2017. március 24. péntekGábor, Karina, Ders
26°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A „bátrak bátra” és testvérei: a három Földváry a szabadságharcban

Babucs Zoltán 2012. szeptember 15. 12:08, utolsó frissítés: 12:08

#i#Hullanak, ritkulnak, Elekes lecsúszik a lova nyergéből és… Jóságos Isten! Földváry él, föltolják a sárgára, hanem a lengyelek már fölkapták a zászlójukat, s rohannak vele vissza, a golyózáporban.#/i#


„Képzelj el egy kurta lábú, barna arcú kis embert, ki egy szemére vak, ki emellett mindig nagyon feltűnően öltözködik, ahogy csak szép férfiaknak volna szabad, és előtted áll Károly bácsi-m képe. – Első pillantásra rablónak tartanád, de ha ép szemébe nézel, annyi jóság és kedélyesség csillog benne, hogy elfelejted külsejét.”

Ezeket a sorokat gróf Leiningen-Westerburg Károly honvédtábornok írta feleségének arról az emberről, akit naplójában Magyarország első katonájának nevezett, aki az 1849. április 10-i győztes váci csata után kiérdemelte a „bátrak bátra” nevet és elterjedt róla, hogy nem fogja a golyó. Ő pedig nem volt más, mint a gyergyószentmiklósi születésű Földváry Károly, aki ikertestvérével és öccsével együtt vitézkedett a magyar zászló alatt 1848/1849-ben.

>> Történelem rovatunk korábbi írásai >>

A felfelé vezető úton


A Földváry testvérek akár egy Jókai regény hősei is lehettek volna, hiszen életútjuk gazdag volt igencsak kalandos fordulatokban, csúcsát pedig 1848/1849-es ténykedésük jelentette. Földváry Károly, Sándor és Lajos székely katonacsalád leszármazottai voltak, édesapjuk századosként került nyugalmazásra, édesanyjuk pedig egy horvát tábornok leánya volt.

Földváry Károly
Az 1809-ben született ikrek, Károly és Sándor katonai nevelőintézetben tanultak, majd a császári-királyi hadseregben szolgáltak. Földváry Károly négy évig, Sándor testvére 18 esztendeig ette a császár kenyerét, s mindketten gyalogos hadnagyként léptek ki a hadsereg kötelékéből. Öccsük, Lajos is követte példájukat, a 6. Württemberg-huszárezred főhadnagyaként 12 évi szolgálat után vetette le a mundért.

Földváry Károly Nyárádandrásfalván gazdálkodott igencsak kardos felesége, Thury Borbála oldalán, a teleket pedig Marosvásárhelyen töltötték. Ikertestvére harmincadi ellenőrként kereste kenyerét Debrecenben, Lajos öccsük a gazdálkodás mellett ügyvédkedéssel is foglalkozott.

1848 tavasza mindhárom Földváry életét döntő módon befolyásolta. Földváry Károly 1848 júniusának közepén állott be főhadnagyként a szegedi 3. honvédzászlóaljba, amelynek parancsnokságát 1849. március 28-án kapta meg. Földváry Sándor először a debreceni 10. honvédzászlóaljnál szolgált, majd őrnagyként az egyik szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóalj parancsnokaként ténykedett a Délvidéken.

Földváry Lajos katonai pályája kezdetben

meredekebben ívelt felfelé,

mint testvéreié. 1848 tavaszán a Pest-budai nemzetőrség egyik szervezője, 1848 nyarától az Országos Nemzetőri Haditanács gyalogsági osztályának főnöke volt. Honvéd őrnagyként egy pesti nemzetőr önkéntes zászlóalj élén küzdött a szerbek ellen. 1848 őszén előbb a kassai, majd a debreceni hadmegye parancsnoka volt. 1849. január 1-jén kapta meg ezredesi előléptetését, egyúttal kinevezték várőrségi csapatparancsnoknak Eszékre. Jelentős szerepet játszott abban, hogy a várőrség végül kapitulált a császáriak előtt.

„Fel a zászlóval magasra, Egész világ hadd láthassa...”

Az 1849. évi tavaszi hadjárat kezdetén Földváry Károly őrnagy volt és a legendás szegedi 3. (fehértollas) honvédzászlóalj parancsnoka. Akkor még senki sem gondolta erről a kis, fél szemére vak emberkéről - akit Damjanich tábornok évődve csak „Cigánynak” hívott -, hogy két ízben is személyes bátorságán áll a magyar fegyverek becsülete.

Először Tápióbicskénél hívta fel magára a figyelmet, ahol a vesztésre álló Klapka György tábornok vezette I. hadtest támogatására megérkezett Wysocki-hadosztály régről rivális két, legendás hírű zászlóalja, a szegedi 3. és a kassai 9. (vörössipkás) honvédzászlóaljak katonái gyakorlatilag egymásnak estek a Tápió keskeny hídjánál, versengvén az átjutás dicsőségéért. A helyzetet Földváry Károly őrnagy oldotta meg azzal, hogy a hídra lovával felléptetve kiragadta a 9-esek zászlótartójának kezéből csapatzászlajukat.

„Nos, egyesülten előre!”

– kiáltota, így a két zászlóalj haragját félretéve, dacára a rendkívül heves gyalogsági puskatűznek, a lovát vesztett őrnagyot követve, fergeteges szuronyrohamot hajtott végre a hídon. Ezért még a csatatéren megkapta alezredesi előléptetését, s pár nappal később törzstiszti atillájára tűzték a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.

Görgey Artúr tábornok Földváry őrnagy bátor tettét is megörökítette visszaemlékezéseiben: „(…) a 3. és 9. honvédzászlóalj pedig két irányból a hídnak tartott. Csatáraink a már a folyó innenső oldalára is előrenyomuló ellenséges csatárrajt első rohamra visszakergették a túlsó partra. Vetélkedve indultak ezután a nevezett zászlóaljak csapatai zárt rendben a híd visszahódítására; de ahelyett, hogy átrontottak volna rajta, a híd innenső végénél, amint összeértek, versengésből összekaptak. A 9. honvédzászlóalj a 3. honvédzászlóaljtól, és fordítva, erőszakkal el akarta vitatni az elölrohanás tisztességét. Szerencsére a 3. zászlóalj parancsnoka hirtelen véget vetett a nemes vetélkedésnek egy hősi rögtönzéssel. Gyors elhatározással kezébe ragadta a 9. zászlóalj zászlaját, az ellenséges kartácstűzön keresztül átvágtatott vele a hídon, s a következő pillanatban a haragos zászlóaljak együtt rohantak utána – a maga vitéz őrnagyának a 3., a maga zászlajának a 9. honvédzászlóalj.”

Hat nappal később – április 10-én – Vácnál nem volt kegyes az időjárás a honvédekhez. A csúnya, esős időben Damjanich tábornok vezette III. hadtest támadása elakadt a város déli bejáratánál lévő Gombás-patak barokk hídja előtt, amelyet még idejekorán lezárt Götz tábornok gyalogsága.

A patthelyzeten Földváry Károly alezredes – immáron dandárparancsnokként – kívánt változtatni, aki tápióbicskei bravúrját akarta megismételni és megpróbálta kiragadni a híd előtt megakadt lengyel légió zászlótartójának kezéből annak hadijelvényét. Ám Leon Drezinski hadapród görcsösen kapaszkodott a zászlórúdba, s azt nem akarta semmiképp sem elengedni.

Miért nem adta át a lengyel zászlaját?

Emlékezhetünk arra, hogy Tápióbicskénél Földváry a 9. honvédzászlóalj zászlajával lelkesítette rohamra a honvédeket. A zászlótartót, mivel esküjét megszegte – hiszen csak élete árán válhatott meg a hadijelvénytől –, április 6-án főbe lőtték, így Drezinski hadapród semmiképp sem kívánt erre a sorsra jutni.

Az első lovat ekkor lőtték ki Földváry alól. A „bátrak bátra” azonban kikászálódott hátasa alól, majd segédtisztje lovára pattanva a 3. honvédzászlóalj zászlajával kezében vágtázott fel a hídra. A 3-asok elhűlve figyelték parancsnokukat, akinek újabb lovát másodpercek leforgása alatt kilőtték alóla. Földváry a csodával határos módon ezúttal is sértetlen maradt – bár a csata után a fehértollasok zászlaján és Földváry egyenruháján 25 golyó ütötte lyukat számoltak össze. Ezen a halálmegvető bátorságon még a császáriak is elcsodálkoztak, olyannyira, hogy Brandenstein százados, a hidat védő 12. vadászzászlóalj parancsnoka, elfelejtett tüzet vezényelni. Ezt használta ki az időközben beérkező 9. honvédzászlóalj és rohammal bevették a hidat.

Somogyváry Gyula A tűzoszlop című történelmi regényében így emlékezett meg Földváry Károly váci bravúrjáról: „(…) kiugrat az utolsó kápolna elől Földváry Károly. Csontos, inas pejlova ijedten táncol alatta, ám a cigányképű emberke odatáncoltatja a lengyelek zászlótartójához, kiragadja a zászlót a lengyel őrmester kezéből, és „előré!”-t üvöltve indul meg vele a hídnak.

Őrült! A hősiesség őrültje! Istenkísértés!

Zuhog a tűz… A lengyelek kuporognak, lapulnak, és még így is hullanak, mint a pelyva, s nem mozdulhatnak, mert helyükhöz szögezi őket az öldöklő puskatűz…

Mit akar Földváry? Hiszen ennek nincs semmi értelme!

Lám! Ott van, ni! A csontos pejló felkapja a fejét, féltrédre rogy, oldalt zuhan, és zuhan vele a lovasa is, és zuhan vele, a sárba, a zászló is…
Abban a szempillantásban gomolyag támad körülötte, néhány lengyel, egy tiszt meg a zászlótartó, előrerohan, de előbb ér oda Elekes, a kis sárga kancán; körülötte a megvadult hármas honvédek… Hullanak, ritkulnak, Elekes lecsúszik a lova nyergéből és… Jóságos Isten! Földváry él, föltolják a sárgára, hanem a lengyelek már fölkapták a zászlójukat, s rohannak vele vissza, a golyózáporban.

- Földváry! Földváry! – ordítjuk őrjítő aggodalommal. De a kis Cigány ma fejébe vette, hogy ölre megy az ezerfejű halállal, odainti magához az utolsó kápolna mögül a hármasok zászlótartóját, és bal kezébe föllöki a percenként újabb lukaktól rongyosodó zászlót a magasba, és üvölt a hármasoknak:

- Előre!

Körülötte már alig van valaki talpon, de a hármasok most, mint a vihar, rohannak ki balról az útra, s a hősiesség eszeveszett szilajságával mennek a nagy szökésekkel előrevágtató, zászlós lovas után…

A hármasok ráözönlöttek az útra… bőgve rohannak előre… Földváry sárgája szinte már a hídra ér… a vadászok tüze zavarossá válik, már nem össztűz, csak nagyon gyors egyestűz… és – őrület! Megint lehanyatlik a zászló… A kis sárga a földön hempereg… s a hármasok úgy bődülnek föl, mint valami bikacsorda… Merő tömött sodrú özönlés az egész út. És: csoda! Hihetetlen csoda! Földváry talpra szökik, magasra löki a zászlót, gyalog rohan a hídra, a vadászok tüze dermedten némul el, és a hármasok, a kis Cigánnyal az élükön, mindent elsöprő „Hajrá!”-val ömlenek át a hídon!

Szörnyű volt! Csodálatos volt! Fölséges volt! Ez a kis ember a hősök hőse, le brave des braves, Magyarország első katonája…”

Földváry Sándor
Lehet abban némi igazság, hogy az ikrek térben és időben elválasztva, de egymástól függetlenül is ugyanúgy cselekszenek. A tápióbicskei csata előtti napon a szenttamási sáncokat rohamozták a délvidéki honvéd csapatok. A védművek bevételében oroszlánszerep jutott Földváry Sándor őrnagynak, aki nem törődve az ellenséges kartácszáporral, alakulata zászlaját magához ragadva tört be elsőként az ellenség állásaiba. Haditettéért ő is megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályát.

„Önre nemzetünk büszke (…)!”

A fenti szavakat – nem feledvén Földváry 1849-es hőstetteit - tizenhárom esztendővel később Kossuth Lajos írta, amikor Földváry Károly ezredes hozzálátott az itáliai magyar légió újjászervezéséhez. Ám addig történt egy és más a „bátrak bátrával”.

A tavaszi hadjárat során tanúsított helytállásáért 1849. május 17-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend II. osztályát. Az adományozás indoklása így szólt: „Alezredes úr függetlenségi harczunk nehéz ideje alatt vívott majd minden csatában nemcsak részt vett, hanem azokban magát erélyes hadiműködései, rettenthetlen, mondhatni oroszláni hősies bátorsága és vitézsége által mindenütt, de különösen a folyó évi ápril 10-én történt váczi csata alkalmával, – mikép is, mint a derék 3-ik zászlóalj parancsnoka előbb a lengyel légió, későbben saját zászlóalja lobogóját megragadva, bámulatos hidegvérűséggel a legsűrűbb fegyver- és röppentyűtűz között elébe rohant a Duna partján ostromló csapatoknak, s ez által az ütközet eldöntője és a véres nap hőse lőn, sőt bajtársaitól általánosan a legvitézebb harczfiul ismertetett el (...)”

A nyári hadjárat alkalmával a III. hadtest egyik gyalogos hadosztályát vezette, s a szabadságharc végnapjaiban, augusztus 4-én lépett elő ezredessé. A világosi fegyverletétel után Aradon 1849. november 5-én halálra, végül kegyelemből 18 esztendei várfogságra ítélték, ám 1850 júniusában kegyelmet kapott. Ikertestvére, aki 1849 nyarán a 104. honvédzászlóalj, majd a IV. hadtest dandár-, végül hadosztályparancsnoka volt, szintúgy 1850 nyarán szabadult fogságából.

Földváry Lajos
A három Földváry testvér közül Lajos – a család „fekete bárányaként” – 1857-ben osztrák, később magyar bárói címet nyert el, s 1881-ben hunyt el a Fejér vármegyei Pettenden. Sándor is visszavonultan élt, a kiegyezés után a Borsod vármegyei honvédegylet tagja volt, egyúttal az apátfalvi kőedénygyár igazgatója. 1868-ban halt meg Pesten.

Természetszerű, hogy a legkalandosabb utóélete a Damjanich tábornok által „Cigánynak” becézett Földváry Károlynak jutott. Miután belekeveredett a Mack-féle székelyföldi összeesküvésbe, letartóztatták. Két év vizsgálati fogság után internálták Salzburgba, később Pestre. Az önkényuralmi zaklatások miatt 1859-ben hagyta el Magyarországot, s bekapcsolódott a magyar emigráció munkálataiba. Hamarosan fontos megbízatást kapott Kossuthtól, mivel a „risorgimento” harcaiban részt vevő itáliai Magyar Légió parancsnokságával bízták meg, amely ekkor a bomlás jeleit mutatta.

Kossuth 1862 decemberében ezeket a sorokat intézte Földváry ezredeshez: „S nem volna magyar, nem katona, ki a hazát és a szabadság szent ügyét Ön vezénylete alatt szolgálva, féltékenyen nem iparkodnék – magasztos becsületérzés és rend, fegyelem, vitézség által, - hős vezére hírnevének méltó osztályosává emelkedni.” A későbbi Magyar Segélysereget 1867-ben történt feloszlatásáig vezette, s az olasz király elismerése jeléül a Szent Lázár és Mauritius rendek nagykeresztjével tüntette ki.

Földváry Károly 1867. június 6-án tért haza, a Deák-féle politikai elveket vallva lépett be a pesti honvédegyletbe. Később Cegléden élt visszavonultan, ám egy hírtelen szívroham 74 esztendősen elragadta az élők sorából. A „bátrak bátrát” Cegléden temették el, hősies tetteit nem csak kortársainak naplóbejegyzései őrizték meg, hanem a hálás utókor emlékezete is, hiszen például Eger és Vác is díszpolgárainak sorába vette fel, országszerte utcákat, tereket neveztek el róla, emléktáblákat avattak tiszteletére, s van székelyföldi magyar katonai hagyományőrző csoportosulás is, amely az ő nevét viseli.




VilágRSS