Ukrajna: forradalom vagy polgárháború?
Dobrai Zsolt Levente 2014. február 07. 14:48, utolsó frissítés: 14:48Nemzetközi vállalatok és hazai oligarchák piaci érdekei, valamint államközi hatalmi játszmák közt őrlődik az ország. Elemzés.
Miután Viktor Janukovics államelnök az ellenzéki pártok vezetőivel úgy ült tárgyalóasztalhoz, hogy politikai engedményeket ajánljon nekik (mire azok semmilyen kompromittáló kiegyezést nem fogadtak el), azt gondolhatnánk, hogy a régi rezsimnek befellegzett, az elnök „elrepül” és az „ukrán forradalom” diadala közeleg.
Legalábbis a közelmúltban végbement rendszerváltások esetében gyakran ehhez hasonló (meglehetősen leegyszerűsített) „forradalmi” forgatókönyvek szemtanúi lehettünk; azaz amikor egy a hatalmat autokratikusan gyakorló kormányzat a lázadó tömeg élére került ellenzékkel megegyezni akar, többnyire azt jelenti, hogy
a fennálló hatalmi berendezkedés átszervezését érintő alkudozások elkezdődnek.
Arra, hogy mennyire radikális vagy éppen felszínes változások várományosai vagyunk, rendszerint csak később derül fény. Azonban ahhoz, hogy valamelyest átláthatóbbá váljék az ukrajnai zavargások valódi politikai tétje, egyfelől a külpolitikai, másrészt a belpolitikai események rövid áttekintése szükséges.
Ami az elmúlt két hónapban Ukrajnában történt, külpolitikai szempontból, az ország stratégiai geopolitikai helyzetéből következik, a posztszovjet kelet-európai államokért folytatott nemzetközi diplomáciai küzdelem (egyfajta újraéledt hidegháború) sajátos eredménye. Vagyis a nyugati liberális demokráciák kapitalista blokkjának nemzetközi szervezetei (EU, NATO, CEI, OECD stb.) és az Orosz Föderáció kezdeményezésére újonnan alakult (és elsősorban a volt szovjet tagállamokat célzó) politikai-gazdasági együttműködést szorgalmazó szervezetek (CIS, CSTO, Orosz-Fehérorosz-Kazah Vámunió) közötti imperialista versengésé.
Ez mindössze annyit jelent, hogy Ukrajna belpolitikáját jelentős mértékben
az országon kívüli érdekek szerződései és tárgyalásai befolyásolják.
A 2009-ben lengyel és svéd képviselők előterjesztése nyomán létrehozott Keleti Partnerség program szervezeti fórumként működik az Európai Unió integrációs biztosai és Ukrajna, illetve más kelet-európai országok (Moldova, Grúzia stb.) kormányai között.
Amint ismeretes, ennek a fórumnak harmadik, vilniusi csúcstalálkozóján (2013. november 28-29.) az ukrán államfő nem írta alá azt a szabadkereskedelmi társulási szerződést, amely az országát gyakorlatilag végérvényesen az Unióhoz kapcsolná. Janukovics (egyébként előrelátható) döntését azzal indokolta, hogy
tekintettel volt Ukrajna „összetett gazdasági helyzetére”.
Nyilván arra a gazdasági helyzetre utalt, amelyik az ország egyszerre politikai és kulturális szkizofréniájának okozója, és a modern Ukrajna fennállása óta kísérti közéletét, lakosságát, és amelyet kiaknázva, külföldi érdekcsoportok rendületlenül felhasználnak a jellegzetesen vészjelző bizalmatlanságot gerjesztő, tápláló és konzerváló légkör általi sakkban tartás nyújtotta lehetőségek miatt.
Ezek a lehetőségek pedig mindenekelőtt a nemzetközi vállalatok piaci érdekeiről, a hazai oligarchák üzleti terjeszkedéséről, valamint
államközi hatalmi játszmákról szólnak.
Aligha említhetnénk itt meg Ukrajna állampolgárainak egyéni (pl. szólás- és vallásszabadság) és kollektív jogainak szervezeti (pl. munkavédelmi törvénykezés) képviseletét. Az állam ebben a dimenzióban pusztán a végrehajtó-kivitelező szerepet tölti be.
A Kreml pedig (Ukrajna orosz többségű dél-keleti régiói támogatásának is tudatában) magabiztosan hoz olyan döntéseket (felfüggeszti a földgáz-exportját, ukrajnai termékekkel szemben piaci tilalmat indítványoz), vagy tesz olyan ajánlatokat, amelyeket az ukrán fél kénytelen kétélűen vagy az oroszok számára kedvezően fogadni.
Ez utóbbi történt december 17-én, amikor a két kormány pénzügyi támogatási megállapodást kötött, miszerint az orosz fél 15 milliárd dollár értékben vásárol ukrán kötvényeket, emellett legalább
4 milliárd dollár éves megtakarítást eredményező engedményt
(azaz 30%-os árkedvezményt) ad az Ukrajnába exportált orosz földgáz árából – enyhítve azon a körülményen, amelyet még Julija Timosenko kormánya teremtett a Naftogaz (ukrán állami olaj- és gázvállalat) és a Gazprom közötti szerződés megkötésével.
Ugyanakkor Brüsszel is kitesz magáért, amint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) részéről feltételezhetően nagyobb összegeket próbál mielőbb kieszközölni Ukrajna számára. Ennek a pénzügyi támogatásnak viszont komoly politikai ára van:
kormányváltás és gazdaságpolitikai irányváltás.
Sokan olvastuk a múlt héten, Jurij Andruhovics ukrán író-költő több nyelvre lefordított levelét, amit a felőle és a kijevi történések felől érdeklődőknek címzett, majd a legtöbb európai ország legalább egyik médiuma közölt.
Arról számol be, hogy a fővárosi erőszakos eseményeket a lemondását halogató kormányzat szélsőséges csoportok tetteinek minősíti, holott, amint maga is tanúsíthatja, mindez az ellenállás hiteltelenítési kísérletének eredménye, és Ukrajna jobb jövőjének reményében, hozzá hasonló „polgári” emberek is részt vesznek az utcai csatározásokban.
Annyiban mindenképp igaza van Andruhovicsnak, hogy a mindenkori hatalom az ellene lázadók akcióit mindenkor megpróbálja hitelteleníteni, befeketíteni (így a Janukovics-kormányzat is). Azonban a kijevi barikádok tetején, és a tüntető vagy katonai egyenruhába menetelő csoportok felett mindenhol ott lobognak
az ukrajnai szélsőjobboldali párt és szervezeti mozgalmainak zászlói.
Belpolitikai megközelítésből tehát érdemes sematikusan áttekinteni az ehhez hasonló ellentmondásokat termelő történeti hátteret.
A 2004-es „narancssárga forradalomnak” nevezett események során bekövetkezett kormányváltás óta az európai közvélemény számára is egyre nyilvánvalóbbá vált, és újra felszínre került az a feszültség, ami Ukrajna politikai-társadalmi megosztottságának okozója.
Azoknak a történeti adottságoknak, amelyek a független ukrán államiság belső konfliktusait korábban is meghatározták (nemzetiségi, vallási, nyelvi, politikai ellentétek) pusztán technikai problémaként való kezelése, valamint más jellegű populista viszonyulások a tömegmanipuláció intézményesített felépítményéhez (oktatás, egyház, tömegmédia stb.) mind a méltánytalan centralizációs törekvések többé-kevésbé tudatos melléktermékei. Az ország jelenlegi politikai állapota, tulajdonképpen tünete annak a
minimális társadalmi kohéziót megteremteni képtelen
ukrán politikum mindenkori kormányzásának, amelyik jelenlegi felállásában, a mostani kritikus időszakban sem képes releváns szociális kérdéseket megvitatni, nem beszélve az államiság radikális re-legitimizációs demokratikus programjának kidolgozásáról, amelyik a polgárok szabad hozzájárulását és társulását feltételezi és ami az egyedüli igazán forradalmi aktus volna. (Ilyen jellegű közösségi vitát és szervezkedést csak az Autonóm Munkások Szövetsége végez.)
Ehelyett a csata tisztán „politikai” (vagyis nómenklatúrai) – ezt pedig belügyi kérdésekben a fellázadt tömegek hangadói is jelentős mértékben befolyásolják. És most elsősorban az ukrán nacionalizmus felélesztésének eszközéhez folyamodó pártok vezetőiről és aktivistáiról van szó, ugyanis ijesztő mértékben van jelen a szélsőjobb különböző formákban (szükségállapothoz illő félkatonai szervezkedés, nyilvános retorika, diszkriminatív tettlegesség stb.) való megnyilvánulása. Az ukrán ellenzék jóformán
három politikai párt szövetségét jelenti,
amelyet évekkel korábban megalapoztak az érdekelt felek. Ennek a szövetségi felállásnak az előtörténete 2005-re vezethető vissza, amikor a német Kereszténydemokrata Unióhoz közeli Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával bejegyezték a Vitalij Klicsko Ukrán Demokrata Reformszövetsége (UDR) nevű pártot.
A 2010-es nyilvános alakuló gyűlését követően pedig a korábban Julija Timosenko vezette Szülőföld Párttal és a neonáci Svoboda (Szabadság) párttal szövetkezett azért, hogy együtt végérvényes politikai győzelmet arathassanak az egyre önkényesebben kormányzó Janukovics és „Családjának” (így nevezik az államfőhöz közeli üzleti-politikai csoportot) uralma felett.
Időközben a volt nehézsúlyú ökölvívó nevével fémjelzett párt, az UDR több tagjának külön németországi szakképzésben volt része (a Konrad Adenauer Alapítvány jóvoltából) azért, hogy megfeleljenek az eljövendő kormányzás kihívásainak. Szintén a német keresztény-demokratáknak köszönhetően
az UDR megfigyelő státust nyert a Európai Parlament legnagyobb néppárti frakciójában.
Ami a Szülőföld pártot illeti (ennek a Timosenko-per, vagyis Julija Timosenko bebörtönzése óta Arszenyij Jacenyuk az egyik frontembere) az amerikai Open Society Institute anyagi támogatásával szervezhette és szervezheti Janukovics-ellenes kampányait, miközben a szélsőséges nacionalista pártok partnersége miatt nincsenek morális dilemmái.
Emlékezzünk csak a Mi Ukrajnánk (a 2004-es választások idején a Szülőföld szövetségese) politikai koalíció szélsőséges csoportokkal fenntartott kapcsolataira. A koalíció legismertebb alakja, nyilvánvalóan, Viktor Juscsenko volt államelnök, aki a 2012-es elnökválasztások második fordulója előtt (amikor már bizonyos lehetett veresége felől),
rehabilitálta egy volt fasiszta háborús bűnös, Stepan Bandera alakját.
Ezt követően az ország nyugati régióiban nemzeti hősként kezdték el nyilvánosan tisztelni, az önkormányzatok finanszírozásával (ilyen az ilyvói/lvivi önkormányzat!) pedig utcai megemlékező „ünnepeket” szerveztek, amelyek elképesztően népszerűvé tették a szervező Svoboda pártot és aktivistáit.
A nemzetközi lobbinak ugyan nem sikerült a leköszönő elnököt rábírni arra, hogy Bandera rehabilitációját visszavonja (ezt később egy donecki törvényszék érvénytelenítette), annyit mégis elért, hogy Janukovics lemondjon a kijevi MAUP magánegyetem vezető bizottságbeli tagságáról.
Ez utóbbi azért volt fontos, mivel ez az intézmény felelős a legtöbb ukrajnai antiszemita, szexista és más szélsőséges irodalom nyomtatásának, kiadásának és forgalmazásának támogatásáért; ugyanakkor egyik visszatérő vendégelőadója az amerikai Klu Klux Klán „Lovagrendjének” nagymestere, David Duke.
Bandera nemzeti hőssé tétele nem véletlenül váltotta ki az akkori lengyel elnök, Lech Kaczyński elítélő reakcióját is. Ugyanis, Stepan Bandera a második világháború idején az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezető személyisége volt, aki 1941. június 30-án, Ilyvóban/Lvivben olvasta fel az Ukrán Függetlenségi Nyilatkozatot, majd az Ukrán Felkelő Hadsereg megalakulásával
részt vett ennek volhíniai és (többek között) kárpátaljai akcióiban,
amelyek során kb. 100 ezer lengyelt mészároltak le. A német megszállás idején pedig együttműködött a wehrmachttal a helyi zsidó deportálás megszervezésében, továbbá önállóan végrehajtott mészárlásokéban.
Juscsenko, mintha a legádázabb politikai ellenfelének (Janukovicsnak) tett volna keresztbe, amikor a Bandera-kultúszt újból a közvélemény politikai színezetű hálójába terelte. Azóta a Svoboda sikeresen népszerűsíti alakját, ukrán hazafi szerepét és persze a saját, németországi és franciaországi nemzeti mozgalmak közreműködésével kialakított arculatát és kampányprogramját, amit az „Ébredj Ukrajna” néven ismernek.
Miközben aktivistái és hívei masíroznak az ukrán városok utcáin, újabb szimpatizánsokat toboroznak, a velük egy nézetet nem osztó járókelőket,
tüntetőket zaklatják, sőt orvul bántalmazzák.
Oleh Tyahnybok, a Svoboda elnöke, egyik németországi látogatása során (a Német Nemzeti Demokrata Párt meghívásának tett eleget) kifejezte pártja szándékát az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége tevékenységének újraélesztésére.
Mindezt összevetve úgy tűnik, hogy az ellenzék rengeteget taktikázik, de forradalmi stratégia nélkül. Az ellenzék kapcsolati hálójának szélein megtalálható nyugat-európai demokrata-konzervatív pártok/csoportok és neoliberális politikai szervezetek érintettsége az országos belügyekben, arra engednek következtetni, hogy a fellázadt ukrajnai emberek sokaságát
könnyen terelik majd az újabb befolyási övezetbe,
a valójában régi-új politikai struktúrák ernyője alá, abban a hitben, hogy nem mondvacsinált hatalmi merénylet, polgárháború eszközei voltak, hanem mind gazdasági, mind politikai szempontból egy stabilabb jövőt garantáló európai integrációért folytatott „nemzeti felkelés” cselekvő alanyai.