2018. szeptember 22. szombatMóric
16°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Inkább fásult, mint harcias a hangulat Észak-Koreában

Kérdezett: Sipos Zoltán 2013. április 17. 11:26, utolsó frissítés: 16:05

A sztálinista országot megjárt Lukács Csaba két párhuzamos világról beszél: sokan éheznek, de feketén, drágán szinte minden kapható.


Hogyan lehet ma eljutni egy újságírónak Észak-Koreába?

Lukács Csaba: – Ma újságírónak gyakorlatilag lehetetlen eljutni Észak-Koreába, bizonyos kivételes alkalmakat leszámítva. Tavaly például száz kollégát hívtak meg a Nagy Vezér születésnapi ünnepségére. Azonban ezek a meghívások meglehetősen szelektívek: ők hívnak meg újságírót, nem a jelentkezők közül válogatnak. A program is meglehetősen kötött.

Viszont érdekes, hogy tavaly a kollégák számára korlátozás nélkül lehetővé tették az internethasználatot. Igaz, nem olcsón: egy brazil kolléganő mesélte, hogy az egy hét alatt 700 eurót fizetett a netes kapcsolatért, pedig nem lógott egész nap a hálón, csak este és reggel volt ideje megnézni a leveleit.

Én a mostani utam alatt próbáltam netkapcsolathoz jutni, egyszer száz eurót is ígértem az egyik kísérőmnek (aki a phenjani külügy dolgozója volt), ha posztolhatok egyet a Facebookra, de nem tudta megoldani. Külföldiek számára most gyakorlatilag elérhetetlen a világháló Észak-Koreából: valószínűleg megbánták a tavalyi, túl szabad internetelérést.


Kérdésedre visszatérve: újságíró csak fedve, valamilyen más színben juthat be Észak-Koreába. Én például immár harmadszor a magyar Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként kaptam vízumot.

Bár több az autó, közlekedési dugóktól nem kell tartaniBár több az autó, közlekedési dugóktól nem kell tartani


Nem rizikós ez? Például ha kiderítik, hogy újságíró voltál, és akkor a Baptista Szeretetszolgálaton bosszút állnak...

– Kétségkívül van benne rizikó. De én tényleg dolgozom a Baptista Szeretetszolgálatnak, és ezt a bécsi követségük is tudja. Persze valószínűleg azt is tudják, hogy van egy másik állásom is. Ugyanakkor ez egyfajta kényszer nekik: egyszerűen szükségük van arra az adományra, amit a humanitárius szervezet visz be nekik.

Az én feladatom a szeretetszolgálat útjainak dokumentálása, mert a donoroknak tudniuk kell, mire megy el a pénzük. Azt pedig északon is megértik, hogy támogatók nélkül nem tudunk segélyt vinni nekik. Így amíg betartom az íratlan szabályokat, nem bírálom a rendszert, a Nagy Vezért, a Kedves Vezetőt, valamint Bölcs Vezért, ahogy az épp hatalmon lévő Kim Dzsong Unt hívják, nincsen baj.


Mi volt az út célja?

– A szeretetszolgálat immár 13 éve jár be Észak-Koreába, rendszeresen meglátogatjuk a szarivoni kórházat, ahol egykor több váltásban magyar orvosok és ápolók dolgoztak, valamint a kórházzal szemben levő árva- és gyermekotthont.

Voltak teljesen új dolgok is: szervezetünk egyik specialitása a mozgássérült gyermekekkel való foglalkozás, a világhírű Pethő módszerre alapozva kialakítottunk egy úgynevezett FLAME programot, mely sérült központi idegrendszerű gyermekek rehabilitációjára alkalmas.



Többször is próbálkoztunk Észak-Koreában, azonban mindig azt a választ kaptuk, hogy náluk annyira tökéletes az egészségügy, hogy ott nem születnek sérült gyermekek. Hiába magyaráztuk, hogy ez lehetetlen: minél fejlettebb egy ország egészségügye, annál több sérült gyermek van, hiszen többen maradnak életben.

Tavaly radikális változás történt: megkerestek mindkét Koreából, hogy jönne két emberük, megnézni a magyar módszert. Kiderült, terveznek egy hasonló intézményt nyitni Phenjanban, és tőlünk kérnek szakmai segítséget a tanárok képzéséhez. Az intézmény egy hónapja nyílt meg, húsz gyermekkel, de további százan vannak várólistán.

Ezt mentünk el megnézni, illetve tárgyalni arról, hogy a szakembereink kimennek Phenjanba kiképezni a tanáraikat. Minden bizonnyal mi voltunk az első külföldiek, akiknek sérült gyermekeket mutattak Észak-Koreában. Sőt, fotózhattunk, filmezhettünk is az intézményben.



Hogyan kerültek a márkás sportcipők a csomagjaitokba?

– Amikor elkezdtük szervezni az utat, a bécsi követségük jelezte, hogy nagy az éhség az országban, és jó néven vennék, ha élelmiszeradományt vinnénk magunkkal. Ennek nagyon örülne az észak-koreai Országos Mozgássérült Szövetség, melynek a meghívására utaztunk.

Később jelezték, hogy fontos ugyan az élelmiszeradomány, de a szövetség még jobban örülne márkás kosárlabdacipőknek és -labdáknak. Nyilván teljesen véletlen, hogy ez a kérés közvetlenül Dennis Rodman látogatása után történt. Mi tudomásul vettük a megváltozott feltételeket, aztán a szövetségnek át sem kellett adni a cipőket: egyenesen a szállodába jött értük egy nagy fekete autó.


Csak nekem tűnik durvának, hogy egy diplomata jelzi: hozzatok élelmiszert, mert éhezünk? Hogyan lehet ilyesmit diplomáciai nyelven közölni?

– Sokan úgy vélik, hogy a jelenlegi konfliktus is egy ilyen jelzés: ha nem kapunk segélyt, támadunk. Ehhez képest sokkal civilizáltabb az egyenes beszéd. Azt régóta elismerik, hogy az imperialisták ármánykodásai, a nemzetközi gazdasági blokád és a természeti csapások következtében komoly élelmiszerhiány van az országban.

Ollóval nyírják a füvet a parkokbanOllóval nyírják a füvet a parkokban


Jelenleg 500 gramm gabona (rizs, búza, szója vagy ami van) járna a felnőtteknek, a gyermekeknek jóval kevesebb. Azonban gyakran nehézségekkel jár a fejadag kiosztása.


Sokak szerint Kim Dzsong Un bizonyos fajta nyitást hozott. Ez miben nyilvánul meg egy hétköznapi koreai számára?

– Legutóbb három éve jártam Észak-Koreában, az akkori állapotokhoz képest elég sok változás tapasztalható. Modern, a kínai városokban is látható acél-üveg épületek jelentek meg, sokkal több az autó az utcákon (igaz, közlekedési dugóktól még nem kell tartani), és elvittek egy amerikai típusú delfináriumba is, ahol telt ház előtt mutatták be a műsort, a műsorvezető pedig három percenként megköszönte az egyébként jelen nem lévő Kim Dzsong Unnak a nagyszerű létesítményt.


Tehát lassan létrejön egy olyan réteg, mely hozzájut bizonyos külföldi javakhoz? Honnan van nekik pénzük új autókra?

– Úgy tudom, hogy évekkel ezelőtt az állampolgárok – érzékelve az ország nehéz helyzetét – felajánlották a fizetésüket a pártnak. A párt ezt nagy tisztelettel elfogadta, de volt annyira rendes, hogy ezt a pénzt jegyek, utalványok formájában visszajuttatta a nép egyszerű fiaihoz. Így lett kajajegy, gumicsizma-utalvány, munkaruha-támogatás stb.



Kísérőnk szerint ez azóta változott: most már jegyek mellett pénzt is kapnak a dolgozók. Nem sikerült kideríteni, pontosan mennyit, de a több napig tartó barkochbából azt a következtetést vontam le, hogy ez az összeg nem több havi tíz dollárnál.

Az országban két párhuzamos világ van: a szállodában 128 wont adtak egy euróért. A feketepiacon egy euró 8 ezer won lett volna, de nekünk nem szabadott váltani. Egyszer – hosszas könyörgés után – tíz percre bevittek egy piacra, persze minden, fényképezésre alkalmas eszközt a kocsiban kellett hagynunk.

A piacon gyakorlatilag minden volt, húst, sőt, nyúzott kutyát is láttunk – a kekogi kedvenc csemege arrafele. Az árak viszont brutálisak, egy grillcsirke például 30 ezer won volt. Szóval elképzelhető, hogy a piacon valaki meggazdagodik.

Azonban sárga rendszámos (tehát magántulajdonban levő) autót nem láttam, az új autók mind állami rendszámot viseltek.


Hogyan lehet információt gyűjteni Észak-Koreában az egyszerű "körülnézek, feljegyezem" módszeren kívül?

– Ottlétünk teljes ideje alatt társaságban voltunk, a programunk pedig meglehetősen kötött volt. A városban nem lehet sétálni vagy a helyiekkel beszélgetni – kivétel, ha egy előre egyeztetett találkozóról van szó.



Alapvetően nyitott szemmel kell járni, és „olvasni kell a sorok között”. Erre mi megkaptuk a megfelelő tréninget Ceușescu Romániájában. Sok esetben szerencse kérdése is: jó időben kell lenni a megfelelő helyen.


Időről időre hallani lehet bíróság elé állított újságírókról. Ők túl merészek voltak?

– Nem tudom, nem ismerem ezeket az eseteket. Egyszer az én útlevelem is elvették a katonák, mert állítólag lefényképeztem őket. A gépemet is elvették – szerencsére nem volt semmilyen felvétel. De elég húzós félóra volt az életemben. Aztán sikerült elintézni – a módjáról nem mondhatok többet, de sokba került.


Van-e mód az országban uralkodó hangulat megbecsülésére?

– Öt nap sok idő, volt egy – szerintem reális – képünk a hangulatról. Az emberek nyugodtak, inkább fásultnak mondanám őket, mintsem feltüzelteknek. Fegyelmezetten dolgoznak mindenhol, elképesztően sokan dolgoznak mezőkön és városi parkokban. Ha azonban a tévét bekapcsoljuk, egészen mást látunk: harci retorikát, mozgósítást.


Sokan félnek attól, hogy a jelenlegi retorika egyfajta öngerjesztő folyamatot indít el, mely előbb-utóbb fegyveres konfliktust eredményez, függetlenül attól, hogy a vezetésnek valójában mi a szándéka.

– Én azt tartom aggasztónak, hogy a két Korea között megszűnt a kommunikáció: a forró drótot is elvágták. Így egy kis félreértésből is hamar kipattanhat egy komoly fegyveres konfliktus. Délen, a határtól nem messze van egy 24 milliós megapolisz, Szöul és vonzáskörzete.

Több ezer, egyszerre kilőtt lövedéket a legmodernebb rakétaelhárító rendszer sem tud egyenként leszedni, így hiába a déli-amerikai fölény, rengeteg civil eshet áldozatul egy esztelen háborúnak.


De mit nyerhet Észak ebből?

– A logikus gondolkodás nem mindig érhető tetten az országban.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS