2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hogyan "emlékeznek" a mai fiatalok 1956-ra?

Cselényi Emese 2011. november 05. 15:10, utolsó frissítés: 2011. november 07. 13:16

A fiatalok többsége számára a forradalom már történelemként konstruálódik, ugyanakkor az események emléke még korántsem szilárdult meg a kollektív emlékezetben.


Az ’56-os forradalom évfordulójának közeledtével egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogyan jelenik meg a rendszerváltás után szocializálódott fiatalok körében az 1956-os forradalom emlékezete. Az elemzés kiindulópontjául szolgáló interjúkat a Terror Háza Múzeum munkatársai készítették a Sziget Fesztiválon 2006. augusztus 9. és 15. között a „Mi a közös a Sziget és a Terror Háza Múzeum között?” címmel meghirdetett programjuk keretében. A feltett kérdésekből megtudhatjuk, hogy a 16-34 év közötti fiatalok mit tanultak az iskolában ’56-ról, mit meséltek a családban a szüleik, nagyszüleik a forradalomról, illetve ők hogyan értelmezik az eseményeket.

1956 emlékezete szempontjából nem lehet egységes keretben szemlélni a társadalmat. Míg 1956 feldolgozása felülről irányítottan tabusított, addig mikroszintről nézve 1956 személyes tapasztalatnak minősült, és tapasztalatok feldolgozása is csak személyesen, és nem nyilvánosan történhetett meg. Voltak olyan családok, ahol az emlékezés a Kádár-korszak egésze alatt jelen volt, míg mások tabusították az eseményt vagy azonosultak az ellenforradalmi narratívával.

Ezért a család volt az a szféra, ahol a gyermekek hallhattak a politikai rendszer által közvetített és megkívánt uralkodó nézetekkel ellentétes véleményt is.


A kommunikatív emlékezet terepe: a család



A forradalom emlékeinek átadásában a család meghatározó szerepet tölt be. Azonban a fiatalok „visszaemlékezéseiben” az emléket átadó generációk (szülők-nagyszülők) közötti tapasztalati és konstrukciós különbségek is megfigyelhetők.

Az interjúalanyok által felidézett családi emlékekben a forradalom eseménye egyértelműen negatív érzelmi viszonyulásokkal telített normatív értelmezési keretben jelenik meg, a félelem, kiszolgáltatottság élményével párosulva, melyet egyrészről az orosz csapatok megjelenése és ezáltal a még közeli háború élményének felidézése okozott. A drámai események felidézésére a vizualitás mellett az erős negatív érzelmi töltet volt a jellemző, mert a forradalom leverése után kialakult társadalmi és politikai környezetben bizonyos esetekben gyakori zsarolási potenciállá és fenyegetéssé vált az „ellenforradalmári” bélyeg. Ezekben a családi emlékekben a forradalom megítélésével kapcsolatban nem a társadalmi szolidaritás, az összefogás a domináns történetmesélési szervezőelem, hanem a személyes konfliktusok, és ellenérzések.


Nagyszülők és a szülők emlékezete

Más volt a forradalom megítélése, ha az emlékeket hordozók gyermekként élték át az eseményeket. A nagyszülők (azaz az a generáció, aki a II. világháborút is átélte), inkább konkrét eseményként és történetként konstruálta meg a történetet, míg a szülők (azaz a második generáció, aki a háborút még nem, de a forradalmat már gyerekfejjel átélte) emlékeiben az események öntudatlan átélése, az azokkal való sodródás dominált.

„Végül is apukám megemlítette azt, hogy vele mi történt a forradalom alatt. Ő akkor volt 14 éves, és éppen akkor, amikor kitört a forradalom moziba ment volna a bátyjával, de hát a moziba nem jutott el, mert a csőcselék felforgatta a falut, felgyújtották a tanácsházát, és apukámat fejbe vágták egy biciklipumpával. (Renáta, 29 éves, Szeged)

Ebben az elbeszélésben a forradalom úgy jelenik meg, mint a csőcselék elszabadulása, - az „ellenforradalomról” kiadott hivatalos Fehér könyv történetkonstrukcióját követve - arról viszont már az interjúalanynak sem volt információja, hogy pontosan kiket is ért az emléket átadó csőcseléken, hiszen valószínűleg gyermekként megélve ő maga sem tudta. Vannak azonban családok, ahol az események megítélése eltért a két generáció között: a szülők és a nagyszülők értelmezése nem esett egybe. Míg a nagyszülők elfogadták, belenyugodtak a rendszer működésébe, addig a szülők, később kritikával viszonyultak hozzá.

Tüntetők 1956Tüntetők 1956

Azonban az interjúalanyok számottevő része nem hallott a családban a forradalomról, ennek több oka is lehet: egyrészt a család nem volt közvetlenül érintve, vagy érintve volt, de nem lehetett róla beszélni. A szülők gyakran meg akarták óvni gyermeküket, nehogy elszólja magát az iskolában.


A forradalom megélt emlékezetének átadása


Szintén más aspektusból jelenik meg a forradalom a családi emlékezetben, ha a családtag a konkrét események részese volt, ekkor az emlék átadása az egész forradalmat történeti összefüggésbe helyező és értelmező narratívával párosult. Az alábbi történetben a nagyapa egész életútja feltárul, a forradalom kirobbanásától az emigrálási kísérleten keresztül a megtorlásig: „Nekem ’56-tal kapcsolatos emlékeim első kézből vannak, és ez szerintem a korosztályomra abszolút nem jellemző, tehát akinek nem voltak ott a nagyszülei, annak még tőlük sem lehet információja. …Az nagyon megmaradt, hogy állítólag ő nem volt jó forradalmár, mert november 4-én ment először és akkor kapott puskát. De hát akkor már vége volt! Talán egy kicsit szégyenkezve mesélte, furcsa volt, hogy ő, ambíciókkal teli egyetemistaként kiment, hiszen azért lehetett egyetemista, mert népi-paraszti származású volt,(…) de tanulhatott. És végül is nekik köszönhette, hogy egyetemista lehetett abban az időszakban, és hát gyakorlatilag ő a rendszernek egy haszonélvezője. Vagy nem is haszonélvezője, mert haszonélvezője a kommunista káderek voltak és a párttagok, mondjuk nem minden párttag, de a felső vezetés. (…) Számomra az elbeszélésében az volt a megkapó, (…) hogy nem mi csináltuk a forradalmat, egyetemisták, hanem a pesti srácok. (…) Nekik, egyetemistáknak már volt vesztenivalójuk, volt elképzelésük a jövőről, vagy voltak ambícióik. Lehet, hogy 23-án, amikor elindultak a Műegyetemről, ott voltak a tömegben, de akkor már nem, amikor lőni kellett. Egy rakás gyerek harcolt, azok csinálták a forradalmat. Viszont utána érdekes módon azt mondta, hogy neki ebből elég és disszidálni akart. Nem is olyan rég mesélte nekem azt a történetet: apja sofőr volt, akit '57 tavaszán megkért hogy vigye el nyugatra. Abban egyeztek meg, hogy valameddig elviszi az apja, majd egyedül folytatja útját. El is mentek együtt a határig, ott elbúcsúztak, és nagyapám elindult nyugat felé. Mások is meg akartak szökni, együtt indultak útnak talán egy búzamezőn keresztül. Egyszer csak a katonák észrevették, hogy Ausztria fele többen át akarják lépni a határt. Nagyapámék tudták, hogy lőni fognak, mindenki elbújt, nagyapám bebújt egy kukoricabálába, de végül kénytelen volt megadnia magát. Bíróság elé is állították, de nem kapott büntetést, nem ítélték el. De ennek ellenére mégis fizikusként kapott állást, nem tört meg a pályája, sőt, elég szép karriert futott be.” (Gábor, 23 éves, Budapest)

BarikádBarikád

Akkor a rendszerrel való elégedetlenség, a reményvesztettség és a megtorlástól való félelem több mint 200.000 embert ösztönzött arra, hogy elhagyják hazájukat. A nagyapa az édesapja segítségével eljut a határig, a disszidálási kísérlet azonban nem sikerült. A felelősségre vonás és a bírósági tárgyalás nem vont maga után komoly megtorlást. Így a nagyapa számára sem maradt más lehetőség, mint kiegyezés a rendszerrel.

Arra a kérdésre, hogy „mit gondolsz, miért tört ki a forradalom, a nagyszüleid mit meséltek erről?” az interjúalanyok emlékezetében társadalmi kontextushoz kötötten, egyértelműen az akkori életviszonyok negatív megítélésén alapult, és a társadalmi igazságtalanságokra adott társadalmi válaszként tükröződött. Máshol pedig a hatalom és a nép szembenállásának absztrakciójára támaszkodva, az uralom, elnyomás toposzaival élve, mintegy megkonstruálva azt az életvilágot, amelyben az ellenállás, mint univerzális érték megvalósult.


Az iskola, mint a kulturális emlékezet terepe


Az oktatás azért kiemelt jelentőségű elemzési szempont, mert a családi emlékekkel szemben, az iskolában megjelenik a hivatalosan elvártaknak megfelelő emlékezet, amely már kész történeti narratívákban ölt testet. Ez azért fontos, mert az iskolában a történelem elsajátításával alakul ki az a történelmi tudás, az a reprezentációs forma, amely a kollektív identitás és nemzettudat fenntartásában nélkülözhetetlen. A történelmi ismeretek elsajátítása mellett az iskolában zajló ünnepek, megemlékezések teszik magától értetődővé a társadalomban érvényes tradíciókat.

Amikor az interjúalanyoknak az iskolában tanultakról kérdezték ’56 kapcsán általában az alábbi értelmezési keretbe foglalták iskolai tapasztalataikat: az egyes interjúalanyok más-más okokkal indokolták, vagy magyarázták a forradalomról szóló hiányos tudásukat, de legtöbbször valaki másra vagy valamilyen külső tényezőre hárították ennek felelősségét. Az elbeszélők töredezett tudása ilyen értelemben az adott politikai, társadalmi rendszer és ezek uralkodó tudásformáit átadó intézmény: az iskola „hibája”, vagy maradványa. Voltak, akik az ’56-os eseményeket csak érintőlegesen tanulták, így a tudásuk is csak érintőleges volt, ezt egyes esetekben azzal magyarázták, hogy már kifutottak az időből.



galeria_3890.JPG
A forradalom szimbóluma, a lyukas zászló
galeria_3891.JPG
Barikád 1956
galeria_3892.JPG
Tüntetők
galeria_3893.JPG
Utcakép
galeria_3894.JPG
Utcakép

„Hát, azt kell, hogy mondjam, hogy nem tanultam róla, mert ’94-ben érettségiztem, akkor még csak a II. világháborúig vettük a magyar történelmet, úgyhogy azt kell hogy mondjam, hogy ezt sajnos kihagytuk.” (Krisztián, 30 éves, Budapest)

Volt olyan eset, ahol tanulták ugyan, de a tanár elfogultságára, elhallgatására hivatkoztak, arra hogy az eseményeket „nem rendes mértékben” tanították. „Az ’56-os forradalomról csak érintőlegesen tanultunk, természetesen el kellett menni moziba megnézni a Szamárköhögés című filmet, aminek a lényegéből akkor semmi nem jött le… Nálunk, a gimnáziumban okosan szét voltak választva a történelemórák. (…) amikor a tananyaggal a XX. századhoz érkeztünk, meglepő hallgatásba burkolózott a dolog.” (Tamás, 24 éves, Budapest)

A köztudatban a forradalom eseményeinek iskolán keresztüli átadása kapcsán megjelenik az a tudat, hogy a rendszerváltás után újrakonstruálják az átadandó kanonizált tudást. Azok az elbeszélők, akik arról számoltak be, hogy elegendőnek tartják az iskolában tanultakat ’56-ról kiemelték, hogy ez nagyban a tanárok hozzáállásának volt köszönhető, vagy annak, hogy már rendelkezésükre álltak azok a tankönyvek, amelyekből már egy egységesebb, objektívebb képet nyerhettek a forradalomról.

Többeket arra ösztönzött az iskolai oktatás elfogultsága, tabusítása, elhallgatása, hogy felnőtt fejjel utána járva, informálódva, újraírja, átértékelje az eseményeket. Felépítse saját egyéni diskurzus világát az ötvenhatos eseményekről és maga döntse el, hogyan értelmezi, miképpen viszonyul hozzá. Ez az informálódás több csatornán valósulhatott meg. Az egyik közvetítő médium a család, azaz a családi emlékezet volt, ahol viszont erre nem volt lehetőség, ott maradtak a történelmi témájú könyvek, illetve a filmművészet és az irodalom.

„Kolozsváron nőttem fel, 1990-ben érettségiztem, magyarul az országgyűlési választások előtt egy szót nem tanultunk ’56-ról, sőt még a magyar történelemről sem. Amit a történelemnek erről az időszakáról tudok, azt magánszorgalomból és különböző könyvekből tudom.” (Zsigmond, 30 éves, Erdély)

Az interjúk elemzése rávilágított arra, hogy a fiataloknak a család által átadott kommunikatív emlékezet és az oktatásban kanonizált tudásként átadott kulturális emlékezet által megkonstruált forradalomképére a töredezettség, ellentmondásosság a jellemző, melynek oka, hogy ugyan még élénken jelen van a forradalmat átéltek személyes emlékezete, azonban megkezdődött az esemény múlt általi birtokbavétele. A fiatalok többsége számára a forradalom már történelemként konstruálódik, melyre visszagondolva a nagy nemzeti narratívák, és azok toposzai jelenítődnek meg, ugyanakkor ez még korántsem szilárdult meg a kollektív emlékezetben.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS