Magyarország szerepe az I. világháború kirobbanásában
Romsics Ignác 2014. július 26. 08:55, utolsó frissítés: 2014. július 28. 13:13A dualistának nevezett alkotmányos rendből következett, hogy a Szerbiának küldött osztrák-magyar hadüzenet kérdésében a döntő szót a közös minisztertanácsban mondták ki.
Az 1867-es kiegyezés értelmében, amely a Habsburg Monarchia alkotmányos berendezkedését új alapokra helyezte, a birodalmat alkotó Osztrák Császárság és Magyar Királyság egyaránt nagyfokú önállósággal rendelkezett. Az állami politika két fontos részére, a hadügyekre és a külügyekre azonban csak korlátozott és áttételes befolyással bírt.
A kiegyezési törvény a külügyeket uralkodói felségjognak tekintette. I. Ferenc József, aki 1848-tól 1916-ig uralkodott, ezt a jogát az e célból kinevezett közös külügyminiszter útján gyakorolta. A közös külügyminisztérium székhelye Bécsben volt, ahogy a közös hadügyminisztériumé és e két minisztérium pénzügyeit intéző közös pénzügyminisztériumé is. E három minisztérium vezetője alkotta a közös minisztertanácsot, ahol a birodalom kül- és hadügyeit érdemben megvitatták.
Bár a két ország miniszterelnökét elvileg nem tekintették a közös minisztertanács tagjának, az ülések mintegy felén ők is részt vettek. Az utóbbiak jelenléte azért is fontos volt, mert a két ország parlamentjének támogatását csak ők biztosíthatták. Időnként megjelent az üléseken maga az uralkodó is. Ebből a dualistának nevezett alkotmányos rendből következett, hogy a Szerbiának küldött 1914. július 28-i osztrák-magyar hadüzenet kérdésében a döntő szót nem a magyar vagy az osztrák parlamentben, hanem
a közös minisztertanácsban mondták ki.
A közös minisztertanács először július 7-én vitatta meg a Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége június 28-ai meggyilkolása következtében kialakult helyzetet. Az ülésen nyolcan vettek részt: gróf Karl Stürgkh osztrák és gróf Tisza István magyar miniszterelnök, gróf Leopold Berchtold közös külügyminiszter, lovag Krobatin Sándor táborszernagy, közös hadügyminiszter, lovag Leon Bilinski, közös pénzügyminiszter, valamint – a témára való tekintettel – báró Franz Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, a közös hadsereg vezérkarának főnöke, és Karl von Kailer ellentengernagy, a haditengerészet parancsnokságának képviselője. A nyolcadik résztvevő gróf Hoyos Miksa volt, akinek a szerepe azonban kizárólag a jegyzőkönyv vezetésére korlátozódott.
Az ülés az elnöklő közös külügyminiszter expozéjával kezdődött. Berchtold úgy látta, hogy elérkezett az idő, amikor „Szerbiát egy erődemonstráció révén a jövőre nézve ártalmatlanná lehetne tenni”. Tájékoztatta a jelenlévőket, hogy Vilmos császár és a német kormány feltétlen támogatásukról biztosították arra az esetre, ha „Szerbiával háborús helyzet alakulna ki”. Ezért ő azon a véleményen van, hogy „jobb lenne cselekedni”, és a szerb kormánnyal szembeni jóvátételi igényeket csak utólag megfogalmazni. Vagyis Berchtold egy hadüzenet nélküli és azonnali katonai támadást javasolt.
A második felszólaló gróf Tisza István volt, aki nem értett egyet a közös külügyminiszter javaslatával. A magyar miniszterelnök kijelentette: „sohasem támogatna egy előzetes diplomáciai erőfeszítések nélküli, meglepetésszerű támadást Szerbia ellen”. Ezzel ugyanis „Európa előtt rendkívül rossz fényben tűnnénk fel, és nagy valószínűséggel számolnunk kellene Bulgária kivételével az egész Balkán ellenséges fellépésével”.
Különösképpen bizalmatlan volt Romániával szemben,
amelyről feltételezte, hogy a szövetségi kapcsolatok ellenére támadást intézne Magyarország ellen. A Szerbia elleni azonnali támadás helyett ezért azt javasolta, hogy diplomáciai úton kell megfogalmazni a követeléseinket Szerbiával szemben, és pedig úgy, hogy ezek a követelmények ne legyenek teljesíthetetlenek.
Az ülés további részében az elnöklő külügyminiszteren kívül még hárman nyilvánítottak véleményt: az osztrák miniszterelnök, a közös hadügyminiszter és a közös pénzügyminiszter.
Mindhárman Berchtold álláspontját támogatták, vagyis
az azonnali katonai akció mellett érveltek.
Krobatin hadügyminiszter például így: „véleménye szerint a diplomáciai sikernek nem lenne értéke. Egy ilyen eredményt csak gyengeségként értékelnének. Katonaként hangsúlyoznia kell, hogy kedvezőbb lenne a háborút azonnal megkezdeni, mint egy későbbi időben, mivel az erőviszonyok a jövőben aránytalanul kedvezőtlenebbé fognak válni számunkra. Ami a háború megkezdésének módjait illeti, felhívja a figyelmet, hogy az elmúlt évek két nagy háborúja, az orosz-japán és a balkáni háború egyaránt hadüzenet nélkül kezdődött.”
Miután Berchtold és Tisza még egyszer megismételték érveiket, a jegyzőkönyvvezető így összegezte a vita konklúzióit:
„1. minden jelenlevő a Szerbiával való konfliktus minél gyorsabb, háborús vagy békés úton történő megoldását kívánja;
2. a minisztertanács kész magáévá tenni a m. kir. miniszterelnök nézetét abban a kérdésben, hogy mozgósításra csak a Szerbiához intézett konkrét követelések visszautasítását követően, és egy ultimátum megfogalmazása után kerüljön sor.”
Az ultimátum elküldésére július 23-án került sor. Az osztrák-magyar kormány ebben azt kérte, hogy a szerb kormány oszlassa fel a merényletért felelős Narodna odbrana egyesületet, vessen véget a Monarchia elleni propagandának, és távolítsa el a hadseregből és a közigazgatásból azokat, akik ebben a propagandatevékenységben részt vettek, valamint engedélyezze osztrák-magyar nyomozószervek munkáját szerb területen a Monarchia ellen irányuló szerb irredenta mozgalmak felgöngyölítése céljából.
A cári Oroszország támogatását élvező szerb kormány az osztrák-magyar követelések többségét elfogadta. Arról azonban hallani sem akart, hogy szerb területen osztrák-magyar közegek nyomozást folytassanak. Ez – hangsúlyozták – Szerbia szuverenitásának a megsértését jelentené. Ez az elutasítás
ürügyet szolgáltatott arra,
hogy a Németország támogatását élvező Osztrák-Magyar Monarchia beváltsa fenyegetését. 1914. július 28-án I. Ferenc József osztrák császár és magyar király „Népeimhez!” kezdetű kiáltványában jelentette be, hogy „Fegyveres erővel kell államaim számára a belső nyugalom és az állandó külső béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem.”
A Szerbiának küldött 1914. július 28-i hadüzenet bejelentésekor az ellenzéki pártok nevében gróf Apponyi Albert szólalt fel a magyar parlamentben. „Ennek a leszámolásnak a megkezdésére – foglalta össze mondanivalóját – mi csak egy szóval felelhetünk: Hát végre!”
Az uralkodói döntéssel való lelkes azonosulás nemcsak őt, hanem az elit, a középosztály és a városi lakosság más csoportjait is jellemezte. „Amikor a szerbek visszautasították az ultimátumot, a közvélemény hazafias lelkesedése még jobban fokozódott. Margit rakparti palotánk ablakai alatt tömegek tüntettek” – rögzítette a július végi budapesti hangulatot Andrássy Katalin grófnő, gróf Károlyi Mihály, az 1918-19-es demokratikus átalakulási kísérlet vezetőjének leendő felesége. S bár Andrássy Gyula – mint leánya írta – „vérbeli arisztokrata módjára mélységesen megvetette a tömegeket”, ennek ekkor nem adta jelét. Ehelyett a család más tagjaival együtt kivonult az erkélyre, ahonnan a férfiak „rövid, hazafias beszédeket intéztek a tömeghez, a tömeg pedig éljenzett, és tapsolt”. Rokona, a hozzá hasonlóan 16 éves Andrássy Klára grófnő ezalatt „telis-tele aggatta magát piros-fehér-zöld szalagokkal, úgy futkározott összevissza a házban”. Koch Rudolf, 25 éves budapesti agármérnök – a háborúban tüzértiszt – hasonlóképpen örökítette meg naplószerű visszaemlékezésében a július végi hangulatot:
A sovinizmusba hajló hazafias lelkesedés, a gyors győzelembe vetett optimista hit, a király és a kormány iránti feltétlen bizalom és az önfeláldozás készsége azonban korántsem jellemezte az egész magyarországi társadalmat. Nemcsak a szerb és néhány más nemzetiségi csoport július végi magatartása volt tartózkodó és ambivalens, sőt egyes esetekben méltatlankodó és kritikus, hanem az összlakosság több mint háromnegyedét kitevő parasztságé és munkásságé is. A sajtó által is szított háborús hangulatban azonban ezt nyíltan vállalni alig valaki merte. Ha mégis megtették valakik, mint például egyes prágai cseh ezredek katonái, azok retorzióban részesültek. A nem nyilvános vagy nyilvános, de utólagos megnyilatkozásaikban azonban őszintén vallottak az emberek egyáltalán nem háborúpárti érzelmeikről. Tóbiás Ernőné, egy 24 éves hódmezővásárhelyi gazda felesége 1982-ben így idézte fel férje bevonulását:
A székelyföldi Ditró bevonuló legényeinek és fiatalembereinek nótája ugyancsak a szomorúság és a szorongás hangjain szólt:
Már énnékem nem sok üdő van hátra,
Fölpakolok, megyek az állomásra.
Itt hagyom az apám, anyám, jó testvéreim,
Meg a szép szeretőmet.
Kiskunhalason és környékén ugyanilyen hangulat uralkodott. Csonka Mihály 70 holdas birtokos paraszt 1949-1950-ben papírra vetett élettörténetében nemcsak az elválással együtt járó fájdalomról és a rájuk váró megpróbáltatásoktól való félelemről számolt be, hanem leírta azt is, hogy szerinte kik éltették a háborút: „csirkefogó, csőcselék és csavargó forma emberek.” „Mert józan ember bizony nem örült neki.”
A paraszti lakosság kezdettől fogva érzékelhető kedvetlenségének egyik oka a földhöz és a gazdaságához való szoros kötödés, a másik a külvilággal és ezen belül saját politikai közösségével szemben is táplált hagyományos bizalmatlanság volt. Vagyis az az évszázadok alatt rögzült ás áthagyományozódott tapasztalat, hogy a ’politika úri huncutság’, és a háborúk sohasem a parasztok, hanem mindig az „urak” érdekeit szolgálják. Ehhez járult, hogy július vége a paraszti munkarendben a betakarítás és a cséplés, vagyis az elmúlt évi munka gyümölcsei learatásának és egyben a következő évi megélhetés megalapozásának az időszaka volt. A paraszti visszaemlékezők közül többen utalnak is erre az egybeesésre. A későbbiekben, amikor mind többen és többen szembesültek a háború borzalmaival, a lelkesedés még tovább lohadt, és a háború második felében átadta helyét az elkeseredésnek, a békevágynak és a forradalmi hangulatnak.