2017. március 26. vasárnapEmánuel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kereskedelmi szerződések és vámtarifák az Osztrák-Magyar Monarchia és Románia között 1.

Nagy Botond 2011. július 30. 13:40, utolsó frissítés: 13:40

A kiegyezéssel új állami keretbe lépő Osztrák-Magyar Monarchia és a függetlenség útján elinduló újszülött nemzetállam, Románia köztti diplomáciai kapcsolatok első fejezete gazdasági síkon nyílt meg.


A diplomáciai elismertség és piacszerzési vágyak

A kiegyezéssel új állami keretbe lépő Osztrák-Magyar Monarchia és a függetlenség útján elinduló újszülött nemzetállam, Románia (dunai fejedelemségek, román fejedelemségek, Moldva- és Oláhország, Román Királyság) köztti diplomáciai kapcsolatok első fejezete gazdasági síkon nyílt meg. A román fejedelemségek a drinápolyi béke óta autonómiával rendelkeztek, és 1847 óta az akkor még különálló Moldva és Havasalföld együtt közös vámterületet is alkottak. A fejedelemségek több alkalommal is kísérletet tettek, hogy a kereskedelmi viszonyaikat rendezzék a Habsburg birodalommal, azonban az ott képviselt, status quo megőrzésére törekvő konzervatív külügy ezt nem tartotta elfogadhatónak.

>> Korábbi történelmi tematikájú írásaink itt olvashatóak

Az erdélyi kereskedő körök az 1860-as évek elejétől egyre erőteljesebben kezdték sürgetni a vám- és kereskedelmi viszonyok rendezésének szükségességét, miután az egyesült fejedelemség a korábbi, Habsburg és az Oszmán birodalom közötti kereskedelmi egyezmény előírásait nem tartotta maga számára kötelezőnek. A brassói kereskedelmi és iparkamara elnöke a következőképpen írta le a helyzetet 1867-ben:„ Kárt szenved a kereskedés azáltal is, hogy a kereskedelmi viszonyok nincsenek rendesen rendezve, s hogy Oláh-Moldvaországban csak gúnnyal tekintenek a török-osztrák kereskedelmi és vámszerződés határozatára.”


Bélbor



Egy kereskedelmi egyezmény megkötésére a kiegyezés után kínálkozott valós esély. A román külpolitika számára az orosz expanziós törekvésekkel szemben az osztrák-magyar orientáció jelentett alternatívát, amit alátámasztott az a tény is, hogy a Monarchia felhagyott expanzív terveivel és a térség stabilizációjára törekedett. Az osztrák-magyar külpolitika számára is Kelet-Európa maradt a fő működési terület, miután Nyugat-Európában lezárult a nemzetállami átrendeződés. A balkáni és kelet-európai nemzeti átrendeződésnek alkotóeleme volt a Romániával való viszony, ezen belül a gazdasági kapcsolatoknak a rendezése is. Ennek a sikeres véghezvitelében elévülhetetlen szerepe volt Andrássy közös külügyminiszternek.

1873-ban a magyar és az osztrák kormányok közötti egyeztetésekkel megkezdődtek az előkészületek a tárgyalásokra, amelyek menetére legnagyobb hatással a román gabona vámmentességének kérdése volt. A pesti malomipar kiépülése nyomán

igény mutatkozott a román gabona magyarországi importjára

nagyobb mennyiségekben, a szállítmányok pedig éppen azokban az években tetőztek. Román részről a gabona vámmentességét a kereskedelmi- és vámszerződés tárgyalási alapfeltétellé tették, ami mellett a tárgyalók következetesen kiálltak. Az osztrák kormány támogatta a vámmentességet, mivel ebben látták a garanciát, hogy az osztrák ipari termékek cserébe kedvezőbb vámokat kapnak. A magyar kormány álláspontja ebben a kérdésben nem volt egységes, ugyanis részben a pesti malomiparos lobbi nyomásának engedett, másrészt az agrárius körök ellenérvei előtt hajlott meg.

Az első román javaslat 1874. június 22. - július 4. keltezéssel érkezett meg a közös külügyminisztériumba. Az osztrák-magyar közös külügyminiszter olyan ütemtervet javasolt a tárgyalások kivitelezésére, hogy a következő év tavaszán, román parlamenti ciklus lejárta előtt a szerződés ratifikációra kerülhessen.

Az osztrák-magyar-román tárgyalások első sorozata március 1. és 25. között Bécsben zajlott, majd mindhárom tárgyalófél visszavonult a kormányaikkal egyeztetni, és a folytatáshoz szükséges újabb utasításokat és felhatalmazásokat megszerezni. A tárgyalások rövid időre többször megszakadtak, elsősorban a magyar kormány gabonaneműek vámmentességének kérdésében képviselt következetlen álláspontja miatt.


A vágyak beteljesülnek: egyezmény a szabadkereskedelem jegyében

A tárgyalások június 22-én zárultak le az aláírásokkal, szerződésben a kölcsönösség alapelvén történtek a szabályozások. A két állam polgárai szabadon űzhették az ipart és kereskedhettek a másik ország területén, mezei földbirtok kivételével, ingatlant birtokolhattak és ezek után nem terhelte őket magasabb adó, mint a saját állampolgárokat. A román fél azonban nem tette lehetővé a birtokképességet Ausztria és Magyarország zsidó polgárai számára azzal az indokkal, hogy a zsidók Romániában sem egyenjogúak. Számos osztrák-magyar, elsősorban ipari termékre eltörölték a beviteli vámokat, de ezekre vonatkozóan végeleges döntést nem hozott az egyezmény, kimondta, hogy a Romániában addig érvényben lévő, archaikus, hivatali visszaélésekre alkalmat adó értékvámokat a továbbiakban megszüntetik és egységenkénti (darab- illetve súly-) vámokat vezetnek be. A román kiviteli vámoknak egy részét megszüntették, ami fordulatnak tekinthető, mert azt mutatja, hogy a vám egy belső tartalmi változáson esett át, és a szerepe már nem kizárólag a kincstár gyarapítása volt, hanem ez keretet szolgáltatott a honi ipar fejlesztésének. A kedvezményekért cserébe Románia a már említett gabonaneműek vámmentességét, az élő hízóállatok és a borok kedvező vámjait kapta.

Sósmező



A szerződés mindhárom fél törvényhozásában komoly kritikákat kapott.

Bukarestben az ellenzékben lévő és az iparosításban érdekelt liberálisok a román ipar fejlődésének a feláldozását hozták fel, Budapesten az őstermelés és állattenyésztés veszélyeztetése miatt emeltek szót, Bécsben pedig főként a zsidók helyzete miatt hangzott el panasz.

A Monarchia nemzetközi kereskedelmi- és vámszerződéseinek kérdése beilleszthető annak a vitának a keretébe, amely az osztrák-magyar közös vámterület 1850-es megszületésétől kezdve gyakorlatilag napjainkig folyik. Ennek a vitának a központi kérdése, hogy a közös vámterületből melyik fél profitált és melyik volt a vesztese. Az osztrák-magyar-román szerződéseket is többféleképpen értékelték ebben a vonatkozásban. A leggyakrabban megfogalmazott kritikák arra vonatkoztak, hogy a fentiekben bemutatott szerződéssel az osztrák ipar került kedvezőbb helyzetbe a román piacok megszerzésével. Az ipari termékek kedvező beviteli vámját pedig a gabonavám megszüntetésével és a hízóállatok kedvező vámjával lehetett kialkudni, tehát a magyar nagy- és kisbirtok viselte a közös terheket. A szerződés abban a kedvező európai gazdasági légkörben jött létre, amikor a Monarchia mezőgazdasága és ipara előtt széles piacok nyíltak meg. A román gabona és hízómarha behozatalának a növekedése pedig élénkítőleg hatott a magyar exportra is addig a fordulatig, amikor az olyan nagy üzleti partnerek, mint Németország és Franciaország agrárius vámpolitikára nem álltak át és nem zárták el piacaikat.

A hagyományosan román piacokkal rendelkező, elsősorban kézműiparra a kedvező beviteli vámok élénkítőleg hatottak,

pozitív hatása volt a határszéli és ezen belül a székelyföldi kézműiparra,

másfelől az ipari nyersanyagok kedvező behozatali vámja hozzájárult a forgalom növekedéséhez.

A román-magyar határ Gyimesen



A román történetírás a szerződés gazdasági vonatkozásában általában negatív képet festett. A korabeli liberális párti publicisztikák erőteljesen bírálták Lascăr Catargiu konzervatív kormányát, amiért a nagybirtok érdekeit kiszolgálva kötötték meg a szerződést a Monarchiával, és a kedvező ipari vámok miatt olyan mértékű volt az ipari termékek beözönlése, hogy – amint Nicolae Iorga megfogalmazta – gazdasági annexió kezdte fenyegetni Romániát. A jelenkorig Románia elmaradott ipari szerkezetének egyik okát ebben is láttatták.

Az egyezmény politikai vonatkozása Románia számára nagy jelentőséggel bírt. Maga az uralkodó, I. Károly a következőképpen fogalmazott a román Minisztertanács 1875. május 26/június 7-én tartott ülésén: „minden szerződés, amit Románia a nagyhatalmak valamelyikével köt, egy lépést jelent előre a függetlenség felé.” A román történetírásban ennek nagyobb fontosságot is tulajdonítanak, mint a gazdasági vetületének. Moldva és Havasalföld 1859-es egyesítése után a román külpolitika legnagyobb igyekezete a függetlenség és szuverenitás elismertetése volt. A nagyhatalmak viszonyulása a kérdéshez változékony volt, annak függvényében, hogy pillanatnyilag milyen hasznot jelentett számukra, de a hivatalos elismerés rendre elmaradt. Az 1870-es évek elején a Monarchia belső politikai légköre és a nyugati élmények lehetőséget teremtett a keleti és balkáni irányú külpolitika újragondolásához. A Monarchia és Románia igyekezeteinek találkozási pontján létrejött egyezmény az egyik félnek az óhajtott nemzetközi elismerés útján az egyik fontos lépés, a másik számára pedig a stabilizációs törekvéseit segítette elő.

Protekcionista fordulat, avagy a nagykorúság mámorító érzete

Az 1875-ben kötött kereskedelmi- és vámszerződés érvényessége – mint általában – tíz évben volt megállapítva, így az annak megújítását előirányzó tárgyalások 1885 folyamán kellett megtörténjenek. Az eltelt évtized azonban olyan változásokat hozott a nemzetközi politikában és gazdasági életben, amelyek erőteljesen rányomták bélyegüket a tárgyalások kimenetelére.

Románia ekkor, bár terület, lakosság és gazdasági erőforrások dolgában nem közelítette meg a nagyhatalmi színvonalat, külkapcsolataiban már gyakorlatilag teljes körű mozgási szabadságot élvezett. Az 1875-ben kezdődő balkáni válság egy orosz-török összecsapással ért véget. Oroszország nem akart ebben román részvételt, ennek a határozott igénye ellenére sem, csak a területét csapatai átvonulására. A Dunától délre zajló hadi események Plevna nevű erődnél állóháborúvá változott, amit 1877. december közepére végül román segítséggel sikerült megtörni. A San Stefano-i béke teljes függetlenséget ígért Romániának, azonban ezt a nagyhatalmak nem ismerték el, és revíziójára hívták össze a berlini kongresszust. Itt a nagyhatalmak azt határozták, hogy Románia teljes függetlenségét a kongresszus 44. cikkelyének teljesítése esetén ismerik el. A Monarchia (Oroszországgal és Törökországgal együtt) ezt feltételek nélkül elismerte, igyekezvén nem mélyíteni tovább a San Stefano-i békével felszínre került ellentéteket. A Monarchia számottevő politikusai Romániában potenciális szövetségest láttak, ezért igyekeztek megnyerni.

Predeal



Az orosz veszéllyel szemben Románia is késznek mutatkozott kijelenteni, hogy nincsenek területi követelései a Monarchiával szemben. Ennek a közeledésnek az lett az eredménye, hogy 1883 októberében Románia csatlakozott a Hármas Szövetséghez. A szerződés megújítására összehívott tárgyalásokon Románia tehát gyakorlatilag egyenlő félként, a Monarchia politikai-stratégiai partnereként ült a tárgyalóasztalhoz.

A másik befolyásoló tényező az volt, hogy a Monarchia legfontosabb üzleti partnerei már a 70-es évek derekán megváltoztatták vámpolitikai nézeteiket. A keleti válsággal párhuzamosan mélyreható gazdasági átalakulás vette kezdetét Európában, akkor ennek következményei éreztették hatásukat a Monarchiában is; főként ennek tudható be, hogy a balkáni piac jelentősége sokak szemében megnőtt. Az 1873-as válság a nyugati tőkés gazdaságban komoly recessziót eredményezett. Ugyanekkor az amerikai gabona és mezőgazdasági termékek a német mezőgazdaságot veszélyeztető konkurensként léptek fel. A német junkerek nyomására Bismarck kancellár is fontosnak tartotta a keleti gabona kiszorítását a helyi piacról és

felmerült a liberális gazdaságpolitikával való szakításnak az igénye.

1879-ben Németország agrárvámokat léptetett életbe és a Monarchiával a tárgyalásai ennek következtében vontatottan és nehézkesen mentek. Franciaország és Olaszország is ehhez hasonlóan elzárta határait. Magyarország kivitelét természetesen komolyan befolyásolták ezek az intézkedések és az volt a legnagyobb igyekezet a kormány részéről, hogy a német piac a jövőben is biztosítva legyen a magyar nyerstermények és állatok számára.

1875-ben az osztrák-magyar vámszövetség újratárgyalásánál napirendre került a védővámok ügye. Ezeket elsősorban a ciszlajtán kamarák támogatták. Az osztrák kormány azt szándékozta elérni, hogy az érvényüket vesztő egyezményeket már ne a szerződéses, hanem a magasabb autonóm vámtarifák szerint újítsák meg. A magyar kormány ezzel szemben továbbra is a szabad kereskedelmet támogatta. Egyelőre tehát a Monarchia nem a védvámos gazdaságpolitika életbeléptetésével válaszolt, hanem elzárta az állatbehozatalt Oroszország és Románia előtt. Itt a Németország részéről már bevetett fegyverrel dolgoztak: nem pénzügyi tiltást vezettek be, hanem az állatvészre hivatkozva állategészségügyi zárlatot hirdettek meg 1882-ben a szarvasmarhára és részben a juhokra és sertésekre. A nemzetközi vámpolitikai nyomás alatt azonban a közös vámterület egy következő lépésben, az 1882-es általános vámtarifa életbe léptetésével már protekcionistává vált.

Magyar-román határ



Romániában a gazdasági protekcionizmus gondolata hasonlóképpen termékeny talajra talált. Az 1875-ös egyezmény tárgyalása alatt és annak ratifikációja körül éles kritikák hangzottak el az iparosításban érdekelt liberális oldalról, hogy a Monarchia számára biztosított vámtételek csírájában tönkreteszik a román ipart. Ekkor a kormányon lévő konzervatívok határozottan védelmezték az egyezményt, azonban az egészségügyi zárlat és a nyugati piacokon tapasztalható gabonakereslet visszaesése számukra is komoly károkat okozott, így a revíziót ők is helyénvalónak találták. 1882. október 10–14-én zajlott Iaşiban az Első Romániai Gazdasági Kongresszus, amelyen politikusok, gazdasági szakemberek és a kamarák képviselői vettek részt. Ott fogalmazódott meg az ajánlás, hogy Románia modern léptékű fejlődése érdekében

szükséges felbontani az egyezményt az Osztrák-Magyar Monarchiával.

1886 márciusban a román külügy jelezte szándékát, hogy a tárgyalásoknak ők kívánnak a házigazdái lenni Bukarestben, ezzel is jelezni óhajtva, hogy presztízsük a nemzetközi porondon szuverén, modern államéhoz méltó. A magyar minisztertanács éppen emiatt a politikai okok miatt nem tartotta célszerűnek a bukaresti tárgyalásokat. Kompromisszumként azt ajánlotta, hogy előreláthatólag a tárgyalások túlfutnak a régi szerződés hatályossági idején és célszerű lenne ezért Bécsben, átmenetileg meghosszabbítani annak érvényességét. Érdemleges tárgyalásokat az új egyezmény megkötésére el lehetne kezdeni a román fővárosban, de annak megszakadása esetén vagy Budapesten, vagy Bécsben folytathatnák. A román kormány ehhez hozzá is járult, és ezzel a menetrenddel kezdődtek el az érdemleges tárgyalások Bukarestben 1886 április 19/május 1-én.

Hajók a Dunán



A bukaresti tárgyalásokon ellentétek kerültek a felszínre, azonban a kudarchoz alapvetően három tényező járult hozza: az osztrák-magyar fél a legnagyobb kedvezmény elvének rögzítését látta fontosnak, amit a román fél vonakodott megadni; a románok által kért állatok szabad forgalmát és vámmentességét visszautasították, a vámmentesség helyett csak kedvezményes vámokat ajánlottak a monarchia képviselői. Ezek az engedmények azonban nem bizonyultak elégségesnek, mert a román kormány megtagadta a további tárgyalásokat és a Monarchiából érkező árukra az általános vámtarifájában szereplő prohibitív jellegű tételeit léptette életbe. A magyar kormány válaszként felhatalmazta a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztert, hogy a Bécsbe sorra kerülő osztrák-magyar vámértekezleten javasolja az általános vámtarifa büntető jellegű tételeinek életbeléptetését, ami a jól ismert vámháború kitörését jelentette.




VilágRSS