Alaviták: a szíriai elnyomó rezsim támaszai
MTI-háttér 2011. május 12. 10:02, utolsó frissítés: 10:02Egy romániai magyarság méretű kisebbség vezetői uralkodnak egy 22 milliós országban: elemzés el-Aszad diktátor szövetségeseiről.
A március közepén kezdődött szíriai válság fénysebességgel terjedt szét az egész országban: a szunnita délnyugaton található Deraától a kurd északkeletig, a tengerparti Latakiától Hamáig, Homszig, Aleppóig és egészen Damaszkusz küszöbéig.
A sarokba szorított rezsim teljes fegyvertárát bevetette: hol nyájasan reformokat ígért, hol vasököllel lecsapott a tüntetőkre, s éles lőszerrel lőtte, vagy éppen letartóztatta őket. Damaszkusz a legveszélyesebb területeken a víz- és áramellátást is elvágta. Az eredmény: több mint ötszáz halott és több ezer őrizetbe vett tiltakozó.
A szalagcímekből az olvasó arra következtethetne, hogy Zin el-Abidin ben Ali bukott tunéziai diktátorhoz, valamint Hoszni Mubarak egykori egyiptomi elnökhöz hasonlóan hamarosan Bassár el-Aszad szír államfő is csatlakozik
a leköszönő arab despoták nem túl népes táborához.
Ugyanakkor a Stratfor amerikai elemző cég szakértője szerint még korai megkongatni a vészharangot. Reva Bhalla szerint az alavita-baaszista vezetés négy lábon áll, egyelőre továbbra is stabilan, hiszen a hatalom az Aszad-klán kezében van, az alavita egységet sikerült megőrizni, ez a kisebbség ellenőrzi a katonai-titkosszolgálati apparátust, míg a Baasz párt monopóliummal rendelkezik a politikai rendszerben.
Szíriát összetett demográfiája teszi nehezen kormányozhatóvá. A több mint 22 milliós közel-keleti ország lakosságának valószínűsíthetően mintegy háromnegyede szunnita muszlim. A megbízható adatok hiányoznak, ugyanis a népszámlálások – a szektariánus ellentétek szításától tartva – nem firtatják a vallási hovatartozást. Így azt sem tudni pontosan, mekkorára nőtt az alavita kisebbség az elmúlt évek során.
A becslések leggyakrabban 1,5 millióra teszik számukat – ez a lakosságnak nagyjából 7 százalékát jelenti. A nem szunnita muszlimok összesen 13 százalékát teszik a lakosságnak, míg a keresztények aránya 10 százalék. A 22 millió állampolgár 3 százaléka drúz.
Az alaviták hatalma nem túl régre, mindössze öt évtizedre nyúlik vissza. A vallási kisebbséget gyakran a síita iszlámhoz sorolják, de az
sok közös ponton osztozik a kereszténységgel,
és mind a síiták, mind a szunniták ódzkodnak tőle, hogy velük azonosítsák őket. Az alavita vallás a 12-es síita iszlám egyik korai oldalhajtása: a 9. században élt Ibn Nuszajri követőit illették ezzel a névvel 1920 után. Az alavita név egyébként Mohamed próféta unokatestvérére és vejére, Alira utal, akit a síiták Mohamed valódi örököseként tisztelnek.
Az alavitákat sokan titkolózó és eretnek csoportnak tartják, mivel visszautasítja a saríát és egyes iszlám hagyományokat, például az imára hívást, a mecsetbe járást, a mekkai zarándoklatot és az alkoholtilalmat. Emellett az alaviták több keresztény ünnepet is megtartanak, és keresztény szenteket tisztelnek.
Az alaviták különféle törzsekhez és klánokhoz tartoznak, és egyes csoportjaik zegzugos hegyvidékeken, míg mások a szíriai lapályokon élnek. A szekta szülőföldje Latakia tartomány, amely kijáratot biztosít Szíriának a Földközi-tengerre, és egyben előrejelezhetővé teszi a szunniták heves ellenkezését bármiféle autonómiatörekvéssel szemben.
Történelmileg az alaviták éltek az elszegényedett vidékeken,
míg a városi szunniták kezében voltak a legzsírosabb pozíciók a politikai és az üzleti életben egyaránt. A számkivetett szerepét játszó alaviták gyakran alkalmazták a síitáktól származó módszert, a takijját (a vallási hovatartozás leplezését), ha a szunnitákkal volt dolguk.
Az 1920 és 1946 között francia mandátumterületté avanzsáló Szíriában azután gyökeresen felfordultak a dolgok. A franciák az oszmánok támogatta szunnitákkal szemben az alavita kisebbséget karolták fel, és tették legfőbb szövetségesükké.
A nuszajriták 1920-ban Párizs utasítására nevet változtattak: ezentúl alavitáknak hívták őket a síita iszlámhoz való kötődés hangsúlyozása érdekében. Mellettük a drúzok és a keresztények jelentették Franciaország legfőbb támaszát. Azaz a szíriai helyzet nem a bahreini tükörképe – ahol a szunnita uralkodó elit elnyomja a síita lakosságot -, hanem inkább a szunniták és mindenki más vetélkedéseként fogható fel.
A francia uralom alatt az alaviták és a más kisebbségek – történetük során először – nagyobb támogatásban részesültek és alacsonyabb adókat fizettek szunnita honfitársaiknál. A szunnita kihívást csírájában elfojtani szándékozó Párizs a hagyományos, oszmán rendszeren alapuló biztonsági szervezeteket is átalakította,
elindítva ezzel az alaviták beáramlását a hadseregbe,
a rendőrségbe és a titkosszolgálatokba. 1946-ra az alaviták ráéreztek a hatalom ízére, így sokan közülük nehezen vették, hogy a független Szíria szunnita urainak tisztogatásai során lapátra kerültek.
A szunniták a politikában, az üzletben és a bíróságokon gyorsan visszaszerezték, ami korábban az övék volt. Ugyanakkor elkövettek egy végzetes hibát, amennyiben nem törődtek az alaviták túlsúlyával a fegyveres erők körében, előkészítve ezzel a terepet egy államcsíny számára.
Az alaviták felemelkedését az 1947-ben létrejött szíriai Baasz párt segítette. A gazdaságilag hátrányos helyzetű vallási csoportok számára a baaszisták irányelvei (szekularizmus, szocializmus, arab nacionalizmus) lehetőséget teremtettek az egyesülésre és szerveződésre. Ugyanezek a jelszavak hatalmas szakadást okoztak a szunnita táboron belül, mivel sokan – különösen az iszlamisták – ellenezték a szekuláris, szociális programot.
1963-ban a Baasz hatalmát Amín al-Hafiz tábornok katonai puccsa erősítette meg. Bár Hafiz szunnita volt, az arab egység nevében
nem esett nehezére megszabadulni
több magas rangú szunnita tiszttől, megnyitva ezzel az utat több száz alavita felemelkedése előtt. Emellett az 1960-as években megváltozott a vallási kisebbségek korábbi megoszlása vidék és város között, mivel a Baasz az alaviták városba vándorlását is támogatta.
Ezek együttesen vezettek az 1966-os puccshoz, amellyel Damaszkusz a történelem során először az alaviták kezére került. A széthúzás azonban ezt a csoportot sem kerülte el, és csak Háfez Asszad akkori védelmi miniszter volt képes egyesíteni a kisebbséget 1970-ben.
Asszad hatalomátvétele után igyekezett saját klánjának (a matavira törzs numajlatijja nevű csoportjának) tagjaival feltölteni a biztonsági erőket. Emellett szövetséget kötött a drúzokkal és a keresztény kisebbségekkel, valamint igyekezett hálójába fonni a katonai és az üzleti körök szunnita kulcsfiguráit.
Ugyanakkor Asszad nem tűrte a konzervatív szunniták lázongását: az állam átvette a vallási alapok kezelését,
lecsapott a szélsőségesekre,
és felhatalmazta magát, hogy kénye-kedve szerint elbocsássa a pénteki ima vezetőit. Asszad intézkedéseinek hatására az egykor mellőzött alaviták hatalma meglepően rövid idő (40 év) alatt megszilárdult. Ebben az időszakban a rezsim mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy hatalmának négy tartóoszlopa közül egyik se találjon meginogni.
A folyamatos kihívások biztosították, hogy ez ne legyen egyszerű feladat. Asszad első komoly támadói a Muzulmán Testvérek voltak, akik 1976-ban felkelést indítottak az elnök hatalmának megdöntésére. A rezsim válasza a több tízezer ember halálához vezető hamai mészárlás (1982) volt. A szunniták fellegvára majdnem Karthágó sorsára jutott, a Muszlim Testvérek pedig kénytelen voltak földalatti mozgalomként tovább folytatni tevékenységüket.
1983-ban az elnök saját családjából jött a kihívás. Amíg Asszad egészségügyi problémákkal küszködött, testvére, a hadsereg bizalmát élvező Rifaat megpróbálta magához ragadni a hatalmat. Rifaat végül belebukott tervébe, és Párizsba vonult száműzetésbe.
1994-ben Bassár testvérének, a Háfez örökösének számító Básszil al-Asszadnak váratlan halála kavarta fel a kedélyeket. A klán egysége végül nem bomlott meg, és mindenki felsorakozott a szemorvos végzettségű Bassár mögött, aki végül 2000-ben, apja halála után vette át a hatalmat.
Sokan úgy gondolják, hogy a jelenlegi válság fényében csak idő kérdése a szíriai rezsim összeomlása. Ugyanakkor a fentiek ismeretében valószínűsíthető, hogy
a tüntetőknek mégsem lesz olyan könnyű dolga.
A hatalomért folytatott kemény harcokban megedződött alaviták nem fognak egykönnyen lemondani arról, amit megszereztek. Márpedig az ő összetartásukon állhat vagy bukhat a rezsim sorsa, hiszen komoly, szervezett ellenerő nincsen, a hadsereg kisebb átállásokat leszámítva továbbra is hű Bassár el-Aszadhoz, s igaz ugyan, hogy árpilis végén 230 Baasz-tag kilépett a pártból, de maradtak még vagy kétmillióan.
Bár a Közel-Keleten érdemi szerepet játszó államok bírálják Damaszkuszt, sem az Egyesült Államok, sem Izrael, sem Törökország, sem Irán, sem Szaúd-Arábia nem érdekelt Aszad bukásában, hiszen Szíria összességében kiszámítható, tárgyalóképes fél, a biztos rossz pedig minden külpolitikai döntéshozó számára jobb a bizonytalanságnál.
Így ha Aszad klánja összetart, kivár, s a rezsim netán még engedményeket is tesz a tiltakozóknak, minden esély megvan a jelenlegi keretek közötti rendezésre.