2019. december 13. péntekLuca, Ottilia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi legyen a program a nemzeti összetartozás napján?

B. D. T. kérdezett:B. D. T. 2011. június 04. 10:21, utolsó frissítés: 10:21

Ne a trianoni megemlékezés dominálja az emléknapot, és a "kötelező iskolai tevékenység" szókapcsolatot is felejtsük el, figyelmeztet Csete Örs oktatási szakértő.


Vitathatatlan, hogy a magyarországi magyarok nagy részének kevés, hiányos és egyoldalú ismeretei vannak a külhoni magyarokról. Az is logikusnak tűnik, hogy az ismeretek és a kapcsolatok kiépítését, bővítését a legjobb minél korábban kezdeni, azaz már iskolás korban.

A magyar parlament 2010. október 21-én határozott arról, hogy a nemzeti összetartozás emléknapja (június 4.) alkalmából iskolai megemlékezéseket kell szervezni, állami támogatással kell ösztönözni a határon túli osztálykirándulásokat, illetve létre kell hozni a Magyarság Házát. Hoffmann Rózsa államtitkár Csete Örsöt, az Apáczai Közalapítvány igazgatóját bízta meg a kapcsolódó koncepcióterv elkészítésével.

A határon túli osztálykirándulások pilot programját ugyanis az Apáczai indította el még 2009-ben, amikor a magyarországi szakképző iskolák diákjainak a szomszédos országok magyarlakta területeire történő utazásához biztosított pályázati lehetőséget. A Határtalanul! program keretében az első csoportok 2010. május 1-jén indultak útnak, az utolsó csapat 2010. október 28-án érkezett vissza Magyarországra. A 177 utazásból a legtöbb, összesen 111 Erdélyben valósult meg. Ezt követte a Felvidék 33, a Délvidék 20 és Kárpátalja 13 utazással. Az összes erdélyi út 82%-a irányult a Székelyföldre. Ezt követi 6,3%-kal a Partium, majd a Szilágyság/Mezőség és végül Dél-Erdély. Az utazásokon összesen 5771 diák, és 672 kísérőtanár vett részt.

„A Határtalanul! program olyan, nemzetegyesítést elősegítő tudásbeviteli program, amely a fiatalokat célozza meg, és az oktatáson keresztül biztosítja az élményszerű megtapasztalás lehetőségét” – írja Csete Örs az általa szerkesztett, nemrég megjelent tanulmánykötetben. Az oktatáspolitikai szakértő ehhez kapcsolódva fogalmaz meg értelmezési keretet és javaslatokat a döntéshozók számára. Először is javasolja, hogy jogszabályi keretek között, például a közoktatási törvényben garantálják a program hosszú távú működését.


A Határtalanul! program 3 pillérre támaszkodik: egyrészt külhoni kirándulásokat szerveznek a magyarországi diákoknak, amelynek keretében határon túli magyar tanulókkal ismerkedhetnek meg, dolgozhatnak együtt különböző projekteken, illetve fedezhetik fel a magyarlakta területek kulturális, természeti stb. értékeit.

Erre 2013-tól kapnának normatív támogatást a magyarországi tanintézmények, 2011-2012-ben pedig pályázniuk kell rá. A cél Csete Örs szerint évente 100 ezer diák megmozgatása.

Ezekre a tanulmányi kirándulásokra fel is kell készülniük a magyarországi gyerekeknek: tudniuk kell a Magyarország határain túl élő magyarság létszámát, az államhatáron kívüli elhelyezkedés történelmi okait; a meglátogatandó ország, illetve települések magyarságának történetét, aktuális oktatási, kulturális és politikai körülményeit; a meglátogatandó országban élő összlakosság etnikai összetételét; a toleráns és kooperatív viselkedés alapszabályait.

A Határtalanul! program másik pillére, a június 4-i iskolai emléknap egymillió fiatalt érint. „Fontos, hogy ez a nap ne kizárólag a trianoni békekötésről szóljon, illetve ne az arról való emlékezés váljék egyeduralkodóvá ezen az alkalmon. Az emléknap kitűnő alkalom a testvériskolai, testvérosztályi kapcsolatok felvételére, illetve olyan, akár az iskolán kívül megvalósított cselekvésekre, amelyek a már meglévő kapcsolatokat tartalommal töltik meg” – ajánlja a szakértő.

Ezt egyébként alátámasztja az a felmérés is, amelyet az Apáczai végzett a magyarországi tanintézmények vezetői körében. Az iskolaigazgatók nagy többsége úgy vélte, a határon túli iskolákkal közös program lenne a legmegfelelőbb tartalom a június 4-i emléknapon. Egyébként a válaszoló oktatási intézmények 27,67%-ának van már kapcsolata Kárpát-medencei magyarlakta területeken lévő intézményekkel.

A harmadik pillérnek, a Magyarság Házának Budapesten kell valamilyen módon megjelenítenie a külhoni magyarságot is. Csete jó értelemben vett „kulturális plázaként” képzelte el, ahol interaktív módszerekkel lehet megismertetni a látogatókkal a külhoni magyar közösségeket. A Magyarság Házába látogatók többek között ráébredhetnek, „a külhoni magyarság nem egy fikció, nem egy meghaladott történelmi tény, hanem egy nagyon is létező, alkotó, jövőről gondolkodó, termékeket és alkotásokat készítő valóság.”


Ön szerint a jelenlegi, politikailag élesen megosztott magyarországi társadalom felkészült arra, hogy „nemzeti összetartozás” napját ünnepeljen június 4-én? Mennyire van jelen ez a fajta megosztottság az iskolákban?

Csete Örs: Nem tudom, hogy a magyarországi társadalom mennyire megosztott vagy sem, és ez mennyire van jelen az iskolában, mindenesetre ha így volna, az kifejezetten indokolná, hogy a nemzet összetartozásának gondolata legalább egy évben egyszer előjöjjön az oktatásban.

Azonban június 4-e korántsem a magyarországiak összetartozásáról, hanem az egész nemzet egységéről kíván szólni. Arról, hogy haza bár sok lehet, de magyarság csak egy van. Abszolút áttörésként értékelem, hogy a külhoni magyarság témája mostantól kötelező jelleggel bekerül a közoktatási intézmények amúgy nehezen bevehető falai közé. Ugyanis ez ettől kezdve hivatkozási alap, és kiindulópontja a további, külhoni magyarsággal kapcsolatos oktatási innovációnak.

Minden negyedik magyar nem Magyarországon születik, és nem itt éli le életét. Minden nyolcadik iskolás, aki magyarul tanul, nem Magyarországon jár iskolába. A Kárpát-medencei magyarság élete és sorsa Párizs környékén nem fejeződött be, hanem más keretek közt ma is folytatódik. Minderről a mai magyarországi tizenévesek nemigen tudnak – tehát mindezt meg kell tanítani nekik. Ezt szolgálja ez a nap, miként a külhoni kirándulás és a Magyarság Háza is.


„(...) a trianoni katasztrófáról folytatott beszéd, a veszteségérzés nem válhat uralkodó diskurzussá a programban, mert az nem vonzza, hanem taszítja a fiatalok többségét. Nem a reváns iránti vágyat kell felkelteni, hanem a történelmi trauma feldolgozását kell megkönnyíteni, a meghaladást elősegíteni” – írja Ön a döntéshozóknak címzett javaslatcsomagban. Hogyan lehet konkrétan ennek szellemében megszervezni egy június 4-i emlékünnepet? Létezik erre valamiféle módszertan?

A június 4-i televíziós műsorok tervét elnézve úgy látom, egyelőre a veszteségek számbavétele uralja a médiateret, és vélhetően ez az országos megemlékezéseken, iskolai alkalmakon is így van. Ez természetes jelenség, hiszen sokak számára csak most kezdődik a Trianon-trauma feldolgozása, amihez ez is hozzátartozik.

Abban bízom, hogy néhány év múlva már egyre többen fognak nem vissza, inkább előre tekinteni és ez a nap egy olyan közösségi alkalommá válik, amelynek lényege nem a helyi trianoni emlékmű melletti szomorkodás lesz, hanem inkább a magyarországi-külhoni magyar diákok közti focibajnokság, a Ki tud többet a szomszéd magyarról országos vetélkedő döntője, vagy a testvérönkormányzatok közötti együttműködéseket számba vevő szakmai konferencia.



>> Katt a nagyobb felbontásért >>

Hozzátenném, hogy kölcsönösség nélkül nincs összekapaszkodás. Az emléknap csak akkor lesz a nemzet összetartozásának megélésére szolgáló esemény, ha azon külhoni magyarok is részt vesznek. És elsősorban nem a magyarországi ünnepségek szervezett szereplőiként, hanem saját felismerésből. Minden aktivitás jó, amelyik az egymás iránt érzett felelősségről, érzelmekről, szolidaritásról, közös tennivalókról szól. Egységes és kötelező módszertanokban kevéssé hiszek, jó ajánlásokban, ötletekben, ügyes projektekben annál inkább. Dolgozunk rajta, talán jövőre már eredménye is lesz.


A határon túli osztálykirándulások pilot programja tapasztalatai azt mutatják, Erdély és ezen belül a Székelyföld, illetve Kolozsvár a legnépszerűbb úticél. Miért?

Talán mert ezek tényleg jó helyek. De az is lehet, hogy egy átlagos magyarországi tudatában Kolozsvár az egyik legismertebb külhoni városnév – ha semmi másért, de Mátyás királyért –, ráadásul átvezet rajta az a főút, ami a legrövidebb út a határtól a legnagyobb magyar tömb felé. Itt turisztikai és dramaturgiai szempontból úgy tűnik, egyaránt indokolt megpihenni. A Székelyföld pedig teljességgel érthető magyarországi nézőpontból: hegyes is, archaikus is, és mindenki magyarul beszél.


Rámutatott, bátorítani kellene a kevésbé népszerű célpontok, szórványtelepülések látogatását is. Hogyan?

Például úgy, hogy az iskolai kirándulások pályázatának értékelési pontrendszerét – miként mi azt tettük tavaly és idén is – nyilvánosságra hozzuk, és ebben feketén-fehéren szerepel, hogy a szórványba utazó diákcsoport hány pluszpontot kap. Aztán úgy is népszerűsíthetjük, hogy az Apáczai Közalapítványban kollégáimmal elkészítjük a www.szorvany.hu oldalt, minta utakkal, fogalommagyarázattal, térképekkel, szórványszervezetek elérhetőségével, a szórványértékek bemutatásával.

Fontosnak tartom, hogy a szórvány bemutatása ne egy siránkozós, nemzethalált vizionáló felületen történjen, hanem inkább azt a lehetőséget jelenítse meg, miszerint a magyarok a világban számos helyen ott vannak, élnek, tevékenykednek, sőt, megtartják magyarságukat. Ha fel tudjuk kelteni a kíváncsiságot, ha pozitív értékek kapcsolódnak a szórványhoz, akkor érdemes lesz oda menni, ellenben ha a veszteség, a fogyatkozás válik uralkodó diskurzussá, mindenki el fogja kerülni. Szerintem meg kell tanulnunk így gondolkodni, beszélni és cselekedni.


A felkészülés egy ilyen kirándulásra nagy jelentőségű lehet a későbbi konfliktusok és félreértések elkerülése végett. Nagyon sok Magyarországra telepedett külhoni magyar pedagógus, szakember van, akik akár összekötő szerepet tölthetnének be, illetve felkészíthetnék a magyarországiakat olyan alapvető és gyakorlati jellegű „illemszabályokra” és tudnivalókra, mint pl. nem örülünk annak, ha megkérdezik, hogy beszélünk ilyen jól magyarul, vagy „most akkor ti magyarok vagytok vagy románok” stb. Bevonják-e őket a felkészítésbe? Hogyan történik egy ilyen „bevezető óra”?

A külhoni iskolai kirándulásokat kidolgozó Apáczai Közalapítványban munkatársaimmal két évet szántunk az általunk Határtalanul!-nak elnevezett program megtervezésére és kipróbálására. A Határtalanul! abban különbözik más, hasonló külhoni kirándulásoktól, hogy ez a kirándulás tanintézményi keretek között, korábban nem látott méretű forrással támogatottan és egységes pályázati-pedagógiai know-how alapján valósul meg.

Ennek része például, hogy a tanrendbe épített Határtalanul! előkészítő órákat kell tartani a kiutazóknak a külhoni magyarságról, történetéről, jelenéről, egyáltalán az utazás programjáról. Tavaly a pilot projekt során 12 iskola előkészítő óráját látogattuk meg, és nagyon jók a tapasztalataink. Ebben a tekintetben tapasztalatunk szerint nem az a fontos, hogy az előadó honnan származik, hanem hogy érdekesen ad elő, jó tanáregyéniség, és hisz abban, amiről beszél. A kirándulásról hazaérkezőknek ugyanígy értékelő órát is kell tartaniuk, ennek kapcsán osztotta meg egy diák velünk az utazás eredményét, valahogy így: „Tavaly egyest kaptam az erdélyi fejedelemségből, most megértettem, hogy ez miért baj.” Ez a mondat értelmet ad az egész munkánknak.


Ön megbecsülte a normatív támogatás bevezetése esetén a határon túli osztálykirándulások programjának évi költségét: ez 3 milliárd forint. Lát arra esélyt, hogy ennyit szánjon a magyar kormány erre a programra?

Ha jövőlátó lennék, vélhetően más területen tevékenykednék, de komolyra fordítva: jelentős elszántságot látok arra, hogy a program folytatódjék.

A Határtalanul! programnál eddig keveset bíztunk a véletlenre: 2009-ben megterveztük, 2010-ben kipróbáltuk, úgyhogy 2011-re a pályázati know-how már készen volt. Ne feledjük, hogy ez a program sikeres, jól kommunikálható, és elsősorban a magyarországi tizenéveseket célozza. Márpedig minden marketinges tudja, hogy ők nagyon fontos célcsoport, s hogy miért, én ezúttal csak egy aspektust emelnék ki: néhány év múlva szavazók, évtized múlva döntéshozók kerülnek ki közülük.

A határon túli téma magyarországi jövője múlhat azon, hogy ezek a fiatalok milyen tudásokat és élményeket gyűjtenek be például Erdélyről, sőt, hogy egyáltalán eljutnak-e oda.

Igen, bízom abban, hogy a forrás emelkedni fog, mert az azt jelenti, hogy Magyarországnak is jobban megy. És ezzel a támogatással nem csak a kiutazó gyerekeket, a nyertes iskolákat támogatja az állam, hanem a buszosokat, utazásszervezőket, külhoni panziósokat, sőt, akár a magyarországi hozzájárulásokból korábban felépült szórványkollégiumokat is. Tehát a Határtalanul! kirándulásra fordítandó forrás többes hasznú, mert közvetetten a turisztikai szektort és ezeknek a magyarságnak fontos kollégiumoknak a működését is támogatja.


Ha az Apáczai Közalapítvány megszűnik, milyen intézmény fogja koordinálni a Határtalanul! programot? Egyáltalán, ez lesz a neve a továbbiakban is?

Egy április végén kelt kormányhatározat a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-t nevesíti a heteken belül megszűnő Apáczai Közalapítvány jogutódjaként, a jelenlegi pályázat már az ő nevükkel lett meghirdetve, mi lebonyolítóként vagyunk benne.

Mivel a Határtalanul! program egyre inkább egy pozitív márkanévvé is vált, ennek a kiépítése tovább folytatódik. Az Apáczai névre eléggé vigyáztunk 12 évig, ez is egy elég tisztességes márkanév, és úgy tudom, megmarad a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-nek a Határtalanul! programot lebonyolító igazgatósága neveként. Meggyőződésem, hogy a BGA Zrt. nagysikerű vállalkozása lesz a Határtalanul! program.


A 2011-es költségvetési törvényben a Magyarság Házára semmilyen forrás nincs elkülönítve – írja a kötetben. Hogyan látja ilyen körülmények között megvalósíthatónak ezen intézmény létrehozását, és milyen csapat tudná a legjobban menedzselni azt?


A Magyarság Háza nem kapott az elmúlt hónapokban akkora sajtófigyelmet, mint a külhoni kirándulások, holott nemcsak hogy egyazon országgyűlési határozatban szerepel mindkettő, hanem ténylegesen is összefüggenek: a kirándulások előkészítését és logisztikai szervezését növekvő létszám esetén a Magyarság Háza végzi, miként a pedagógusok módszertani támogatásához szükséges szakmai tevékenységet is. Elég csak a június 4-i emléknap iskolai megemlékezése körüli tanácstalanságra gondolni: mit tanítsak, hogyan tanítsam, miből tanítsam?

Legalább ennyire lényeges, hogy a Magyarság Háza mindezen túl a külhoni magyarságról szóló tudásközpont is, amely korszerű formában gyűjti és adja közre annak tárgyi és szellemi örökségét. És ott van a tudásátadás feladata, ennek keretében pedagógusok számára biztosít oktatási segédanyagokat és rendhagyó tanórák, előadások, bemutatók, kiállítások helyszínéül szolgál.

Mindebben döntő az épület építészeti megjelenése, hiszen az épület testesíti meg, mit gondolunk mi a magyarságról az új évezred elején. Én nagyon bízom abban, hogy az épület, a kiállítás, a benne folyó szakmai tevékenységek, egyszóval a Magyarság Háza a legkorszerűbb 21. századi technikákat és megoldásokat alkalmazva jön létre és tevékenykedik.

Tíz látogatóból tízet kell megnyernünk, ehhez viszont tartalmi és formai tekintetben a historizáló előadásmód, a könnyes visszatekintések mellett inkább a jó értelemben vett modernitásra, előrenézésre volna szükség.

Akkor lennék elégedett, ha az épületből kilépő tizenévesek csak annyit tudnának összegzésként mondani: a magyarság menő. Ezt elérni nem lesz kézenfekvően egyszerű, és kétségkívül van forrásigénye. A kormányzati szándék mellett az elkötelezettség önmagában nem elég - nagy szükség van egy innovatív, hozzáértő és bátor menedzsmentre. Ha mindez együttáll, az intézmény létrejön és sikeres lesz, de ha bármelyik hiányzik, a lehetőség elillan.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

VilágRSS