2017. aug. 22. keddMenyhért
26°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Judícium, 1944.

Filep Tamás 2011. augusztus 27. 11:30, utolsó frissítés: 11:56

1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. A megszállás utáni politikai döntések komoly dilemma elé állították a korszak magyar politikusainak egy részét.


1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. A német megszállás utáni politikai döntések (a zsidósággal, a politikai elittel, sőt akár a civil lakóssággal szembeni bánásmód stb.) komoly dilemma elé állították a korszak magyar politikusainak, közéleti szereplőinek egy részét. E rövid írás a korszak két visszaemlékezője, Fenyő Miksa és Vladár Gábor emlékiratai (Fenyő Miksa: Az elsodort ország. II. Vladár Gábor: Visszaemlékezéseim.) alapján mutatja be e rövid, de annál mozgalmasabb történelmi időszak vívódásait, szörnyűségeit, ellentmondásait, az önnön paródiájává züllesztett magyar jogi rendszert.

A rovat korábbi írásai itt olvashatóak!


Fenyő Miksa
Fenyő Miksa naplóföljegyzése

Fenyő Miksa, Ady és Móricz Zsigmond barátja, a Nyugat egyik alapítója, a Magyar Revíziós Liga végrehajtó bizottságának tagja, aki 1938-ig a Gyáriparosok Országos Szövetsége ügyvezetői igazgatói tisztét is betöltötte, 1944. március 19-én, Magyarország a náci Németország által történt megszállásának napján illegalitásba vonult.


Ezekben a napokban a kész listákkal Budapestre érkező Gestapo-kirendeltség letartóztatta az utóbb megszerveződő ellenállás számos potenciális vezetőjét – hogy csak Fenyő baráti köréből említsük néhányukat: a kisgazdákhoz tartozó Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Rassay Károlyt és gróf Apponyi Györgyöt, a liberális Magyar Szabadság Párt vezetőit, illetve Chorin Ferencet és Kornfeld Móricot, a gazdaságpolitika fontos tényezőit. Mások, például Kéthly Anna, Barankovics István és Tildy Zoltán, szökésben voltak. Fenyőre egy idő után "származási okokból" is rájárt volna a rúd, ekkor azonban, mint a német érdekekkel szemben álló gazdasági kulcsszereplőre fájt a Gestapo foga.

Tíz hónapig bujkált. Az ebből az időszakból származó naplójegyzetei a korszak legfontosabb forrásai között tartandók számon. Ahhoz képest, hogy a függetlenségpárti lapokat a megszállás napjaiban betiltották, s hogy Fenyő elszigeteltségében alig találkozhatott olyanokkal, akik friss, hiteles, ellenőrzött információk birtokában lehettek, a még engedélyezett, jórészt szélsőjobboldali lapok s a kintről, az utcáról beszűrődő információk alapján szuggesztív, megdöbbentő – de szarkasztikus – képet sikerült fölvázolnia az infernóról, amely '44 márciusában kezdődött. Minden fontos hírt aprólékosan följegyzett, és a legtöbbször kommentálta is őket.

Amikor Fenyő elkezdte írni a naplóját, már lassan a végéhez közeledett a vidéki zsidók bevagonírozása és az országból való kiszállítása. A naplóíró számára nem volt kétséges, hogy a deportálás a halált jelenti az elhurcoltak számára. A német megszállás után hivatalba ültetett kormánynak, Sztójay Döme kormányának egyik fő céljaként Fenyő a zsidótlanítást, sőt, a zsidók kiirtását látta; így logikusnak gondolta, hogy az állami szervek is e cél szolgálatába állnak.

Következetlennek, képmutatónak, álszentnek tartotta tehát, hogy azokra, akik végeredményben ugyanezen cél szolgálatában saját szakállukra ölnek meg zsidókat, mégis lesújt a jog ökle. 1944. július 1-jén többek között egy bírósági hírt jegyzett föl naplójába "a szépség, jóság, igazság korszakából", mely szerint négy ember (gondolom, eleve alvilági elemek) egy női felhajtójuk segítségével zsidó nőket csábítottak a lakásukra azzal az ígérettel, hogy pénzért vidéken elbujtatják őket. Védenceiket, miután pénzüket megszerezték, agyonverték és feldarabolták. "A dolog kitudódott, és a szerencsétleneket nyilván halálra ítélik. Ahelyett hogy signum laudist kapnának" – noha csak levonták azokat a következtetéseket, amelyek a hatóságoknak a zsidókkal kapcsolatos magatartásából levonhatók.

A gyilkosságok végrehajtóira sejthetően kötél vár, s ez "justizmord lesz, hacsak nem akad egy Voltaire vagy Zola, aki kiáll érettük". "Annak a három szerencsétlen zsidó nőnek előbb még csendőrkézre kellett volna kerülnie, aztán internálótáborba, aztán marhavagonba, s ha ott el nem pusztulnak, akkor valahol Ausztriában vagy Lengyelországban egy maguk által ásott gödör partján legéppuskáztatnia vagy gázkamrában megfulladnia. S most ezek [...] mindent elrontottak. Azonkívül, elvontak Hitler elől három, őt jogosan megillető áldozatot"- olvashatjuk a naplóban.

Fenyő itt egységesnek, a legapróbb részletekre kiterjedően központilag irányítottnak tételezi az akkori magyar állam összes intézményének minden egyes megnyilvánulását – a már-már mitikus magyar jogászi szemlélet a deportáló-vonatok hátterében már önnön paródiájába vált, az említett igazságügyi eljárás a szöveg értelmezési keretében hátborzongató. A bírói és az ügyészi kar azonban nem volt azonos azzal a körrel, amely magyar részről a zsidók drámájának beteljesítéséhez asszisztált, sőt éppen Fenyő munkáiban is van arra vonatkozó utalás, hogy voltak, akik a hátukkal tartották a jog porba omló épületét. Más-más hátterű, eltérő indítékú cselekvések gyakran egymás ellenében hatottak.


Baranyai Lipót, a konok

Fenyő Miksa két és fél évtizeddel később, az emigrációban, egyik írásában emléket állított Baranyai Lipótnak, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökének, aki mindvégig ellenállt a Harmadik Birodalomból érkező nyomásnak, amiért aztán 1943-ban le is kellett mondania posztjáról. A magyar ellenzék potenciális miniszterelnök-jelöltjeként is szóba került a neve, továbbá ő volt az, aki még Teleki Pál miniszterelnöksége idején, annak intenciói szerint MNB-elnökként pénzt juttatott ki Svájcba egy szükség esetén fölállítandó magyar emigránskormány működésének céljaira. 1943-ban pedig Kállay Miklós megbízásából maga tárgyalt Svájcban a szövetségesekkel.

Baranyai azok közé tartozott, akiket Magyarország 1944. márciusi megszállása után rögtön az első menetben letartóztattak. A budapesti Fő utcai fogházból az úgynevezett "prominens" politikai foglyok első csoportjával Ausztriába szállították. Néhány hétig az oberlanzendorfi "munkahajlamosító" táborban tartották fogva, majd visszaszállították Budapestre, a Fő utcába. Augusztusban került sor a Sztójay-kormány menesztésére s a kiugrás előkészítését feladatául kapó Lakatos-kormány kinevezésére. Ennek igazságügy-minisztere követelte a németektől a tavasszal Németországba hurcolt, említett prominens politikusok Magyarországra történő visszaszállítását, illetve a budapesti Gestapo által fogva tartottak átadását a magyar hatóságoknak.

Októberben sikerült elérni, hogy a Gestapo hat fontos, itthon őrzött magyar politikai foglyot – köztük Bajcsy-Zsilinszky Endrét és az említett Baranyai Lipótot is – bizonyos feltételek mellett – átadjon a magyaroknak. A Lakatos-kormány igazságügy-minisztere később, a kiugrási szándék bejelentése előtt, tartva attól, hogy nem lesz sima az átmenet, utasítást adott Baranyaiék azonnali szabadon bocsátására. Fenyő Baranyai Lipótról írott, említett portrévázlatában idéz egy erre utaló epizódot is: "Erős érzésű antináci volt és magyar nacionalista. Egy alkalommal, s ez már itt az emigrációban történt, mikor egy emigráns társunk túlzott buzgalommal kelt egy náci barátja védelmére, érdeméül azt is felhozva, hogy ő szabadította ki Baranyai Lipótot börtönéből, Baranyai jelen lévén, ez ellen határozottan tiltakozott, mondván: engem ugyan nem szabadított ki, én szabadulásomat Vladárnak köszönhettem.

Vladár Gábor
Vladár Gábor (1881–1972) jogtudós az igazságügy-minisztériumi törvény-előkészítő ügyosztály vezetője, majd az Országos Bírói és Ügyészi Egyesület elnöke volt.


Két sátor a budai várban

Vladár, a minisztérium kodifikációs osztályának vezetője – emlékiratai szerint – a német megszállás után le akart köszönni hivataláról, s kúriai tanácselnökként dolgozott volna tovább, de új minisztere, a később háborús bűnösként elítélt Antal István kérésére a helyén maradt. Antal nyilván mindenkinél pontosabban tudta, mekkora feszültségek vannak a Sztójay-kormány komponensei között, s azt is, hogy lesznek, akik szélsőjobbról fogják támadni saját kormányukat, melyben pártjuk vagy ők maguk is részt vállaltak; hogy még nagyobb őrültségeket akarnak majd keresztülvinni, mint amit a kormány magától is megtenne.

Talán ezért akarta biztosítani a saját szakmai hátországát. Vladár hiába magyarázta el neki, hogy ennek semmi értelme: ha tőle, Vladártól kér tanácsot egy bizonyos jogi kérdéssel kapcsolatban, s ha az általa javasoltakat próbálja képviselni a minisztertanácsban, állandóan konfrontálódni fog a kollégáival. "Nincs értelme maradásomnak – mondottam –, mindig csak azt fogod hallani, ezt nem lehet megtenni, azt nem szabad megcsinálni, végre is megunod, és kiteszel a minisztériumból, ha pedig hallgatnál rám, akkor téged fognak kitenni a kormányból. Valósággal könyörgött, hogy ne hagyjam el. »Támogatásoddal sikeresebben fogok ellenállhatni esztelen, túlzó követeléseknek« – mondotta. Végre is engedtem. Megpróbáljuk. Csakhamar jelentkeztek a túlzó követelések." (Vladár Gábor: Visszaemlékezéseim. I. m., 204. p.)

A belügyminisztérium és a pénzügyminisztérium közös tervezetet vitt hozzá arról, hogy a gettóba zárt zsidók lakásán maradt javak lefoglalhatók és értékesíthetők. Vladár azonban, mint memoárjában írja, megmondta nekik, hogy a magyar jog magántulajdon-rendszerével ellentétes rendeletekhez az igazságügy miniszter nem járulhat hozzá, ezért neki esze ágában sincs tárgyalni a tervezetről. A kiküldöttek egyike azt válaszolta erre, hogy a miniszterük ezt a választ nem fogja elfogadni, így ők nem mehetnek haza. Vladár, látván elszontyolodásukat, azt javasolta nekik – "hogy üres tarisznyával ne távozzatok" –: a rendelet vegyes és záró rendelkezései közé vagy "az esetleges végrehajtási utasításba" vegyenek föl két rendelkezést.

A budai várban föl kell állítani két sátrat; egyet a pénzügyminisztérium, egyet pedig a belügyminisztérium előtt. Az elsőn ez a felirat díszelegne: "Itt valódi zsidó asszonyságoktól levetett kombinék és egyes női ruhadarabok jutányosan kaphatók", s a pult mögött az egyik pénzügyminisztériumi államtitkár ülne, hogy megakadályozhassa az esetleges visszaéléseket. A második sátor felirata: "Itt valódi zsidó vezérigazgatók zsebéből kiemelt arany cigarettatárcák és egyéb nemes fémtárgyak jutányos áron árusíttatnak!" A sátor előtt Baky csendőrezredes – azaz Baky László belügyi államtitkár – gondoskodna "a közrend és közbiztonság fenntartásáról", a sátorban pedig Endre László államtitkár (a deportálások két fő magyar szorgalmazója és felelőse).

Ezzel Vladár otthagyta a minisztériumok képviselőit. Antalhoz ment, hogy beszámoljon neki az esetről. A miniszter azonban nem hagyta szóhoz jutni: azzal fogadta, hogy a belügyminisztérium "urai" azt követelik tőle, adja át a csendőrségnek a büntetés-végrehajtási intézetek zsidó foglyait. Mit tegyen?

A következőket jobb idézni, annyira kifejező Vladár emlékiratának e részlete (is):

"– Semmi kétség nem lehet – válaszoltam –, a követelést nem teljesítheted. A foglyokkal csak azt teheted, amit a bírói ítélet rendel, és amit a letartóztatási intézetekre az irányadó rendtartások megszabnak. Az igazságügy miniszter nem követhet el törvénytelenséget! – mondottam emelt hangon.
A miniszter dühös lett.
– Nem tudod magadat beleélni a helyzetembe – kiáltotta. – Ha efféle törvényességi kifogásokkal hozakodnék elő a minisztertanácsban, kiröhögnének.
(: Én is! – gondoltam magamban. :)
– És igazuk volna, mert valóban nevetséges volnék, ha védelmére kelnék nem is egészen egyezer zsidónak, akik sikkasztás, meg más közönséges bűncselekmény miatt ülnek hűvösön, amikor tízezrével hurcolják el azokat a zsidókat, akiknek nincsen más bűnük, mint az, hogy zsidók, vagy a törvény szerint zsidónak tekintendők.
Válaszom volt, hogy ebben igaza van, de mégis fontosabb az, hogy a törvényt megtartsa, mint az, hogy a minisztertanács előtt nevetségessé ne váljék.
– Egyébként – tettem hozzá – nagyon szomorú és sötét árnyékot borít a minisztertanácsra, ha nem tudsz eleget tenni kívánságuknak. Sajnálom – válaszoltam –, hogy a minisztertanácsban kitörő hangos derültséget kelt a törvényesség védelme. Az általad kívánt rendelet kibocsátására sem a honvédelmi törvény, sem a zsidó törvények nem adnak felhatalmazást.
A miniszter erre, mint aki valami Columbus tojására bukkant, felkiáltott:
– Egyébként, ha olyan fontosnak tartod a törvényes alapot, készítsetek az egyes kívánt intézkedésekre felhatalmazást.
Erre válaszom csak az lehetett:
– A zsidó letartóztatottak kiszolgáltatásával a hivatalos hatalommal való visszaélés bűntettét követnétek el, és én nem kívánok bűnrészesed lenni sem ebben, sem azokban az atrocitásokban, amiket a csendőrségnek kiszolgáltatott zsidó foglyokkal el fognak követni."
(Vladár Gábor: Visszaemlékezéseim. I. m., 228–229. p.)
Végül a miniszter kirohant a szobából, rávágva Vladárra az ajtót.

Fenyő Miksa Babits, Tóth Árpád, Kuncz Aladár társaságában



Igen rövid miniszterség

Nem sokkal később Vladár értesítést kapott Antaltól, hogy a minisztertanács mégis akceptálta az érveket, s nem nyúlnak a bebörtönzött zsidókhoz. A jogtudós így is meg akart válni a minisztériumtól; de nem kúriai tanácselnök lett belőle. Augusztus végén a kormányzó hivatta őt, és rábeszélte, hogy vállaljon miniszteri tárcát a Sztójay hamarosan bekövetkező leváltása után megalakuló kormányban.

Vladár, miniszterként fontos feladatának tekintette, hogy megakadályozza a fővárosban őrzött politikai foglyok és zsidók Németországba való kicsempészését. Ehhez nyújtott neki segítséget Király Gyula csendőr ezredes, a belügyminisztérium közbiztonsági osztályának vezetője, akit a németek 1944. október 15. után letartóztattak, majd deportáltak. Vladár 15-én részt vett azon a koronatanácson, amely döntött a fegyverszünet megkötéséről. A kormány formálisan lemondott (majd később újból megalakult), mert Lakatos Géza miniszterelnök előzetesen ígéretet tett arra, hogy az országgyűlés jóváhagyása nélkül nem kér fegyverszünetet.

Viszont a parlament Horthy szerint sem képviselte a nemzet akaratát: a németek sok törvényhozót már március 19-ét követően letartóztattak, mások bujkáltak. Ezen a koronatanácsi ülésen a kormányzó állítása nyomán, mely szerint az ő joga és felelőssége a fegyverszünet megkötése, szóváltásra került sor Ambrózy Gyula, a kabinetiroda vezetője és Vladár között. Ambrózy szerint a döntés joga a kormányzóé, nem a parlamenté, a miniszter viszont állította, hogy az országgyűlésnek joga van, s utóbb lehetősége lesz elbírálni azt, hogy a kormány helyesen döntött-e. S akár azt is megszavazhatja, hogy bíróság elé kell állítani a minisztereket; ez a bíróság akár halálos ítéletet is hozhat.

De ez csak jogi kérdés, mondta Vladár, ennek tudatában is meg kell kötni a fegyverszünetet, vállalva a következményeket. E koronatanács alatt hangzott el a rádióban Horthy nevezetes – Ambrózy által fogalmazott – proklamációja, és a hadparancsa. A kormány tagjai megállapodtak abban, hogy este ismét a várban lesznek, többen a miniszterelnöki hivatalban töltik az éjszakát, hátha szükség lesz rájuk.

Nagyjából így is történt, másnap reggel aztán többüket együtt tartóztatták le a németek. Vladár nem tartozott közéjük, ő délután a belügyminisztériumba ment. Mire odaért, már ellenséges záró gyűrű övezte a várhegyet. A hatalom kiesett a kormány kezéből. Reggel Vladárt a lakásán akarták letartóztatni, de nem töltötte otthon az éjszakát; a későbbiekben is bujkált, így elkerülte a deportációt vagy a sopronkőhidai börtönt. Ezért aztán azt is megérhette, hogy a kommunista korszakban kitelepítsék, mint a népelnyomó úri osztály képviselőjét.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS