek; mindemellett a fronton még azt beszélik, hogy az Iszlám Állam felügyelete alatt lévő szíriai olajkitermelő üzemek szállítmányai Törökország felé tartanak.

Úgy tűnik, a konzervatív török kormány teljes mértékben élni akar a térségben elharapódzott válsághelyzet nyújtotta lehetőségekkel. Vagyis leszámolni a török nemzetállam elvi és tárgyi valóságát fenyegető kurd mozgalmakkal, miközben jóval a piaci áron aluli, meghatározatlan mennyiségű üzemanyaghoz jut. Amikor a török parlament a múlt hónap elején jóváhagyta – szükség esetén (!) – a szíriai katonai beavatkozást, İsmet Yılmaz honvédelmi miniszter beszédében nem átallott a pártjára (AKP) jellemző populista retorikát szegregáló nacionalizmussá kiélezni, amint a határozatot azzal próbálta igazolni, hogy amennyiben az iszlamisták a szomszédos ország területén található török kulturális örökséget veszélyeztetik, a hadseregnek nemzeti kötelessége közbelépni és megóvni azt. Ekkor arra a helyszínre utalt, ahol Szulejmán Sah – aki apai ágon az Oszmán Birodalom megalapítójának, I. Oszmánnak nagyapja – sírja van, és ami a mai napig török exklávénak számít. Ez a demagóg nyilatkozat nem az alapvető emberi vagy polgári szolidaritásról szólt.

Szíriai menekültek a török határon
<br />
Fotó: AFP/GettySzíriai menekültek a török határon
Fotó: AFP/Getty


Ahogyan Ahmet Davutoğlu miniszterelnök azon nyilatkozata sem, miszerint bárki potenciális terroristának számít, aki délről érkezik, mivel a Munkáspárt vagy a szíriai Népi Védelmi Egység (YPG) tagjának vagy kollaboránsának tekinthető. Ezek a szervezetek ugyanis

az Amerikai Egyesült Államok és stratégiai partnere, Törökország számára terrorszervezeteknek számítanak.

Ilyen körülmények között nem meglepő, ha a tizenöt évvel ezelőtt bebörtönzött Öcalan megkérdőjelezte a megbékélés folyamatának hitelességét, elítélte a török fél magatartását és ismételt felhívásokat intézett a kurdok demokratikus szocialista ügyével szolidarizálókhoz, tegyenek meg minden tőlük telhetőt, azért hogy a világ előtt ne maradjon ismeretlen példátlan értékű politikai küzdelmük és ennek hatalmi repressziója.

Van tehát az önmagában is fontos megbékélésnek egy rendkívüli politikai tétje, amelyik célkitűzéseiben hasonlít a huszadik század első felében kibontakozó európai társadalmi forradalmakhoz: a mahnovcsinához, a spanyol forradalomhoz vagy akár a napjainkban történő, körülbelül tíz éves mexikói zapatista mozgalomhoz. Ez pedig a kurdisztáni demokratikus autonómia megalapozásán munkálkodó széleskörű társadalmi önszerveződés – aminek térbeli kiterjedése a török és a szír állam kurdok lakta területeinek nagyobb részét foglalja magába. (Csírájában pedig a térség más táján is előfordul: pl. az iráni Kelet-Kurdisztán hegyvidéki falvaiban vagy Isztambul egyik lakónegyedében.)

Egy olyan rendkívüli politikai kísérletről van szó, ami az előző század két utóbbi évtizedében indult a Dél-Keleti Torosz-hegység néhány településének szövetségében, akkor még titokban. Azóta, a kurd társadalomban meghatározó szerepet betöltő Munkáspárt (PKK) ideológiai pálfordulása következtében, azaz a saját nemzetállamban gondolkodó marxista-leninista megközelítés radikális módosulásával járó szemléletváltás következtében, ami a bookchini társadalmi ökológia és kommunalizmus gondolatának a kurd ellenállás értelmébe és gyakorlatába való beépítését jelenti, a kurdisztáni települések és városok demokratikus önkormányzatának praxisa

egyre nagyobb társadalmi befogadásban részesül.

Öcalan fogsága idején kezdte következetesen átértékelni pártjának három évtizedes tevékenységét; írásaiban elítélte annak rettenetes erőszakkal, dogmatizmussal, saját személyi kultuszával átitatott múltját, beismerve, hogy a hetvenes-nyolcvanas években egy olyan program mentén cselekedtek, ami értelmetlen nacionalizmust táplált, haszontalan szeparatizmushoz és erőszakhoz vezetett. A teoretikus revízióra számos nyugati filozófus és társadalomtudós szövege olvasása közben került sor: a tévedések felismerését, az újabb kiindulópontok felállítását elsősorban Murray Bookchin, Michel Foucault és Immanuel Wallerstein demokratikus önkormányzásról, hatalomról, világrendszerről szóló írásai alapozták meg. A teória és praxis közti viszony új alapokra helyezése azonban nem kizárólag Öcalan érdeme. Megannyi értelmiségi és aktivista közreműködésére volt és van szükség, ahhoz, hogy az új köntöst kapott szavak társadalmi valósággá alakuljanak.

A törökországi kurd társadalom a mai napig túlnyomórészt rurális és agrártársadalomnak számít. Az iparosodás korlátozott mértékben érte el a dél-keleti tartományokat, akárcsak a szomszédos országok területén élő kurd közösségekéit. A kilencvenes évek elejéig a regionális gazdaságban fontos szerepe volt az állattenyésztésnek, viszont a Munkáspárt és a török állam háborúja fokozatosan felszámolta azt. A fegyveres szembenállás időszakában a török hadsereg – becslések szerint – négyezer kurd falut rombolt le, aminek következtében kétmillió ember vált földönfutóvá vagy áttelepítetté. Az ott található kőolajlelőhelyek csak részben kiaknázottak, az Eufrátesz folyamon működő két vízi erőmű jövedelmező piacának

bevételéből a helybéliek alig részesednek.

Az a tény sem változtat sokat a falvak lakóinak létfenntartásért folytatott mezőgazdálkodása körülményein, hogy a térségben történik Törökország gyapottermelésének legnagyobb hányada, valamint az országban előállított tésztafélékhez szükséges búzamennyiség jelentős részét innen szállítják. Ami pedig az AKP kormányzás bányaipari beruházásra vonatkozó terveit illeti, nem az ott élők érdekeit tartják szem előtt, ezért a kurdok azt akarják, hogy a nemzetközi nagyvállalatok ne kapjanak szabad kezet a króm-, szén- és aranykészletek kitermelésére. Álláspontjukhoz hozzájárul igen fejlett környezettudatosságuk is. A kurdisztáni populáció faluról városra történő migrációja erőteljes jelenség, amiért a városi lakosság aránya folyamatosan növekszik. Ez viszont a munkásréteg kollektív öntudatának és szervezeti hálózatának fellazulásához vezetett. Deklasszálódásával pedig együtt jár bizonyos ágazatok (építkezés, turizmus, éttermek, szövettermelés) alulfizetettségének megszilárdulása.

Rojava (a szíriai Nyugat-Kurdisztán) társadalma javarészt szintén agrárgazdaságból él, ugyanis az északi szomszédhoz képest kevesebb városa van, kisebbek is, ráadásul ezeket az iparosítás teljes mértékben elkerülte. Efelől rendszeresen gondoskodott a hatalmat gyakorló arab Baasz párt, amikor a hatvanas évek során külön a kurdok lakta térségre szabott gazdaságpolitikai programot léptetett érvénybe. Az ún. „zöld övezet” program egyik feltétele az volt, hogy a tradicionális módon kitermelt búza- és olajmennyiség forgalmazására helyi vállalkozások nem jogosultak, a törvényszerű kereskedelem vagy az ipari tevékenység más fajtáira sem volt lehetőség – annak ellenére, hogy (vagy éppen azért mert) a mai Al Jazera/Cizîrê kanton területén megtermelt búzamennyiség kitette Szíria éves búzaterményének 70%-át. A kurdok termőföldjei egy részét eltulajdonították, amiket

a közben betelepített arab gazdák vehettek birtokba.

