95 éves korában elhunyt Nelson Mandela
2013. december 06. 00:16, utolsó frissítés: 12:05Csütörtökön délután elhunyt az apartheid elleni harc ikonikus alakja, az ország első fekete elnöke, Nelson Mandela - jelentette be Jacob Zuma, dél-afrikai elnök.
Csütörtökön délután, 95 éves korában elhunyt Nelson Mandela - jelentette be Jacob Zuma dél-afrikai elnök. Az elnök nemzeti gyászt rendelt el, péntektől a temetésig félárbocra eresztik a zászlókat.
Mandelát az utóbbi időben otthon ápolták tüdőfertőzéssel, miután három hónapot kórházban töltött.
"Nemzetünk elvesztette legnagyobb fiát" - mondta Zuma a közszolgálati televízióban.
Madiba, a békehozó, a tárgyaló, a megbocsátó. Már életében utcákat, tereket, stadionokat és alapítványokat neveztek el róla, és szobrokat emeltek neki. Hosszas betegeskedése alatt többször halálhírét költötték, ám a börtönben szerzett tüdőfertőzése és hajlott kora ellenére – egyesek szerint mert egy egész nemzet imádkozott éjjel-nappal érte – megérte 95. születésnapját.
A dél-afrikai apartheid elleni harc ikonikus alakja, Nelson Mandela politikai fogolyként 27 évet ült börtönben. 75 éves volt, amikor 1994-ben megválasztották államelnöknek. 67 évet töltött a köz szolgálatában – erre megemlékezve Dél-Afrika-szerte a lakosság 67 perces jótettel ünnepli a Mandela-napot, miközben a volt elnök még mindig a kórházban fekszik, bár családja és barátai nyilatkozatai szerint már jobban van. Országszerte tánccal, énekkel, karitatív akciókkal ünneplik a dél-afrikaiak politikai és spirituális vezetőjük születésnapját.
A Nobel-békedíjas volt politikai fogoly és a dél-afrikai apartheidellenes mozgalom történetét több kronológia, a BBC és más online források cikkei alapján állítottuk össze (lásd a linkeket).
Mandelának volt egy álma az ő szeretett Dél-Afrikájának, a „szivárvány-nemzetnek”: a sokféle afrikai etnikai csoport, az európai telepes-leszármazottak, ázsiai bevándorlók, félvérek mindannyian fivérei és nővérei, akik egy rasszizmus- és szexizmusmentes, modern államnak a polgárai. Más afrikai nacionalista vezetőkkel ellentétben, akik a gyarmati elnyomás ellen harcoltak, Mandela nem akarta a fehérek uralmát az afrikai feketékével felváltani, oly módon, hogy azok más csoportokat kihasználjanak.
A börtönben őreivel beszélgetve értette meg a megbocsátás fontosságát. „Sokáig gyűlöltem őket. Végül is fizikailag és érzelmileg bántalmaztak. Elválasztottak feleségemtől, szétszakították a családomat... de egy nap rájöttem, kőtörés közben, hogy mindent elvehetnek tőlem, mindent, kivéve az elmémet és a szívemet. Ezeket nekem magamnak kellene feladnom, és egyszerűen úgy döntöttem, nem fogom őket feladni” – nyilatkozta egy interjúban a kiszabadulása után.
Volt őreit meghívta elnöki beiktatására.
Elnöksége alatt minden hatalma meglett volna arra, hogy a fehérek dominanciáját drasztikusan visszaszorítva, fekete dominanciát érvényesítsen a gazdaságban, ám inkább egy fokozatosabb, befogadói stratégia híve volt – írják méltatói.
Sokan attól tartanak, Mandela álmát elárulták, és a szivárvány-nemzetre apokaliptikus jövő vár. A BBC például arról számolt be 2008-ban, hogy Dél-Afrikában még mindig hatalmasak a társadalmi különbségek, a szegénységben élő feketéknek pedig gyakran a fehérek válnak célpontjaivá. Ugyanígy a fehérek által dominált intézmények, munkahelyek stb. nehezen fogadnak be feketéket, még mindig működik a diszkrimináció, a megbélyegzés.
Ám a kontinens többi országával ellentétben a köztársaságban még mindig működik a törvények uralma, kialakulóban egy középosztály, amelybe a legmarginalizáltabb csoportokból is felkerülnek emberek, sokan hisznek még Mandela álmában – érvel az Africa Growth Initiative afrikai kutatókat tömörítő szakmai hálózat egyik tagja.
1918. július 18-án született Mvezoban, Kelet-Fokföldön Rolihlahla Dalibhunga Mandela néven, Gadla Henry Mphakanyiswa és Nosekeni Fanny gyermekeként, a Madiba királyi klán tagjaként. Törzsi neve, Rolihlahla „bajkeverőt” jelent. A Nelson nevet elemi iskolában kapta egy tanárától, aki nem tudta kiejteni tanítványa furcsa hangzású keresztnevét. Még 1919-ben apját egy fehér hivatalnok megfosztja földjeitől; 1927-ben, apja halála után a Thembu királyi család feje, Jongintaba Dalindyebo lesz a gyámja, aki gondoskodik arról, hogy a fiú kiváló oktatást kapjon.
A Fort Hare Egyetemről azonban 1940-ben eltanácsolták, mivel részt vett egy tüntetésen (amelyet egyes források szerint egy diáklány védelmében szerveztek, akit egy fehér tanár bántalmazott). 1941-ben egy megrendezett házasság elől Johannesburgba menekült, ahol 1942-ben befejezi az egyetemet, közben dolgozik, és itt kerül kapcsolatba az African National Congress (ANC) apartheidellenes mozgalom – ma Dél-Afrika vezető pártja – képviselőivel, és elkezd járni a gyűléseikre. Jogi képesítést szerez, megköti első házasságát, megalapítja az ANC ifjúsági ligáját 1944-ben.
Az apartheid 1948-ban válik hivatalos kormányzati politikává,
amikor a szavazati joggal rendelkezők, azaz a fehérek a rasszista Nemzeti Pártot juttatják hatalomra. Az ANC 1949. december 17-én elfogadja cselekvési programját, amelyben a civil ellenállást, bojkottokat, sztrájkokat, a hatóságokkal való együttműködés elutasítását szorgalmazzák. 1950. június 26-án a dél-afrikai kormány betiltja a „kommunista” pártokat és eszméket, azaz meghatározásuk szerint minden olyan politikai mozgalmat, ideológiát, amely az országban fennálló állapotokban bármilyen politikai, ipari, szociális, gazdasági változást akar elérni rendzavarás promoválása révén, vagy amely az „európai és nem-európai fajok közti ellenséges érzületet bátorítja”.
1952-ben az ANC kampányt indít az igazságtalan törvények ellen, Mandela az országos önkénteshálózat vezetőjeként utazgat Dél-Afrikában, hogy megszervezze az ellenállást. Még ugyanebben az évben letartóztatják, huszadmagával a kommunizmusellenes törvény alapján elítélik: kilenc hónap börtönbüntetést kap kényszermunkával, amiből végül felfüggesztett lesz. 1952-ben megnyitja Johannesburgban az első fekete tulajdonú ügyvédi irodát Oliver Tamboval közösen.
1955. június 26-án a Nép Kongresszusa és az apartheidellenes mozgalmak szövetsége az ANC-vel közösen elfogadja a Freedom Charter nevű dokumentumot, amely kimondja,
Dél-Afrika mindazoké, akik itt élnek, feketéké és fehéreké,
és egyetlen kormány sem követelhet autoritást, ha nem birtokolja a polgárok támogatását. 1956. december 5-én Mandelát és 150 társát letartóztatják és árulással vádolják. 1956-1961 között maratoni tárgyalássorozat következik, míg végül az összes vádlottat felmentik.
1959-ben az ANC-ből kiválnak az „afrikanisták”, és Robert Sobukwe és Potlako Leballo vezetésével megalapítják a Pánafrikanista Kongresszust (PAC). 1960. március 21-én a PAC által szervezett békés demonstrációt a rendőrség lőfegyverrel oszlatja szét Sharpeville-ben, 69-en halnak meg, legtöbbjüket hátból lövik le.
Erre reakcióképpen Dél-Afrika-szerte demonstrációkat, felvonulásokat, sztrájkokat szerveznek a feketék, és zavargások törnek ki. Március 31-én a dél-afrikai kormány szükségállapotot hirdet, letartóztat több mint 18 ezer embert, betiltja az ANC és más felszabadítási mozgalmak működését.
1961-ben az ANC-nek megalakul a fegyveres szárnya, Umkhonto weSizwe ("Spear of the Nation") néven, vezetője Nelson Mandela. Gandhi nyomán a megfutamodó gyávaság és erőszak közül az utóbbit választotta, ám ezen a kormányzati létesítmények elleni szabotázsakciókat értett. A kormányzati retorzióktól tartva Mandela illegalitásba vonul, hónapokig sikeresen menekül a letartóztatás elől, utazgat, többek közt
algériai szabadságharcosoktól kap gerillakiképzést.
Ám 17 hónap után, 1962. augusztus 5-én letartóztatják, felforgatással, sztrájkra való felbujtással vádolják; október 25-én öt évre ítélik.
Közben az ANC más prominens vezetőit is letartóztatják a hatóságok. Az 1963-ban kezdődött Rivonia-perben szabotázzsal és más bűncselekményekkel vádolják őket. 1964. április 20-án Mandela megtartja híres Nyilatkozat a Rivonia-perben című beszédét, amelyben megindokolja, miért folyamodott az ANC erőszakos eszközökhöz: egy demokratikus és szabad társadalom ideáljáért él, és abban reménykedik, sikerül megvalósítania, ám ha szükség, ez egy olyan ideál, amiért kész meghalni.
Június 12-én ítéletet hirdetnek: Mandelát és vádlott-társait életfogytiglanra ítélik. A Robben Island-i börtönben „D-kategóriás” rabként Mandelának havi egy látogatásra és havi egy levélre van joga. 1965-ben jelenik meg No Easy Walk to Freedom című könyve. 1969-ben a brit titkosszolgálat meghiúsított egy összeesküvést, amit a dél-afrikai hírszerzés tervezett: meg akarták szöktetni Mandelát, hogy aztán „szökés közben” lelőhessék.
1975-76 között Mandela az önéletrajzán dolgozik, amit egy szabaduló rabtárssal terveznek kicsempésztetni, ám a kézirat egyes elrejtett részeit a börtönőrök felfedezik és elkobozzák.
1976. június 16-án Sowetoban a dél-afrikai rendőrség az elnyomók nyelvének tartott afrikaans nyelv kötelező iskolai oktatása ellen eleinte békésen tüntető,
főleg gyerekekből álló tömegbe lőtt.
Felkelés indult, amelyben főképp feketék, de fehérek is életüket vesztették. A sowetói mészárlást az ENSZ Biztonsági Tanácsa is elítélte. Június 16. az ifjúság napja lett az apartheid utáni Dél-Afrikában, a BBC dokumentumfilmje 1997-ben ezt a dátumot úgy nevezte, „a nap, amikor az apartheid meghalt”.
1983. augusztus 20-án megalakult az Egyesült Demokratikus Front (UDF), amely mintegy 400 civil, egyházi, diák- és munkásszervezetet egyesített az apartheid elleni küzdelemre. 1985-ben az akkori elnök, Pieter Willem Botha felajánlotta Mandelának, kegyelmet ad, ha feltételek nélkül lemond az erőszakról mint politikai fegyverről. Mandela visszautasította az ajánlatot azzal, hogy amíg szervezetek vannak betiltva, milyen szabadság vár rá? „Csak szabad emberek tárgyalhatnak. Egy fogoly nem mehet bele szerződésekbe” – írta. 1988-tól egy másik börtönbe költöztették, ahol kevesebb tiltás volt érvényben, barátok és családtagok látogathatták.
1984-ben egy brit zenekar, a The Special AKA kiadja a Free Nelson Mandela című dalt, amiből világszerte sláger lesz, ám Dél-Afrikában betiltják.
1989-ben az előző elnök betegsége miatt Frederik Willem de Klerk lett Dél-Afrika elnöke, aki 1990. február 2-án bejelentette, a politikai foglyokat szabadon bocsátja, és feloldja az ANC és más mozgalmak betiltását.
11-én Mandela a nemzetközi sajtó élénk érdeklődése által kísérve kilépett a fokvárosi Pollsmoor börtön kapuján. Május 4-én az ANC és a kormány között elkezdődtek a tárgyalások az apartheidrendszer felszámolásáról,
a felek elkötelezik magukat a békés megoldások mellett,
augusztus 6-án az ANC katonai szárnya is felfüggeszti fegyveres harcát. 1991-ben Mandelát az ANC elnökévé választják.
1991. szeptember 14-én nemzeti békemegállapodást írnak alá 27 politikai szervezet és kormányszerv vezetői, és elkezdődnek a Codesa-tárgyalások (Convention for a Democratic South Africa). 1992. március 18-án a fehér szavazók 68%-os többséggel arra voksoltak, az elnök feladata véget vetni az apartheidnak.
Júniusban és szeptemberben azonban az ANC politikai ellenfelei lemészároltak több tucat embert Boipatongban, illetve Bishoban. Mandela ekkor azzal vádolta a kormányt, bűnrészes a mészárlásokban (utóbb nemzetközi vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, a rendőrségnek nem volt köze ezekhez).
Végül mégis visszatértek a tárgyalóasztalhoz, 1993. április 1-jén összeült a többpárti tárgyalófórum, ahol a szélsőjobbtól a szélsőbalig és a törzsi vezetőkig mindenki képviseltette magát. Ám a Dél-Afrikai Kommunista Párt vezetőjét
szélsőjobbos merénylők a tárgyalások alatt megölik,
hogy meghiúsítsák a folytatást. A pártvezetők nem engednek a zsarolásnak: a polgárháború küszöbén álló országnak békére van szüksége, és megállapodásra jutnak egy új alkotmányról, létrehozzák az Átmeneti Végrehajtó Tanácsot, amely kiírja a demokratikus választásokat. 1993. december 10-én Nelson Mandela és Frederik Willem de Klerk Nobel-békedíjat kap az apartheid felszámolásáért.
1994. április 27-én megtartják az első demokratikus választást, az ANC 62%-ot kap. Május 10-én beiktatják Dél-Afrika első demokratikusan választott elnökét, Nelson Mandelát. Ugyanebben az évben kiadja a No Easy Walk to Freedom bővített verzióját, a Long Walk to Freedom című önéletírást. 1995-ben az ország ad otthont a Rögbi Világkupának, amelyet az immár vegyes – fehér és fekete játékosokból álló – dél-afrikai csapat megnyer. A sportág korábban a gyarmatosítók játékaként volt elkönyvelve, de Mandelának sikerül a megbékélés és nemzetegyesítés szimbólumává emelnie a rögbit (ezt a mozzanatot örökíti meg Clint Eastwood filmje, az Invictus).
Mandela külpolitikájának is az emberi jogok és a demokrácia értékeinek promoválása volt a célja nem erőszakos eszközökkel, és egyik fő elve volt a többi afrikai országgal való diplomáciai és gazdasági szolidaritás fenntartása is. Ám elvei többször összeütközésbe kerültek a külpolitikai realitásokkal; például amikor elsőként hirdetett olajembargót Nigéria ellen, mert ott kivégeztek egy aktivistát, nem tudta érvényesíteni érveit kontinens-szinten, az intézkedés így lényegében hatástalan volt. Kongóban diplomáciai és nem katonai eszközökkel szeretett volna konfliktust megoldani, Lesothóban viszont Dél-Afrika mint „nagyobb testvér” meg akart akadályozni egy katonai puccsot, ami zavargásokhoz és 60 ember halálához vezetett – igaz, Mandela távollétében egyik minisztere döntött a beavatkozás mellett.
1994-ben a 13%-ot kitevő fehér lakosság birtokolta az ország földjeinek 86%-át és a javak 90%-át; a fehérek pedig átlagban tízszer kerestek többet, mint a feketék. Az apartheid éveiben az országot nemzetközi szankciók sújtották, emiatt a gazdaság stagnált, Mandelának tehát egy kisemmizett tömeget kellett felemelnie és ugyanakkor újraépítenie egy globálisan versenyképes gazdaságot.
Az ANC államosításban gondolkodott, ezért a külföldi befektetők és kereskedelmi partnerek hezitáltak. Mandela próbálta visszaszerezni az ország megbízható üzleti partner hírnevét, ugyanakkor megnövelte az oktatásra, egészségügyi ellátásra, lakhatásra és társadalmi kiadásokra szánt kormányzati kiadásokat, és konzervatív fiskális politikát folytatott, hogy csökkentse az adósságokat. Ezután egy második lépésben megkísérelte tovább liberalizálni a gazdaságot, ösztönözni a munkahelyteremtést, a befektetéseket, a kereskedelmet és a növekedést. Ezen intézkedések, bár teljes mértékben nem érték el hatásukat, vezettek oda, hogy az ország még mindig erős gazdasági tényező – méltatta a négyéves elnökség eredményeit egy másik, az Africa Growth Initiative keretén belül megjelent írás.
Mások szerint azonban nehéz örökséget hagyott hátra Madiba: egy új apartheidot, ahol a kisemmizettek továbbra is másodrangú állampolgárok. Ígéreteit sem tartotta be: az országot kiszolgáltatta a nemzetközi vállalatoknak, adómentességet biztosított nekik, a befektetésekből nem a lakosság profitált, hanem az ország elöljárói, virágzik a korrupció, hatalmas a szegénység, még nagyobb, mint 1994-ben – vádolja a volt elnököt Thomas C. Mountain dél-afrikai független újságíró. Szerinte azonban akkora a személyi kultusz Mandela körül, hogy lehetetlen feltárni az általa gyanított visszaéléseket, amiben a volt elnöknek és követőinek része lehetett.
Mandela 1999-ben már nem vállalt több elnöki mandátumot, utódja Thabo Mbeki volt (jelenleg pedig Jacob Zuma az elnök). Az idős emberjogi harcos utolsó éveiben főleg jótékonykodással foglalkozott, emberjogi, szegénység és AIDS elleni kampányokhoz adta nevét. 2004-ben jelentette be, hogy visszavonul a közéletből.
2007-ben, 89. születésnapján más emberjogi harcosokkal és volt vezetőkkel együtt megalapították Az Öregek (The Elders) csoportosulást, amely a világ előtt álló legnagyobb kihívásokkal kapcsolatban dolgoz ki megoldásokat. 2009-ben az ENSZ Közgyűlése július 18-át Nemzetközi Mandela-napnak nyilvánítja.
2011 elejétől Mandela egészségi állapota rosszabbodott, többször kórházba került. Visszatérő tüdőproblémáit orvosok szerint a börtönben töltött évek körülményei okozták, ugyanis a nyolcvanas években fogolyként megfertőződött tuberkulózissal.