Isznak, szívnak, támadnak: az ukrán frontot megjárt katona mesél
Sipos Zoltán 2014. október 20. 09:31, utolsó frissítés: 14:35Posztjára több tucat rakétát lőttek éjszakánként a lázadók, túlélt egy mérgezést is, de hazatérve nem könnyű visszailleszkedni a polgári életbe.
Nem klasszikus háború az, ami Ukrajna keleti részén zajlik: a lázadók főként éjszaka támadnak, rakétákkal lövik az ukrán állásokat – ritka a klasszikus, nyílt mezőn zajló, szabályos összecsapás. Túléltek egy mérgezést is, hazatérve nem könnyű visszailleszkedni a polgári életbe – mesélte a Transindexnek egy, a frontról nemrég hazatért katona.
Kezdetben szedett-vedett, főként ukrajnaiakból álló lázadó haderővel kellett szembeszálljon az ukrán hadsereg. Ők azonban hamar feladták a harcot, helyüket átvették a csecsen zsoldosok, ma pedig sokszor orosz katonák az ellenfeleik.
A Beregszász melletti Dercenben élő Biró Péter hivatásos katona, a határőrségnél szolgál. Magyarnak tartja magát, de ugyanakkor úgy érzi: kötelessége megvédeni az országot, amelyben él. Amikor nem a fronton szolgál, a Beregszásztól 16 kilométerre levő kaszonyi határátkelőn dolgozik.
Kárpátaljai riportunk október elején készült. Az első részben Brenzovics László KMKSZ-elnökkel beszélgettünk, a második rész a beregszászi mindennapokat mutatja be.
Hogyan lettél hivatásos katona?
– Családunkban régi hagyomány ez: minden férfi, ükapám, dédapám, nagyapám, mindenki szolgált a hadseregben. Édesapám kapitány – igaz, ő nem szolgált szerződésesen, a sorkatonai szolgálat és az egyetem elvégzése után kapta meg a tiszti rangot.
A múlt évben írtam alá a szerződést: akkor még senki nem gondolta, hogy háború lesz. Jó munkahelynek tűnt, biztos fizetéssel, korai nyugdíjazással. A Beregszásztól 16 kilométerre levő kaszonyi határátkelőre lettem beosztva.
Amúgy puskák közt nőttem fel, mindig is szerettem a fegyvereket, nézegettem őket, gyakoroltam, jártam is sportlövészetre, fegyverbolond voltam. Jól is lövök – talán emiatt marasztaltak a fronton 70 napot. A legtöbben, akik velem mentek el, 40-60 nap után hazajöttek.
Ez, gondolom, rotációs alapon megy...
– Tavasszal, amikor elkezdődött Kelet-Ukrajnában a „lázadás”, már vittek el katonákat a kaszonyi határátkelőtől. Négyen mentünk őket váltani. A többiek hamarabb hazajöttek, én maradtam a legtovább – olyan pozíciót is kaptam, meg helyt is álltam, úgyhogy engem nem engedtek el olyan könnyen. Luganszktól légvonalban mintegy 15 kilométerre szolgáltam.
Ott pontosan mi volt a feladatod?
– A határőrség feladata elsősorban a határ védelme, bárki lép Ukrajna területére és megtámad minket, azt vissza kell verni. Oroszország felől folyamatosan támadtak minket, jött befele a haditechnika és mindenféle felszerelés, azt kellett nekünk visszaverni. Ez sikerült is, azon a szakaszon, amit mi védtünk, az ottlétem alatt nem volt betörés. Másodsorban besegítettünk más alakulatoknak is, feladatunk volt a környék „megtakarítása” a lázadóktól.
Összesen 311-en voltunk, de egyszerre csak 170-en őriztük a határt, a többiek Harkov megyében maradtak, ők voltak a tartalékosok. Ha mi elesünk, akkor velük töltik fel a sorokat. A mi feladatunk egy 78 kilométeres határszakasz őrzése volt – a határ mentén végig őrpontok voltak kirakva, úgy, hogy minden őrpont lássa és fedezni tudja a legközelebbi őrpontot.
Mivel a lázadók főleg rakétaharcot vívtak, mélyen, 4-5 méterre beástuk magunkat a föld alá, oda bújtunk. Ismered a mondást: a gyalogos legfontosabb fegyvere az ásó meg a lapát.
Hogyan kell elképzeljünk egy napot a zöldhatáron, ha zajlik a háború?
– A lázadók nagy része sebtében verbuvált, szedett-vedett társaság, sokuk narkós, börtönből szabadult, akik egy-két hét alatt lettek kiképezve. Számukra világos, hogy klasszikus, katona katona elleni támadásban alulmaradnak, ezért ilyen támadás nem is igen volt.
Nap közben leginkább pihentünk, a rakétatámadásokra az éj leple alatt került sor. Furcsamód minden helyzetünket, a pontos koordinátákat tudták, már azelőtt, hogy mi tudtuk volna, hova vezényelnek ki. Hogy felülről adtak el, vagy a helyi határőrség árulta el a pozíciónkat, nem tudom.
Maga a támadás pedig úgy zajlik, hogy megy egy teherautó egy mezei úton 6-10 kilométerre tőlünk. Egyszer csak megáll, kiugrálnak a lázadók, percek alatt felállítják az aknavetőket, lerakodják a lőszert, a navigátor céloz, majd tüzelnek. Volt olyan éjszaka, hogy 70 rakétát lőttek ki egy ellenőrzőpontra, ahol tízen voltunk. Egyszer a táborunkat lőtték, 250 rakétát számoltunk.
Ilyenkor az ember nem tud mást tenni, mint elbújni minél mélyebbre a föld alá, és várni. Amikor a támadásnak vége, akkor kirohantunk, megpróbáltuk utolérni, körbefogni őket. A támadás végeztével a lázadók mentek tovább, még az állványokat is otthagyták. Annyit kaptak Oroszországból, hogy nem kellett nekik.
Ezek a fegyverek Oroszországból származtak?
– Olyan fegyvereik vannak – például a Kalasnyikov legmodernebb változata, az AK 100-as – amit a világon csak Oroszország használ. Sok technikát foglaltunk el – mi úgy mondjuk, loptunk – akár páncélozott csapatszállítókat, tankokat, puskákat, lőszert, élelmet.
Mit csináltok ezekkel a lopott, zsákmányolt fegyverekkel?
– Mit csináljunk velük? Felhasználtuk ellenük. Őrizni nem volt értelme. Ha körbezártak és nem kaptunk utánpótlást, akkor jó volt az a kis plusz muníció. Élelmet sem kaptunk, ilyenkor azt ettük, amit tőlük vettünk el. Az élelmiszerek 90 százaléka Moszkva és Szentpétervár környékéről származott.
Végül is kikkel áll az ukrán hadsereg szemben?
– Nagyon vegyes a társaság. Volt közöttük ukrajnai is, de ők már június végén feladták magukat. Utánuk jöttek a sok pénzért leszerződött csecsen zsoldosok. Ők kezdetben csakis oroszul beszéltek, hogy azt lehessen hinni, hogy helybéli lakosok, lázadók. Később elkezdtek nyíltan csecsenül beszélni. A fegyelmet és szakértelmet követelő pozíciókban orosz katonák vannak.
A legrosszabb az egészben az, hogy nem tudjuk, ki ellen harcolunk. Putyin azt állítja, az ő hadserege nincsen jelen Ukrajnában – pedig filmfelvételünk is van arról, amint orosz MI-24-es harci helikopterek minket lőnek rakétával. Orosz tankokat látunk, orosz zászlóval, sok járművön még a sarló-kalapács is kilátszik. És Putyin mégis azt mondja, hogy ehhez semmi köze.
Említetted, hogy a lázadók narkósok. Ezt honnan tudjátok?
– Igen, berúgnak, befüveznek, beszúrják magukat, olyankor kezdenek támadni. Úgy érzik, halhatatlanok. Volt olyan, hogy az egyik foglyul ejtett lázadó az elvonási tüneteibe halt bele. Két napig reszketett, mindene remegett, aztán éjszaka hirtelen megmekkent.
A foglyokkal mi történik?
– A foglyokat továbbadjuk Kijevnek. Ott eldöntik, hogy mi lesz velük.
Hogyan tud modern, bonyolult fegyvereket kezelni egy ilyen narkós?
– A bonyolultabb feladatokat, például egy tüzérségi üteg vagy egy rakétavető beállítását, orosz katonák végzik. Amúgy egy majmot is be lehet tanítani 72 óra alatt, hogy a fegyvert kezelje.
Sokan állítják, hogy az ukrán hadsereg felszerelése nem megfelelő, és emiatt kezdetben sok volt a probléma. Ez tényleg így van?
– Valóban nem megfelelő, mert mi nem voltunk erre felkészülve. Valamikor az ukrán hadsereg volt a világ egyik legnagyobb hadserege, de aztán 1991 után, Ukrajna függetlenné válásával lassan elkezdték a sereget leépíteni, az utóbbi 10 évben pedig teljesen ellehetetlenítették.
Ráadásul a fegyverraktáraink nagy része a Krím félszigeten, Szevasztopolban volt – amit elvettek az oroszok. Ennek ellenére fegyverünk, lőszerünk bőven van. Van tankelhárítónk, Grad és Uragan rakétavetőnk. A legnagyobb probléma az öltözék – nincsen bakancs, nadrág, póló. Kelet-Ukrajnában nyáron nagy a hőmérséklet-ingadozás, nappal akár 40 fok is lehet, éjszaka pedig lemegy 5-10 fokra. És közeleg a tél.
A helyiek hogyan viszonyulnak az ukrán hadsereg jelenlétéhez?
– Eleinte utáltak bennünket. A helyiek fele nyíltan a lázadókat támogatta, a másik fele pedig inkább nem állt egyik oldalra sem. Az elenyésző számú ukránpárti embert megfenyegették, egyik boltosnak a házát is felgyújtották a lázadók.
Kelet-Ukrajnában március óta csakis ukrán adókat nem lehet fogni, az orosz csatornákból pedig dől az ukránellenes propaganda. Hogy az ukrán katonák gyermekeket esznek, asszonyokat erőszakolunk, a férfiakat elvisszük katonának, vagy halálra kínozzuk őket. Folyamatosan hergelik a népet.
A valóság az, hogy nekünk lakott területen tilos nehézfegyvereket használni, épp a civilek védelmében. Ugyanakkor láttunk lázadókat, amint mentek az utcán, és csak úgy beleengedtek egy lakott épületbe egy tankelhárító rakétát. Gyermekek, civilek, őket ez nem érdekli, és aztán úgy próbálják beállítani, mintha mi lőttünk volna.
Az őrpontunktól nem messze volt egy falu. Parasztemberhez nem méltó a gersli (árpa), búza- és tengeridara, meg marhahús, amit kaptunk, így elmentünk a boltba vásárolni egy kis disznóhúst. Kezdetben nem akartak minket kiszolgálni egyáltalán, mondták, hogy nincsen – pedig láttuk, hogy ott van az áru a polcon.
Ezt eljátszották háromszor-négyszer, aztán megdühödtünk: bementünk puskával (addig egyikünk kinn várakozott a Kalasnyikovokkal), szétlőttük a plafont, na, akkor kiszolgáltak egy hétig. Aztán megmérgeztek, mindenkinek ment a hasa és hányt.
A széntabletták mentettek meg: ezt mindenkinek kötelező naponta beszedni, éppen azért, hogy a mérgezéseket könnyebben átvészeljük. Ezután már nem vásároltunk a boltból, azt ettük, amit hoztak nekünk.
Mennyi ideig vagy most itthon?
– Amikor hazajöttem, azonnal kivettem a 35 napos rendes évi szabadságomat. Most itthon dolgozom, azonban bármelyik percben mondhatják, hogy menjek. A múltkor is este fél kilenckor hívtak fel telefonon, reggel 6 előtt már nem voltam itthon. A szüleim azt hitték, munkába mentem.
Az anyukám most azzal fenyegetőzik, eltöri a kezem, csak ne kelljen menjek. 70 napig nem tudtak itthon aludni, ráadásul két hétig nem volt térerő, nem tudtam hazatelefonálni. Azt hitték, meghaltam.
Hány magyar szolgál most az ukrán hadseregben?
– Pontos számot nem tudok mondani. A mi csoportunkban ketten voltunk magyarok – további két katonáról utólag derült ki, hogy magyarok, de egy szót sem szóltak. Pedig jól esett volna néha magyar szót hallani.
És mit gondolsz, miért nem vállalták ezt fel?
– Nem tudom. Voltak közöttünk lengyelek, moldovánok, románok, szlovákok, mind felvállalták a nemzetiségüket. A magyarok sunyik voltak: soha nem akartak aktív harcokban részt venni, mindig úgy intézték a dolgokat, hogy tartalékban maradjanak.
Ők nem voltak katonák, hozzászoktak ahhoz, hogy a zöldhatáron járkáljanak, határátkelőn dolgozzanak. A hazájukért ők nem akartak harcolni.
Az én anyukám ukrán, apám magyar. Tehát félig ukrán, félig magyar vagyok, Ukrajna és Magyarország is a hazám. Mi, akik Ukrajnában élünk, kötelesek vagyunk megvédeni, nemzetiségtől függetlenül. Ebben az országban születtünk, itt nevelkedtünk, az nem megoldás, hogy egy ilyen helyzetben mindenki elszökik.
Tehát a fronton nincs sok magyar.
– Én csak a határőrséget ismerem, nem tudom, mi a helyzet a katonaságnál. Körülbelül 50 magyar harcol a fronton. Két magyar áldozatról tudok, sajnos nem azt csinálták, amit kellett volna. Minket arra tanítottak, hogy támadás idején sosem szabad technika alá, köré bújni, mert általában a technikát lövik. Nagyobb az esélye az embernek a túlélésre, ha a nyílt mezőn szalad.
Egyik áldozat a technika alá bújt, a másik bezárkózott a harckocsiba, annak ellenére, hogy előírás: csak a vezetőnek és a parancsnoknak szabad a harckocsiban tartózkodnia, a csapóajtókat pedig nyitva kell hagyni. Ha betalál egy rakéta, akkor a légnyomás a személyzetet kihajítja.
Nem azt csinálták, amit kellett, de hát mindenki fél ott. Én is féltem, imádkoztam. Pszichológiailag le is épül az ember nagyon.
Hogyan sikerült visszailleszkedni a civil életbe?
– Kezdetben szomorkás volt a hangulatom, nem nagyon társalogtam. Az első két hétben nem tudtam benn, a szobában aludni. Nappal fogtam a takarót, párnát, kivittem az udvarra, lefeküdtem, úgy aludtam. Megszoktam azt, hogy a fronton éjszaka sosem aludtunk, akkor kellett a legéberebbnek lenni.
Előfordult az is, hogy ha a gyermekek petárdákkal szórakoztak, akkor ösztönösen lebújtam. Automatikusan jön, ha pukk, akkor bújni kell. Nem volt könnyű megszokni, hogy az ilyen hangokat nem kell figyelembe venni.
Azok, akik hazajönnek, kapnak vagy kaphatnak pszichológiai tanácsadást?
– Aki igényli, igen. Vannak pszichológusaink. Nekem hálistennek nem kellett pszichológus, a családom helyrerakott. Nekem elég volt, hogy édesapámat, édesanyámat, nővéremet, két unokahúgomat megláttam. Két napig sírtam, éjjel-nappal velük voltam. Most már minden jó, bár még mindig elpityeredek néha, ha visszagondolok arra a pillanatra, amikor hazajöttem.