Az Aszad-rezsim önkényuralmi berendezkedése szempontjából a kisebbségek identitásbéli másságát is haszontalannak ítélte, ezért megtiltotta, hogy hivatalosan használják nyelveiket. A Human Rights Watch 1996 októberi jelentése szerint az intézményes használaton túl tilos volt a névadás, a névhasználat, valamint a kurd nyelvű könyvek kiadása is. A már több mint három éve zajló szíriai polgárháború azonban történelmi lehetőség elé állította Rojava népét: a megbékélés, a pluralizmus és a részvételi demokrácia elvén alapuló szabad, önálló társadalom megalapozása elé.

Bár számos kurd közösség esetében a törzsi kötelékek még mindig mérvadóak, késznek mutatkoznak a jellemzően patriarchális szerveződés modelljeit megbontani vagy felcserélni, olyan együttműködésen alapuló vagy a horizontális szerveződés feltételének számító viselkedési mintákkal, amelyek egy más típusú, szekuláris és egalitárius társadalmi konstrukció esélyével kecsegtetnek. Noha ez a tendencia fennáll, a reális társadalmi paradigmaváltás körülményei egyelőre veszélyben forognak, elsősorban a békét fenyegető politikai ellenfelek miatt; másodsorban a korábbi időkből örökölt belső feszültségek, a valós vagy vélt ellenséggel szemben táplált bizalmatlanság és a Demokratikus Szövetség Pártja (PYD) által közben elkövetett emberjogi visszaélések révén.

A HRW helyszíni munkatársai nemrég arról is jelentettek, hogy a DSZP (PYD) önkényes nyomozást végzett meggyilkolt vagy eltűnt politikai ellenfelek esetében. Továbbá arról, hogy jogsértő letartóztatásokhoz és koncepciós perekhez folyamodott – ezt azoktól a foglyoktól tudták meg, akikkel amúgy akadálymentesen vették fel a kapcsolatot. A DSZP (PYD) a vádakat írásban azzal cáfolta, hogy vallási fanatikusok és szélsőséges agitátorok esetében hozott ítéletekről van szó,

alaptalan állításaikat pedig nem lehet komolyan venni.

A törökországi Munkáspárttal szoros ideológiai és személyi kapcsolatban lévő Demokratikus Szövetség Pártja (PYD) messze a legbefolyásosabb a rojavai kurd pártok közül. A PYD volt az egyedüli párt, amelyik rendelkezett azzal a szervezeti hálózattal, amelyik a 2011-ben kirobbant felkelés hatására az ország északi részén rendre meghátráló központi intézmények nyomában maradt adminisztrációs űrt képes volt betölteni. Mindezt két legfontosabb katonai szárnya, a Népi Védelmi Egység (YPG) és a Női Védelmi Egység (YPJ) gerilláinak szövetsége nélkül, valószínű, nem tudta volna megvalósítani. A fegyveres egységek biztosította előnyös pozíciója sem bizonyult volna tartósnak, számottevő népi támogatottság nélkül.

A YPJ női gerillái 
<br />
Forrás: NBC NewsA YPJ női gerillái
Forrás: NBC News


E támogatottságra pedig azzal szolgált rá, hogy a polgárháború politikai szereplőinek körvonalazódását követő lobbicsoportok megalakulásával a damaszkuszi székhelyű Nemzeti Koordinációs Bizottság egy Demokratikus Változásért (NCC) fórumához csatlakozott; vagyis ahhoz a tárgyaló bizottsághoz, amelyik a lehető legkevesebb emberáldozatot igénylő hatalmi tranzíció lehetőségét kereste olyan felek együttműködésével, amelyeket nem nyugati kapcsolataik dominálnak (legfennebb regionális partnereik vannak), bármilyen jellegű idegen katonai beavatkozást elleneznek (noha a demokrata ellenzékiek közvetlen külföldi támogatását elfogadják) és az adminisztráció szekularizációjában érdekeltek. Az NKBDV (NCC) ugyanakkor szorgalmazta az Arab Liga bevonását a béketárgyalásokba és annak ellenére, hogy megtűrte a Szabad Szíriai Hadsereg működését,

az erőszakmentes ellenállás jelentőségét hangsúlyozta.

Fontos, hogy ezen a fórumon az uralkodó Arab Szocialista Baasz Párt is képviselve volt. Amikor azonban a Szabad Szíriai Hadsereg mögé tömörülő populista ellenzékiek létrehozták az isztambuli székhelyű Szíriai Nemzeti Tanácsot (SNC), amelyik mindent elkövetett azért, hogy legitimáljon egy esedékes külföldi katonai beavatkozást, a DSZP (PYD) ebben felismerte a nyugati neokolonializmus taktikáját, és nem fordult el az NKBDV-től. Ezért, valamint az október 26-án Erbilben/Hewlêrben megalakult Kurd Nemzeti Tanács (ENKS) soraiból való kimaradásáért a kisebb kurd pártok – amelyek gondolkodás nélkül csatlakoztak a Szíriai Nemzeti Tanácshoz – haza- és nemzetárulónak címkézik a szocialistákat; az első vád az Assad-rezsimmel való kollaborálást szuggerálja, a másik pedig az iraki Kurdisztáni Regionális Kormány (KRG) nemzetegyesítő szándékával való szembeszegülést.

A ránehezedő nyomás dacára a DSZP (PYD) ragaszkodni látszik a demokratikus autonómiát előkészítő társadalompolitikájához, illetve a kurdisztáni közösségeken túlmutató új adminisztratív modellel, a demokratikus konföderalizmussal kísérletező praxisához. Ezen célkitűzéseiben nyilván nem osztozik sem az SZNT (SNC), sem a KNT (KNC), amelyek számára

a korrupt vezetők bürokráciája és a nemzetközi nagyvállalatok szempontjai többet érnek a nép szabadságánál.

Emiatt volt szükség egy második fórum megalakulására, ahol a kurd felek közötti párbeszéd nagyobb eséllyel indulhat, mint a KNT keretén belül. 2012. július 12-én az első erbili/hewlêri gyűlés eredményeként – Maszúd Barzani KRK (KRG) elnök közbenjárásával – létrejött a Legfelsőbb Kurd Bizottság (DBK), aminek sok hasznát a rojavaiak nem vették, viszont az utóbbi hetekben rajta keresztül sikerült kiegyezni az iraki pesmergák kobanêi bevetésének feltételeiről.

A DSZP (PYD) népi támogatottságának másik, egyben legfőbb oka egyértelműen az, hogy a rojavai Demokratikus Önkormányzat megalapozásával, annak páratlan alkotmánya hatályba léptetésével és a kommunák, a lakossági gyűlések működését elősegítő szervezetek munkájának támogatásával meggyőzően igazolta a részvételi demokrácia iránti elköteleződését. Ez persze nem jelenti azt, hogy az elvek fényében minden kifogástalanul történik: egy francia hírcsatorna helyszíni tudósítása szerint viszonylag sok kurd családban erős az arabellenesség, emiatt a nemrég beindult kurd nyelvű oktatás intézményeiben arra is volt példa, hogy arab anyanyelvűeket megkülönböztetett bánásmódban részesítettek. Az ilyen esetek kivizsgálása és kezelése részben a közintézményeket fenntartó adminisztráció feladata – noha a Demokratikus Önkormányzat keretében adminisztráció alatt nem kizárólag a „legálisan” működő szervek és pártok értendőek.

A rojavai Demokratikus Önkormányzat és az iraki Kurd Regionális Kormány területei, 2014 szeptember 26. 
<br />
Forrás: wikimedia.org.A rojavai Demokratikus Önkormányzat és az iraki Kurd Regionális Kormány területei, 2014 szeptember 26.
Forrás: wikimedia.org.


A fentiekben utaltam már arra, hogy még a polgárháború első évében az alapjaiban megrendült Aszad-rezsim „önkormányzati”, „közbiztonsági” stb. szervei – felső utasításra és harctéri taktikai megfontolásból – szinte teljes mértékben elhagyták rojavai pozícióikat. (Néhány ezer fős kontingens kivételével Al-Hasakah/Hesîçe és Qamishli/Qamişlo környékén.) Következésképpen elhárult az összes közvetlen akadálya annak, hogy rojava települései azonnal nekilássanak társadalmuk, politikájuk és közbiztonságuk megszervezéséhez – amikor pedig az országos válság a Szabad Szíriai Hadsereg elszigetelődött csapatainak garázdasága, majd az Iszlám Állam idei kikiáltása és gyors terjeszkedésének vérszomjas barbársága miatt súlyosbodott, arra kényszerültek, hogy önvédelmi típusú fegyveres csapatokat állítsanak fel.

Kiképzésükben segítségükre voltak a Munkáspárt fegyveres szárnyának a Népi Védelmi Erőnek (HPG) tagjai, akik a (már említett) fegyverszünet értelmében hagyták el a török állam területét. A központi hivatalok meghátrálásával kialakult bizonytalan helyzet kezelésének szüksége győzte meg a Munkáspárt (PKK) és a DSZP (PYD) közbenjárásával megalakult Demokratikus Társadalom Mozgalom (Tev-Dem) szervezetet, hogy saját programjának foganatosításával próbálkozzon.

A nyugati demokráciák megfásult retorikája - eljelentéktelenedő jeligéi, mint a szabadság, demokrácia, költségvetési egyensúly, reformok és nem utolsó sorban a forradalom torz fogalma - helyett széleskörű társadalmi inklúziót sürgető problematizálást és önszerveződési javaslatokat tartalmazó programmal lépett elő,

ami rövid időn belül népszerűvé lett a kurdok, az arabok, asszírek, yezídiek, keresztények és muzulmánok köreiben egyaránt.

Első lépésként különböző társulások és munkacsoportok létrehozását szorgalmazták. Olyan bizottságok, kommunák felállítását az utcákban, negyedekben, városokban, falvakban, amelyek feladata a legsürgősebb problémák kezelése a legkézenfekvőbb eszközökkel, és azon kérdések megtárgyalása, amelyek a munkát, a kereskedelmet, a gazdaságot, a környezetet, az oktatást és egészségügyet, illetve a gender vagy a nemi egyenlőséget érintik.

A kurdok tudták, hogy ha valódi változást akarnak, akkor azt nem mintegy felülről igazgatva, jóformán ismeretlen képviseletek által fogják elérni, hanem alulról induló kezdeményezések révén. A mikroszintű közügyek és egyéb közösségi problémák kezelésével tehát a Demokratikus Társadalom Mozgalom (Tev-Dem) aktivistái foglalkoznak; az ő munkájuk egyfajta összevont szociális munkási és érdekérvényesítő civil feladatkör. Legtöbbjük közéleti tevékenysége a rojavai Demokratikus Önkormányzat megalakulásával vette kezdetét, vagyis ők a demokratikus részvétel során sajátítják el azt a tudást és tapasztalatot, ami egy valóban népi és hatékony önkormányzás feltétele. Aktivistái közreműködésével valósultak meg az új önkormányzati hálózat legkisebb kollektív politikai egységei: a kommunák. Egy-egy kommuna létszáma függ az adott település demográfiai és szerkezeti adottságától, azonban rendszerint egy vagy több szomszédos utcát lefedő kommunának minimum tizenhat-húsz tagja van. Ezek folyamatos kapcsolatot tartanak fenn a helybéliekkel, akikkel hetente gyűléseznek és értesítik őket a Népházában megvitatott témakörök és az esedékes döntések felől, ezáltal is szorgalmazva a Népgyűlésen való részvételt. A Népgyűlés – aminek a Népháza ad otthont – a törvényszerűen megválasztott városi tanácsosokból (vagyis az önkormányzati választások egyéni választókerületének győztes jelöltjeiből) és a kommunák küldöttjeiből áll – viszont minden előterjesztett igény, tervezet vitájában e testületeken kívüli polgárok is részt vehetnek, sőt meghatározhatják a végső döntések kimenetelét. Tehát a részvételen múlik, hogy felülírja-e a politikai konszenzus egy a közösség számára esetleg kedvezőtlen határozat elfogadását vagy sem. Regionális szinten a négy évre választott, százegy tagú kantonális gyűlés vagy tanács, ill. huszonkét minisztere látja el a törvényalkotás és közigazgatás feladatát.

A rojavai Demokratikus Önkormányzatot alkotó három kanton Cizîrê (Al Jazera), Kobanê és Efrîn szövetségének alaptörvénye a Társadalmi Szerződés, ami bevezetőjében elismeri Szíria területi integritását és arra is utal, hogy a kantonok szövetségéhez más, hasonlóan szerveződő adminisztratív beosztás is csatlakozhat a jövőben. Ez nyilván azt jelenti, hogy nem kizárólag Rojava számára kidolgozott adminisztrációs modellről van szó, hanem

az egész országra kiterjeszthető konföderatív alternatíváról.

A mesterségesen összetákolt nemzetállamok sarokszorítóját képező nacionalizmust mellőzve a kulturális közösségekre vonatkozó autonóm szerveződés jogát elismerik, sőt, a kantonok hivatalos nyelvei között a kurdon kívül szerepel az arab, asszír – ugyanakkor más nyelvi közösségek lokális nyelvhasználatára is van lehetőség. Mindez egyenesen következik az alapvető emberi és polgári jogokat tömörítő nemzetközi (ENSZ) okmányokból, amelyeket beépítettek a Társadalmi Szerződés szövegébe. Ez utóbbi szavatolja az intézményi testületek és a vezető tisztségek létszámának egyenlő arányú nemi és nemzetiségi elosztását. (A testületek összetételével kapcsolatban minimum negyven százalékos képviseletet határoz meg a nemek esetében stb.) A közbiztonságért felelős szervek (Asayiş) majdnem fele arányát nők teszik ki. Csakhogy a Demokratikus Önkormányzatban résztvevő pártokra már nem terjed ki az arányos képviselet gyakorlata; a több mint húsz rojavai párt közül tizenkettő nem csatlakozott az autonóm kormányzathoz.

Ez azért fordulhatott elő, mivel ezek nem osztják a DSZP (PYD) és szövetségesei nézetét a demokratikus autonómia modelljével kapcsolatban és azért, mivel az iraki frakciók által támogatott, nemzetállamban gondolkodó Kurd Nemzeti Tanács (ENKS) tagjaiként egy különálló (egyébként diszfunkcionális) testület a Kurdisztáni Patrióta Gyűlés keretében tömörültek.

A második erbili/hewlêri gyűlés „konszenzusteremtő szándékának” kudarcát követően az iraki Kurdisztáni Regionális Kormány (KRG) szankciókkal sújtotta a Demokratikus Önkormányzatot. Rojavával közös határszakaszán bevezette az áru forgalomtilalmát és megakadályozta több személy és menekült csoport átkelését is; mi több egy 2 m széles, 2 m mély és 35 km hosszú árkot ásatott, amit egyrészt az Iszlám Állam terjeszkedését, másrészt a DSZP (PYD) és a Munkáspárt „terrorista” gerillái átkelését megakadályozandó funkciójával magyarázott.

A rojavaiak által „szégyen árkának” nevezett létesítmény,

akárcsak a török kormány intézkedései valójában az autonóm kantonok teljes elszigetelését célozták meg, részleges sikerrel. A szankciók mindenképp bénító hatással voltak a térség szociális és gazdasági életére nézve: ugyanis nagy szükség volt/van orvosokra, nővérekre, kórházi kellékekre, tanárokra, az olajfinomító ágazat üzemeit működtető technikusokra; a cizîrêi/Al Jazera-i gazdák kénytelenek voltak búzaterményük exportra szánt hányadát – iraki ágenseken keresztül csempészáruként – a piaci ár felénél is kevesebbért értékesíteni (600-700 dollár/tonna helyett 200-250 dollár/tonna).

Május kilencedikén a Demokratikus Társadalom Mozgalom (Tev-Dem) Qamişlóban tüntetést szervezett a szankciók ellen. Az összegyűltek felszólalásaikban nem uszítottak, inkább a szankciók mögött meghúzódó érdekek és a társadalmi forradalom esélye foglalkoztatta őket. Szerencsére, az alapszolgáltatások fenntartását, illetve az alapélelmiszerekkel való önellátást lényegében még a nyomasztó körülmények sem fenyegették. Dacára annak, hogy a villamos energiát termelő nagyobb üzemek az iszlamisták felügyelete alatt működnek (tehát a kantonok ellátása kizárt dolog), a DTM (Tev-Dem) gondoskodott napi hat órás áramellátásról. Megegyeztek a kisebb generátorok technikusaival abban, hogy a hat órás olcsó ellátás fejében az újraindított olajfinomítók dízel-üzemanyagához jutányos áron férhetnek hozzá. Emellett néhány ingyenes szolgáltatást is képesek biztosítani: orvosi vizsgálat, vezetékes telefonszolgáltatás, ifjúsági központok stb.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy a radikális önszerveződési mozgalom széleskörű kiterjesztése oroszlánrészét a DTM (Tev-Dem) és a települések kommunái vállalták. A szociális, az alapvető adminisztratív és kereskedelemmel kapcsolatos kérdések rendszeres csoportos vagy nyilvános megvitatása a legközvetlenebbül gyakorlott módja annak, hogy a hétköznapi élet méltánytalan közösségi elemei (pl. házasságkötési szokások, gyereknevelés, a bűncselekményt elkövetővel szembeni bánásmód, törzsi vezérek, munkavégzési és termelési formák stb.) felől a résztvevők következetes belátásra jussanak. Amennyiben egy társadalom szabadsága tagjainak az ésszerűség iránti nyitottságán és önkéntes cselekvőképességén, szolidaritásán múlik, elmondható, hogy ez az alapjában véve „hegyi társadalom”

nagy lépéseket tett az elmúlt három/tíz évben szabadsága megvalósulásának irányába.

Eközben a felettük uralkodó államok státusa jelentősen megcsorbult, no nem a fegyveres összecsapások, hanem az utóbbi évek békés, demokratikus stratégiái eredményeként. Bár Törökországban a rendfenntartó erők tettleges fellépésével szokás a népi gyűlések résztvevőit és a kommunák aktivistáit szétoszlatni, az elfogottakat bebörtönözni, a végső döntéseket (amikor módjukban áll) mégis az „illegális” testületek hozzák.

Kérdés, hogy Rojavában meddig tartható fenn ez az államtalan állapot a posztkoloniális érdekek kereszttűzében? Egyes elemzők szerint az a forgatókönyv sem zárható ki bizonyossággal, miszerint a DSZP (PYD) a KRK (KRG) pesmergáinak bevetését jóváhagyó egyezménye után kénytelen lesz konformizálódni, olyan hatalmi mechanizmusoknak engedni, amik öntörvényűbbé tehetik, és ez mindenképp megmérgezi a DTM-el és a kommunákkal fenntartott viszonyát. Ennek elkerülése akkor volna lehetséges, ha a népi kommunák hatásköre kiterjedne regionális problémák kezelésére, a kereskedelem ellenőrzése, a termelés igazgatása, a munkahely-létesítés területére is.

Politikai riválisaik ellenséges magatartása okozta kiszolgáltatott helyzetükben a rojavaiak akut gondja az Iszlám Állam északi terjeszkedése. A Kobanê kanton elleni iszlamista hadjárat szeptemberben indult és szinte teljes mértékben sikerrel járt, amíg nem ütközött az azóta világszerte ismertté vált azonos nevű város ellenállásába. Noha a legutóbbi tudósítások szerint, mintegy kétszáz fős pesmerga csapat érkezett segítségükre a város keleti részét még mindig nem sikerült visszahódítani. Novemberben pedig Cizîrê/Al Jazera kantont is érték komolyabb támadások, amiknek területveszteség lett a vége.

Annak ellenére, hogy a török kormány hosszas tárgyalások után hajlandó volt engedni az iraki pesmergák saját területén történő átkelése ügyében, a DSZP (PYD) vagy az NVE (YPG) embereivel szemben zárkózott. Annyira, hogy a határa mentén összegyűlt menekültekkel kapcsolatban azt híresztelte, a szíriai szocialista párt és fegyveres szárnya hiteltelensége és terrorja miatt hagyták el otthonukat.

Zászlókat lobogtató rojavaiak
<br />
Forrás: ROAR MagazineZászlókat lobogtató rojavaiak
Forrás: ROAR Magazine


Kobanê ostroma óta a törökországi radikális baloldali ellenzék nyomásgyakorló tüntetéssorozatot szervezett, amit az erre hivatott szervek brutálisan szétoszlattak. A tüntetések egyik fontos szereplője, a Forradalmi Anarchista Akció (DAF) platform még szeptemberben úgy döntött, hogy csatlakozik a kobanêi ellenálláshoz. Támogatását elsősorban logisztikai eszközökkel illetve a menekültek átcsempészésével, ellátásával fejezte ki, de a helyszíni határátkelők kisebb szakaszainak felszámolásában is részt vett, lehetővé téve alapvető háborús felszerelések és egyéb segélyek gyors átszállítását. A kurdisztáni demokratikus autonómia mozgalma és radikális baloldali szövetségesei számára ezek a határok eleve jogsértőek, igazságtalanok. Akárcsak az állami nacionalizmus, hadsereg és vallás, valamint a központosított kormányzás.

Számukra az athéni demokrácia eszménye, a kulturális identitások pluralizmusát kifejező önszerveződő modellek, a libertárius szocialista hagyomány nevében történő békés ellenállási formák és az ezekkel párhuzamos társadalmi paradigmaváltás jelentik a politikai szerveződés lényegét.

Csakhogy a mudzsáhidok mészároló hadjáratával szemben békés eszközökkel aligha van mit kezdeni.

A közel-keleti népek önkényuralmi berendezkedései és/vagy a vallási szélsőségesek okozta nyomorúsága a posztkolonialista időszak szekuláris demokrata erői inkvizíciójának következménye. A régi és új gyarmatosok befolyási övezetekben gondolkodó külpolitikája, a népi szabadság lehetőségének hiányában a szabadság egy szélsőségesen negatív felfogásához vezetett; a „valamitől való szabadság – bármi áron” típusú beállítódás kialakulásához (a „valamire irányuló szabadság” helyett).

Ennek az agresszíven defenzív szemléletnek a sajátossága, hogy a kizsákmányolás elleni fegyveres harc az elnyomottak jogos lázadásának igazságával azonosul, de úgy hogy a maga partikuláris identitása önképét tekinti emberi mivoltáért és ennél fogva az egy igazságért folytatott kíméletlen harca mércéjének, céljának. Ezt nevezi a kolonializmus kritikájában J-P. Sartre és Frantz Fanon az ember önmagtól való elidegenedésének.

A helyzetet bonyolítja, hogy a szunnita lakosság egy kisebb része elfogadja a mudzsáhidok jelenlétét, ezért nehéz lesz pusztán légi támadások révén felszámolni hatalmukat. Különösen azért, mivel a szíriai válságot kezelni hivatott nemzetközi koalíció legfontosabb tagja, Törökország a kurdokhoz képest az iszlamistákat tartja a kisebb veszélynek. Az Aszad-rezsim teljes felszámolása érdeke ugyan, de szívesen látná előbb a kurdok kezdeményezte konföderatív adminisztrációs hálózatot, a Kurdisztáni Közösségek Szövetségét (KCK) megszűnni.

Ami pedig a kurdok antietatista küzdelmét illeti,

az eddig elért ígéretes eredmények ellenére sincs garancia arra – legalábbis a szíriai polgárháború erőviszonyainak alapvető megváltozása nélkül –, hogy a kantonok teljes (akár ideiglenes) megsemmisülése elkerülésével vészelhetné át a háborút.

A török kormány taktikázása sem segít a térség stabilizálásában, amiért elsősorban ő lenne felelős – ugyanis az Egyesült Államok elnöke, honvédelmi minisztere többször kifejezte óhaját a török fél szerepvállalásának növelésével kapcsolatban. Mindenesetre az egyértelmű, hogy az érintett hatalmak egyikének sem áll érdekében, hogy egy progresszívnak mutatkozó társadalmi mozgalom – amelyben a Platón, Arisztotelész, Karl Marx, Foucault, Bookchin, Wallerstein, Rosa Luxemburg, Alexandra Kollontai, stb. neve nem ismeretlen – sértetlenül kerüljön ki a geopolitikai játszmáik kereszttüzéből.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS