2018. december 15. szombatValér
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egy sváb család útja Magyarországra

Paládi Zsolt 2014. január 18. 11:25, utolsó frissítés: 2014. január 20. 08:51

A 17. század végén, a törökök kivonulása után valóságos demográfiai katasztrófa következett be: egyes helyeken a lakosság 70-90%-a elpusztult.


Az újra és újra felvetődő székely autonómia kérdése ismét ráirányítja a figyelmet az Európában élő nemzeti-etnikai csoportokra. A Magyarországon élő kisebbségek közül az egyik legnagyobb létszámú a német kisebbség. De hogyan és milyen okokból került Magyarországra a ma százezres lélekszámú német lakosság? Az alábbi írás erre ad választ.

Lipót császár javaslatára az Udvari Kamara határozta el németek betelepítését Magyarországra 1689-ben. A törökök kivonulása után valóságos demográfiai katasztrófa következett be, egyes részeken


a népesség 70-90%-a elpusztult.

A korábbi városi központok többsége lehanyatlott, a falvak jó része elnéptelenedett, égető szükség volt munkaerőre. Az újjáépítés érdekében az udvar tervszerű programot dolgozott ki.



Az első német telepesek Magyarországon Buda és Pest közvetlen környékén telepedtek meg. Az 1710-es évekig kevesen voltak, mert a nagyobb arányú beköltözést a folytonos háborúskodás meggátolta.

A karlócai békéig (1699) húzódó török háborúk után Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711), ezzel egy időben, Németországban a spanyol örökösödési háború zajlott. A telepítés így csak


az 1720-as évektől vehetett nagyobb lendületet,

mikor a magánföldesurak és az egyház mellett a bécsi udvar is aktívan bekapcsolódott a mozgalomba. Bécs számára a Rákóczi-rebellió után a megbízható, katolikus vallású német lakosság betelepítése különösen kívánatos megoldásnak ígérkezett.

Azokban a dél-német uradalmakban, amelyek a közvetlen osztrák kormányzás alatt álltak, a telepítési politika közvetlenül érvényesülhetett.

E törekvések hamar találkoztak a reményvesztett svábok kivándorlási szándékával. A toborzás, verbuválás a falvakban történt. A magyar földesurak vagy egyházi birtokok képviselői a német birodalom falvaiban népszerűsítették az általuk képviselt uradalmat, és azok számára, akik vállalták a költözést, házat, földet és többféle kedvezményt helyeztek kilátásba. A toborzottak rendszerint


a szegényebb rétegekből kerültek ki.

Miután megváltották magukat, a helyi földesúrtól elbocsátó levelet kaptak. Ennek birtokában szabadon költözhettek a birodalom más országaiba. A telepes családok gyalog vagy kocsival jutottak el az ulmi vagy valamely más dunai kikötőig, ahol hajóra szálltak, és Ulmer Schachtelnak (magyarul ulmi skatulya) nevezett, bárkaszerű hajóikon elindultak Magyarország felé.

Ulmi dereglyékUlmi dereglyék


A megváltás összege koronként és helyenként változott, általában 1-10 rajnai forint között volt. A szegényeknek kevesebbet kellett fizetniük, a nincstelenektől sokszor csak egy imát kértek az uradalomért.

A kivándorlási kedv a szegénység körében oly nagy volt, hogy egy alkalommal például Unterwachingen falu egész lakossága Magyarországra akart menni, derék plébánosuk minden győzködése ellenére. 1712 tavaszán egyedül csak az obermachtali uradalomból 40 csoport indult útnak.

Az elbocsátást jellemzően csak a hajadonoktól tagadták meg, de így is voltak olyanok, akik szabadságuk megváltása nélkül távoztak el.


A legfőbb kivándorlási központ Ulm városa volt.

A többféle vidékről származó telepesek itt gyűltek össze, és itt szállhattak fel a gyakorta induló hajókra. Útlevelet kaptak, és utasítást arra vonatkozóan, hol települhetnek le az új hazában.

A házassági engedéllyel nem rendelkező fiatalokat sok esetben Ulmban adták össze. A Sankt Michael zu den Wengen templom esketési anyakönyvében nem ritka az ilyen bejegyzés: „erant itinerentes in Hungariam” vagyis a pár útközben Magyarország felé házasodott össze.

Mikor az ulmi nagy templom órája elütötte a delet, az evezőlapátok a folyóba merültek és a skatulya elindult Magyarország felé. A Württembergből, Bajorországból származó 150 ezer német harmada a Soroksári-Duna mellett telepedett le, így Dunaharasztiba is.



Egy ulmi skatulya hossza 25-30 méter volt, szélessége 6-8 méter, sebessége 2,7 méter/perc, irányítására hat emberre volt szükség. Egy hajón 150 kivándorló kapott helyet. A tutaj hátsó része tele volt csomagokkal, ládákkal, a tyúkok és kis állatok ketreceivel, bútorokkal, ekével, vetőmaggal. Az út nagyjából két-három hétig tartott, és


egyáltalán nem volt veszélytelen.

Nem egyszer sarcot követeltek tőlük, holott privilégiumaik értelmében mentesek voltak az adók és a vámok alól. Ilyenkor, a továbbhaladás érdekében, mégsem tehettek mást, pénzzé kellett tenniük vagyonuk egy részét, ami a megérkezés után sokszor komoly gondokat okozott.

Az utazókat járványok, betegségek is veszélyeztették. Az ulmi skatulya nevezetesebb megállóhelyein telepesek regisztrálása és eligazítása végett bevándorlási központokat létesítettek.

Német nemzetiségi tájház, DunaharasztiNémet nemzetiségi tájház, Dunaharaszti


A budai hegyvidékre érkezőket Pest-Budán, a Tolnába és Baranyába települőket valamint a bácskai és bánáti német telepeseket Apatinban, Baján, Dunabökényben és Újvidéken fogadták, majd


a megfelelő célállomásra irányították őket.

A telepesek ezután szárazföldi úton, szekereken folytatták útjukat. Megérkezésük után a telepítő földesurak gondoskodtak róluk, akik különféle kedvezményekben részesítették őket.

Ez általában három év teljes és újabb három év részleges adómentességet, ingyenes házhelyet és telket valamint általában ingyenes épület- és tüzelőfa biztos. Az első telepítők a budai hegyekben birtokos Csáky és Zichy családok voltak, akik nem sokkal Buda visszavívása (1686) után szétküldték toborzó biztosaikat a német birodalom tartományaiba.

Mindezt annak ellenére, hogy a magyar főváros felszabadulásával nem értek véget a harcok, és az ország területén még javában folyt a török elleni küzdelem. Buda és környékére rögtön a török elvonulása után már megérkeztek az első német telepesek.


Egy példa a svábok megtelepedésére egy településen keresztül:


A dunaharaszti svábság letelepedése

1686-ban, Buda török alóli felszabadításakor Dunaharaszti elnéptelenedett. 1695-ben a hat visszatért, korábban is itt élő magyar család mellé az új tulajdonos, Vorster Kristóf tábornok, élelmezési biztos német területről 39 családot telepített le, s ezáltal a környékbeli falvaknál életképesebb és nagyobb település jött létre.

A Rákóczi szabadságharc idején (1703-1711) azonban a lakosok szétszóródtak. 1713-ban a terület a Laffert család kezébe került, akik újabb német családokat telepítettek le Harasztiban. 1770-ben nagy mozgás volt még az ideérkező családok körében. Egyesek a kedvezmények lejárta után elhagyták a települést,


míg mások később telepedtek le itt.

Haraszti, Taksony és Soroksár lakosait nemzetisége alapján a XVII-XVIII. században Pagus Suevorumnak, azaz sváb falunak nevezték. A központ Haraszti volt, a XVIII. század elején Némedi, Ócsa, Taksony és Soroksár lakossága is az itteni templomban kereszteltette gyermekeit, itt kötött házasságot.

NépviseletNépviselet
1728-ban 1 serfőző, 1 kovács, 1 mészáros, 1 kereskedő és 2 molnár élt a földművelők mellett. 1784-85-ban a településen 117 ház állt, melyekben 142 család és 698 személy élt.

„Haraszti német falu a Duna bal partján Soroksártól délre félórányira, 819 katolikus, 28 református és 14 zsidó hitű lakossal. Rendben épült csinos házait elő árnyékos fák ékesítik. Van itt katolikus parochia és templom, egy erdő a Duna partján, szőlőskert. Határának nagy része homokos, legelője tágas. Földbirtokosa a báró Laffert család.” (Fényes Elek, 1843)

A svábok nem kevésbé patrióták, mint a magyarok. Magyarországon születtek, itt élnek és nem akarnak innen elmenni. Származásukat tekintve svábok, felvállalják az etnikai csoporttagságot, de egyúttal


magyar állampolgárként azonosulnak a magyar nemzettel.

Haza, nemzet, állampolgárság alkotják nemzetkoncepciójuk pilléreit, amelyet elsősorban a születési hely és az életvitel színtere határoz meg. Németül az iskolában tanultak, ugyanúgy, mint németül. Ország és haza egy, és határai egybeesnek a magyar államéval. Történelmük, múltjuk ebben a keretben játszódott le, jelenüknek, mindennapi életüknek ez a színtere, és a jövőjüket is ebben a keretben képzelik el.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS