2017. július 28. péntekSzabolcs
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Látszólagos visszatérés a szerződéses vámtarifákhoz

Nagy Botond 2011. augusztus 06. 16:28, utolsó frissítés: 2011. augusztus 08. 08:58

A Monarchia és Románia közötti kereskedelmi kapcsolatok normalizálására és a kereskedelmi szerződést célul kitűző tárgyalások újrafelvételének igénye a ’80-as évek végén került napirendre.


Ennek elsősorban az a politikai körülmény kedvezett, hogy Romániában a liberálisok bukását követően újfent a mezőgazdasági export növelésében érdekelt konzervatívok alakították a kormányt. A Monarchiában és Romániában is a más államokkal kötött kereskedelmi szerződéseik pedig jelentős számban, 1891 folyamán veszítették el érvényességüket. A korábbi évtizedben Európa-szerte határozottan érvényesülő, ipari- és agrárágazatokra egyaránt érvényes protekcionista gazdaságpolitikában pedig enyhülés volt tapasztalható erre az időszakra.

>> VÁMHÁBORÚ 1: Kereskedelmi szerződések és vámtarifák az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia között
A közös külügy felismerte annak lehetőségét, hogy a tárgyalások elkezdésére egy olyan időpont a legkedvezőbb, amikor még Románia egyik üzleti partnerével sem kötött szerződést, és nem kötelezte el magát. Annak a kilátása, hogy Románia egyszerre több országgal folytatja tárgyalásait, több oldalról jövő követelés, és több oldalra irányuló igény között egyensúlyozva, megteremtheti a Monarchia számára annak lehetőségét, hogy a kereskedelmi szerződések rendszerében kedvező pozícióba kerüljön.

>> Korábbi történelmi tematikájú írásaink itt olvashatóak
A külügyminiszter ezen újabb megfontolásokon alapuló tervét a szerződés megújításáról 1889 végén terjesztette a magyar minisztertanács elé, azzal az ajánlással, hogy a kényesebb kérdéseket a tárgyalások felvételénél mellőzzék, és a legnagyobb kedvezmény elvének biztosítása legyen az alapigény. A magyar minisztertanács elsőre nem kötelezte el magát a tárgyalások támogatásában, mert bizalmatlanok voltak a kényesebb kérdések mibenlétével kapcsolatban, azt feltételezve, hogy ez az állategészségügyi érdekeik felhagyására vonatkozik. A következő minisztertanácsi ülésen a magyar kereskedelemügyi miniszter arról tájékoztatott, hogy sem az osztrák kormány, sem a külügy nem kívánja az engedékenységet az állategészségügyben, a tárgyalások akadálytalansága érdekében.


A következő év elején a román kormány részéről is megfogalmazódott az igény, hogy megkezdődjenek a tárgyalások, és lehetőség szerint az egyezmény 1891. július 1-től lépjen életbe, addig pedig egy ideiglenes vámtarifa érvényesítését javasolta, amelyik fennmaradhat, ha a jelzett időpontig nem születik egyezmény. Ennek kapcsán Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter konzultálni kívánt az érintett minisztériumokkal, az Országos Gazdasági Egyesülettel, az Erdélyrészi Gazdasági Egyesülettel, az Országos Iparegyesülettel és a kamarákkal, azért,


hogy kialakítsák az egységes magyar álláspontot.

1890. február 12-én került sor az érintett földművelésügyi- pénzügy- és kereskedelemügyi minisztériumok küldötteinek részvételével arra az értekezletre, ahol arra vonatkozóan hoztak döntést, hogy Romániával egyelőre ne kössenek végleges szerződést, hanem átmenetileg az általános vámtarifát alkalmazzák. Ez azért volt fontos, mert a magyar kormány először a nyugati országokkal szándékozta megújítani kereskedelmi szerződéseit, majd ennek függvényében rendezni a viszonyait a keleti országokkal. A provizórium alatt pedig a fennálló állategészségügyi intézkedések fenntartását tartották fontosnak. Itt vetődött fel annak is a szükségessége, hogy a szakmai körök részvételével (gazdák, iparosok és kereskedők) alakuljon meg a Vámügyi Tanács konzultatív célokkal.

Az 1878-ban Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia közt létrejött vámegyezmény tarifái




galeria_2753.jpg
Az 1878-ban Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia közt létrejött vámegyezmény tarifái
galeria_2754.jpg
A gabonafélék vámtételei
galeria_2755.jpg
Élő állatok vámtételei (mindkettő rendkívül fontos volt a román fél részére)
galeria_2756.jpg
Az utolsó, 1910-ben kötött egyezmény preambuluma
galeria_2757.jpg
Az utolsó, 1910-ben kötött egyezmény preambuluma


Az osztrák-magyar egyeztetések és a diplomáciai lépések kilátását elbizonytalanította az az értesülés, hogy Románia és Szerbia titokban tárgyalásokat folytattak egymással, és 1890. március 21-én kereskedelmi egyezményt kötöttek. Vámpolitikai szempontból ez komoly kockázatokat hordozott magában, ugyanis olyan szerb termékek számára voltak olyan kedvező vámok biztosítva, amelyek Románia esetében is alapvető exportcikkeknek számítottak. Az egyezményük nyomán pedig felmerült annak a lehetősége, hogy a prohibítiv vámokkal terhelt román termékek a továbbiakban Szerbián keresztül juthatnak be az osztrák-magyar vámterületre. Az 1890. május 26-án, Budapesten tartott osztrák-magyar értekezlet menetére is befolyással volt a román-szerb egyezmény által generált bizalmatlanság mindkét ország felé, azonban döntés született a tárgyalások elkezdéséről, és a provizórium életbeléptetéséről olyan formában, ahogy azt a magyar kormány kívánta.


A román törvényhozás 1891 tavaszán fogadta el az általános vámtarifáját,

és ezzel egy időben feloldotta a Monarchiával szemben 1886-ban hozott prohibitív vámjait. Az intézkedés életbelépésének időpontja július 11-re volt tervezve, amiről a közös külügyminiszter értesítette a társországok kormányait, és közös értekezlet összehívását sürgette, ahol a szükséges válaszintézkedések megtételéről és a tárgyalások elkezdéséről kellett dönteni. Az osztrák-magyar vámértekezleten, július 15-én határoztak a viszonzásáról, ezután magyar pénzügyminiszter július 16-23. között érvénytelenített minden 1886 után hozott megtorló pénzügyi intézkedést, és az általános vámtarifát alkalmazta Romániával szemben.

Az osztrák-magyar-román kereskedelmi viszonyok rendezésének folyamatára még némi befolyással bírt az a külső tényező, hogy a német kormány, a korábbi kooperációs egyezséggel ellentétben – amely szerint Romániával szemben a kereskedelmi tárgyalásoknál Németország ellenében a Monarchiát illette a vezető szerep – ideiglenes szerződést kötött Romániával. Ennek lejártához közeledve Németország a kooperáció mellőzésének szándékával kezdte meg tárgyalásait Romániával, amit a magyar kormány nyilván nem fogadott el. A külügyminisztérium jegyzékére reagálva a német kormány kijelentette, hogy nem kerülik meg a kooperációs egyezséget, és közölte a román szerződésben elérni kívánt célokat. A német-román tárgyalások folyamán a német kormány jelezte, hogy olyan tételek vámmérséklési tárgyalását mellőzi, amelyek számukra nem jelentősek, viszont a Monarchia számára azok. A minisztertanács a német kormány felszólításáról döntött, hogy a kooperáció nevében vegyék figyelembe a magyar követeléseket. A német kormány a külügyminiszternek adott válaszában szorgalmazta, hogy a Monarchia is kezdje meg tárgyalásait Romániával. A magyar minisztertanács hajlandónak mutatkozott, hogy párhuzamosan elkezdje a tárgyalásokat, de kikötötte, hogyha ezt a szándékot Románia visszautasítja, akkor Németország is köteles megszakítani tárgyalásait.

Amíg a magyar és osztrák kormány a provizórium elnyújtására törekedett, a román kormány sem fektetett különösebb hangsúlyt a szerződés megkötésére, megelégedett azzal, hogy a vámháború lehetőségét elkerüli. Ennek értelmében nem helyezett kilátásba jelentősebb kedvezményeket, továbbra is igyekeztek fenntartani a védvámokat azokra az ipari termékekre, amelyeket már Romániában is gyártották. Viszont magas pénzügyi terhek alá helyezték azokat a termékeket is, amelyeket nem gyártották helyben, és csak olyan cikkekre (vas, gépek) ígértek mérsékelt vámokat, illetve vámmentességet, amelyekre a román iparnak szüksége volt. Románia ezenkívül igyekezett elkerülni az olyan kérdések tárgyalását, amely véleménye szerint a belügyeit érintette, mint a zsidók ellen hozott üzleti és tulajdonlási korlátozásainak a megszüntetése. A bukaresti követ december 18-án jelentette, hogy a román kormány készen áll a tárgyalások megkezdésére, és a legnagyobb kedvezmény kölcsönös biztosítása alapján a szerződés megkötésére.

Az 1893. január 22-én, Bécsben tartott osztrák-magyar vámértekezleten mindezeket figyelembe véve hoztak döntést a tárgyalások menettervéről és a tárgyalásra kerülő pontokról. Mind a magyar, mind az osztrák fél osztotta a külügyminisztérium véleményét, hogy Romániát nem tudják rávenni arra, hogy nagyobb kedvezményeket biztosítson, ezért abban állapodtak meg, hogy a legnagyobb kedvezményekre jogosult államokkal való egyenlő elbánást kérik és ajánlják fel. Ezúttal a magyar fél igyekezett kizárni a napirendi pontok közül az állategészségügyi egyezmény megkötését, mert egyáltalán nem szándékozott állatokat behozni Romániából. Hasonlóképpen azokat a kishatárforgalmi gabonavámokat is megtagadta, amelyeket Szerbiának engedélyeztek. Összegzésképpen az értekezlet résztvevői azon a véleményen voltak, amit Andreánszky István, a pénzügyminisztérium tanácsosa megfogalmazott: „Ennélfogva azon nézetemet bátorkodom előadni, hogy leginkább attól kell óvakodnunk, hogy mi adunk Romániának nagyobb concessiokat.”

A tárgyalások egyik sarkalatos kérdése továbbra az élő állatok Magyarországra való behozatala maradt, amit a magyar kormány elvetett, de megengedte, hogy lepecsételt vasúti vagonokban áthaladjon a friss hús a Monarchia területén. Az állategészségügyi kérdést a magyar kormány annyira nem szándékozta tárgyalni, hogy ezért a szalámi – ami az egyik legjellemzőbb élelmiszeripari exportcikknek számított Románia felé – kedvezményes tarifáját napirendre sem tűzték. A sertésekre és juhokra vonatkozó állategészségügyi könnyítéseit, valamint a kőolaj kedvezményes vámjainak engedélyezéséhez hozzájárult a magyar kormány, azonban a gabonavámok megkötéséhez nem. A román részről napirendre került újabb állategészségügyi követelések megakasztották a tárgyalásokat egy időre.


A szerződést végül 1893. december 21-én kötötték meg,

amit a magyar parlament következő év június 14-én emelt törvényerőre. Ennek értelmében a legnagyobb kedvezmény alapelve érvényesült kölcsönösen, ami azt jelentette, hogy az általános vámtarifa tételeinél kedvezőbb vámokat alkalmaztak egymással szemben, ha egy harmadik országgal kötött szerződésben alacsonyabb tétel volt megkötve egy termékre. Ilyenformán a Monarchia és Románia csak nagyon kevés és az áruforgalom volumenét tekintve jelentéktelen áruk tarifatételeit kötötte le. A kortárs magyar értékelések a legnagyobb pozitívumnak az állategészségügyi intézkedések szabadságát, az állatvámok és az agrárvámok le nem kötését tekintették.


A balkáni háborúk előszele


Az 1893-ban megkötött egyezménynek jogi szempontból tíz éves hatálya volt, hallgatólagosan azonban mindhárom fél tovább éltette azt, és évekkel az érvényét vesztése után tűzték napirendere annak megújítását, elsősorban az általános külpolitikai konstelláció hatására.

A kezdeményezés Agenor Gołuchowski közös külügyminiszter részéről érkezett 1905/06 fordulóján, amikor nyilvánosságra került egy Bolgár-Szerb vámunió terve, ami mögött a magyar kormány a Német birodalom, az osztrák kormány pedig Olaszország felbujtó szándékát vélte. Minden esetre a szövetségesnek tekintett Bulgária – amelynek a korábbi függetlenedési folyamatánál ott segédkezett az Osztrák-Magyar Monarchia diplomáciai gépezete, a nyomasztó orosz gyámkodás ellenében – meglehetősen barátságtalan magatartást tanusított a Monarchiával szemben 1906 elején, a vele kilátásba helyezett kereskedelmi egyezmény tárgyalásainak kezdetekor. Ugyanezen idő tájt pedig Szerbiával a tárgyalások megszakadtak, és vámháború robbant ki a túlzottnak ítélt osztrák-magyar követelések miatt.

Ilyen előzmények hatására a társországok Bécsben tartott közös értekezletén a hátrányos helyzetből a kiutat a Romániával történő egyezmény mielőbbi megkötésében azonosították, amitől a jelenség továbbterjedésének lehetőségét származtatták, Romániának a többi balkáni államtól való izolálásával. A Román Királyság is hajlandóságot mutatott a tárgyalások megkezdésére, azonban erre nem kerülhetett sor, mert a magyar belpolitika igen zaklatott volt, majd jelentős fordulat következett be.

Jelesen a kiegyezés óta folyamatos szabadelvű kormány megbukott a választásokon, és Wekerle Sándor vezetésével új koalíciós kormány került hatalomra, amely azt Ausztriához való viszonyt igyekezett felülírni, programjában szerepelt az önálló vámterület. 1906 közepén a miniszterelnök – aki az uralkodó általi kinevezése előtt vállalta az osztrák-magyar vámközösság meghosszabbítását – úgy nyilatkozott, hogy a Romániával kötendő szerződést és a román követelésekre a választ el kell odázni addig, amíg az osztrák-magyar vámunió tekintetében végleges megállapodás nem születik. Ennek az elvnek megfelelően a Romániával való tárgyalások hosszabb időre lekerültek a napirendről.

A folyamatos osztrák-magyar közös vámértekezleteken irányelvként határozták meg a balkáni államok (Románia, Bulgária, Szerbia) azonos elbírálását, és megállapították az állatkontingenst, azaz mennyi állatot (szarvasmarhát, sertést, juhot) importálhatnak évente ezek az országok, a megoszlási arányt pedig a sorra kerülő egyenkénti tárgyalások alkutételévé kívánták tenni. A Szerbiával fennálló vámháború, és az onnan remélt állami beruházásokkal összefüggő ipari megrendelések miatt ez az ország élvezett prioritást, úgy a tárgyalások ütemezésében, mint az állatkontingesből való részesedésben.

1907 közepén a közös külügyminisztérium javasolta, hogy egy lépéssel később, de kezdjék meg a tárgyalásokat Romániával is, azonban az ott lezajlott parasztlázadás miatti belpolitikai bizonytalanság miatt a kormány nem volt hajlandó egyelőre tárgyalásokba bocsátkozni. 1908 elején kínálkozott újabb alkalom a tárgyalások felvételére, ekkor utazott Bukarestbe a közös külügy képviselője, Mihalovich tanácsos, aki a tapasztaltak alapján optimistán nyilatkozott a lehetőségekről.

A román kormány a következőket közölte vele: a közvélemény kérte az állatforgalom megnyitását, amiben az állattenyésztés fellendülésének zálogát látta; azoknak a tételeknek, amelyek vámját a legnagyobb kedvezmény elve alpján már mérsékeltek, nem csökkentik tovább a vámját; több tarifatételt általánosan csökkenteni kívánnak, amihez eszközül a létrejövő egyezményt használnák fel; nyár folyamán induljanak el a tárgyalások; a tárgyalások kudarca esetén a közvélemény a fennálló egyezmény eltörlését követelné.

A magyar pénzügyminisztérium a gyakorlatilag még fennálló, legnagyobb kedvezmény elvű egyezmény életben tartását vélte célszerűnek, mert a tarifaegyezmény meglátása szerint nem ígért semmivel többet. A kereskedelemügyi minisztérium annak a félelmének adott hangot, hogy a román követelések nem teljesítése miatt a román fél felmondhatja a működő egyezményt, a földművelésügyi minisztérium pedig a túlzott román állatforgalmi követelésektől tartott. Ezzel szemben az osztrák fél jóval optimistábban értékelte a lehetőségeket, és ennek megfelelően a három évvel korábbinál jóval nagyobb követelési listával hozakodott elő, a konkrét engedmények kilátásba helyezését pedig a tárgyalások menetétől javasolta függővé tenni.

Az követelések és kínálatok első olvasatára 1908. október 19-én került sor Bécsben, amikor a román delegáció elnöke, Porumbaru szenátor világossá tette, hogy ejtették az igényüket a formális állategészségügyi egyezmény kötésére és élő állatforgalomra vonatkozóan, ezzel szemben konkrét számokban kívánták rögzíteni az állatkontingenst. Ennek érdekében, ügyes taktikai húzással, minden további követelésről lemondtak, ugyanis tisztában voltak vele, hogy a korábban benyújtottakból csak néhány teljesíthető.

A tárgyalások folyamán a román fél közölte, hogy a Monarchia elmulasztotta alkalmas időben megkötni az egyezményt, így Románia kénytelen volt más országokkal elkötelezni magát, ezért be kell érni soványabb kedvezményekkel, valamint azt is, hogy tudatában vannak, hogy a legnagyobb kedvezmény a Monarchiának messze többet ér, mint nekik.


A román követelések felülmúlták a magyar és az osztrák elképzeléseket,

nagyobb számokról szóltak, mint ami a balkáni állatkontingensből szabadon maradt a Szerbiával kötött egyezmény után. Ilyen körülmények között a két társország abban látta a megoldást, hogy a balkáni állatkontingensből Szerbiának biztosított kvótából vonjanak vissza, hogy ilyen formában kielégíthessék a román igényeket. Ennek megfelelően 1909. február 8-án Ferenc József király engedélyezte, hogy a Szerbiával kötött kereskedelmi szerződés ratifikációját a magyar országgyűlés felfüggessze.

Az utolsó, 1910-ben kötött egyezmény preambuluma




galeria_2753.jpg
Az 1878-ban Románia és az Osztrák-Magyar Monarchia közt létrejött vámegyezmény tarifái
galeria_2754.jpg
A gabonafélék vámtételei
galeria_2755.jpg
Élő állatok vámtételei (mindkettő rendkívül fontos volt a román fél részére)
galeria_2756.jpg
Az utolsó, 1910-ben kötött egyezmény preambuluma
galeria_2757.jpg
Az utolsó, 1910-ben kötött egyezmény preambuluma


Románia presztízskövetelése fejében ugyanazokat a kedvezményeket biztosította, mint az 1893-ban kötött egyezményben, csak ezúttal nem a legnagyobb kedvezmény elve alapján, hanem tarifatételekben lekötve. Körülményeit igen találóan fogalmazta meg Kőnig Tivadar, pénzügyminisztériumi tanácsos: "Az utóbbi időben megszaporodtak a tarifaszerződések olyan államok részéről is, akik korábban a protekcionizmus hívei voltak, és akik a múlt század 60-70-es éveiben abszolút nem kötöttek volna tarifaszerződést, például Nagy Britannia a balkánállamokkal. Mig a legtöbb állam ezt az actióját már rég befejezte, addig az osztrák-magyar Monarchia jórészt az utóbbi években uralgott belpolitikai viszonyok és a Monarchia két államának egymáshoz való gazdasági viszonyának rendezetlen volta folytán - meglehetősen visszamaradt kereskedelempolitikai programjának megvalósitása tekintetében. Miután Ausztriával rendeződött a viszony a következő tiz évre, hozzá kell látni a hátralévő kereskedelempolitikai kérdések megoldásához, úm Romániával, Montenegro, Bulgária amely pedig ipari termelésünk feleslegének egyik természetes vevőpiacát volna hivatva képezni."

Az utolsó kereskedelmi- és vámegyezményt 1909. április 23/ május 10-én írták alá, majd a három parlament ratifikációja után, 1910. augusztus 18-án cserélték ki Bukarestben.




VilágRSS